IX.

A PUSZTA, PÁSZTORKODÁS, IDEGENFORGALOM

 

Akinek nem adta meg a jó sorsa, hogy a pusztát lássa, még elképzelni sem képes azt a végtelen sík határt, ahol csodálatos csend honol, s ahol a semmivel sem hasonlítható tiszta égbolt összeölelkezik a zöldellő legelővel messze-messze a távolban, amely mégis szinte karnyújtásnyi távolságnak tűnik a belefeledkező számára.

Mert, hogy nagyon bele lehet feledkezni ebbe a csodálatos szépségbe, az már nagyon sok írót ihletett meg. Készült regény, színdarab, s film is a bugaci puszta szépségéről.

Mit tudunk a puszta kialakulásáról, a rajta néha egész emberöltőt töltő pásztorokról? Csak azt, amit romantikus könyvek oldalairól olvashatunk, de ha személyesen is találkozunk az felülmúl minden könyvet, színdarabot és filmet. Varázsa áthatja bensőnket, megpihenteti fáradt lelkünket-testünket és távozásunkkor, láthatatlan kezével integet, s mintha hallani lehetne a végtelen csendben is suttogó hangját, hogy visszavár.

A kecskeméti születésű Madárassy László így írt a pusztáról: "Az egykori kecskeméti pusztaságból ma, a XX. század küszöbén csak a nagyobb községek és uradalmak marhaállományának nyári beverettetésére, följavítására rendelt ún. közlegelők, baromjárások, vagy a forgalmi utak vonalából kieső, művelésre még nem érdemes buckás, mocsaras területek maradtak mutatónak. A napról-napra előretörő földművelés, meg a szükség, ezekbe a szűzföldekbe is beleakasztotta már az ekéjét, de azért az élőföldeknek itt még nincs nagyobb jelentősége mint az, hogy a pusztán élő lakosságnak, lábasjószágnak legelőszükségletét kielégítse. Érintetlenül találjuk még itt a széksós bogárzótavakat, a vízeres laposokat, a tocsogós kelőket, a haragoszöld sömjékeket, a szénás szittyókat, a zsombékos turjányokat, a ragyás vakszikeket, a gyöpes szigeteket, a kopár síványokat, a hegyes-völgyes buckákat, a magányos kenyérváróhegyeket. A buckák tetején szelíd nyárjasok rezgetik ezüstszín leveleiket, a domboldalakon bozontos borovicskák csenevészlenek hitvány sefűsefafélék társaságában; a homokon királydinnyék közül emelik magasra boglyas üstöküket az ökörfarkkórók, a fakó gyöpön bundás gizgazok eresztenek mély tarackokat; szanaszét a mezőn száraz ördögszekeret hajt a szél, a síványokról lengő árvalányhaj integet a kelők hullámzó nádasának. A buckák rejtekében rókák lapulnak, a levegőben sasok kóvályognak, a laposokban bíbicek sivalkodnak, a kelőkben vízicsibék hancúroznak, a nádasok tövében bakcsók álldogálnak, a sömlyékek selyemfüvében gólyák vadásznak a vízikígyókra. Valahonnan a bokorerdők tájékáról vadgalambúgást, a baromjárásról gulyák, ménesek, nyájak kolompszavát hozza a szellő"...

A mai Bugac nagyközség közigazgatási területe - ismereteink szerint - a honfoglalás során az Árpád család birtokába került, s az is maradt évszázadokon át, azaz királyi birtok volt.

Ebből következik, hogy Szent István király a kereszténység felvétele után - hogy a lakosságot helyhez is kösse - mi vidékünkön is falvak létesítését rendelte el. Törvényének megfelelően minden tíz falu köteles volt egy templomot építeni, s fenntartani. Ismereteink szerint ebben az időben, vagy a következő században épült meg a mai Monostor pusztarészen található két templomrom maradványait alapul véve, két település is.

A XIII. században azonban a templomok köré csoportosult apró, állandóan lakott telephelyek egész sora pusztult el. Nem költöztek vissza legtöbb ilyen elhagyott településre a volt lakók, ezért azok területei megműveletlenül maradtak, pusztákká váltak. Azokat a falvakat, melyek a tatárdúlás idején valamilyen ok miatt megmaradtak, felégette a XVI. századi törökdúlás.

A városnak hasznosítania kellett a hatalmas határú és mennyiségű területeket, ezért kezdetét vette itt a rideg állattartás, amely azután a XVI-ik század vége felé, majd a XVII. században a sajátos történeti viszonyok között nagyarányúra szélesedett. Így, ilyen körülmények között jött létre az elvadult alföldi tájnak jellegzetes típusa a kecskeméti puszta, a mai Bugac őse, amelynek víz, láp, homokbucka, törpenövényzet, sajátos növény és állatvilág az ismertető jegyei.

Kecskemétről tudjuk, hogy nem kevesebb mint 37 volt település határát foglalta el, elkezdve a XVI. századtól, mélyen be a török kiűzése korszakáig. A város területe így 352 ezer holdra nőtt, s az elpusztult falvak helyén lévő pusztaságokon a szarvasmarhalétszám meghaladta a 30 ezret. Ennek a nagymérvű legeltetésnek a következtében megindult a futóhomokképződés.

Ez a súlyos veszedelem a XVIII. század vége táján arra kényszerítette az illetékeseket, hogy valamilyen kiutat keressenek, s megoldást. Mindenképpen meg kellett kötni az egyre nagyobb felületeket birtokbavevő mozgó homokot, amely immár nem csak a legelőket, hanem a fásított területeket is fenyegette. Az egyedüli megoldást abban találták meg, hogy a különösebben veszélyeztetett részeket felparcellázták, s vagy hosszú távra bérbeadták, vagy eladták egyéni gazdálkodóknak azzal a kikötéssel, hogy kötelesek megkötni a homokot. A következő században csökkentették a legelő állatszámot is.

Legyünk azonban szkeptikusok az előbbieket illetően. Bugac talajgenetikája is hajlamos volt a szélsőségekre. Nem kizárólagos ok volt tehát a "túllegeltetés" a futóhomok-képződéshez. A kutatók többségének véleménye szerint ugyanis a Duna-Tiszaközi Hátság, melynek Bugac is része, az alföldi pliocén-pleisztocén kori nagy hordalékkúpjának maradványa. A folyó a pesti síkságról több ágban ÉNY-ról DK felé tartva építette hatalmas hordalékkúpját. A hordalékkúp Dunától mentesülő felszínén, az utolsó jégkortól a löszképződés és a futóhomokmozgás volt az uralkodó. A táj mai arculatában, így az egészen fiatal képződmények és formák az uralkodók. A hordalékkúp túlnyomórészt homokos, iszapos, agyagos üledékekből épült. A felszínen félig kötött homokbuckák, vékony lepelhomoktakarók váltakoznak homokos lösszel és löszös homokkal fedett térszínekkel. Közöttük mélyfekvésű laposok vízzáró üledékei húzódnak.

Formakincsét tekintve nem a nagyformákbeli különbségek, hanem a kisformák gazdag változatai jellemzik a felszínt - körzetei ennek megfelelően éles határok nélkül, szinte észrevétlenül olvadnak egymásba.

Községünk jelentős részét főként holocén futóhomok borítja. A homokbucka csoportok É - D-i irányban húzódó, közel párhuzamos buckasorok és ezek között hosszan elnyúló laposok, elgátolt mélyedések a jellemzők. A buckasorok között kialakult rossz lefolyású mélyedésekben "szék"-ek, azaz szikes tavak sorakoznak. A legtöbbjük nyáron kiszárad.

Ilyen területeket ölelt magába a monostori és bugaci puszta. Előbbi a XIX. század második harmadának végéig, utóbbi pedig a XX. század közepéig.

A térkép a következő oldalon Bugac és Monostor puszták 1885 évi állapotát tükrözik. A várostól, s lakott településtől távol, néha egész nyáron át, de a ridegtartás idején még télen is kinn éltek a pásztorok a hatalmas síkságon, ahol az állatokat az ún. szárnyekok, a pásztorokat pedig cserények védték az időjárás viszontagságaitól. Szerencsére azonban a kitavaszodás itt korai és az ősz is hosszú. Napfénytartamban, napsütéses órák számában

környékünk az ország egyik leggazdagabb területe. A tél nem hideg, de a nyár meleg. Vidékünk éghajlata ún. egyveretű, szélsőségesen kontinentális jellegű.

A PÁSZTORHIERARCHIA - PÁSZTORCSALÁDOK

Mint az élet bármely más területén, a pásztorok körében is megvolt az a bizonyos hierarchia = rangbeosztás. Kifejezetten a pásztorok körében a "legfőbb méltóság" a számadó volt. Respektálniok is kellett a ranglétra alacsonyabb fokán lévő embereknek, pásztoroknak őt, mert a személyi felelőssége mellett anyagi felelősséggel is tartozott a rábízott állatállomány minden példányáért. A hierarchia = ranglétra következő fokán a pásztor, majd a bojtár, s kisbojtár következett.

Ugyanígy megvolt magának a hatalmas pusztának is a maga, vezetési hierarchiája. Itt a ranglétra legmagasabb fokán a pusztabíró állt. Őt a pusztagazda, majd a pusztacsősz követte.

A pusztagazda ritkább vendég volt a cserényeknél mint a pusztabíró, ám a pusztacsősz minden apró-cseprő esetről tudomással bírt, s kint is lakott a pusztán.

 

Pusztabíró Pusztagazda

Részükre tanyákat építtetett a város ahol lakhattak, a tanyához szolgálati földet is adtak, ahol a pusztacsősz gazdálkodhatott. Nem volt szűkmarkú e vonatkozásban a város, éppen azért, hogy bizalmi emberéhez semmiféle korrumpálási lehetőség ne férhessen, tisztes megélhetése legyen úgy magának, mint családjának.

Ilyen csőszházat találhatunk úgy a monostori, mint a bugaci pusztarészen. Közülük párnak, az ott élő, tisztes csőszember emlékének adózva a nevét is ismerjük. Így még mindig megvan az

Pusztacsősz

ún. Buzsik csőszház, a Dékány csőszház, a Kökény csőszház, s tudjuk, hogy a Dékány csőszháznál a XIX. század közepetáján maga Rózsa Sándor is megjelent Bugacon jártában. Alsómonostoron hosszú-hosszú évekig lakott egy ilyen csőszházban, pusztai csőszként Horváth Pál, majd a fia Horváth József, aki pusztai kézbesítőként kezdte munkáját, s lett az apja örököseként elismert gazda Monostorfalva faluban.

A Buzsik csőszház átalakítva, napjainkban a Kiskunsági Nemzeti Park egyik pusztai objektuma, s szép emlék az utókor számára.

Az alsó képünkön a fentiekben már említett Dékány csőszház látható, mely a Bugaci kisvasútnak a Csikótelep nevű megállója közvetlen közelében van a vasút északi oldalánál.

 

A pásztorok életéről regényeket írtak és filmeket forgattak már. Egyike ezeknek a köteteknek zalai Szalai László dr. A puszta balladája c. kötete. Ajánlható mély tisztelettel minden olyan kedves olvasó számára elolvasásra, aki szereti, tiszteli a pusztát, s az ott élő embereket, életüket - gyakran küzdelmüket.

Nem kis büszkeséggel vallhatjuk, hogy községünk egyik tanítónője Szappanos Jolán is megírta a pásztorok életét bemutató könyvét. A nagy pusztán címmel. Ne mulasszák el elolvasni ezt a könyvet sem.

 

Kecskemét város bugaczi pásztorai szabadtűzön főzik a pörköltet

Fenti képünkön a romantikus pusztai naplemente látható, elő térben a gémeskúttal, amint magányosan őrzi a hatalmas síkságnak a semmivel össze nem hasonlítható, lelket pihentető csendjét.

Semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk a pásztorviseletről, s köztük is az egyik legjellegzetesebbről a pásztorkalapról. Ha semmi más nem is talán, de a kalap eligazította a pusztai embert, hogy gulyás, csikós, vagy juhász emberről van szó a beszélgető parnerét illetően. Bugac esetében némi eltérés tapasztalható pl. a hortobágyi pásztorviselettel szemben. Bugacon ugyanis a pásztorok csaknem egyöntetűen az itt juhászkalapként szerepeltetett kalapformát használták és egyáltalán nem használták az itt pásztorsüvegként bemutatott fejfedőt, de a gulyáskalapként bemutatott sem volt itt használatos.

Hozzátartozott a pásztorviselethez a díszes, pitykésgombos mellény és a még színesebb szűr, amely ha megázott olyan szilárddá vált, hogy megállt önmagától is a talajon.

El nem maradható ruházata volt a pásztoroknak a rövidebb vagy hosszabb szőrű suba. Nyáron kifele fordították a szőrös felét, s ekkor nagyon kellemes hűvöst adott, télen pedig a befele fordított szőrzet tökéletesen meg tudta védeni a pásztort akármilyen kemény hidegben is.

A napjainkban az idegenforgalom számára bemutatott bőszárú inget, gatyát csak ünnepi alkalmakkor viselték, vagy ha mulatozni volt kedvük - és idejük. Ilyenkor elmentek a legközelebbi vagy távolabbi csárdák valamelyikébe. Onnan aztán nem egy alkalommal véresen került vissza a szép, fehér borjúszájú ing, s a rojtosszélű gatya. Előfordult az is, hogy a gazdája nélkül...

A pusztai csárdák közül az egyik, az ún. Fakilincses ott állt a bugaci puszta szinte kellős közepén. Talán éppen ezért a mindentől védtelenségben lévő épület - és gazdája - nem is bírta sokáig.

Egy másik csárda - átalakítva - még ma is áll a monostori pusztarész ÉK-i csücskében az izsáki út oldalán egy hegyes háromszög alakú területen. Ez az ún. Vereb kocsma, ha tudna mesélni, sok-sok érdekeset regélhetne a régen elmúlt romantikáról, a pásztorok életéről. A fotót Urbán Antal készítette, s bocsátotta a rendelkezésünkre. A régi épület helyett ma már korszerűen, minden szükségessel ellátott "üzemegységben" szolgálják ki a valamikori lovaspásztorok helyett a gépkocsival érkező vendégeket.

Érdemes lenne felkutatni, s kötetbe rendezve közkinccsé tenni a monostori és bugaci puszták csárdáinak történetét.

A pusztákon, évtizedek alatt szinte pásztordinasztiák alakultak ki. Híres-nevezetes pásztorcsalád volt a bugaci pusztán az Árva Tóth család, melynek leghíresebb tagja a képünkön látható öreg Árva Tóth Mihály volt, kit mindenki ismert a hatalmas monostori és bugaci pusztán.

A felső képen az ún.Vereb kocsma Az alsó képen a bugaci
pásztorokat bemutató képeslap a századfordulón

 

Id. Árva Tóth Mihály

Zubornyák József

Magas, szikár alakja tekintélyt parancsoló volt, s még öregkorában is ha valahová odavághatott görcsös botjával, ott "fű nem termett..."

Híres pusztai pásztorok voltak a Vörösvácki, Nyers, Buzsik, Petróczi, Dékány, Dudig, Sallai, Sáfár, s Zubornyák családbeliek. Ők és leszármazottaik évtizedeket töltöttek el a pusztán a szó szoros értelmében rendkívüli nomád körülmények között. Nem véletlen hát, hogy a pásztorok mindegyike igazán szépszál ember volt. Ilyen volt az itt látható Zubornyák József is.

Az ezen kötet adatai gyűjtése során eddig nem ismert tényekre sikerült rábukkanni. Ilyen pl. az, hogy vér szerinti rokonságban volt a híres Zubornyák - Sáfár és Nyers pásztordinasztia. Ugyanis az egyik híressé vált Sáfár fiú: László édesanyja Zubornyák Ágnes volt. Ennek a Sáfár fiúnak az öccse, a szerencsétlenül járt György pedig elvette 1884-ben a néhai Nyers József Teréz nevű leányát.

 

Sáfár József

Az 1856. március 25-én született Sáfár László bugaci pásztort a kecskeméti Öregtemplom 1900 - 1903 közötti átfestésénél Roskovics Ignác budapesti festőművész a középső mennyezeti freskóján megörökítette pásztor ruhában a felesége és fia társaságában.

Ennek a Sáfár Lászlónak az unokái is híres emberekké váltak. Közülük kettő: József és Lőrinc híres írók, költők lettek, akiknek neve ott szerepel az 1938-ban kiadott Magyar Művészeti Lexikon lapjain - de egy harmadik fiú, a kőművességet választó László is csaknem kétszáz dalszöveget írt.

A puszta tehát nem csak híres számadókat, pásztorokat nevelt, hanem csodálatos tollú költőket, írókat, dalszövegírókat is. Ezért is csodálatos a puszta, mert - mint a példa bizonyítja - nem csak megpihenteti a testet és lelket, hanem termékennyé is teszi a szellemet. Ha az első generációban nem, de a másodikban, vagy a harmadikban mindenképpen.

A híres Sáfár dinasztia egyik tagjáról, a költőként-íróként híressé vált Sáfár Józsefről irodalmi társaságot is nevezett el a hálás utókor. Egy ilyen okmányt őriz féltő gonddal a kecskeméti Lakatos József Béla költő, akit 1942. május 22-én kelt okmányban választott tagjává a Sáfár József Irodalmi Társaság, irodalmi munkásságának elismeréseként.

Az következő képen a már említett mennyezeti freskó fotóját mutatjuk be, mely a Kalocsa-Kecskeméti egyházmegye kecskeméti társszékesegyháza - az Öregtemplom - mennyezetén látható. Baloldalon Sáfár László bugaci pásztor, felesége és gyermeke.

A pásztorok a ruházatukat és élelmüket a különböző módokon készített cserényeikben tartották.

Ott, a cserényen belül mindenkinek, még a bogrács körül is, megszokott - és a pásztorhierarchiát messzemenően figyelembe vett - helye volt. Ezt senki sem merészelte volna megbontani, pedig íratlan szabály volt.

Általában este fogyasztottak főtt ételt, amit a mindenkori "lakos" a cserény-ügyeletes főzött, s a legtöbbször szárított húsból főtt gulyás, pörkölt, vagy sűrűtarhonya, netán sűrűlebbencs volt. A bográcsot a cserény közepére helyezték a "kutyagerincre" s mindenki abból kanalazott, a pásztor rangot, kort, stb-t figyelembevéve.

Egyik kedvenc ételük volt még a tarhó, ami valamelyest hasonlít a napjaink joghurtjához, de méginkább az aludttejhez. Savanykás íze kitűnő szomjoltó is volt.

A pásztorszámadó az átlagostól messze kiemelkedő állatismerettel - de állategészségügyi ismerettel is - rendelkezett. A legtökéletesebb pontossággal adta számon ősszel a gazda részére az általa legelőre kiadott állatok néha jelentősebb számát is külön-külön, állatonként.

A pusztai nyugalom csodálatos volt, semmi sem zavarta ezt meg egész napon át.

Csengett-bongott viszont a barom és a ménes a különböző hangú és nagyságú kolompjaitól, csengőitől a határ. A pásztor, s már a kisbojtár is a kolomp vagy a csengő hangjából meg tudta ítélni, hogy a

gondjaira bízott állatállomány milyen távolságra van tőle, s hogy nyugodtan legelészik-e, vagy éppen nyugtalan, netán lepihent. Anélkül tudta ezt, hogy magát az állományt látta volna. Különösen , érdekes volt ez a tudományuk az éjszakai legeltetéseknél. Nyári nagy melegekben ugyanis késő délutánig elfeküdt a gulya, s csak este, a meleg csökkenésével indult meg legelni. Csodálatos volt az esti csendben hallani a kolompok hangjának csendes szólamát, s mint a kis patak hirtelen megcsördülése, csendült bele itt-ott a borjak csengőinek tilinkója. Amint az állatok csendben legelésztek, a kolompjaik, csengőik ütemes hangja mint egy megkomponált zene csendült bele a puszta csendjébe. Soha el nem felejthető élményt adott a hallgatójának, az értő hallgatójának úgyannyira, hogy ezt egy életre képes volt megjegyezni magának.

Ezért szép, ezért felejthetetlen a puszta, s bizonyára ezért keresik fel napjainkban egyre többen a város zajából menekülő, csendre vágyó, azt kereső emberek ezrei. Talán nem is turisták ők minden esetben, s mindannyian, hanem békére, csendre vágyó, s ettől gyógyulni kívánó, élni, nyugodtan élni akaró, s ezért hosszú és fárasztó utakat megtevő emberek. Ezt - is - képes adni a puszta: békét, nyugalmat, tiszta levegőjével egészséget, s tűző napfényével új erőt a holnap és holnapután küzdelmeihez.

Semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk a puszta létfontosságú objektumairól a baromkutakról. Ezek a kutak annakidején csak a nekik szánt szerepet töltötték be, de napjainkban már - elnevezéseik folytán, és birtokában - földrajzinév szerepük is van. Csak legyen aki ezeket felhasználja, s átadja az utókor számára.

Hajdan inkább csak vízállásokból, vagy bányakutakból itattak a pásztorok. A maguk részére pedig ún. kopolyát építettek, ástak. Az első "kűkutak", azaz téglából épített kutak a XIX. század elején épültek meg a pusztán. Készítésük azonban - főleg a mindentől távol lévő pusztán - költséges volt, ezért az ún. bányakutak voltak az általánosak az 1860-as évek végéig. Olykor, hogy a bányakút be ne szakadjon, a helyben, vagy a közelben található zsombóval, sövénnyel, náddal, deszkával bélelték ki. A kút káváját dorongfából összerótt korlát vette körül, hogy a szomjas állat ne mehessen veszélyes közelségbe hozzá.

A baromkutak szerkezete azonos volt a Közép-Európában általában használatos gémeskúttal. Általában egygéműek voltak ezek, de a nagyobb hozam, s a nagyobbszámú állat kielégíthetése érdekében kétgémű is volt. Ilyen volt pl. még a nevében is szerepét megőrző Kétgémű-kút a bugaci pusztán. De ilyen volt az Epres-kút, az Alsó kút, mely egy pásztortragédia színhelye is volt. Egy megvadult bika halálra öklelte az 1930-as években Sáfár György pásztort.

Volt a bugaci pusztán ún. pandalyos kút is. Ennek a lenti, kút része elérte a 3 m-es átmérőt is, azzal azonban, hogy a talajszintnél, födémszerűen, hatalmas, vastag gerendákkal le volt fedve, azaz be volt szűkítve a rovás méretéig, s korláttal volt ellátva. Az ilyen kutak szinte korlátlan mennyiségű vizet voltak képesek szolgáltatni, amire különösen a nyári nagy melegben, s aszályosabb időben feltétlenül nagy szükség volt. A legelésző, nagyszámú állatállományt mindenképpen el kellett látni rendszeresen ivóvízzel A karvastagságú ostornyeleken általában 25 literes fa dézsák voltak. Ehhez az embertpróbáló munkához szükség volt az erős, fiatal pásztorkarokra.

Az előző oldalakon található térképen meg vannak jelölve a monostori és bugaci pusztán lévő kutak, s legnagyobb részük névvel is el van látva, melyek napjainkban már történelmi szereppel rendelkeznek. Ezért is jó, hogy a korabeli térképen megtalálhatók.

A „BUGACI ADÓ"

Ha a pusztáról, s a pásztorkodásról esik szó, az ezirányú olvasottsággal rendelkezők körében nyomban felvetődik a kérdés: ... és mi is van azzal a bugaci adóval?! Ennek ugyanis különböző variánsai vannak benn a köztudatban, gyakran a tévedések tömkelegét nyújtó hiedelemvilágban. Egyik ilyen "variáns" a Kecskeméti Lapok 1933. évi május hó 21-i lapszámának a 7. oldalán olvasható "V.K." aláírással Adószedés Bugacon cím alatt.

Tekintettel arra, hogy a cikkben súlyos, a tényeket nagyon elferdítő "melléfogások" vannak, érdemes a cikket teljes terjedelmében közölni azzal, hogy végül majd magyarázatot adhassunk a történelmi hitelességet-hűséget teljesen nélkülöző és légbőlkapott, minden vonatkozásában félrevezető írással kapcsolatban. Azért is, hogy az olvasó a valóságot ismerhesse meg az ilyen "cikkecskékkel" kapcsolatban. Íme hát a cikk:

"A bugaci pergőhomok szántóvetóje, rendes adózás mellett külön, úgynevezett "bugaci adót" is fizetett a régebbi időkben. Ezt az adónemet a pásztorok találták fel és maguk is szentesítették a "zsandárszorító"-ban. Az "adószedők" az ügyes pásztorok és a félkézkalmár emberek voltak. A gróf Ráday világban a pásztornép tervszerű és rendszeres harácsolással pótolta a betyárok okozta károkat. Az adószedésre induló pásztorok mindannyiszor dúsan megrakott kocsikkal tértek vissza a cserénybe. Gyakran alkalmatlankodtak az 1880-as években a cserényeknél a megye pandúrjai s a "szörzött egyetmások" a számadóval együtt a kecskeméti törvényszékre kerültek. Az ilyen "mögkapott" számadó esete azonban nem riasztotta vissza a többit, s a bugaci "adószedés" túlélte gróf Ráday c. Az adószedők ügyesen, szépszóval kérték az "adót" a gazdáktól, igen sokszor - kölcsönként. Eleinte több gazda megtagadta az adó, - legtöbbször élelmiszer, juh, vagy borjú - "kölcsönzését", de később okultak Szecsődi István és Ónodi János jakabi gazdák esetén.

Szecsődi István nem volt hajlandó odaadni bugaci adó fejében - "csak használatra" - a puszta legszebb futó lovát. A gazdát pár nap múlva a "Farkasordítóban" agyonlőtték, a futó lovat pedig elkötötték az istállóból. Állítólag Rajos Jóska volt a tettes, aki az eset miatt lett "rideglegény", egyedüljáró betyár. Ónodi Jánost pedig világos nappal Babák Gyurka számadó kötöztette össze juhászlegényeivel, akik azután kocsira raktak a tanyában minden megmozdíthatót. Az ördöngős Gyurka jó kedvében még meg is imádkoztatta a káromkodós hírű János gazdát.

A bugaci adó egyik érdekes behajtását mesélte el nekünk Szabó János monostori földbirtokos, aki még most is 88 éves korában "szöszmetöl" a tanya körül.

A kocsi nyikorogva megindul. Gyorsan halad a Farkasordító felé. Már a tócsa mellett jár s egyhamar elnyeli a puszta láthatára.

Szabó János boldogan ment be a tanyájába; kifizette a bugaci adót, nem kell félni a kapcabetyároktól."

Eddig a cikk, s aki nem ismeri a pásztorok számadójának szerepét-felelősségét még el is hiszi azt, amit olvasott ebben a cikkben

Merőben más volt azonban a valóságban a pusztai pásztorfegyelem, a pásztorfelelősség, s a pusztai emberek törvénytisztelete és egészen más volt a cikkíró által körülírt "bugaci adó" is. Mert a valóságban volt ilyen, csak azt nem a pásztorok - és különösen nem a pásztorhierarchiában a legmagasabban álló számadó - hajtotta be, s annak behajtására ténylegesen nem is volt szükség. Mi volt hát végülis, ennyi találgatás, rejtély után a "bugaci adó"?

Íme, a korabeli gazdák által elmondott hiteles válasz: A tanyai gazdák a lakóépületektől külön álló istálló, vagy egyéb melléképület falába jó magasan, hogy a kutyák ne érjék el, egy facöveket vertek be. Erre egy zsákszerű ruha zacskót tettek, s abba esténként különböző élelmiszereket raktak. Éjjel a valamilyen okból arrajáró betyár leemelte a zsákot, magához vette a bennelévő élelmiszert, közben körülnézett a tanyánál, hogy nincs-e illetéktelen személy ott, s békésen eltávozott. Ha valamilyen kár érte a gazdát - állatát ellopták pl. - elmondta a jövevénynek, s azok kötelességüknek tekintették, hogy azt rövid időn belül visszajuttassák a jogos tulajdonosának. Nos, hát ennyi az igazság.

A cikkben említett kapcabetyárok a rendes betyárok közül kiközösített, a zsiványbecsület szabályait be nem tartó emberek voltak.

A jakabi gazdák esetével kapcsolatban tisztázandó, hogy a Farkasordító domb a monostori puszta közepén van, egy akkor 126 méter magas domb volt, s nemkevesebb mint 15 km-re van a cikkben említett esettől.

Mint fentebb szó volt róla; élelmiszert KAPTAK, s nem követeltek a "bugaci adó" fejében a betyárok. És nem a pásztorok!

Teljesen igaztalan, sőt rosszindulatú állítás, hogy a bugaci adót a számadók hajtották be. A számadók ugyanis a város vezetői által elismert, anyagiakkal megfelelően ellátott, tisztes gazdaemberek voltak. Olyan emberek, akik nemhogy szabálytalanságot követtek volna el, hanem minden erejükkel küzdöttek a kezük alatt dolgozó pásztorok becsületes magatartásáért is.

BETYÁROK

Ha Bugacról van szó, úgyhiszem nem szabad megfeledkezni a puszták kóborló legényeiről, különösen azért sem, mert a betyárok túlnyomórészben a pásztoremberek soraiból verbuválódtak, hiszen másként hogyan is élhették volna nomád életüket a szabadban.

Mielőtt róluk, s tetteikről szólnánk, mindenképpen indokolt "bemutatni" őket, s különösen azt megmagyarázni, hogy miként, milyen okok miatt lettek a szép szál legények törvényenkívüliek, akiket a kor zsandárai = perzekútorai halálra kerestek éveken, néha évtizedeken át - s a legtöbbször sikertelenül.

Köztudott, hogy a XIX. században nem a mai módszerrel jutott katonához a hatalom, hanem a 20 év körüli fiatalembereket szabályosan összefogdosták, s a szülőföldjükről, szülőhazájuktól nagyon távoli vidékekre vitték el kiképzésre a gyakran 10-12 évig is eltarcó katonai szolgálatuk letöltésére. Az idegen területen az ottani nyelvet nem ismerték a fiatal katonák, de maga a kiképzés nyelve is német volt. Azt is meg kellett előbb tanulniok.

Különösen a szinte határtalan szabadsághoz szokott parasztpásztor fiatalok tűrték nagyon nehezen a szigorú katonai fegyelmet, s azt, hogy míg le nem töltötték a katonai szolgálatukat, nem nősülhettek meg, nem alapíthattak családot, s a nemkevés alkalommal idős szülők gazdasága, a katonafiú távolléte miatt tönkrement az erős munkáskéz hiányában.

Mit tehettek mást a szorító kérdések megoldására mint azt, hogy megszöktek pár évi katonai szolgálat után, azaz dezertőrökké váltak. Köztudott, hogy napjainkban is égen-földön keresi a hatalom az ilyen embereket. Nem volt az másként abban az időben sem. Hogy meg ne találják a hatalom emberei őket, bujkálniok kellett ami alatt a szülőket állandóan zaklatták a hatóságok. Így kerültek szembe ezek a szökött katonák a hatalommal, a hatalom embereivel.

Esetenként más okok is közrejátszottak abban, hogy fiatal, életerős emberek törvényenkívüliekké váltak, azzá kényszerültek. Ilyen oka volt Rózsa Sándornak is, hogy betyárrá lett.

Rózsa Sándor 1813. július 16-án született Szegeden és az Erdélyben lévő Szamosújvári börtönben halt meg 1878. november 22-én.

A mai Balotaszállás község közigazgatási területén lévő Halász D. István gazdálkodónál volt pásztor. Év végén máshová akart szegődni a kevés bére miatt, de a gazda visszatartotta. Rózsa Sándor az egyik éjjel magához vette a gazda egyik tehenét, amely értékében megfelelt a visszatartott évi bérének, s elhajtotta. A gazda lopásért feljelentette, s a fiatalembert a szegedi bíróság másfél évi börtönre, s negyedévenkénti 25 botütésre ítélte. A tehenet a gazda visszakapta.

Rózsa Sándort kiadták dolgozni az egyik szegedkörnyéki tanyára, s onnan a 25 botütés elszenvedésére az adott időben bevitték a Tisza partján akkor még meglévő börtönbe. Három alkalommal tűrte a megalázó botütéseket, majd megszökött. Természetesen keresték a szökött rabot a pandúrok, de nem találták. Mindenki segítette a szökésben lévő fiatalembert, aki tudta, hogy miért - tulajdonképpen önbíráskodásért - ítélték el. Ez volt a valódi oka annak, hogy ezt követően RS. nem szívelte a nagygazdákat. Mindegyikben az önző, önkényeskedő volt gazdáját látta, aki miatt a 75 botütést el kellett szenvednie, s aki miatt földönfutóvá lett. Nem vállalhatott ugyanis ilyen körülmények mellett új munkahelyet, hiszen onnan nyomban elvitték volna a hátralévő büntetésre - és természetesen a szökés miatt újabban kiszabandó - letöltésére.

Rózsa Sándor Kossuth Lajostól szabadságlevelet kapott - beigazolódott, hogy azt a köztudatba tévesen bekerülve, nem Jókai Mór vitte, s adta át a betyárnak. - s ennek fejében RS. szabadcsapatával részt vett az 1848/49-es polgári demokratikus forradalomban, s ott nem egy csatában ki is tüntették magukat. Az ellenség szinte rettegve félt az ólomszirommal ellátott karikásostoraiktól. Egy idő után lenézték őket, majd becsapták, s ezért visszavonultak a harcoktól, majd hazajőve szétszéledtek. Rózsa Sándort azonban a harcokban való részvételéért halálra ítélték, majd uralkodói kegyelemmel életfogytiglant kapott, s ott raboskodott a többiekkel Kufstein várában, majd a kiegyezés után ő maga is szabadult.

Később, különböző, kreált ügyekkel ismét perbefogták, halálra ítélték, majd újra kegyelmet kapva, 65 éves korában, a szülőföldjétől, a pusztától távol, börtönben halt meg. Azóta a legendák tömege vette körül személyét, kedvező és kedvezőtlen megvilágításban. Amint azonban egyre inkább tisztázódik a vele történt "események" sorozata, úgy bontakozik ki személyiségének pozitív volta.

Miután az olvasó bizonyára kereste a kötetben a betyárok Bugaccal kapcsolatos kötődését, ezért néhány rövidebb, s hiteles s zerzőktől származó leírást indokoltnak tartottam idézni a következőkben:

ifj. Bogár Imre. A Bogár család csongrádi eredetű volt, de már az öreg Bogár János (Imrének es Jakabnak a nagyapja) Bócsa pusztán telepedett meg, Sigray Péter nagybirtokosnál számadógulyás lett. Ott nevelte fel a családját a későbbi Kis Molnár birtokon - a mai Községházától ÉK-re. Imre - a betyárok apja - Bugac pusztára került, s ott kertészkedett a csongrádi származású Faragó Antal 600 holdas bugaci birtokán a majortól vagy száz lépéssel nyugatra lévő külön kis tanyában. A Bogár fiúknak volt egy Mari nevű leánytestvérük is, aki Bócsára ment férjhez. A Bogárok legkedvesebb mulatóhelye a bodoglári és a pirtói csárda volt. Kiss Pál pirtói csárdás 1861-ben a fiai lakodalmára őket is meghívta, s meg is jelentek. Még az esküvőre is belovagoltak Halasra a vendégsereggel. Lovaikat a piaci református templom melletti korláthoz kötötték Az esküvő ideje alatt az átellenes kávéházban időztek, onnan a lovaikra is ráláttak. A polák (lengyel. Szerk.) katonák nem bántották őket. Az ifj. Bogár Imrét a móricgát-széli Dékány csőszháznál fogták el, s félegyházán felakasztották.

Kazai Pál kisebb vagyonú halasi földművescsaládból származott, s 1848-ban a Kiskun szabad lovascsapatban harcolt. A szabadságharc elbukása után újból besorozták. Rövid ideig mint "bakancsos" (gyalogos. Szerk.) szolgált idegen országban, de onnan megszokott, s mint dezertőr, ő is betyár lett. Mikor a pandúrok Bugacon elfogták, azt kiabálta: Dezentor (dezertőr) vagyok, ne bántsanak! (Úgy látszik, hitte, hogy a 48-as katonaszökevényeket, mint hazafias embereket elengedik.) Az izsáki községházára került, vasban. Ott az őrzésére rendelt őrt megpálinkáztatta. Amikor az részegen elaludt, leszedte magáról a vasat, elmenekült és tovább betyárkodott. Aztán újból kézrekerült, s vitték a regementjéhez. Ott ő is "elszaggatta a bakancsot".

A statárium idején két betyárt üldöztek a pandúrok. A betyárok jól győzték az iramot, de a bodoglári Vadleány ugrása körüli homokbuckákon alaposan megközelítették őket. Látva a szorult helyzetet, itt a betyárok kétfelé váltak. Az egyik Zsana puszta felé, a másik Bugac felé menekült. Erre a pandúrok is két felé váltak. Ketten Zsana felé, s ketten a Bugac felé menekülőt üldözték. A Bugac felé menekülőnek a nyomát a móricgáti Zsandárszorító közelében a tüsökváraknál elvesztették. A pandúrok a móricgáti csőszháznál aludtak, s másnap folytatták a keresést. Rá is találtak a betyárra a bugaci nagyerdő egyik tisztásán ahol úgy a lovas, mint a lova mélyen aludtak a fáradtságtól. A ló kantárszára a betyár kezére volt csavarva, s fegyvere az egyik csomoros nyárfához támasztva. A pandúrok csendben magukhoz vették a betyár fegyverét, majd megvasalták úgy, hogy a nagyon mélyen alvó betyár észre sem vette. Az egyik pandúr ezt követően a betyárt jól talponrúgta: - Talpra betyár, mostmár a miénk vagy - mondták. Mikorra Félegyházára értek vele már a társa is ott volt. Azt is elfogták a pandúrok. De a nevüket még az akasztófa alatt sem árulták el - mondták a szemtanúk. Hanem az akasztófa alatt az egyik így szólt a társához:

- Mögbocsáss pajtás, ha valamit vétöttem.

Mikor a másikra került a sor, az is megszólította a már halott volt társát:

- Mögbocsáss pajtás, ha valamit vétöttem.

Sohasem tudódott ki, hogy kik voltak ők.

E szakasz bevezetőjében írtak alátámasztására idézem a halasi levéltár (Z. Fasc. 148-28. sz.) iratát, mely 1820-ban elfogott négy dezertőr statáriális tárgyalásával kapcsolatban keletkezett.

"1.) Farkas Ferenc 30 éves, ref. nőtlen, Somogy megye lukafalvai születésű, báró Hiller regimentjebeli, nyolc esztendő óta katonáskodó, öt évig bakonyi kanász, három hete szökött meg az ezredtől negyedmagával Péterváradról. Most harmadszor szökött. Büntetése: először háromszáz ember között négyszer futott le és fel, miközben vesszőzték.

2.) Bogáromi János 30 éves, rkat., nőtlen, csongrád megyei horgosi születésű, a fenti ezredben tizenegy éve szolgál...

3.) Baritsek Ferenc r. kath. Morvaország szlavitáni születésű, a fenti ezredből szökött, most első ízben, négy hete.

4.) Czakó József 23 éves, r.kath. félegyházi születésű, ugyanazon ezredből szökött, most első ízben. Gondolta, hogy így jobb lesz.

Baritsek Ferencet és Czakó Józsefet az 1820. július 5-én kelt ítélettel visszaküldték a regimenthez, de Farkas Ferencet és Bogáromi Jánost akasztásra ítélték, s ezt 1820. július 5-én reggel 6 órakor kihirdették, s három óra idő után végrehajtották."

Farkas Ferenc tehát 8 esztendei katonáskodás után az akasztófán végezte, de ugyanígy járt Bogáromi János is, aki már 11 évi katonáskodás után került ugyanoda.

Indokolt e még tovább "megmagyarázni", hogy miért választották inkább a betyár sorsot a fiatalok abban az időben, mint azt, hogy újabb évekig, netán évtizedekig, távol a hazától, otthontól, idegen érdekeket szolgáljanak.

IDEGENFORGALOM

..."felkapta a harmincezer holdas Bugac pusztát, s meglobogtatta Európa felé mint egy csipkés szélű kendőt"... (Móricz Zsigmond)

Bugac évszázadok óta ott volt, ahol ma is megtalálható, mégsem törődött vele senki mindaddig, míg a világhírű tudósunk Herman Ottó az 1895-ös látogatása után fel nem hívta rá a figyelmet.

Cikkeket írt, levelezett a puszta megóvása érdekében. "Márpedig ha valamit, az ősfoglalkozások e töredékét meg kell menteni" - írta.

Ezt követően néprajzosok, botanikusok, zoológusok méltatták a bugaci érdekességeket. A Magyar Földtani Társaság vezetői hosszú beadványban kérték "a magyar pusztának" a védelmét, megvédését.

Teltek, múltak az évek, évtizedek és minden maradt a régiben. Tovább legeltek a pusztán a ménesek, gulyák és élték egyhangú napjaikat a pusztai pásztorok, amit csak a századforduló végetáján a Milleniumi ünnepségek "zavartak meg" némileg. Ekkor ugyanis a bugaci pásztorok közül néhányat kiválasztott Herman Ottó, s felvitte őket az ünnepségre, reprezentálni a múlt ittmaradt örökségét. Mindezt színezte a pusztáról felvitt néhány pásztoralkalmatosság. Azt, hogy megzavarta ez az esemény a puszta nyugalmát, szószerint kell érteni, ugyanis kisebb "palotaforradalom" született a pásztorok között a személykiválogatás miatt. Addig ugyanis míg Herman Ottó valóban reprezentáns, valódi, markáns pásztorokat válogatott össze, a pásztorhierarchia vezetői ezt a lehetőséget a maguk számára kívánták biztosítani. Végül azonban Herman Ottó - vagy a rendelkezésére bocsátott anyagiak? - győzedelmeskedett, s itthon, Bugacon maradt a pásztorok között a csaknem évekig tartó "haragszomrád".

Időközben vége lett az I. Világháborúnak, Tanácsköztársaságnak, s itt-ott szárnyaikat kezdték bontogatni a különböző helyen, s módon alakulgató falumagok - így a mai Bugac őse, a Kada Elek polgármester által kijelölt helyen mozgolódni kezdő Monos­ torfalva is. A kis vicinálisvonat beindulásával törni kezdte az évezredes jeget a maga módján a XX. század.

Ebbe a szárnyait próbálgató világba robbant bele Móricz Zsigmond, s tollával a pusztai homokban fulladozó Bugacot, s a pusztát a fellegekbe emelte az 1933. évi májusi látogatása után. Nagyon sok, napjainkban is megszívlelendő gondolat fogalmazódott meg a cikkben, ezért érdemes idézni. Megjelent a Kecskeméti Lapok 1933. május 30-i számának 3. oldalán.

IDEGENEK A PUSZTÁN. Írta: Móricz Zsigmond. A Magyarország vasárnapi számából. Kecskemét városa olyan lépést tett, ami úttörő a magyar vidéki városok életében. Megindította az idegenforgalom iránti akciót.

A dolog úgy történt, hogy ez a roppant város megmozdította százhatvanezer holdas tagjait, felkapta a harmincezer holdas Bugac pusztáját, s meglobogtatta Európa felé, mint csipkés szélű kis kendőt.

Miért?... Eszébe jutott, hogy hogy tódulnak az emberek ebbe a Velencébe, meg ebbe a Svájcba, meg Floridába, hova... Mért ne jönnének Kecskemétre is? Kinek van olyan Bugaca, mint neki. Jöjjenek csak, nézzék meg és álmélkodjanak rajta.

És ez komoly dolog. Mert a puszta van olyan csoda, mint a hegyek és van olyan üdítő és lélekemelő mint a természetnek bármilyen más rendkívüli dolga.

Hamar összehívott száznyolcvan újságírót és szakembert, felültette jó kis parasztszekerekre és huszonötkilométeres kocsikázásban körülvitte a fehér gulyák és a pej ménesek promenádján, az árvalányhajas mezóköa, a zsombékos réteken, a sűrűbokrú berkeken és mindenkinek volt öröme nagy. S mikor így jól megcsinálta az étvágyat, adott nekik egy leveles színben olyan gulyáslevest, hogy annak színéhez képest a frissen eresztett bika vére hamuszínű lötty és utána olyan nyársonsült csirkét, saját, kecskeméti módon elkészítve, s a benne lévő nemes részeket újra beletöltve, s egybesütve és minden személyre egy egész szárnyast, hogy a vendégek maguk csodálkoztak legjobban, hogy micsoda farkasétvágyuk nőtt evés közben.

És hozzá magatermelte borokat. Felséges, ízes, illatos gyümölcsízű szikrai bort, amitől kinyílt a szívekben a jókedv, s lett nagy cigányozas és tánc uraknak és népeknek szívbeli vígasság.

Ez szép volt, jó volt. De mi lesz az idegenforgalommal?

Ott, a csodás síkon körülnézve, ahol semmi domb, vagy emelkedés nincs, a búzatábla a frissentört kétezer holdas búzatáblája oly sima lap, amit vonalzóval nem lehetne jobban kiszabni, s ott eszembe jutott, hogy a Nemzetközi Vásáron láttam egy domborzati térképet, amely azt akarta megmutatni, hogy a Duna-Tisza-csatornát merre kell vezetni. Ezen rajta volt Kecskemét pontos határa is az összes hajlásokkal és lebbenőkkel. És a laikus néző csodálkozva látta, hogy ez a Kecskemét milyen hegyes-völgyes táj. Svájc elbújhat mellette.

Ezt a térképész úgy érte el, hogy kegyes csalással a vízszintes méreteket milliméterekben rakta fel, a magaslatokat pedig centiméterben. Tehát a Kecskehegy huszonhét méter magas csúcsa büszkén tekint le a Zsombékos két és fél méter mély szakadékba.

Ha most ezt az idegenforgalom jövőbeli grafikonjával vetem össze, szeretném arra figyelmeztetni Kecskemét nemes városát, hogy abban az esetben, ha az idegeneket ugyanígy vendégnek hívja meg, mint a múlt vasárnapi vendégkoszorút, akkor a grafikonon a méreteket nem is centiméterben, hanem méterekben lehet felvázolni. Ha azonban úgy kell érteni a dolgot, hogy az amerikai vendégnek Bécsben vonatra kell ülni, Budapesten hajnalban kell átszállni, Kecskeméten megint azonnal beülni egy bumliba, s még annyi ideje sincs, hogy a Lechner Ödön remek városházát, vagy a nagytemplom híres orgonáját megnézze, hanem mezei vasútban kell elöltenie két órát, parasztszekéren hármat, s egy ezután építendő kocsmában a maga pénzén kell megrendelni a bécsi szeletet, s nyilván drágábban mint Bécsben, - akkor a milliméter tört részével is elég lesz a grafikont megrajzolni.

Én azonban a kecskemétieket nem féltem.

Ma a kis Magyarországnak ez a város a szemefénye. A legértékesebb nép, amely a kőből is bort facsar. A sívó homoktengerből száz év alatt Európa egyik legszebb és leggazdagabb gyümölcs és szőlőkultúráját hozta létre. Ha ez a város hozzányúl az idegenforgalomhoz, ez abból is gazdagságot és szépséget fog kitermelni.

Mert az idegenforgalomhoz egészen speciális és komoly munka kell. Egy új iparág, amit eddig a kecskemétiek nem próbáltak. Szállodai és közlekedési és vendéglős ipar.

Kecskeméten most, az ünnep egyik főrendezője mondta, nagy baracktermést várnak. Százezer métermázsa barackot. Ez pedig az eddigi legalacsonyabb áron számítva, harminc fillérjével is hárommillió pengő egy évben. Mennyi és milyen idegenforgalom kell ahhoz, hogy hárommillió pengőt juttasson a lakosság zsebébe általános haszonnak?

De Kecskemét okos. Nem táplál csalóka ábrándokat, egyelőre örül annak, hogy már is jelentkezett az első háromszázas csoport vendég Bécsen át, pünkösdre. S már kész az első filléres vonat a Bugac szamara, ötszáz vendéggel.

És arról beszéltek, hogy részt akarnak venni egy országos Ritzszerű hotelvállalatban. Alakuljon egy társaság amelyik legalább húsz vidéki városban építsen a mai kornak megfelelő, nem fényűző, hanem komoly és hasznos hotelt. Erre ők készek áldozni.

Hát mondom, az az érzésem, hogy Kecskemét meg fogja csinálni az idegenforgalmat.

Ha azt a tizenötmilliót, amit Lillafüredre költöttek, a Balatonra szánták volna, akkor a Balatonkérdés meg volna oldva. Hévízen a világ csodáját lehetett volna megteremteni.

Azt hiszem, a nagy dolgokban mindig meg kellett kérdezni a vidéket. Nekem legalább az az érzésem, hogy Kecskemét jobban meg tudja csinálni az idegenforgalmat is, mint a kormány."

Pár nappal korábban jelent meg a másik nagy író Zilahy Lajos tollából is egy Bugacot méltató cikk.

De áradoznak a puszta szépségéről az említett kiránduláson részt vett más írók, újságírók, Karinthy Frigyes, Hegedűs Gyula, Komáromi János is a lapjaikban.

Komáromi János a Magyarország c. lap újságírója, szinte jósként írja: "a Bugac, csak hajdani elnevezése szerint puszta, mert a mar megbámulni való paradicsom s méltó lenne rá, hogy valóságos nemzeti parkká fejlesszék ki."...

Hans Maurer a bécsi Reichspost c. lap újságírója elragadtatással írja a pusztáról: ..."Aki egyszer átélte ezt a tájat, soha nem tudja feledni, idő és tér érzetei elmosódnak benne, olyan, mint egy darab a végtelenségből."...

A nagy lelkesedés hatott a puszta történelmével foglalkozókra is. Náray Szabó Gyula hozzákezdett a puszta történetének megírásához, adja hírül a Kecskeméti Lapok 1933. július 15-i száma.

Augusztus 13-án már azt adják hírül, hogy még a hó végén megjelenik a Bugacról szóló könyv. Két hét múlva azonban már azt adja hírül a Lap, hogy a könyv íróját kórházba szállították, s 1933. szeptember 7-én már a szomorú hírt közli, hogy a könyv írója - aki egyébként a Balaton Szövetség főtitkára is volt - szeptember 6-án 42 éves korában a kórházban meghalt. Ez lett volna pedig az első kötet Bugacról és azóta sem fogott ehhez hozzá azzal az erős elhatározással senki, hogy kötetben szolgálja az immár nagyközség lakosságát s a Bugacra látogató - a pusztát alaposabban megismerni szándékozó - turistákat, vendégeket.

A kezdeti nagy hév ikaruszi szárnyakat adott azoknak az embereknek, akik alaposabb megfontolás nélkül szóltak a puszta idegenforgalmi jövőjéről.

Hajókirándulás Budapestről Bugacra

Kecskemét déli határát vezetik kereszt ü! a DunaTisza-csatornát

A Kecskeméti Lapok 1933. augusztus 2-i számának első oldalán már arról jelent meg cikk, hogy rövidesen hajókirándulás­sal, közvetlenül találkozhat a turista Bugaccal. Ezt arra alapozta, hogy az akkor megvalósításra váró Duna-Tiszaközi csatorna Csepel - Szolnok közötti nyomvonalából Kecskemét közelében egy olyan ág építése van tervbevéve, amely Bugac érintésével Szentesnél találkozna a Tiszával. Ennek eredményeként Bugacot közvetlenül hajójárat kötné össze Budapesttel, s egyben a nagyvilággal.

Egy másik, hasonlóan Verne komplexust jelző utópisztikus írás a következő év október 28-án jelent meg, szintén a Kecskeméti Lapok oldalainak egyikén. Ez szerint az 1935. évi Hírős Héten Kecskemét és Bugac között repülőjárat indul meg.

Természetesen egyikből sem lett semmi. Bár a repülőtér alig fél évtized múlva mégis megépült a Bugaci nagyerdő egy részén de katonai célra... Nos hát voltak ilyen, gazdaságilag, s logikailag is megalapozatlan tervek, elképzelések.

Voltak azonban olyanok is, amelyek a "földön járva" alapos mérlegelések után meg is valósultak. Ilyen volt például a Bugaci csárda megépítése. A helyét 1934. február 22-én jelölték ki, s alig három hónap múlva, május 5-én már megtartották az ún. bokrétaünnepséget Tető alá került a szállóhely és kirándulószín Szappanos Jenő tervei alapján.

Sikeres volt tehát az első pár esztendő az idegenforgalmat illetően, úgyannyira, hogy a Kecskeméti Lapok 1936. augusztus 23-i számában az Idegenforgalmi Tanács úgy nyilatkozott, hogy januártól 50 millió pengőt hoztak a külföldiek Magyarországra. Megjegyzi azonban, hogy ennek az összegnek mintegy 90 százaléka - sajnos - Budapesten marad. A külföldiek döntő része ugyanis megelégszik a csak Budapest megtekintésével.

Egy érdekes adat azt igazolja, hogy már az 1933-as nagy fölfedezés előtt is jártak külföldi vendégek a magyar pusztán, s nem is akárkik. Argentínából, La Platából látogatott Bugacra 1908. szeptember 25-én Prof. Dr. Robert Lehmann-Nitsche, aki az akkori Pusztaháznal lévő vendégkönyvbe, hevenyészett magyar fordításban a következő verset írta:

Midőn az alkonyat leszáll
zokogva napnyugat felé;
bánatos árnyék suhan át
az ezüstös puszta felett.

Nemkevesebb, mint 28 év múlva valahogyan rátalált erre a versre egy újabb argentin vendég, s a következő sorokat rögtönözte hozzá:

S mikor a nap megint kisüt
ragyogó és derűs fényével;
szerelmi dalt
dalolgat néha egy csikós;
kíséri bánatát
az árnyék a tarló felett;
felfogja a harmatot és sír.

Azt hiszem, hogy ennél szebben csak Petőfi tudta megénekelni a puszta szemet-lelket gyönyörködtető táját és báját.

A nagy vendégjárás azonban a németek által beindított események miatt szinte egyik napról a másikra megszűnt. Lassan maga a puszta is, romatikájával együtt, majdnem a feledés homályába merült.

1944-ben a bugaci Turul színnél sebesült magyar katonákat láttak vendégül Bugacmonostor lakói.

Az fenti képen a Turul szín előtt álló vendéglátók egy csoportja van. Középen Dr. Kiss Dezsőné a helyi kirendeltség vezetőjének felesége, postamester, s a tálcát tartó katona jobbján Dekker Pálné Surányi Mária, a falu első állami szülésznőjének leánya, aki e fotót a rendelkezésünkre bocsátotta.

A háború magával vitte a hatalmas, szépszarvú fehérszőrű magyar szarvasmarhákat, s a csillogószőrű csikók, lovak százait, ezreit. Évekig kihalt volt minden a pusztán, sem hangulat, sem pénz nem volt az itteni élet feltámasztására.

1948. augusztus 20-án mégis hatalmas tömeg vette birtokba a kirándulószínt. Rákosi Mátyás az itt mondott beszédében indította meg a termelőszövetkezeti mozgalmat. A későbbi évtizedekre súlyosan kiható "turisztikai" látogatás volt ez - és éppen Bugacon...

A Földreform is jelentős mennyiségű területet hódított el a pusztából, mely egyre kisebb területre szorult vissza.

A bugaci táj legjelentősebb természeti értékeinek megvédésére a huszonnegyedik óra utolsó perceiben született meg a Kiskunsági Nemzet Park 1975. január 1-én. Az ezekben az években újrainduló turizmus ugyanis, amennyiben nem szorították volna korlátok közé az egyes területek látogathatási helyzetét, szinte felmérhetetlen károkat okozott volna.

A pusztai turizmus, idegenforgalom szervezésére egymásután alakultak a különböző szervezetek, amelyek egymást túllicitálva a profitérdekeltségre hivatkozással ismét a csoportok tömegeit szállították, irányították a pusztára.

Erre az időre volt jellemző az ún. "gulyásturizmus", amikor silány programok bemutatásával, egy-egy kiadós gulyáspartival mintegy "elintézték" a világhírű bugaci puszta megtekintését, bemutatását. Igen gyakori volt, hogy a csoportok szétszéledtek a pusztán, s különböző, felbecsülhetetlen értékű zoológiai, ornitológiai "zsákmánnyal" tértek vissza, jelentős kárt okozva ezzel.

Az 1970-es évek második felében egyre erősödött az az egészséges törekvés, hogy a pusztát meglátogató bel- és külföldi vendégek részére színvonalas pusztai programokat biztosítsanak, s a korszerű egyéb vendéglátásról is gondoskodjanak. A "gulyásturizmus" egyre inkább az igényes, pusztai vendéglátás irányába fejlődött, s a különböző igényeket is kielégítő szálláshelyek létesítésével a többnapos ittartózkodás lehetőségét is biztosította.

Kibővítették, s egyben korszerűsítették is a legnagyobb befogadóképességű Bugaci csárdát, úgy, hogy ott télen-nyáron fogadhassanak vendéget, esetlegesen több napra is. Közelében kényelmesen berendezett faházak is szolgálják az egyre korszerűsödő turizmust, idegenforgalmat.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett a pusztára látogatók által mindenkor ámulattal nézett különböző lovasmutatványok megszervezésében a fogathajtó világbajnok, bugaci lakos Abonyi Imre.

Nyugdíjbavonulása után nem torpant meg ez a tevékenység, mert vannak, s bizonyára sokáig lesznek is még, méltó utódai.

 

Csikósbemutató a pusztán

A puszta fia - a csikós, lóra, s néha nem is egy lóra termett ember, aki ismeri lovának minden gondolatát, s a lova ugyanígy a vele foglalkozóét. Ennek eredményeként igen gyakran csak egy egyszerű csettintés, halk suttogás irányítja az egyébként is bámulatosan tanulékony és értelmes lovat. Aki látta csak egyszer is a Pusztaötös vágtáját, sohasem felejti azt el. Különösen nem azt, ahogyan a csikós áll a három első vágtázó ló mögötti kettőnek a hátán, s nem is a kezében tartott szíjakkal, hanem a lábaival irányítja a vágtató lovakat. Csodálatos látvány.

Egyes lovak az ostor csattogásától megvadulnának. Az itteniek pedig szinte szelíd bárányként hallgatják a csattogó karikást, s még azt is eltűrik, hogy ugyanakkor a csíkos a hátsó combjukon álljon a csizmás lábával míg az első lábaikon támaszkodva, a hátsókkal ülnek a szép tiszta pázsiton, csak egy egyszerű pisszentésre, vagy valami más "egyezményes jelre" várva, hogy felpattanjon, s máris vad vágtába kezdjen, hátán az előbb még ostorát pattogtató csikóssal.

Cirkuszi mutatvány? Nem! Semmiképpen sem az, hiszen ezek a lovak, amikor nincsenek vendégek, ugyanolyan szelíd, legelésző állatok, mint bármelyik másiknak.

Itt az ember és a nagyon okos és az emberhez nagyon ragaszkodó állat közötti kölcsönös szeretetről van szó. Olyan szerető ragaszkodásról, amely néha párjátritkító egyéni jelenetek, megnyilvánulások ihletője.

Az már nem is új dolog, hogy a ló messziről megismeri a jó gazdája lépteit, s ha a közeibe ér, hangosan köszönti.

Meg kell - és lehet - állapítani, hogy úgy a belföldi, mint a nemzetközi turizmus sokat fejlődött az utóbbi években úgy a szervezettséget, mint a színvonalat illetően.

Ebben a fejlődésben nagy szerepe van annak, hogy egyre inkább a színvonalas szórakoztatás, pihentetés, kikapcsolódási lehetőség biztosítása vette át a főszerepet a korábbi ad-hoc bemutatókkal szemben.

A látványok megtekinthetősége is szervezett formákat ölt. Idegenvezetők hozzák-viszik a látogatókat, akik szakszerű felvilágosítással is szolgálnak a vendégek részére.

Megépültek a korszerű megközelítéshez szükséges utak is a közelmúltban

Hosszú évek óta már nem a füstös kis madzagvasút viszi a puszta közelébe a kirándulókat, hanem légkondicionált, minden igényt kielégítő autóbuszok és márkás személygépkocsik. A központi találkozóhelyekről sem vasráfos, három-négyszemélyes, hanem gumikerekű, 12-20 személyt is szállítani képes, kényelmes ülőpadokkal ellátott laposkocsik.

Megállapíthatjuk, s ehhez a jelenlegi színvonal jogot szolgáltat, hogy napjainkban a bel- és külföldi turizmus igazi, magyaros vendéglátássá vált.

Nem kószálnak immár szervezetlenül össze-vissza a bel- és külföldi látogatók, hanem anyanyelvükön szóló széleskörű ismeretekkel rendelkező idegenvezetőit szolgálják ki őket.

Mindezektől függetlenül nem tört meg a puszta varázsa, inkább megszilárdult, s a kedves és szíves, magyaros vendéglátás és különböző eksztrém szolgáltatások nyújtása azt a meggyőződést látszik igazolni, hogy a puszta még sok-sok évtizeden át kedvelt pihenő, kikapcsolódó, szórakozóhelye marad, különösen az urbánus szituációban élők számára.

Emlékezzünk csak mit írt Móricz Zsigmond abban az ominózus cikkében?..." a puszta van olyan csoda, mint a hegyek, és van olyan üdítő és lélekemelő mint a természetnek bármilyen más rendkívüli dolga"... "az idegenforgalomhoz egészen speciális és komoly munka kell. Egy új iparág, s amit eddig a kecskemétiek nem próbáltak. Szállodai és közlekedési és vendéglős ipar."

Mennyire, de mennyire igaza volt hat évtizeddel ezelőtt a remektollú írónak, Bugac szerelmesének.

Megvalósult hajdani álma Komáromi Jánosnak is. Hat évtizeddel ezelőtt ugyanis ezt írta: ..."a Bugac, csak hajdani elnevezése szerint puszta, mert ma már megbámulni való paradicsom, s méltó lenne rá, hogy valóságos nemzeti parkká fejlesszék ki."...

Napjainkban a nemzetközi hírű ősborókást is magábafoglalóan a bugaci pusztából 10 920 ha része a Kiskunsági Nemzeti Parknak.

A pozitív jelek azt igazolják, hogy biztosítva van a puszta, s a rajta, benne élő növényi és állatvilág a holnap, s holnapután csodát, szépséget, pihenést - és természetesen a feltáró tudományos munkát végezni - kívánók számára.

A Kecskeméti Közlöny c. napilap az 1933. augusztus 20-i számának 4. oldalán részleteket közöl Kada Eleknek egy 1890-ben írott cikkéből: "1890-ben a nagy Kada Elek cikket írt Bugac pusztáról. Azóta sem írtak róla szebbet. Íme egy-két sora: ..." Ha a beláthatatlan égboltról a napsugár kévéje ráömlik a földre, ragyogó pompában tárul fel előttünk a puszta. Keresztül-kasul ezer út hálózza be a sík gyepet, s ahányfelé visz az út, annyifajta képben gyönyörködhetik a szem. A messze csillámló buckák ragyogása megakad a ködbeburkolt ligetes erdők homályában; a tengerként elterülő zöld gyepen fodros tajtékként imbolyog e legelő, a gulya; villogó tükörként szórja a fényt a laposban pihenő tó, s a felleghátra hágó délibáb incselkedve rezeg a föld és ég között..."

Valóban csodálatos szeretettel, rajongó szívvel írott sorok a fentiek Ebből is következik, hogy egyáltalán nem véletlen, hogy Kada Elek hozta létre az akkori Monostorfalvát - a mai Bugacot.

Kár, nagyon kár, hogy a korabeli Monostorfalvának, s a Bugac-pusztának a varázsa némileg megtört a puszta egy részének felparcellázásával, a pusztai pásztorkodás szinte rezervátummá szűkítésével.

IDEGENFORGALMI KÖNYV BUGACRÓL, ANNO

Sok-sok cikk jelent meg a bugaci pusztáról a "felfedezése" lázában, majd - mint lenni szokott - alábbhagyott ez a rajongás, s a puszta csaknem a feledés homályába merült, pásztoraival, délibábjával, villásszarvú magyar szürke gulyájával, méneseivel, csikósaival.

1933-ban a Kecskeméti Lapok júlis 21-i számában található a következő cikk: "Bugac páratlan értékei a készülő ismertető könyvben Miket tartalmaz a "legszebb pusztá"-ról írt könyv. Mint megírtuk, folyamatban van Náray Szabó Gyula kiváló turisztikai író Bugacról készülő ismertető könyve előfizetőinek gyűjtése. Híradásunk nyomán fokozódó érdeklődéssel várja a közönség a nagyszerűen megírt könyvet, mely valóban megérdemli, hogy mindenki beszerezze, aki csak teheti. A csekély előfizetési díj a legszélesebb körökben is lehetővé teszi a könyv megszerzését. Az ismertetés, mely hathatósan száll síkra Kecskemét idegenforgalmának emelése érdekében, a következő fejezeteket tartalmazza:

A könyv megjelenése előtt azért van szükség előfizetők gyűjtésére, hogy megállapítható legyen, hány könyv talál biztos elhelyezésre Kecskeméten, mert csak ennek alapján tud a kiadó az ország minden részébe megfelelő számú könyv küldéséről gondoskodni."

A fejezetcímek, s az alcímek arra engednek következtetni, hogy a munka valóban nagyszerűnek Ígérkezett. Úgy az íróját, mint magát a kötetet bizalommal, várakozással vette körül a város.