Túrkeve képzőművészete

Kovács Gy. István

 

Túrkeve város a sohasem volt nagy gazdasági központ, így művészetet vásárló, művészeket támogató nagypolgársága sem alakulhatott ki, úgy mint a nagyvárosokban.

Ha végigtekintjük azonban Túrkeve történetét mégis azt látjuk, hogy jelentős művészeket adott e város az országnak, sőt a világnak is. Közülük legtöbben a túrkevei születés és gyermekkor után elkerültek a városból, hogy befussák a világban életpályájukat. Időről-időre azonban visszatértek. Arra is akad példa, hogy valaki - bár nem túrkevei születésű, mégis itt találja meg művészetének motívumait.

Az első két fejezet ezzel a témával foglalkozik.

A harmadik fejezet foglalkozik a tárgyi népművészet két kiemelkedő emlékével: a túrkevei házoromdíszekkel és a kunhímzéssel mely utóbbi a Népi Díszítőművészeti Szakkör munkájának köszönhetően az élő népművészet kategóriájába sorolható.

Külön fejezetben kapott helyet két különleges iparművészeti emlék: a bronzkori kerámiák és a honfoglaláskori tarsolylemez. Szintén külön fejezetet kapott a túrkevei címer, amit helytörténeti jelentősége mellett az is indokol, hogy herladikai szempontból igen szépen megformált.

Végezetül - bár műfailag nem tartozik a képzőművészet kategóriájába - itt emlékezünk meg Korda Sándor filmrendező munkásságáról is.

A következő fejezetben a születések sorrendjében tekintem át azoknak a művészeknek a munkásságát akik kapcsolatba kerültek Túrkevével. E sorrendből csak a Finta testvérek esetében térek el az összefüggések miatt.

 

I. Túrkevei képzőművészek a XIX. századtól napjainkig

Finta Sándor

"Minden kárhozatban az üdvösséget kell keresnünk, úgy kell élnünk, hogy hasznosak legyünk. A legnagyobb bűn, amelyet az ember maga ellen elkövethet, a haszontalanság"

Kárhozat: 1. Némely vallásban: a bűnös lélek örök túlvilági szenvedése, 2. Szerencsétlenség, pusztulás

Üdvösség: 1. Keresztény hit szerint: a halál utáni örök élet, 2. Igen nagy boldogság, beteljesedés. (Magyar Értelmező Szótár)

A fent idézett szavakat Finta Sándor mondta Túrkeve történetének eddig legjelentősebb szobrásza, aki túrkevei indítatását sohasem feledte el.

Életére a kárhozatot üdvösséggé változtató erő rendkívül jellemző. A legnehezebb helyzetekből is úgy tudott kikerülni, hogy azok végül is a javát szolgálták és személyiségét tovább építették. Így tudott a kevi pusztáról a világhírig eljutni.

Finta Sándor 1881. június 12-én született Túrkevén. Finta Sándor és Hajdú Rozália házasságából. Testvérei - születésük sorrendjében: Gergely, István, Árpád, Sámuel, Rózsi és Mária.

A család a század 80-as éveinek végén előbb Biharpüspökibe majd Nagyváradra költözött, ahol Finta Sándor elvégezte a polgári iskolát, ezután 1900-ban Kassán az első Ipari Iskolában gépész képesítést szerzett, majd elvégezte a vasúttiszti iskolát és a Magyar Államvasutaknál helyezkedett el.

És ekkor jön a "kárhozat" mely később üdvösségre fordul.

Alagon teljesít szolgálatot, amikor hírt kap arról, hogy lánytestvérét - annak munkaadója - egy bizonyos Szabóné "erkölcstelenségek elkövetésére kényszeríttette". Nagyváradra utazott és hirtelen haragjában: egyes források szerint csak megverte, más források szerint agyonütötte a kerítőnőt.

Mindenesetre tény, hogy őt 12 éves, öccsét Istvánt aki vele volt 8 éves fegyházbüntetésre ítélték. A büntetést 1903. végén kezdték meg a szamosújvári börtönben.

A fegyház igazgatója: Uhlyarik Albin felfedezi Sándor művészi érzékét, és rábízza a fotóműterem vezetését ami képességeinek megfelelő elfoglaltságot és szabadidőt biztosít. Sándor kihasználja a lehetőséget rajzol, fest szobrokat készít.

Már a börtönben országos hírnévre tesz szert. Írás jelenik meg róla a Tolnai Világlapja című újságban Bányai Elemér tollából: "A szamosújvári fogház művésze" címmel.

1913-ban szabadul. Túrkevére költözik, felesége: Finta Eszter tanítónő. Fia születik aki felnőtt korában közmegbecsülésnek örvendő fogorvos Túrkevén.

Behívják katonának, részt vesz az I. világháborúban a 29. gyalogezred kötelékében a szerb fronton.

"Én is voltam katona,

Pokolba behatolna

Nem csoszogó toprongyos

Nagy-Kunsági bakancsos" - írja később

Megsebesült és leszerelték. Zsánerszobrokat és hősi emlékműveket készít. (Pöstyén, Nyitra, Kecskemét, Hatvan...) Nemcsak szobrai gondos kivitelezésére figyel hanem azt is fontosnak tartja, hogy azok milyen környezetbe kerülnek. "Hogy egy művészi alkotást átérezhessünk, ahhoz hangulat kell, a hangulatot pedig a környezetnek közvetlen hatása teremti"- írja 1918-ban a nyitrai honvédszobor elhelyezését kísérő viták kapcsán.

1920-ban második feleségével, Kántor Katával elhagyja az országot.

Kováts Mihály dombormű

1920. július 26.-án léptek Brazília földjére. Néhány hónappal később már megnyert egy szoborpályázatot, melynek nyomán megbízták a függetlenség százéves évfordulója alkalmából rendezett világkiállítás szobrászati munkálatainak vezetésével. Kitűnő indulás ez és segít , hogy továbbmenjen az Amerika Egyesült Államokba, ahol 1923-ban, New Yorkban telepedik le. Fáradhatatlanul dolgozik feleségével együtt. Érvényesülését segítik a kint élő magyarok is akikkel kapcsolatot teremt. Magas szintű elismerést szerez Patrich Cardinal Hayes, New York bíboros érsekének mellszobrával - ami később bekerül a Metropolitan Múzeumba - és Walt Withman verseihez készített plakettjeivel.

1929-ben rövid időre hazatér az USA-ból ahol ekkor már elismert művész. Neves politikusokkal tárgyal, ismerteti az amerikai magyarok javaslatait a politikáról a társadalmi fejlődésről. Nagy visszhangra nem talál, hamarosan visszatér az Egyesült Államokba. Külföldön végzett művészi tevékenységének fontos vonala az amerikai és a magyar történelemben egyaránt fontos személyek megörökítése, emlékük ápolása. Így több szobrot, plakettet készít az amerikai függetlenségi háború magyar hőséről: Kováts Mihály ezredesről. Emléket állít Kossuth Lajos amerikai útjának azzal a domborművel, melyet Pittsburghban helyeznek el a St. Charles Szálló falán, ahol egykor megszállt Kossuth.

Szintén általa készített Kossuth emlékmű van St. Louisban, de készített szobrot Petőfiről is, melynek clevelandi felavatásáról a New York Times 1930-ban képes riportot közöl.

Mindezen tevékenységével az amerikai Magyarság nemzettudatát is ápolta. Tehetségét, ügybuzgalmát mindenütt elismerik az Egyesült Államokban. Bekerült alkotásaival a New York-i Metropolitan Múzeumába is. Tagja lett a Költők akadémiájának, alelnöke a Szépművészeti akadémiának.

1958. augusztus 3.-án hal meg. Művei egy részét szülővárosára, Túrkevére hagyja. Hagyatéka hosszas levelezés és szervezés utján kerül haza 1961-ben. Fontos szerepe volt ebben Győrffy Lajos múzeumigazgatónak.

Finta Gergely (Zádori Oszkár)

Finta Gergely (művésznevén: Zádori Oszkár) - Finta Sándor testvéröccse Túrkevén született 1883. február 22.-én. Még kisgyermek, amikor a család Nagyváradra költözött. Ott fedezték fel tehetségét. A nagyváradi kezdő évek után a várostól 400 koronás ösztöndíjat kap és Párizsba megy 1906-ban. Ekkoriban veszi fel a Zádori Oszkár nevet.

Párizs a világ művészetének központja ekkor. Idesereglenek a világ minden tájáról a művészek, hogy itt tanuljanak, dolgozzanak. Kapcsolatba kerül Robin-nal, dolgozik műtermében, hatása érződik szobrain. (Rodin (1840-1917) korának kiemelkedő mestere, a modern plasztika úttörője volt.)

Rendszeresen kap megrendeléseket , portrékat mintáz és iparművészeti tárgyakat is készít ami biztosítja megélhetését.

A világháború azonban kettétörte karrierjét. A háború kitörése után mint ellenséges ország állampolgárát letartóztatják és internálják Noir Mautierbe (Fekete Kolostor)

A fogság éveiről Kuncz Aladár: Fekete Kolostor c. regényében lehet olvasni, amelynek Zádori Oszkár rokonszenvesen megrajzolt, kiemelkedő szereplője.

Öt évi fogság után tér haza 1919-ben és öccsének Finta Sámuelnek Bajza utcai műtermében kezd dolgozni. A 20-as években többször kiállít Budapesten többek között Kuncz Aladár támogatásával a Nemzeti Szalonban (1920).

1924-ben megnősült: felesége Fejes Margó tanítónő. Többször jár Franciaországban és sikerül felkutatnia szobrai nagy részét, amit a háború alatt elhordtak műterméből. Párizsi tartózkodásai alatt újra kap megrendeléseket, de ezek száma lényegesen kevesebb mint a háború előtt volt. A gazdasági válság évei alatt sokkal nehezebb megrendelésekhez jutni. 1931-ben szobraival együtt hazaérkezik. Ekkor már tervei között szerepel a túrkevei Finta Múzeum létrehozása.

"Amit kiállítok, amit el tudtam hozni az már a túrkevei múzeumé. Csak fel kell nagyítani, ahogy annakidején Rodin Gondolkodó-ját..."- nyilatkozza 1931-ben.

Szakálas önarckép

1933-ban felesége meghalt. A fogság évei alatt megviselt kedélye nehezen viseli az újabb csapást. Egyetlen reménye melyben még bízik a túrkevei múzeum létrehozása.

1936-ban öccse Finta Sámuel segítségével Túrkevére hozzák szobrait. A város képviselő - testülete egy lebontás előtt álló házat ajánl fel a múzeum céljaira. A mezővárosi légkör nem kedvez a nagyvárosi élethez szokott művésznek. Életvitele visszatetszést kelt. A várostól több támogatást nem kap, az egyre nehezedő gazdasági helyzet miatt nincs is rá lehetőség

A művészpártolásnak egyébként sincs hagyománya. A közelgő és hamarosan kitörő II. világháború pedig végképp megfosztja reményeitől. A múzeum céljára kijelölt épületet hamarosan le kell bontani. Ezután barátjánál Kopa Kálmán tanácsi hivatalnoknál lakik, aki támogatja, szobrait halála után is őrzi. Budakeszin hal meg 1947. január 23.-án a szanatóriumban.

Hagyatéka Győrffy Lajos múzeumigazgató közreműködésével kerül be a túrevei múzeumba, mely 1967-ben nyitja meg a Finta testvérek kiállítását és veszi fel a Finta múzeum nevet.

Finta Sámuel

Nagyváradon született 1892. december 8.-án. Elemi iskoláit és a polgári iskolát Nagyváradon végezte, majd sírkővésnök tanuló lett.

Bátyjai hatására kezdett szobrászkodni már kiskorában. Kibontakozását segítette Farkas Béla nagyváradi szobrász. Részt vesz az I. világháborúban, 1915-től hadifogoly. 1918-ban tér vissza Budapestre, itt egy ideig két bátyjával dolgozott. Beiratkozott az Iparművészeti Főiskolára esti tagozatra. A megélhetéshez szükséges pénzt főleg sziluett (árnykép) - vágással kereste, aminek mestere volt. Külföldi üdülőhelyekre, főleg a román tengerpartra járt szívesen, később már feleségével együtt. A sziluett vágatás igen népszerű volt olcsósága miatt. Árnyképes technikával készített könyve is megjelent Árnyképes ABC címmel, amit Palogyai Antal bornagykereskedő megbízásából készített. A Rózsavölgyi kiadó adta ki 1000 példányban 1922-ben.

1936-ban segített testvérének, Gergelynek a Finta Múzeum megalapításában. Feleségével együtt ő is Túrkevére költözött, ahol egyre nehezebb anyagi körülmények közé jutott. Művészi munkára nem kapott megrendelést. Nyaranta árnyékképvágásra is eljártak, de a háború közeledtével egyre nehezebb volt külföldön tartózkodási engedélyhez jutni és az üdülőhelyek is elnéptelenedtek. A II. világháború alatt behívják katonának. Hazatérése után kőfaragóként dolgozik, közben szobrokat készít.

Rodin

Több kiállítása volt Túrkevén: 1960. április 4.-én Mihály István festőművésszel, 1972-ben a Művelődési Házban, amit Egry Mária művészettörténész nyitott meg. 1977-ben a Táncsics Klubban volt kiállítása. Losonczy Miklós rendezésében. A katalógus előszavában dr. Losonczy Miklós így ír: "Bár a hír nem kapta szárnyra Finta Sámuelt, - Ő a család egyik legérdekesebb művésztagja. Sándor robosztus erejével, Gergely választékos ízlésével és formai intelligenciájával szemben ő érzékeny és független. Nem egyenletes, ezért süllyed, emelkedik szobrainak minősége, de ahol igazán jó, ott megállítja értelmünk és képzeletünk."

Finta Sámuel 1979. augusztus 8.-án hunyt el Túrkevén.

Mihály István festőművész

Túrkevén született 1886. szeptember 24.-én kisparaszti családban. Budapesten tanult az Iparrajz iskolában, ahonnan ösztöndíjjal átkerült az Iparművészeti Főiskolára. 1908-ban végzett, egy évig restaurátorként dolgozott, azután három évig ösztöndíjjal Bécsben, Drezdában és Berlinben. Ezután itthon az Opera és a Nemzeti Színház díszlettervezője lett, ami komoly és megtisztelő feladat volt hiszen az ország vezető színházai voltak.

Részt vett az I. világháborúban, rokkantsága miatt leszerelik. A tanácsköztársaság után Szegeden a színháznál dolgozott. 1951-ben ment nyugdíjba. 1958-tól Túrkevén élt. 1970. január 20.-án hunyt el.

Műveinek egy részét a Finta múzeum és több túrkevei intézmény őrzi.

Életművén többféle hatás érződik. A tárgyukat óvatosan megközelítő, a hagyományos ábrázolás korlátaiba kapaszkodó képektől a modernista hatást tükröző erőteljes színvilágú, pasztózusan festett expresszív művekig sok minden megtalálható. Az életmű gerincét, a saját hangot azonban azok a párás fényben fürdő tájakat ábrázoló képei alkotják, melyből Túrkeve közintézményei is többet őriznek. Puha fény világítja meg a tárgyakat ezeken a képeken. Az ég kissé fátyolfelhős. A mező tompa színeit egy-egy emberi alak ruhájának pirosai- kékei ellensúlyozzák. Derű és nyugalom a szemlélődés, a tájjal való azonosulás hatja át ezeket a munkákat.

Szénaboglyák

 

Csuk Jenő festőművész

Túrkevén a Polgári iskolában tanított 1913-1917 között egy sajnos korán elhunyt, de rövid élete során is jelentőset alkotó festőművész: Csuk Jenő.

1887. augusztus 1-én született a Sopron megyei Záhonyban. Képzőművészeti tanulmányokat folytatott Balló Ede és Ferenczy Károly irányításával. Ezután külföldön tökéletesítette tudását. Tanulmányúton járt Münchenben, Düsseldorfban, Berlinben és Párizsban is.

A táj- és életképfestést vállalta fel mint művészi programot. Rendkívül vonzódott az alföldi tájhoz és az alföldi népélethez melyet nagy megjelenítő erővel tudott ábrázolni.

Lyka Károly híres magyar művészettörténész írta róla: "...Kezdettől fogva a hazai népélet, a hazai táj érdekelte elsősorban, élete javát vidéken töltötte (Túrkeve, Csepreg..:). Sokat járt az Alföldön s minden törekvése az volt, hogy magyaros zamatot juttasson képeire. Ilyenek: Gulyás bojtár az ecsegi pusztán (1918). Túrkevei utcarészlet ( 1918), és egy sor hortobágyi kép, amelyeket 1920/21-ben állított ki a Műcsarnokban..."

Pásztor az Ecsegpusztán

1924-ben túrkevei tartózkodása alkalmával készült a "Jelenet a pusztai úton" című szénvázlata, amelyről nagyméretű olajképet is készített és nagy sikert aratott vele a Nemzeti Szalon tárlatán. Elismerően írnak róla a Szinyei Társaság 1926-ban rendezett kiállítása kapcsán is. Felfelé ívelő karrierjének azonban hamarosan vége szakad. Utolsó sikerét 1927-bcn a Műcsarnokban rendezett Magyar táj és életkép kiállításon aratja a "Viharos pusztán" című olajfestményével, melyre kitüntető elismerést kap. 1927. március elsején halt meg Budapesten.

Korda Vince festő, díszlettervező

1897-ben született Túrkevén. Édesapja Kellner Henrik Pusztatúrpásztón, Salgó Dániel birtokán volt intéző. (A három híres Korda fivér közül ő a lefiatalabb. Két bátyjáról Sándorról és Zoltánról külön fejezetben a filmművészet kapcsán szólunk.)

Az apa váratlan halála után 1906-ban a család Kecskemétre költözött. Középiskolai tanulmányait itt kezdte, majd Pesten folytatta. Tanult építészetet a híres író, Móricz Zsigmond apjának építési vállalkozásánál, majd díszletfestést tanul az Operaházban.

1916-ban került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol a lenevesebb magyar festőkkel került kapcsolatba. (Fényes Adolf, Rippl Rónai József) A Kecskeméti Művésztelepen Iványi Grünwald Béla irányítása alatt dolgozik. Ebben az időszakban alkotja első legfigyelemreméltóbb grafikáit rnelyeket ma - közel százat - a Magyar Nemzet Galéria őriz.

1920-ban Bécsbe költöztek, ahol tovább képezte magát. 1921-ben meghalt édesanyjuk.

Ezután Vince visszatért Magyarországra és az ekkor már európai hírű Nagybányai Művésztelep tagja lett. A "nagybányai iskola" szellemisége és tanulságai a Franciaországot járt festőtársak által megismertetett nyugateurópai festői törekvések ösztönzőleg hatottak rá. Dr. Telepy Katalin művészettörténész így ír erről: "Az itt készített rajzai, élettanulmányai, önarcképei és festményei váltak meghatározójává a majd Franciaországban kiteljesedő művészi egyéniségnek."

József Attila

Két esztendőt töltött Nagybányán, majd Franciaországba ment. "Párizsban és a dél francia tengerparton, később már saját villájában dolgozott, főképp jellegzetes karakterábrázoló portrékat, hangulatos csendéleteket választott témaként. Itt készült, egy tengerparti nyaralás alkalmával - a ma Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött József Attila portré is." (Telepy Katalin)

Az 1930-as évektől bátyja (Korda Sándor) hatására a filmmel kezd foglalkozni, mint díszlettervező. 1939-ben Angliába költözött és bátyja filmvállalatánál lett művészeti igazgató. A díszlettervezés terén felülmúlhatatlan elismerést szerzett. A Bagdadi tolvaj című film díszletéért Oscar díjat kapott. A festői életpályát háttérbe szorítja a film, pedig festményei alapján a "modern magyar festészet úttörőinek sorába tartozik". (Telepy )

Kiállítása volt 1970-ben Budapesten. 19 71-ben Kecskeméten és Túrkevén. 1979-ben hunyt el Londonban.

Gy. Vad Erzsébet festőművész

1925-ben született Túrkevén, itt végezte az elemi és polgári iskolát. Elvégezte Debrecenben a Tanítóképzőt. 1974-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kandó Kálmán, Szónyi István és Berény Róbert voltak mesterei. Első önálló kiállítását Túrkévén rendezte 1974-ben. Azóta rendszeresen kiállít. Tanulmányúton járt az Egyesült Államokban. Nagykunsági csendélet c. festményét a Nemzeti Galéria megvásárolta. 1976 óta tagja a Magyar Köztársaság Művészeti alapjának.

Naplemente

Gy. Vad Erzsébet túlnyomórészt tájképeket és csendéleteket fest. Képeiről érződik a témával való bensőséges viszony legyen ez táj vagy csendélet, legyen az Amerikában vagy a magyar Alföldön. Csendéletein gyakran bukkannak föl népművészeti tárgyak. Szeretettel festi ezeket a tárgyakat, szeretettel festi a tájat és szeretettel fest portrékat, mint a városunk szülöttét, az Amerikában élő Nánási Lajost ábrázoló portrét. Gy.Vad Erzsébet minden festményén érzelemgazdagsága tükröződik.

Csikós Tóth András grafikus

Túrkevén született 1902-ben Csikós Tóth Lajos városi jegyző és Varga Etelka gyermekeként. Az apa halála után a család Debrecenbe költözött, itt végezte elemi iskoláit, majd Mezőtúrra járt girnnáziumba. Az érettségi után elvégezte a debreceni Gazdasági Akadémiát, ezután Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát, ahol tanársegéd is lett. Tanárai Rudnay Gyula és Glatz Oszkár voltak. 1934-től a nagykőrösi Református Tanítóképzőben, 1943-1945-ig a kecskeméti Református Gimnáziumban tanított. 1943-1945 között az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács, 1945-től haláláig, 1963-ig a Néprajzi Múzeum munkatársa.

1926-ban találkozott Győrffy Istvánnal, - "a néprajz első professzorával, az alföldi népélet leghitelesebb megörökítőjével". E találkozás jelentőségéről így beszélt dr. Györgyi Erzsébet Csikós Tóth András születésének 95. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon: "Györffynek illusztrátorra volt szüksége, olyan rajzművészre, aki a vidéki életet saját élményvilágából jól ismeri. Erre a munkára találta alkalmasnak Csikós Tóth Andrást, aki akkor már szívesen vállalt könyvillusztrálást. Úgy látszik, Győrffy által ajánlott népéleti téma bizonyult Csikós Tóth András számára az igazinak, a legkedvesebbnek, amelyhez a későbbiekben egyre szorosabban kötődött, s amely mellett mindvégig kitartott. Ezt a szoros kapcsolatot bizonyítja a néprajzi könyvek, folyóiratok sora, amelyek az ő magyarázó rajzaival jelentek meg."

Az ő rajzaival jelentek meg a Magyarság Néprajza négy kötete, Györffy István: Magyar falu, Magyar ház és a Magyar nép, magyar föld című könyvei. Balassa Iván: Magyar néprajz és még számtalan munka melyek idegen nyelveken is megjelentek, így távoli földrészeken is ismertté váltak megértésről és átélésről tanúskodó rajzai.

Ratkay Lajos szobrász

1931-ben született Túrkevén. Elemi iskoláit itt végezte és kitanulta a pékmesterséget. Megpróbált bejutni a Képzőművészeti Főiskolára, de "hiányos előképzettsége miatt nem vették fel". Felveszik az Agrártudományi Egyetemre, közben mintázni tanul Szandai Sándor szobrászművésznél. 1956-ban újra próbálkozik a Képzőművészeti Főiskolai felvétellel, de ismét elutasították. Ezután Hollandiába ment. Itt feltétlen szükséges egy kevés kitérőt tenni.

Az ötvenes években nem lehetett csak úgy egyszerűen külföldre menni. Országunk akkor az úgynevezett "szocialista tábor"-hoz tartozott, gyakorlatilag orosz fennhatóság alatt. A nyugat (értsd: nyugat Európa és az USA) ellenségnek számított. Aki engedély nélkül elhagyta az országot számolnia kellett azzal, hogy soha nem térhet vissza, vagy ha visszatér szigorú börtönbüntetés vár rá. 1956-ban rövid időre megnyíltak a határok. A forradalom leverése, az orosz csapatok újbóli bevonulása, sokakat késztetett az ország elhagyására. Ratkay Lajost a tanulni vágyás vitte külföldre. Nem kis kockázatot vállalt. Hollandiában egy kábelgyárban dolgozott és az Akadémia esti tagozatán tanult. Tanulmányait nappali tagozaton ösztöndíjjal fejezte be. Sokat és keményen dolgozott. Résztvett több egyéni és kollektív kiállításon Hollandiában, Belgiumban és az USA-ban. Magyarországon a - Tisztelet a Szülőföldnek c. nemzetközi tárlaton mutatkozott be 1982-ben. Túrkévén 1982-ben és 1993-ban volt kiállítása. Korda Sándorról készített mellszobrát 1991, szeptember 16-án avatták fel.

Kunemlékmű

 Köztéri szobrai állnak az amszterdami Volta téren, VIaardigenben, Schiedszamban, Amersfoortban és másutt. Ratkay Lajos jól ismeri a klasszikus szobrászi hagyományokat és annak értékeit fel is használja, amit jól példáz a túrkevei Korda Sándor mellszobor. Ezeket a hagyományokat azonban jól ötvözi a modernista szobrászat eredményeivel. Így elvont fogalmaknak is tud plasztikai megjelenést adni pl: Felemelkedés, Védelem, Forradalom c. munkái.

Ezek a szobrok bár elvontak, absztraktnak tűnnek a figyelmes szemlélő természeti jelenségeket pl. vulkánkitörés képzetét keltik. 1993-as túrkevei kiállítása kapcsán Bácskai Bertalan így ír róla: "A messzi idegenben megtanulta azt a nyelvet, melyet csak képzett szobrász beszél. Ebből a nyelvből az következik, hogy egyértelmű igazságos és mély humanizmusa példaértékű. Intő figyelmeztetés "a csak az igazat, a szín tiszta igazat" valló minden művészeti és közéleti pojácaságot nélkülöző jelrendszere. Formái tiszták, dinamikusak, az organikus természet tárgyiasult valóságai."

2000-ben Túrkeve Város felkérésére elkészítette Kun Emlékmű című szobrát, amit 2000 augusztus 19.-én avattak fel.

Proksza Gyöngyi festő

1944-ben született Túrkevén. Édesanyja Proksza Pálné a leányiskolában tanított 1952-ig. Akkor költözött a család Isaszegre. Erdőmérnöki diplomát szerzett Sopronban és dolgozott az ország több táján.

A művészet iránti érdeklődése során kialakul ugyan, de igazán intenzíven csak a 80 -as évektől kezd festeni. Azóta rendszeresen kiállít és csak ezzel foglalkozik. Az alábbi értékelést művészi munkájáról e sorok írója adta Proksza Gyöngyi túrkevei kiállításon 1998-ban: "Mindig a természet közelségét kereste. A természetet, mely nem hazudik, nem jó és nem rossz, pusztán önmaga. A természet szeretete és a művészet iránti érdeklődés adta kezébe az ecsetet. Kereste és megtalálta a természet gazdag szín és formavilágából, jelenségeiből azt, ami leginkább megfelelt lelki alkatának. A puha fényt, a végtelen távlatokat nyitó kékest, a körülölelő barnákat és narancsokat. Mennyi sejtelmes puhaság, ugyanakkor határozottság a formák megragadásában. Ez a látszólag ellentéteket dinamikusan összefogó munkamódszer szinte minden képén jól nyomon követhető. Ezek a képek emberi vágyak hordozói, kifejezői. Az élet táncát járó madár, az öntudatos csikóportré, az életigenlést harsogó színpompás virágok, az eget a földdel, anyagot a szellemmel egyesíteni kívánó hosszúkás formátumú képek mind-mind túlmutatnak önmagukon és nemcsak a festő életéről, de a mi életünkről is beszélnek. Mert ez a művész útja: az anyagot a szellemmel egyesítő út, az életünk útja..."

Patrona hungarie

 

II. Kevi kör művészeti csoport

A művészet iránt érdeklődő értelmiségiek találtak egymásra 1969-70-ben. Ekkoriban alakult a Művészetbarátok Klubja és vele párhuzamosan de nem elkülönülve dolgozni kezdtek a művészetet gyakorlatban is művelni akaró "amatőrök". Így többen kezdtek foglalkozni képzőművészettel és irodalmi színpad is alakult. 1972-től pedig, Kevi Kör címmel évente 3 alkalommal megjelenő kulturális kiadványt is megjelentettek egészen 1977-ig.

Ebben a folyóiratban rendszeresen megjelentek helytörténeti munkák, riportok a város életéből, bemutatkoztak a művészet valamely ágát művelő amatőrök. A képzőművész csoport első tagjai: Fehérvári Béla festő, (Fehérváriné) Zalezsák Ilona grafikus, Pólya Pál fotós, Füleki Gábor festő, Ivánné Mihalik Magdolna. Takács Mihály költő. Később csatlakozott hozzájuk: Iván Sándor szobrász, Talamasz Lajos szobrász, Bácskai Bertalan festő, ifj. Finta Sándor szobrász, Bodnár Lajos fafaragó, ifj.Horváth György festő. Kovács Gy. István festő, Juhász István iparművész, Sudár Anett kerámikus, Prohászka Antal festő, Gy. Vad Erszébet festő, Vad András szobrász, Sarkadi Imre festő.

A nem túrkeveiek közül meg kell említeni: Szenti Ernő költő, grafikus (Kisújszállás), ifj.Papi Lajos fotós (Kisújszállás), Szathmári István fotós (Szentes). Pártoló tagok voltak: Márki Gábor tanár, Pólya Pálné tanár, Kun László Műv. Ház igazgató. Ezeken kívül sok alkotó kapcsolódott a munkába hosszabb-rövidebb ideig.

1972-ben lett a csoport művészeti vezetője Papi Lajos kisújszállási szobrászművész, aki sokat segített a körnek. Hagyományossá váltak nyaranta az alkotótáborok és az azokat összegző őszi tárlatok. Tudatosan törekszenek arra, hogy megközelítsék a művészettel hivatásosan foglalkozók munkáinak színvonalát. A tagfelvételnek szigorú feltételei vannak: a tagjelöltnek munkákat kell bemutatnia és csak próbaidő után lehet rendes tag. Rendszeresen hívnak meg művészeket, művészettörténészeket, kiállítanak más városokban, 1977-től felveszik a Kevi Kör elnevezést. (Az ugyanilyen nevű kiadványt a város akkori vezetése lényegében megszünteti.) A névfelvétel ötlete Egry Mária művészettörténésztől származott, aki akkoriban figyelemmel kísérte a Kör munkáját. A Kevi Kör X. őszi tárlatára - melyet a Finta Múzeumban rendeztek - a Városi Művelődési Ház segítségével kiadványt jelentetnek meg, melyben 17 alkotó tag mutatkozott be. A kiadvány fontos összegzés volt a Kevi Kör eddigi munkájáról, eredményeiről.

1981-re a csoport munkája annyira intenzívvé válik, hogy önálló alkotóházat bérelnek a Művelődési Ház segítségével. Az alkotóház üzembehelyezésével kiszélesednek az alkotótáborok lehetőségei. A szomszéd városokból is átjönnek dolgozni, többen időlegesen csatlakoznak is a Körköz. Ez a ház a Táncsics Mihály utca és a Kenyérmezei utca sarkán állt. A Kör ebben az időben rendszeresen részt vesz országos amatőr képzőművészeti kiállításokon, melyek nem múlhatnak el anélkül, hogy közülük - sokszor egyszerre többen is-ne kapnának valamilyen díjat. A tagok közül néhányan akkorra annyit fejődnek, hogy önálló kiállításokat is rendeznek: Iván Sándor, Talamasz Lajos, Pólya Pál, Bácskai Bertalan, Finta Sándor, Füleki Gábor tartoznak ide. Néhányuk komolyan dogozik azért, hogy- az amatőr kategóriából kikerüljön. Ennek egyetlen útja akkor a Képzőművészeti Alap tagság elnyerése volt, ami Bácskai Bertalannak és Finta Sándornak 1984-85ben sikerült.

1985 végén a Kevi Kör a Túrkevei Vörös Csillag, Termelőszövetkezet támogatásával működik tovább. (A változásban nagy érdeme volt Juhász Istvánnak (becenevén Manó), aki a tsz. kerámia melléküzemágának vezetője volt. Később rövid időre a Kör vezetését is vállalta.)

Nagyobb anyagi támogatást kap a csoport és egy másik alkotóházba költözik. (Józsa u. 1.) A jobb körülmények fellendítik az alkotókedvet. Újra rendszeressé válnak az összejövetelek, a tagok kamarakiállításokon számolnak be új eredményeikről. Felveszik a kapcsolatot a szentendrei Vajda Lajos Stúdióval, rendszeressé válnak a tapasztalatcserék, vendégművészek látogatása.

1989-ben ünnepli a Kör fennállásának XX. évfordulóját.

A rendszerváltás időszaka azonban sok problémát felvet. Mindenki a politikára figyel, ellentétek alakulnak ki. Az átalakulás sok egyéni, magánéleti problémát is okoz. A termelőszövetkezet is átalakul és a Kevi Körnek újra meg kell pályáznia a támogatást. hosszas vita után erre nem kerül sor, az alkotóház is megszűnik. Átmeneti megtorpanás következik be. 1991-ben azonban Finta Sándor kezdeményezésére új, jelentős kiállítással jelentkezik a Kevi Kör, amit az Argó Galériában (Finta Sándor és Bácskai Bertalan közös Galériája) rendeznek a Kossuth u. 17. szám alatt. A kiállítást dr. Hann Ferenc nyitja meg.

Szerepel a Kör Szemadám György: (H)arcképek című televíziós sorozatában, mely a hazai képzőművészetről igyekszik átfogó képet adni.

1992-ben a város átadja használatra a Kossuth Lajos utca 6, szám alatti Vadász-féle házat alkotóház céljaira, sőt a belső átalakításokhoz pénzzel is hozzájárul. Vendégszobát, műtermeket alakítanak ki. Rendszeressé válnak a kiállítások, vendégművészek fogadása. Az alkotóház 1998-ig működik.

1991-től a csoport Kevi Kör Művészeti Egyesület néven működik tovább, elnöke 1997-ig Finta Sándor, 1997-től Balogh Márton.

Bácskai Bertalan grafikus, festő

1948. augusztus 6-án született Békéscsabán. Rajz-földrajz szakos tanári diplomát szerez a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán Pataki Ferenc és Déri István tanítványaként 1976-ban. Az év szeptemberétől rajz szakos általános iskolai tanár Iesz Túrkevén. 1982-től a Polgármesteri Hivatal osztályvezetője. 1997-től a Kaszap Nagy István Református Általános Iskola igazgatója.

Túrkevére költözése után azonnal bekapcsolódik a Kevi Kör munkájába, rendszeresen kiállít a Körrel, részt vesz az alkotótáborokban, sőt maga is szervez alkotótábort, ahol a vendégművészek ma már a középgeneráció jelesei: Bukta Imre, F.Zámbó István,Buhály József, Budai Tibor, Szilágyi István.

1979-ben felvételt nyer a Művészeti Alap Fiatal Művészek Stúdiójába. 1986. október 1-től tagja a Művészeti Alapnak. Számos egyéni és csoportos kiállításon vesz részt szerte az országban. Rangos országos tárlatokon kap nívódíjat. Kezdetben grafikákat, főleg linómetszeteket készít. Lapjain megjelennek a széthulló paraszti világ tárgyai.

Szélmalom csorbán

"A grafikus jó megjelenítője annak a képi struktúrának, amelyben a kompozícióvá rendeződő motívumok egyszerre dokumentumok és jelképek. Egy keresztmotívum megjelenése egyaránt jelzi például a vallásos hit szimbólumát és az aratás utáni kévéket a határban, sőt a föld megmunkálóinak sírjeleit is. (Leltár, 1978: Csordajárás) Megjelenik lapjain a kevi kalap, az ujjlenyomat (mint a személyiség egyetlen megkülönböztető jele), a kerítés zárt kapuval, a veteményeskert és a magyar vidék számos atribútuma." - írja róla Sárközi Zoltán 1983-ban a Művészet című folyóiratban,

Festményein viszont nem a tárgyakra, hanem a színekre épít, amiből finoman kiegyensúlyozott önálló képi világot teremt. Nem érdekli a fű, a fa, a virág, vagy a ház a maga konkrétságában, de sokszor a rendkívül elvontnak látszó kompozíciókban mindig felismeri a figyelmes szemlélő, hogy a kép valóságos tájélményen alapul, amire a képek címe is utal. Külön kis fejezetet képviselnek azok a képek, amelyeket azután fest, hogy sárkányrepülővel a táj fölé emelkedik. A kompozíció feszesebbé válik, nagyobb hangsúlyt kap a kép belső ritmusa. Az ellentétes színfoltok egymásnak feszülnek az egész képet mozgás hatja át. Ezzel nemcsak a látvány, hanem a repülés izgalma is érződik.

Az utóbbi években sajátos változás figyelhető meg munkáin. A grafikák tárgyi világa átszivárog a festményekre is. Ezzel együtt megjelennek képein a belső terek, a képek felülete plasztikussá válik, kidomborodik és bemélyed, a színek visszafogottá válnak, a képeken eluralkodik a sötétebb tónus, a kompozíció kiegyensúlyozottabb. Az eddigi harsány dinamizmust felváltja a nyugodt szemlélődés a képeket némi szomorúság sokszor fájdalom lengi be.

Bodnár Lajos fafaragó

1912-ben született Túrkevén. A korán, 8 éves korában apa nélkül maradt fiú éli a mezővárosok szegényparaszti családból származó gyermekeinek életét. Iskolai szünetekben cselédnek szegődik, 16 éves korától juhászbojtár. Az ügyes kezű fiatalember ostornyelek faragásával jeleskedik, majd később hangszert: tárogatót próbál faragni. "Erre az ösztönzött, hogy igazi tárogatót csak a más kezében láttam, megvásárolni nemigen tudtam, tárogatózni pedig mindig nagyon szerettem volna... Készítettem hát mindaddig, míg az tökéletes nem lett, összesen 12 darabot" - meséli 1979-ben.

Nyugdíjazása után kezd portrékat faragni. megörökíti a város jellegzetes alakjait: a mesterembereket, parasztokat, hivatalnokokat. Festménysorozatot készít a régi kevi szélmalmokról, megörökíti a paraszti élet hétköznapjait.

Faragásairól és kedves egyéniségéről így ír Iván Sándor a Kevi Kör szobrásza: "Igazi népi fafaragó, aki igen éles szem és jó megfigyelőképesség birtokában van"

 

103 év

 

Fehérvári Béla

Szentetornyán született. 1945-ben kezdett Túrkevén tanítani. A Kevi Kör alapító tagja. a Művészetbarátok Klubja szervezője, szerkesztője a Kevi Kör kulturális folyóiratnak. Elsősorban festő és grafikus, de az írás is fontos kifejezi eszköze.

1978-1982-ig a Finta Múzeum igazgatója. A város kulturális életének vezéregyénisége a 70-es években. 1982-ben elköltözik Túrkevéről. Kisvárdán múzeumigazgató lett.

Jellemzésére álljanak itt önmagáról írt sorai, melyeket 1979-ben a Kevi Kör X. Őszi tárlatára szerkesztett kiadványban jelentek meg: Szerencsés embernek érzem magam, mert a látók között lehetek. De ez a mesterség nekem ablakot nyit a természetre és a benne élő emberekre. Talán ez a magyarázata, hogy legszívesebben tájat és portrét festek, noha az utóbbiról alig van tudomása környezetemnek.

Berettyó

Realistának vallom magam, akkor is, ha kísérleteim néha kétkedést keltenek. Valójában szabad emberként akarok dobozni, annak a bizalomnak a légkörében, amit én is kötelezőnek érzek megadni.

Nem a becsvágy hajt, inkább az önkifejezés kínzó, mégis szép kényszere. Ezért - alkalmanként más műfajban is próbálkozom.

 

A festészet számomra kommunikációs eszköz. Zárkózott énem egyik szószólója. Általa vitára bocsátom magam. Az igazi szépnek vagyok az elkötelezettje. Tévedéseim a keveset tudó botlásai."

Fehérváriné Zalezsák Ilona

1969-ben került Túrkevére. Kezdettől fogva tagja a Kevi Körnek. Több-kevesebb rendszerességgel szerepel grafikáival a csoport kiállításain. "Élményeim a lírai, meseszerű jelenségekhez kötődnek, a mező virágaihoz, gyermekkorom és olvasmányaim képzelt-teremtett figuráihoz, utcácskáihoz, tereihez." - írja a Kevi Kör 1979-es kiadványában. Rajzai rendszeresen megjelentek a Kevi Kör című kulturális kiadványban. 1982-ben férjével együtt elköltöztek Túrkevéről.

Házvég

Ifj. Finta Sándor szobrász

1953. szeptember 16-án született Túrkevén. (Nagyapja Finta Sándor szobrászművész). Itt érettségizett, majd főiskolát végzett nyomdai formakészítő szakon 1977-ben.

Az 1970-es években kezd szobrászattal foglalkozni a Kevi Kör-ben. Autodidakta módon képezi magát és hamar megtalálja saját hangját. "A mai kevi szobrász Finta Sándor édesapja a művészettel fegyvernyugvásban élő fogorvos volt, de fia már a nemes kövek vonzásába került." - írják róla.

1981-ben Országas Amatőr Szobrászati Nagydíjat kapott, 1983-ban elnyerte a Szolnok Megyei Fiatal Alkotók ösztöndíját. 1981-ben tagja lesz a Művészeti Alapnak.

Többször jár az Amerikai Egyesült Államokban tanulmányúton. 1988-ban megalakítja az ARGO Képzőművészeti Alkotóközösséget. 1991-től önkormányzati képviselő. Jelenlegi az USA-ban dolgozik.

Szobrai letisztult formavilágú minden fölösleges - a forma benső lényeget eltakaró részletet elhagyni igyekvő művek. Anyaguk legtöbbször márvány, melyet magas mesterségbeli tudással alakít. Alapötleteit sokszor adják apró természeti formák (pl. rügy, pillangó), melyeket az alapformáig lecsupaszítva felnagyít. A rideg anyagban megmutatva a lágy organikus forma szépségét. Ilyen a Túrkévei Mezőgazdasági Termelőszövetkezet udvarán álló térplasztikája is.

1989. július 3-án avatták fel Család című szobrát Túrkevén az orvosi rendelő előtt, amelyet dr. Nánási Lajos az USA-ban élő túrkévei származású orvos megbízásából készített. A szobor jól beleillik Finta Sándor munkáinak sorába. A leegyszerűsített, egymásba hajló, egymást körülölelő formák jól kifejezik a család egymást védő, szerető légkörét.

1991. október 12-én avatták fel a Túrkeve Város Önkormányzata megbízásából készített II. világháborús emlékművet a Petőfi téren.

Az emlékműről és az ugyanabban a hónapban megnyílt Kevi Kör kiállításon szereplő szobráról így beszélt Hann Ferenc művészettörténész: "Finta Sándor a galéria falai között csak jelképesen van jelen Eredet c. 1980-as szobrával, melynek sem formai, sem szellemi jegyei naturálisan nem köthetők e vidékhez. Európai formanyelven beszél, ami mindenütt érthető. Az ő valóságos jelenléte, mely a kiállítás részének is felfogható, persze maradandóbb annál, a napokban avatandó emlékműve, mely minden értelmetlenül halt túrkévei polgárnak állít emléket, ostoba, konkrét szimbólumok használata nélkül. Nem figyelve a vallási, politikai hovatartozásra. A halott, különösen az ártatlanul elpusztult ember egyforma, legyen az katolikus, zsidó vagy református, a front bármelyik oldalára kényszeríttet. A lángszerű organikus forma valamennyiükért ég. Ezért igaz a szobor"

Köztéri alkotása látható még Mezőtúron. Szolnokon és Nagykőrösön.

Füleki Gábor Festő

1933. november 19-én született Túrkevén. Rajz-földrajz szakos tanári diplomát szerzett Szegeden a Pedagógiai Főiskolán. Nyolc évig tanított Szabolcsban, ott kezdett intenzíven rajzolni, festeni.

"Úgy gondoltam akkor hasznos a nap, ha legalább egy festményt festettem, az volt a bizonyíték, hogy vagyok." - meséli. Több megyei kiállításon is szerepel Szabolcs megyében és csaknem 300 akvarellel tér haza a nyírségi dombok közül, ahol 8 évig tanított.

Hazatér, rajztanárként dolgozik. A szeretett kevi táj újabb inspirációkat ad. A megszokott akvarell helyett más technikákkal kísérletezik, maga keverte gouache (ejtsd: gvas) és olajjal. Ecset helyett spaknit használ.

Berettyó

Ekkor kezdi festeni a Berettyó parti öreg fűzfákat, melyek azóta is visszatérő motívumai. Ezek közül különösen sikerültek a spaknival festett visszakapart feltületű festmények, ahol az öreg fák málló faktúrája jó összhangban van a festmény érdes felületével. Jelképek is ezek egyben persze, ahogy gyökereikkel keményen kapaszkodnak a kiöntés málló talajába és még ép ágaikon kitartóan nevelik zöld hajtásaikat. De nemcsak a természetet festi. Festi az alkonyi fényben hazafelé kerekezőket, az útszélen buszra váró magányos öregasszonyt, a kevi utcákat, a kevi embereket.

Alapító tagja lesz a Kevi Körnek, részt vesz a kiállításokon és az Alkotótáborokban. "Sokáig: a természet hű ábrázolása volt a célom. A 70-es évek elején a Kevi Kör kiállításai és a belső szakmai viták felébresztették bennem az elvontabb ábrázolás vágyát." - írja 1979-ben. Leegyszerűsített formákkal dolgozik, de motívuma továbbra is a táj, és a tárgyak mindig felismerhetők maradnak, még a kubisztikus jellegű térfelbontásokkal kísérletező képein is. Új felfogású munkái "szakmai berkekben sikert, a nagyközönség körében meg nem értést hoztak". S neki fontos az, hogy értsék. Így fokozatosan visszatér a természethű ábrázoláshoz, de továbbra is készít virágmotívumokból dekoratív kompozíciókat. Ezekből 2 szép darab a Petőfi Sándor Általános Iskola előcsarnokát díszíti. Egyébként is kedves témája a virág. Rendszeresen fest csendéleteket, melyeket sajátos hangulat jellemez. Miből ered ez a sajátos hangulat? Abból, hogy Füleki Gábort nem annyira érdeklik a szirmok és levelek finom gyűrődései, térbehajlásának esetlegességei. Ő az elvont szépséget akarja megragadni, hogy örök legyen és elmúlhatatlan. Így csendéleteit az időtlenség lengi be, mintha most már örökre ott maradna. Ikonok ezek: virág-ikonok.

Bár Füleki Gábor hű marad a természethű ábrázoláshoz, időről-időre azonban érdekes kísérleteket tesz. Mozgalmas szelleme nem hagyja belemerevedni egyetlen stílusba. Ilyen, nagyon érdekes és szerintem értékes a 90-es évek elején készített "tárgyfestmény" sorozata. Applikált képek ezek, a durva lenvászon alapon régmúlt tárgyak, öreg kerítésdarabok jelennek meg sokszor egészen szürreális kompozícióban.

Változatos Füleki Gábor életműve, különböző stílustörekvések sokszor párhuzamosan vannak jelen, mások egy időre elhallgatnak, hogy később újra előjöjjenek. Egy dolog azonban összeköti ezeket: ez pedig a kevi táj szeretete.

Horváth György  

1969. július 11-én született Túrkevén. Már 14 évesen tagja a Kevi Körnek, ahol sokszorosító grafikákkal foglalkozik. Lapjain a kevi táj és ember jelenik meg realista megfogalmazásban. Festményeiről így ír Juhász István, Manó egy 1992. kiállítási katalógusban: "1986-ban kezd foglalkozni a színekkel. Szakít addigi stílusával és egy egyéni, a szürrealizmus felé hajló világot teremt magának. Korai pasztell- illetve olajképeinek szerkezete biztos alapja festői habitusának is. Vásznain minden a színekre épül, a szín lesz a gondolat hordozója is. A cinóberből és kadmiumból alkotott vörösökön átütő mélykék, az itt-ott megjelenő szörnyalakok színei és a formák egyfajta laza kompozícióba rendeződnek. A sodró dinamizmussal egymás mellé kerülő elemek sokszor egymást tagadón idegenek. Összekötő kapcsuk éppen az ellentét. Ezt érezzük a "Gnómok" című vásznán is, de legtöbb munkáján megjelenik ez az abszurd különbözőség. Feltáró és rettegő ez a módszer egyszerre, csak az mutatkozik meg benne, amit képesek vagyunk megkeresni - persze a saját fantáziánk gazdagságától függően. Az elszemélytelenedés, a félelem mindinkább eluralkodik munkáin. A szorongás, magára maradottság érzése fokozódik, kevésbé vesz részt a világban, sőt inkább elfordul tőle. Mivel az ember lényeges tulajdonsága, hogy álmodik, képzelődik - törvényszerű, hogy a praktikus egyértelműségtől a titokzatos többértelműség felé fordul.

Félelem

Iván Sándor szobrász

1933-ban született Mezőtúron, itt érettségizett. Szegeden járt egyetemre, majd 1955-ben Túrkevén a Ványai Ambrus Gimnáziumban kezdett tanítani. Néhány- évig a Városi Tanács Művelődési osztály vezetője is volt.

Már az egyetemi évek alatt Szegeden kezdett szobrászkodni Tápai Antal vezetésével.

Túrkevére kerülése után ismerkedik meg a Finta hagyatékkal - melyről mindig a csodálat hangján nyilatkozott. A Finta művek megismerése arra ösztönözte, hogy a szobrászi munkát, melybe Szegeden belekóstolt, ne hagyja abba. Alapító tagja a Kevi Körnek, melynek megalakulása újabb ösztönzést ad az alkotásra. Komoly szakmai segítséget kapott Papi Lajos kisújszállási szobrászművésztől, aki a Kör művészeti vezetője volt. Művészi munkája teljes egészében összefonódott a Kevi Körrel. Az évente megrendezett alkotótáboroknak mindig rendszeres résztvevője, minden alkalmat kihasznál, hogy mesterségbeli tudását tökéletesítse. Kezdetben főleg terrakotta szobrokat készít, majd követ farag, a 70-es évek végétől pedig bronzöntéssel is megpróbálkozik. Talamasz Lajossal együtt viaszveszejtéses eljárással öntőműhely igénybevétele nélkül is tudnak bronzot önteni. Ekkoriban készíti bronz kisplasztikáit, melyek sok sikert hoznak számára. A karakterek pontos megragadása, kevés de jellemző részletek, gyors, lendületes mintázás jellemzi ezeket a szobrokat.

Megjelenít irodalmi alakokat (Don Quijote, Falstaff), vagy a túrkevei embereket. Szívesen foglalkozik történelmi személyiségek megformálásával. Kőszobrait inkább a nagyobb formákban gondolkodás és a finom megmunkálás jellemzi. Ilyen a Táncsics Mihály mellszobor, melyet 1992-ben bekövetkezett halála után néhány évvel, 1996-ban állították fel a Petőfi Sándor Általános Iskola előtt.

Kanizsai Dorottya

Kiemelkedő munkája az Egressy Béni Zeneiskolában látható Kevi Madonna vagy Kanizsai Dorottya címen ismert szobra, melyről dr.Hann Ferenc művészettörténész így ír: "Nehéz megrendülés nélkül szólni Iván Sándor Kevi madonnájáról, aki másképp Kanizsai Dorottya, ki Mohácson sírba tette a lemészárolt magyar vitézeket. Lám, megint ugyanaz a szál: helyi (lokális) gondolat, s az egyetemes vagy legalábbis összmagyar szimbólum egymásratalálása. Reménykedünk benne, hogy ez a főmű Túrkeve valamelyik intim terére kerülhet majd."

Iván Sándorra emlékeznek kollégái, tanítványai. Művészete elválaszthatatlan Túrkevétől és a Kevi Körtől, melynek 20 éves történetét is megírta, amiből egy példányt sajátkezű aláírásával ellátva szerencsém van birtokolni. Őrízzük meg emlékét.

Ivánné Mihalik Magdolna

1935-ben született Szarvason. Elvégezte a Szegedi Tanárképző Főiskola rajz szakát. A főiskola elvégzése után Túrkevére kerül, mint biológia-rajz szakos tanár. Hamar beilleszkedett a kevi környezetbe, megszokta és megszerette a várost. Sok akvarell képet készített a Berettyóról, a kevi utcákról és házakról. Ezekből a festményekből ma is található túrkevei közintézményekben és magánszemélyeknél.

Az akvarell az egyik legszebb, de legnehezebb technika. Jó technikai érzéket, gyorsaságot, biztos kezet igényel. Szépsége véletlenszerűségében van, hisz a vizes festék a rajzlapon mosódik össze, ott keveredik. Csak így jöhet létre az akvarellre jellemző sejtelmes puha fényhatás. Az igazi akvarellista tudja irányítani ezt a folyamatot. Mihalik Magdolna ilyen festő volt.

Kazlak

Foglalkozott textilfestéssel, batikolással is. A festés mellett az volt egyik kedvenc technikája.

A Kevi Körnek alapító tagja volt, kezdettől fogva bekapcsolódott a képzőművészeti munkába. Résztvett helyi és megyei szintű kiállításokon. Rajzai rendszeresen megjelentek a Kevi Kör című kiadványban. Sajnos korán - 1982-hen - elhunyt.

Kovács Gy. István festő

1956-ban született Gyöngyösön. Tanító és rajz szakos általános iskolai tanár. 1985 óta él Túrkevén, ahol a Kossuth Lajos Általános Iskola tanára, majd 1997-től a Polgármesteri Hivatal művelődési osztályvezetője. 1985-ben csatlakozott a Kevi Körhöz, rendszeresen részt vett a közös kiállításokon, kezdetben grafikákkal, később festményekkel. 1990-ben Horváth Györggyel közösen a Finta Múzeumban mutatkozott be. 1993-ban szerepelt Szemadám György Kevi Körről készített filmjében, amit a Magyar Televízió (H)arcképek c. sorozatában bemutatott.

Munkái a figuratív és nonfiguratív határán mozgó helyenként misztikus, vallásos tartalommal bíró művek. Utóbbira jó példa a Reformtátus Egyház gyülekezeti termében látható nagyméretű olajképe, melynek ég és föld között lebegni látszó emberalakja egyszerre utal Krisztus feltámadására és az anyagi és szellemi világot egyesíteni kívánó ember vívódására. "Vágyak temploma" című képe a Finta Múzeum tulajdona, ezen kívül több festménye van túrkevei magánszemélyeknél. Nagyméretű seccoja a Kossuth Lajos Általános iskola folyosólyát díszíti. Ugyanitt látható Kossuth Lajost ábrázoló terrakotta domborműve, valamint az iskola külső falán elhelyezett szintén terrakotta dombormű, ami a polgári iskola első igazgatójának Farkas Imrének állít emléket. Városképi jelentőségű munkája a volt polgári iskola szecessziós épületdíszítéseinek felújítása.

Füvek között

Pólya Pál fotós

1939. május 30-án született Kisújszálláson. Négy év múlva Túrkévére költöznek, azóta itt él. A gimnáziumban ismerkedik meg a fényképezés technikájával. Hobbi szinten fotózgat. Később Simon Sándor a volt Leányiskola (ma Kossuth Lajos Ált. Iskola) igazgatója meglátja képeit és intenzívebb munkára biztatja. A Kevi Körben, melynek alapító tagja, további inspirációkat kap. Rendszeresen kiállít a Körrel és egyénileg. Részt vesz megyei és országos pályazatokon. Próbálkozik filmezéssel is, eredményesen: három országos pályázaton is díjat nyer. "Természetfotókkal kezdtem, néhány közülük a szaksajtóban meg is jelent. Ma már leginkább az emberek érdekelnek, a gesztusok. Persze a portré a legnehezebb, mert mindenki szebbnek hiszi magát, mint amilyen a fotón. De nekem minden arc szép." - nyilatkozza magáról 1991-ben. (Új Néplap 1991.08. 10.)

Fotóinak fontos jellemzője, hogy érzékenyen ragad meg hangulatokat, de a kép dokumentum jellege - mely a fénykép eredendő sajátossága - mindig megmarad. A fotóművészet és a képzőművészet közötti határt tiszteli. "Fotószerű" fotókat készít, a technika adta lehetőségekkel mindig óvatosan bánik, így elkerüli a semmiről nagyot mondás veszélyeit.

Számos pályázati díja közül kiemelkedik a Fotográfia '89 pályázaton elért kategória díj. Jelenleg videózással foglalkozik, ami kenyérkereső foglalkozása is.

 

Prohászka Antal festő

1935-ben született. Gyermekkorát Szentesen és Hódmezővásárhelyen tölötte. Hódmezővásárhely jelentette az első kapcsolatot a művészettel.

Rendszeresen kijár az ott működő művésztelepre. Figyeli a nagy mesterek munkamódszereit, ezenkívül szakkörökben autodidakta módon szerzi tudását. Virtuóz módon "alla prima" (további átfestés nélkül, egy ülésre) megfestett képeit széles ecsetvonások, vastag festékrétegek jellemzik. A színeket közvetlenül a képfelületen keveri. Ez a festésmód lázas lüktetést, szenvedélyességét kölcsönöz a képnek, legyen az utcakép, csendélet vagy portré. Ezeket a munkáit azonban - bár a közönség elfogadja - nem tartja nagyra, sokszor csak eladás céljára festi, de ha lehet ezt is kerüli. Szenvedélyesen és kitartó szorgalommal dolgozik azonban nonfiguratív képein. Változatos technikai megoldásokkal kísérletezik és ugyanilyen változatos képeinek motívumvilága is, melyek a kívülálló számára sokszor nehezen követhető logikai láncba kapcsolódnak össze. Igazán csak a 80-as évek végén festett Bartók sorozatában sikerül képzeletének ezt a burjánzó motívumvilágát egységes mederbe terelni.

Szokatlan festői világa, művészetről valló felfogása és az anyagiakra fittyet hányó életvitele sok vitát váltott ki a Kevi Körben, amelynek 1974-től 1987-ig tagja volt.

Az 1980-as években Szolnokra költözött, azóta ott él. Kapcsolata megszakadt Túrkevével.

Sarkadi Imre festő

1918. május 24-én született Túrkevén. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után fonóként dolgozik, majd a Székesfővárosi Iparrajz Iskola díszítő-festő tagozatán tanul. 1944-ben szerez mesterlevelet. Nyugdíjazásáig dekoratőrként digozik különböző nagyvállalatoknál.

Tudatos művészi tevékenységét a "Dési Huber" körben kezdi 1948-ban.

Számtalan országos és kerületi kiállításon vesz részt, rendszeres vendége az alkotó táboroknak. 1974-ben csatlakozott a Kevi Körhöz, rendszeresen kiállít, részt vesz a nyári alkotótáborokban.

Nagy szenvedéllyel festi a kevi tájat, de főleg a városszéli utcák világa ragadja meg. Kevert technikával festett. Lazurszíneket és fedőfestéket egyaránt használó technikájával kiválóan tudja érzékeltetni a nádtetők, a tapasztás, a régi kerítések anyagszerűségét, ugyanakkor a fehér falakon megjelenő reflexszínek megfestésével feloldja a kép súlyosságát.

Utolsó túrkevei kiállítása 1988-ban a Józsa utcai alkotóházban volt. Meghalt Budapesten 1989-ben.

Két öreg

 

Talamasz Lajos

1935-ben született Túkevén, paraszti családban. Ősei földművesek, pásztorok az ecsegi pusztán. Az ő alakjaikat őrzi gyermekkori emlékeiben, s a játékot az agyaggödrök között. Nézte a vályogvetőket, s formázott ő is mindenfélét, mint a többiek.

Az időközben felserdült Talamasz Lajos vonzódni kezd a művészetekhez. Az ötvenes években Túrkevén kibontakozó amatőr színjátszás aktív résztvevője, s bármerre jár szívesen megy múzeumba. Az első igazi képzőművészeti élmény Mihály István festő műtermének meglátogatása a "Jégpalotában". A sajátos hangulatú, addig soha nem látott belsőtér, a nagy ablakokon bezúduló nyári napfény, a párás fénnyel átitatott festmények nagyon megragadják.

A színjátszás hozza össze Iván Sándorral, a fiatal tanárral, aki díszleteket fest és már vannak szobrászi tapasztalatai. Ekkoriban érkeznek haza Túrkevére a Finta testvérek szobrai és Finta Gergely hagyatéka is bekerül a már létező helyi múzeumba. Elmennek megnézni és az élmény örökre megmarad. Iván lelkesedik. A régi Művelődési Házban mintázni kezdenek. De a világ körülötte realista, és ő belesimul ebbe. Munka - nősülés - gyerekek - házépítés. A gondolat azonban mostmár nem hagyja nyugodni. Titokban próbálkozik.

Kun fej

Közben (hatvanas évek vége) megalakul a városban a Művészbarátok Köre és a Kevi Kör. Meglátogatja Iván Sándort, aki ekkor faragja a Táncsicsot. Tőle kap eszközöket és követ. Faragni kezd, de nem nagyon mutogatja senkinek. Egy munkája azonban mégis bekerül a Kevi Kör kiállítására, ahol Papi Lajos szobrász felfedezi. Elhívja műtermébe, és alkotásra biztatja. Intenzíven dolgozni kezd. Mintáz, követ és fát farag, később bronzot önt. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokon, ahol rengeteg művészbarátot, élményt és tudást szerez. Rendszeresen kiállít a Kevi Körrel. Kialakul markáns stílusa, sajátos témaválasztása, amit Körmendi Lajos író így jellemez: "Súlyosan erőteljesen létező emberalakjai, portréi valamelyik korábbi őshazánk üzenetét is hordozzák arcvonásaikon, ezek a vonások azonban ma is fellelhetők a kunsági településeken, jelezve, hogy honnan jöttünk. Talamasz Lajos a Nagykunság szobrásza. Szülővárosának, Túrkevének az embereit faragja fába, önti bronzba. Mennyi gyönyörű ázsiai arc ! Mennyi barbár erő van ezekben a plasztikákban ! Jó, hogy Talamasz Lajos felfedezte ezeket az arcokat, melyek sajnos lassan eltűnnek az árnyékvilágba átlépő öregeinkkel.

...A mában élő régmúlt megjelenítésére vállalkozni nem akármilyen feladat, hiszen ha jól megnézünk egy-egy arcot Talamasz Lajos kiállításán, abba beleérezhetünk két-háromezer évet is.

...Robusztus tehetség Talamasz Lajos. Vad, barbár erőt sugárzó szobrai fontos és pontos üzenetek Barbaricumból."

Van azonban Talamasz Lajos munkáinak egy rejtett vonulata, amit az utóbbi időben nemcsak a közeli szemlélő vesz észre. Az érzékenyen és finoman mintázott fejek: főleg fiatal lányok vagy múltunk nagyjai. Utóbbiak közül több került elhelyezésre közintézményekben.

Miközben felvállalta és tudatosan törekedett a sajátos stílus kimunkálására, eközben mintegy ellenhatásként jöttek létre ezek a művek, melyeknek legszebb darabja az 1997-ben Nagyszalontán felavatott Sinka István mellszobor.

Életműve 1999-ben bekövetkezett hírtelen halálával befejezetlen maradt. Túrkeve Város Önkormányzata 2000-ben posztomusz Túrkeve Városért kitüntetésben részesítette.

 

Vad András szobrász

1922-ben született Túrkevén. Sütőipari szakmunkás, később mester. 1951-től 25 éven át a túrkevei Sütőipari Vállalat vezetője 1975-ig. Édesapjától, aki tehetséges műbútorasztalos volt megtanult a fával bánni. 1974-ben lépett be a Kevi Körbe, ahol fából készült iparművészeti munkák mellett portrészobrokat kezdett készíteni. Munkáit rendkívüli formai tisztaság, nagy mesterségbeli tudás jellemezte. Kerülte a részletező előadásmódot, portréit csak a karakter leglényegesebb jegyeit őrizte meg. Jól megfigyelhető ez a munkamódszer Bartók portréján, amely szinte már az egyiptomi szobrokra emlékeztető időtlenséget és méltóságot kölcsönöz a plasztikának. Betegsége egyre nehezebbé tette munkáját. 1982. májusában távozott az élők sorából.

Bartók

 

III. Népművészet

Túrkevei házoromdíszek

Ezekről az érdekes és sajátos díszítményekről Füleki Gábor dolgozatát adjuk közre némileg rövidített formában.

A Nagykunság lakóházai jól bevált módszerrel készültek. Az építkezéshez a természet kínálta anyagokat használták. A jurták emlékét idéző - egyhelyiséges lakóházak három helyiségesre korszerűsödtek a füstelvezetés jobb megoldásával. Ez az elrendezés évszázadokra bevált. A lakások hosszanti iránya megnőtt és a náddal borított nyeregtető általánossá vált.

A náddal borított tető hét szélén két-két széles (30 cm) deszkával, szélfogókkal védték a nádat. A szélfogók megléte nagyon fontos volt, mert ha ez leesett, elkorhadt, a tető gyors romlásnak indult, ami az egész ház pusztulásához vezethetett. Ennek épségét mindig figyelemmel kísérték, ment ha leesett akkor a szél azonnal kikezdte a nádazást. E deszkák rögzítését nem csupán szegezéssel oldották meg, hanem kovácsolt-támasztóvasakkal is. A szélfogódeszkát támasztó vasszerelvények kevésbé díszesek, de funkciójukat tekintve legalább annyira fontosak, mint a csúcsdísz.

Csúcsbeli találkozásnál az összeköttetést meglehetett oldani egyszerű, deszkából készült faragvánnyal is, de ezt régen nem alkalmazták, ma ez igen gyakori.

Sokkal inkább megfelelt a vasból készült, dísszé fejlődött oromvas, amely egyedüli dísze volt a háznak. Dr.Győrffy Lajos egykori helyi múzeumigazgató erről így ír: "A nyerges tető mindkét vége oromfallal védett, amely régebben sárral betapasztott vékony nádfalból, utóbb már deszkából készítettek. A józan anyagszerűség mellett az egyszerű szerkezeti megoldás jellemzi ezeket a fehérre meszelt kunsági parasztházakat, amelyeknek nyugodt derűs formai szépsége díszítőelemek nélkül is megnyugtató esztétikai hatást vált ki. és valóban ezeken a régi nádtetős lakóházakon alig találunk díszítést. Az esetleges tornácoszlopok szerény oszlopfej díszítésein kívül az építmény falazatán rendszerint semmi egyéb díszítőelem nincs. A nádfedeles régi parasztházaknak talán egyedüli dísze a Tiszántúlon helyenként még ma is elég nagy számban található kovácsoltvasból készített oromdísz"

(Művészet 1975. 2.sz.)

Az oromdísz csakis a náddal fedett házak szükséges velejárója volt. Győrffy Lajos bácsi idejében "még elég nagy számban található" volt, de ma már '96-ban jóval kevesebb található, de még mindig egy-kettő minden utcában van.

A legelső oromvasak a két szélfogódeszka összeerősítésére, megtámasztására készültek minden díszítés nélkül.

A továbbiakban nem elégedett meg ennyivel a kovács tovább fejlesztette, lapította díszesebbé formálta.

Az oromvas tengelyére két-két virágszirom került, az ötödiket a vashegye alkotta. Az ötágú és a hatágú virágornamentika sokáig általános lehetett, mivel még a meglévők nagyobb százalékát képviselik.

Ez a motívum még nem emelkedett a tetőcsúcs fölé. Szerényen alig észrevehetően rozsdásan lapulnak az avult deszkákra. Ekkor még a rendeltetés főszerepet kapott. A későbbiek folyamán az oromvas tengelye felfelé hosszabbodott, a tetőcsúcs fölé emelkedett és így több díszítést tett lehetővé.

Végül már egész virágcsokor díszlett a magasban. Ma is lehet ilyet látni az Árpád úton aminek külön érdekessége, hogy a ház felújító karbantartása során az oromdísz festést kapott. Leggyakoribb használt forma a virágforma, három, négy, öt, hatágú vasszirmokból. Ezek a minták a kovácsolás egyszerű fogásaival elkészíthetők, főleg addig, míg síkban gondolkoztak. Némelyek már domborítani kezdték, így már a plasztikus, térbeli megoldás felé fejlődött az oromdíszművészet.

Tulipán és más növények stilizált formái is kialakultak. Ezek után a funkció és a díszítés egyenrangúvá vált. A stilizált virágmotívumok egy részét lehet csillag alakzatnak is felfogni, de a Hold fázisait sehol nem alkalmazták (talán a törökvilág rossz emlékét idézte volna).

Az állatfigurák közül a madarak jelentek meg leggyakrabban. A Katona u. 8. sz. alatt a "Melegkútnál" ma is árválkodik egy éppen leesni készülő gólyaféle gázlómadár.

Gyakrabban fordul elő még ma is az S alak, fordítva is. Ami bizonyosan nem az S betűt formázza, hanem a kígyót utánozza. Más betű alakzat nem is fordul elő.

Ennek elkészítése nem volt nehéz, talán a legolcsóbb volt, ezért jegyzi meg Győrffy Lajos bácsi "Az ilyen leginkább a legszegényebb paraszti házakon található". Előfordul a lándzsahegy alakú díszdomborított kivitelben is.

A virágminták kivitelezése lehet rajzos, vonalas jellegű pl. Vas utca 21., de gyakran a plasztikus megoldást választották.

Készültek térbeli négyszirmú vastulipánok, keverve lapos, síkban kivitelezett más motívummal.

Az oromdísz felszerelése egyöntetű volt.

E században már nem készült nálunk náddal fedett ház, a nádtetőket felváltotta a cserép és a pala. A nádas tető félelmetesen tűzveszélyes volt (bár előny is volt: télen meleg, nyáron hűvös, így aki tehette cseréptetősre váltott. Az új házak már egyáltalán nem készültek nádtetővel. Az 1960-as évek vége felé nagyarányú házépítés zajlott városunkban is - mint szerte az országban. Az öreg házakat letarolták és helyére korszerű cserép vagy palatetős családi házak épültek. Az egykori oromdíszeket sehol sem használták fel újra. Szerencsére legtöbbjük a helyi Finta Múzeumba került Fehérvári Béla múzeumigazgató gyűjtőmunkájának köszönhetően. Így a kovácsoltvas oromdíszek nagy része eltűnt, az őket magasba emelő öreg nádasfedelű házakkal, lakóikkal és alkotóikkal együtt. A kovácsmesterség egyik szépmíves ága kihalt, de "vasverő" mesterség tovább él. A szépérzékükre ma is szükség van csupán más rendeltetéssel más körülmények között. Például a Deák Ferenc út 1. sz. alatti vaskapu "földközeli" tulipáncsokra már csak dísz, már funkciónélküli emléke az egykori új házak koronájának.

Kunhímzés

A kunhímzés kialakulásáról Nagy Erzsébet Berta: "Hímes párna három sorral" című írását némileg rövidített formában adom közre valamint idézek Kaposvári Gyula: "A kunhímzés történeti kutatásáról" című cikkéből is.

A Nagykunságban a múlt század közepén még élt egy nagyon szép, különleges hímvarrás: a kunhímzés. Innen terjedt el a Tiszántúl némely szomszédos részére s ebből alakult ki hódmezővásárhelyi szőrhímzés. A nagykunsági nép ízlése, díszítőművészetének sok jellegzetes vonása tükröződik ezekben a mintákban, színösszeállításban. Maguk termesztette kender fonalából házilag szőtt vászonra hímezték. A hímzőfonalat is maguk készítették a racka juh hosszúszőrű gyapjából. A fonalat házilag festették meg, sőt a festéket is maguk készítették hozzá. Ennek anyaga többnyire a ház tájékáról, meg határbeli rétségek gazdag növényvilágából került elő. A hímzett rózsák árnyalatos piros színét adó festéket a mályvarózsa sziromleveléből főzték. A barnát a dió leveléből és kopáncsából nyerték. A kék színt a bodzabogyó festéke adta. Hagymahajból a barnássárga árnyalatot kapták. A kifőzött szalma levével sárgára festették a fonalat, de felhasználták erre a célra a lóhúgy festékanyagát is. Ez utóbbiból nagyon szép sárga színt, amely igen tartós volt, nem hanyult. Felhasználták a fodormenta, rozmaring, bazsalikom, szeder, szőlő, szikfű, leanderlevél, vízililiom festékanyagát is. De pompás színeket nyertek bizonyos mocsári növények főzetéből is, melyeket rétjáró pákászokkal szedettek össze. Egyik -másik nagytapasztalatú öregasszony valóságos tudósa volt a festékcsinálásnak. Napokon keresztül főzték-áztatták a fonalat a festékben. A hat-nyolc féle árnyalatot úgy nyerték, hogy különböző ideig hagyták az anyagot a lében, vagy pedig száradás után ugyanabba többször beavatták. Minél türelmesebb és hozzáértőbb volt a háziasszony, meg az eladólány, annál több színárnyalatú és ragyogóbb fényű fonál került elő a festékes fazekakból.

Tipikus kunhímzés

A mintát feloldott koromba mártott lúdtollal rajzolták az anyagra az ügyeskezű asszonyok. Leginkább kedvelték a három mezőre osztott mintát. A szélesebb középsőt két egyenes sötét vonal veszi közre. Ennek gyakoribb elemei: a rózsa, a szegfű, a négyszirmú nefelejcs, de előfordul tulipánszerű virág is. E hímzésre jellemzők az erőltetés nélküli naiv formák és a tiszta pasztel színek. Az egyszínű hímzés nagyon ritka. A többszínű mintát inkább kedvelték. Sajátsága e színezésnek, hogy a színek nagyon finom árnyalatokkal mennek át egymásba s az egyes mintaelemek közepük vagy szélük felé sötétednek, illetőleg halványulnak. Így a hímzés tűfestésszerűen hat.

Eredetileg párnavégeken alkalmazták ezt a szép hímzést, később került lepedőszélekre. A nagykun házak brendezésének fő ékessége volt azelőtt a magasra vetett ágy, a terítőn felül rakott gyönyörű párnákkal. Miként a régi nóta mondja:

Hímes párna három sorral

Az ágy tetején,

Felsepertem a ház földjét,

Jöhet a legény.

S bizony a legény megnézte a díszes párnákat, és ha egyebet nem is, az eladó lány szorgos kezének bizonyítékát meglátta bennük.

Kaposváry Gyula így ír egyik tanulmányában a kunhímzésről:

Kunhímzést az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményében is őriznek. 1973-ban mutatták be Ipolyi Arnold hímzésgyűjteményét, amelynek katalógusában Gervers-Molnár Veronika az alföldi hímzésekről írván "a kunsági sok színnel, árnyalásos laposöltéssel varrott darabokat" a legrégebbi magyar népi kézimunkák közé sorolja, s feltételezi, hogy ezeket a darabokat Ipolyi Arnold a törökszentmiklósi plébánián töltött szolgálata alatt (1860-69) gyűjtötte.

A katalógusban olvasható a kunhímzés szakszerű leírása is, amelyeknek "virágfüzér az alapmotívuma. Az eredetileg zárt barokk szerkezet lazábbá vált s a virágok sokszor különösebb összefüggés nélkül állnak egymás mellett. Színezésük is változáson ment át. A barokk tűfestés naturalizmusra törekvő, egymásba olvadó színei helyett a virágok szirmát és leveleit sávokra bontják, s mindenegyes sávot más színnel színeznek. Így a sávok nem mosódnak egybe, de a házilag festett gyapjú fonal színeinek összhangja a magyar népi hímzéseken máshol ismeretlen színharmóniát hoz létre."

A kunhímzés újrafelfedezésében és elterjesztésében nagy szerepe volt a túrkevei Népi Díszítőművészeti Szakkörnek és Szádvári Andrásné Sallai Margitnak aki 1974-től vezette a szakkört. Többször kapott nívódíjat megyei és országos kiállításokon. 1989-ben megkapta a Népi Iparművész címet. 1990-ben Pro Urbe díjat kapott Túrkevén.

Kunhímzések a Művelődési Házban

A Népi Díszítőművész Szakkör 1988-ban Kiváló Együttes címet nyert. Munkáikkal díszítették fel a tiszavárkonyi Alkotóházat. Hímzéseik megtalálhatók a Karcagi Tájházban és a Györffy István Nagykun Múzeumban is

Szádvári Andrásné halála után a szakkör vezetését Rácz Kálmánné vette át. Kitartó munkájának eredményeképpen 1995-ben megnyílt a szakkör állandó kiállítása a Művelődési Házban, 2000-ben pedig katalógus is készült a kiállításhoz.

Rácz Kálmánné munkáját Túrkeve Város Önkormányzata "Túrkeve Város Szolgálatáért" kitüntetéssel jutalmazta 2000-ben.

 

IV. Iparművészeti emlékek

Legkorábbi művészeti emlékek a bronzkori kerámiák, melyek igen változatos és sajátos formavilágú tárgyak. Változatosak, hiszen a bronzkor időszakára tehető település a Terehalom különböző kultúrák találkozási pontján fekszik.

A sajátos formavilágra pedig kiváló példa a mellékelt 4 kép. Az elsőn egy nagy méretű bütykös díszű edény látható, amit a díszítés erőteljes volta szinte már szoborrá tesz. A "bütykök" mellett vonalas díszítések is találhatók az edényeken. Ezek a díszítések ma már nehezen megfejthető szimbolikus jelentéseket is hordoztak, főleg a kultikus tárgyak esetében. A megformálásuk, díszítésük gazdagsága készítőinek nagy mesterségbeli tudásáról, kreativitásáról árulkodik, valamint arról, hogy akik használták azoknak nemcsak a használhatóság hanem a szépség is fontos szempont volt.

 

Honfoglaláskori tarsolylemez

A következő művészeti szempontból is jelentős lelet a honfoglalás korából való ezüst tarsolylemez. A lelet Ecsegpusztáról való és 1938-ban találták a Bokroshalom oldalában, ahol egy erdősítés alkalmával honfoglalás kori sírokat bolygattak meg. A leletet Győrffy Lajos őrizte hosszú ideig, majd a túrkevei múzeum megalakulásakor Dankó Imre múzeumigazgatónak adta át. 1956-ban restauráták a rozsdás, három darabra tőrt tarsolylemezt. Ekkor derült ki, hogy honfoglalás kori művészetünk egyik legszebb darabjáról van szó.

 

V. A túrkevei címer

(Botka János tanulmányának rövidített változata)

Kevi eddig ismert első címeres pecsétjét Vasat Mihály bíró nyomta le neve mellé 1713. évi összeírás hitelesítésekor. Ezen ostyapecsét felső rétegét - sajnos - durva módon eltávolították, de egy 1721-es iraton sikerült megtalálni épen maradt párját, Jósa János kevi bíró neve szomszédságában. A túrkevei tanács és esküdtek által kiadott egyik 1722. évi levél is megőrzött egy ugyanilyen viaszpecsétet. E két címeres pecsét mérete ( 21 mm x 24 mm) sajátos vonalai megegyeznek az 1713. évi megrongált változattal. Ebből következik, hogy a faluszervezet kiépítését a községi pecsét közvetlen megalkotása is kísérte. Ezen a címert egy állított gyöngysor és vonalkeret gyűrűbe foglalt körirat határolja:

* HANNS : GOTTFRIED . LIENPACH . VON . LIENPACH*

A címerkép leírása: egyenesen álló kissé csúcsos négyelt pajzs első és negyedik mezejében egy-egy jobbra lépő oroszlán, melyek farka két bojtban végződik, a második és harmadik mezőben egymás folytatásaként megjelenő harántpólyák. A pajzs felett tornagallér van elhelyezve pántos nyílt sisakkal és három leveles sisakkoronával, úgy hogy a gallér a pajzs fejében címertörést képez. A gallér nyakában egy érem függ. .A sisakkorona fölött két sasszárnyból jobbra forduló nyelvét kinyújtó növekvő kétfarkú oroszlán, fején koronával, jobbjában egyenes karddal. A díszes sisaktakarók fölött jobbról T, balról K betűk.

A rendkívül szép címeres pecsét megtekintésénél közvetlenül szembetűnik a német nemesi név szerepeltetése. ami a jászkun települések között egyedül álló. De semmilyen nevet tartalmazó vagy arra utaló pecsét-körirat sem fordul elő a Jászkunságban. Különösen ez azért is, mert a pecsét készítésekor Túrkeve a Nagykunsággal együtt a Német Lovagrend - mint földesúr - fennhatósága alá tartozott. Az eddigi tudományos munkák von Leinpach nevet sem Túrkevénél sem a Jászkunsággal kapcsolatban nem említenek. A pecséten kívül a levéltári források sem árultak el eddig többet. Pedig nyilvánvaló, hogy Hanns Lienpach Kevi akkori életében jelentős szerepet játszhatott, hisz az új közösségi a címeres pecsétjébe is bevésette nevét, s azt egészen a redempcióig szerepeltette is. A "Túrkeve történetét kutatók bizonyára majd törekednek a községi pecsét által feltárt új körülményre magyarázatot találni. Én úgy vélem, Hanns Lienpach a község betelepítésének elősegítésével érdemelte ki a kevi közösség tiszteletét.

Ugyancsak szembetűnő a választott címer - mondhatni - előkelősége és szakszerűsége is. Feltehetően a címerkép is kapcsolatba hozható a Lienpach névvel, talán a család címerével is. De más körülmények is vizsgálandók. (Például a lakók nemesi származása). Mindentől függetlenül Túrkeve eddig ismert első községi jelképe igazán jól választott szimbólum, amelyben két mezőben is megjelenik a Berettyótól (Túr) szabdalt, szeretett táj, mellette a kunok harciasságára és vitézségére utaló oroszlánnal. Ez utóbbi kifejezője az ősi jászkun privilégiumoknak is, egyben fölidézi a régi nagy Cumania címerállatát, az ágaskodó koronás oroszlánt. Ugyanakkor az oroszlán a református közösségeknek is kedvelt szimbóluma.

Nem véletlen tehát, hogy Túrkeve lakói kezdettől ragaszkodtak ezen címerükhöz, s csaknem három évszázadon át - kisebb módosításokkal - máig megőrizték.

A redempciókor a település új pecsétnyomót vésetett, az előző címerképpel. Csak a körirata és a nagysága változott a már megszokott formájú pecsétnek: x SIGILLUM POSSESSIONIS TURKEVI. 1746 x. Az első új pecsétnyomatot a kevi bíró és az esküdtek nevében kiadott 1751. évi keltezésű iraton találtam (23 mm x 27 mm).

A jászkun települések 1845-ben ünnepelték visszakapott szabadságuk 100 éves évfordulóját. A nagy eseményre minden helység elkészítene színes címerét. Szerencsére megmaradt Túrkeve erre az alkalomra szépen megfestett címere is, melyen példás szakszerűséggel feloldódtak az elnő címeres pecsét rejtve maradt vagy másként képzelhető színei. (Változás csupán a pajzs alakjában és a sisakkoronánál történt.) 1845-ben tehát a régi címerhez a lakossági újabb jelképeket, a színek által kifejezett szimbólumokat választott: kék mezőkben (Kun-kék) természetes színű (vöröses-sárgás barna) oroszlánok, zöld mezőket átszelő folyó (fehér, ezüst), megalkotva ezzel Túrkéve első címerét. Leírása: egyenesen álló kerek talpú négyelt pajzs első és negyedik kék mezejében egy-egy kifelé lépő, jobbjában egyenes ezüstszínű kardot tartó természetes színű oroszlán két bojtban végződő farokkal, a második és harmadik mezőben egymás folytatásaként megjelenő egy-egy fehér (ezüst) harántpólya. A pajzs felett fekete, arany pántos nyílt sisak van elhelyezve, ugyancsak fekete tornagallérral és aranyszínű, felül piros, alul kék kövekkel díszített ötleveles sisakkoronával, úgy, hogy a gallér a pajzs fejében címertörést képez. A gallér nyakában aranyláncon arany érem függ. A sisakkorona fölött két fekete sasszárnyból jobbra forduló, piros nyelvét kimutató, természetes színű növekvő oroszlán két bojtban végződő farokkal, fején háromlevelű arany koronával, jobbjában ezüstszínű egyenes karddal. A siskatakaró színezése jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.

A címer megfestése és elfogadása egyben teljes önállósodásának kezdete is. A címerkép ezzel végleg elválik eddigi egyedüli hivatalos hordozójától, a kevi pecséttől. Megkapó kép erejével immár maga lesz a további helyi jelképek mintája és mércéje, alakjai és színei beépülnek azok sajátos mondanivalójába. (Egyesületi zászlók, pecsétek, címerek, jelvények, stb. )

Az 1945-ben bekövetkezett változások átmenetileg nem érintették a városok címer- és pecséthasználatát. Az Alkotmány 1949-ben történt törvénybe iktatása után azonban megjelent egy minisztertanácsi rendelet, amely kimondta, hogy "Az állami hatóságok, hivatalok, intézetek és egyéb intézmények az 1950. évi április hó 30. napját követően csak a Magyar Népköztársaság címerét használhatják." Ugyanez a rendelet intézkedett a régi címereknek a középületekről való eltávolításáról is. Ettől kezdve - bár jogszabály formálisan nem írta elő - mindenünnen eltűntek a helyi címerek.

Az 1960-as években egyre több településen merült fel ismét saját címer és zászló használatának igénye. Az egységes gyakorlat megteremtésére a Minisztertanács Tanácsi hivatala 1970-ben egy útmutót bocsátott ki, amelyet 1974-ben egy minisztertanácsi határozat követett. Ezek a helyi címer és zászló alkotásának jogát a tanácsokra ruházták, kimondva, hogy az ezzel foglalkozó tanácsrendelet előkészítésénél ,meg kell ismerni és figyelembe kell venni a lakosság véleményéi". Az 1974. évi határozat kimondta továbbá: "A helyi címer a település történelmi múltjára és a mai jellegzetességre utaló jelkép... A helyi címertevre a Képző- és Iparművészeti Lektorátus hozzájárulását kell kérni."

Túrkeve Tanácsa az elsők között döntött új címerének megalkotásáról, mely a kornak megfelelő formában és tartalommal készült el. Színeinek megválasztásánál az 1902-es címert vették alapul. (12. kép) Ez a címer a kék színű városi címeres zászlóval 1989-ig volt a város jelképe."

1991-től Túrkévének új címere és új zászlaja van. Az önkormányzati zászló téglalap alakú, búzakék színű, közepén a város címerével. Az önkormányzat címeréül a képviselő-testület - igen bölcsen - a település 1845. évi címerét választotta, annak minden részletével és színével együtt. Valójában egy megszakadt jogfolytonosságot állított helyre, s tehette ezt azért, mert a hagyomány ismeretéből és tiszteletből verette le döntését.

Felhasznált irodalom

1. BOTKA JÁNOS: Túrkéve címertörténete - Túrkévei emlékkönyv Túrkeve, 1991. Szerk.: Dr. Örsi Julianna Kiadó: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, Túrkevei Kultúrális Egyesület, Finta Múzeum

 

VI. Korda Sándor filmrendező

Sir. Alexander Korda magyar származású angol filmrendező és producer

1893. szeptember 16-án született Túrkeve határában, Pusztatúrpásztón. Apja Kellner Henrik intéző volt. Elemi iskoláit Túrkevén és Kisújszálláson végezte, gimnáziumba Mezőtúrra járt.

13 éves korában meghalt az apja, ekkor a család Kecskemétre költözött. Itt végezte el a Kereskedelmi Szakiskolát, majd Budapestre ment és újságíró lett a Független Magyarországnál. Párizsi tudósítóként ismerkedik meg a század új csodájával a kinematográfiával ( a mozi őse) 1912-ben.

Budapesten a Mozgófénykép Híradó munkatársa, később a Világ c. újságnál rendszeres és független (értsd: nem reklámcélokat szolgáló), filmkritikákat ír elsők között a világon. Korán felismeri, hogy az ekkor még gyerekcipőben járó filmezésből egy új művészeti ág fejlődik. Írásaiban "Következetesen küzd a filmművészetté válásáért, felismeri és hirdeti, hogy csak saját útjának megtalálásával öntörvényű eszközeinek felhasználásával érheti el igazi rangiját. Felismeri a filmrendező elsődleges szerepét."

Hamarosan maga is próbálkozik. 1914-ben rendez filmet először Zilahi Gyulával. Azután önállóan rendez. Szíveses vállalkozik irodalmi alkotások megfilmesítésére, mint az 1918-ban Jókai Mór regényéből készített Aranyember. Filmjei komoly erkölcsi és anyagi sikert jelentettek a Corvin Filmgyárnak, ahol dolgozott.

1919-ben politikai okok miatt elhagyja az országot. Bécsben, Berlinben, 1926-tól Hollywoodban dolgozik, majd 1932-ben megalapítja a London Filmvállalatot. Az angol filmipar igen gyengélkedik ekkor, a piacot az amerikai filmek uralják. Korda versenyképessé, sikeressé, a szigetországi elzártságból nemzetközi méretűvé emeli az angol filmipart. Rendezőként és producerként ő adta meg az alaphangot, határozta meg a stílust. A VIII. Henrik magánélete című filmje 1933-ban példátlan sikert aratott világszerte. Szintén nagy sikere volt a Don Juan, Rembrandt, Lady Hamilton című filmeknek. Ezek az életrajzfilmek jelentették ennek a filmgyártásnak az egyik vonalát. A másik törekvést öccse Korda Zoltán rendezésében a nagy mesék és dzsungelfilmek jelentették. De voltak háborús filmek és kellemes vígjátékok is. Munkájával kiérdemelte az angol királynőtől a Sir címet. Elsőrendű alkotótársai testvérei Korda Zoltán rendező és Korda Vince díszlettervező voltak a dramaturgia vezetője Bíró Lajos, a zeneszerző Rózsa Miklós, sok film operatőre Máthé Rudolf volt.

 

A II. világháború alatt az Egyesült Államokban dolgozott majd visszatért Angliába. 1956. január 23-án halt meg. Róla és testvérei életéről Michael Korda (Korda Vince fia): A szerencse fiai című könyvben olvashatunk.

Túrkeve 1993-ban, születésének 100. évfordulóján nagy ünnepségeket rendezett. Ekkor avatták fel mellszobrát, amit Ratkay Lajos Hollandiában élő túrkevei szobrászművész készített. Nevét viseli a Korda Sándor Filmszínház.

 

Felhasznált irodalom:

1. EGRY MÁRIA - GYÖRFFY LAJOS: A Finta testvérek élete és munkássága, Damjanich Múzeum, Szolnok 1971.

2. KAPOSVÁRI GYULA: Ecsegpuszta festője, Túrkeve újság, 1991. április 5.

3. KARCSAI KULCSÁR ISTVÁN: Korda Sándor regénye és élete, Túrkeve újság, 1991. április 19.

4. NAGY ERZSÉBET BERTA: Hímes párna... Túrkeve újság, 1991. szeptember 20.

5. KAPOSVÁRI GYULA: A kunhímzés történeti kutatásairól, Túrkeve újság, 1991. december 13.

6. KAPOSVÁRI GYULA: Alexander Finta Kossuth szobrai, Túrkeve újság, 1992. május 30.

7. BODNÁR LAJOS: Fafaragó vallomása, Túrkeve újság, 1992. augusztus 28.

8. BÁCSKAI BERTALAN: Egy születő szoborról, Túrkeve újság, 1993. május 21.

9. HELTAI NÁNDOR: A Nagy Hármak kiskunsági kötődései, Túrkeve újság, 1993. június 18.

10. TISZAI LAJOS: In memorian Finta Sándor, Túrkeve újság, 1993. augusztus 13.

11. TALPALLÓ PIROSKA: Túrkeve kislexikona, 1996

12. Túrkeve földje és népe, szerk: DR. ÖRSI JULIANNA

13. Korda Sándor, szerk: VERES JÓZSEF

14. IVÁN SÁNDOR: A Kevi Kör története, kézirat

15. A Kevi Kör kiadványai