Alsónémedi szokásvilága

P. MADAR ILONA

 

Az alsónémediek szokásrendjének vizsgálatakor az emberek egymáshoz való kapcsolatának feltárása a cél. Minthogy földművelő emberek egyéni és közösségi életmódjának megismerésére törekszünk, a helybeli életmód meghatározókat akarjuk ábrázolni.

Községünk lakói két vallásúak: reformátusok és katolikusok. A vallási megosztottságnál azonban sokkal nagyobb súllyal esett latba a vagyoni különbözőség. A török hódoltság utáni időszakban az alaprétegül szolgáló lakosság református volt, a XVIII. század közepén települhettek melléjük a katolikusok valószínűleg földesúri segítséggel. Az 1700-as évek végére mintegy harmadrészben katolikusok a község lakói, 1 jelen század elejére fele-fele arányú a lakosság. A katolikusok arányának növekedése a reformátusok korai születésszabályozásával magyarázható. 2 A vagyoni rétegeződést a kapitalizmus idején létrejött képződménynek szokás emlegetni, pedig ennél jóval koraibb, a török utáni időben megvolt, mint minden földből élő közösségben, így Alsónémediben is.

A vagyoni rétegeződés és a vallási különbség megosztotta a családi és a helyi egymásrautaltság pedig mind a munkában, mind a szórakozásban egymásra utalta, közösséggé kovácsolta az egyhelyben lakókat. A népköltészeti alkotásokra gyakran emlegetett kiválasztódási folyamat, mely szerint az emberi emlékezet rostáján kihull az értéktelen, a szokásokra is érvényes.

Az elmúlt három emberöltőn át - amelyre vizsgálódásunk kiterjed - a megosztottság és az egymásrautaltság az általános helyzet változásából eredően különböző erővel hatott, ennek eredményeként változtak a szokások is.

Háború vonta szomorú mesgyék jelölik a változások határát. A nagy jelentőségű események eldöntésekor a befolyásoló tényezők súlya döntött. Pl. a vagyoni és a vallási különbség a szegénysorsú másvallású fiatalok egymásratalálásakor az utóbbi, az egy rétegből valók esetében pedig az előbbi volt az áthidalni való szakadék.

Mivel a szokásforma kialakulása és beidegződése hosszú folyamat eredményeként jött létre az alakító tényezők változását is mindig jó néhány fáziskéséssel követi a szokások változása, az az oka az értelmét vesztett szertartások továbbélésének.

Az emberi élet szokásai

Szülés

Alsónémediben a századfordulón még örültek a sok gyermek születésének, korán munkára szoktatták őket, hamarosan segítségül voltak szüleiknek.

Különösen a katolikusok vallották, hogy „ha bárányka van legelő is kerül." A reformátusok már valamivel korábban szabályozták a születések számát, ezért volt csökkenőben többségük, mígnem a fele alá esett arányuk. „Csak ügyes férfi köll és annyi gyerök van, amennyit el tudnak tartani." 3 Vagyis annyi földet tudnak hagyni rájuk, amennyiből meg tudnak élni. Mai kifejezéssel élve megtervezték családjukat.

A terhes nőt félidőtől kezdve egyre inkább kímélték. Nehéz munkát nem végeztettek vele. Ha megkívánt valamit, abból ennie kellett, máskülönben „időtlen" - koraszülött — gyermeke született. A szülő asszonyhoz a II. világháború utáni időkig bábaasszonyt hívtak. Két bába volt a községben, egyik a Felvégen, másik az Alvégen. Az ötvenes évek elejétől kórházba járnak szülni.

A vajúdó asszonyt a bába anyjával vagy anyósával együtt bíztatta, vigasztalta míg „el nem jött az órája", meg nem szült. Az újszülöttet a bába megfürösztötte, köldökét kemény vászonból hasított kétujjnyi széles köldökruhával becsavarta, karjait kinyújtva leszorította és sarkosra hajtott pelenkába csavarta, alul másik pelenkát terített alá a vizelet és a széklet felfogására. Gumilepedőt tett alá és belekötötte a pólyába. Az első gyermek pólyáját az anyai nagymama, régi nevén a „mási" készítette el, „de csak annyi volt, hogy tedd le, meg vedd fel, két kiskankó - ing - meg két kisrékli."

Ha „időtlen" idétlen volt a gyermek melegvizes üveget raktak mellé kétoldalt és a lábához. Félóránként cserélték a meleg vizet. Két-három hétig „melengették", utána „megélt".

A pici gyermek után az anya ellátása következett. Hogyha addig nem távozott volna el a „mása" - placenta - addig kente a bába alsóhas táját, míg „kibukott". Utána őt is lemosdatták, tiszta ingbe öltöztették, tiszta ágyba fektették. A pólyát az anya ágyába tették, keresztelőig ott tartották, „akkor nem fértek hozzá a rosszak." „Keresztelő után jobban védve volt."

A bábaasszony egy hétig eljárt reggelenként a szülő asszonyhoz, megfürösztötte a kisgyermeket, „megkente", megmaszírozta, az anyát. Ellenőrizte a gyermek szopását, ellátta az anyát tanáccsal. Utána megreggelizett, az évszaktól függően hurkát, kolbászt, teát vagy kávét kaláccsal. Mindig gazdagon terítettek elé, egyrészt tisztelték, másrészt féltek tőle.

A gyerekágyasnak az első héten az anyja és az anya testvérei vittek tejképzőnek tartott ételeket, kávét vagy rántottlevest. A házbeli munkát is ellátták helyette, „felszógálták".

Az újszülött nevét már világra jövetele előtt találgatták, vitatgatták. „Régente az elsőszülött fiúunoka az öregapja nevét kapta." Az első fiút leginkább az apja, az első leányt pedig általában az anya nevére keresztelték. íratlan szabály volt, hogy az apa fiútestvéreinek neveit nem vették el, még ha „magtalan" volt akkor sem, ha csak fel nem ajánlotta. Máskülönben meghagyták az ő születendő fiának. Ez napjainkban is élő szokás még. Igaz, hogy a háború „üüte" - óta - új neveket adnak gyermekeiknek, „Olyanok sokszor, hogy nem is lehet kimondani."

A katolikusok jobbára testvért választottak komának, a reformátusok inkább barátokat. Egy-egy „szesze-szusza" református ember a családból választott komát, de az ritkán fordult elő. A legkedvesebb komáját hívta mindenki. Egy-egy család három-négy párt elhívott, a későbbi időben, a két világháború között kettőt. Előfordult, hogy már legénykorában megjegyezte valaki a legkedvesebb komájának, hogy „ha gyerekem lesz, te leszel a keresztapja" és így is lett. Akiket egy családhoz komának hívtak, azután a születendő gyermekek mindegyikének ők lettek a keresztszülei. A meghívást azután viszonozni illett, ez is így van ma is.

A katolikus keresztszülőt egy-egy családi esemény alkalmával hívták meg. Ők mindig egy házaspárt választottak. „Kitelt a családból" mondják. Napjainkban „... most, hogy jobb világ van előfordul, hogy komát keresnek, de mindig csak egy házaspárt."

A református komák felkérése a bábaasszony által történt. Az „eljárási" hét utolsó napjainak valamelyikében felkereste a kiszemelt házasfeleket és gazdájának, illetve gazd'asszonyának nevezve a gyermek szüleit tiszteltetvén kérte gyermekük kereszteltetését. A meghívottak szertartásos módon köszönték a „megtiszteltetést", egyben tudakolni kezdték kik a komapárok. A későbbiekben döntötték el a keresztelés időpontját.

A meghívást követő héten a komaasszonyok „kifőzték" a gyermekágyas asszonyt. Egymás között megbeszélték, hogy mikor ki visz ebédet, ha ketten voltak 3—3, ha hárman akkor 2—2 nap jutott mindegyikre. Pénteken nem vittek komaebédet. A katolikus keresztanya is több alkalommal vitt ebédet mint testvérei.

A komaebéd meghatározott alapanyagú ételekből állott. Tyúkot vágtak, zsírban sült tésztát, fánkot vagy csörögét esetleg rétest sütöttek. A tyúk egyik felét „megabálták" - kissé mefőzték — utána zöldséget raktak a lébe, így nyerték a húslevest. A főtt tyúkot megsütötték „régente" kemencében, a két világháború közötti időben már a fémtűzhely sütőjében A tyúk másik feléből paprikást készítettek. Pépes étel gyanánt tejbenrizs vagy tejbendara volt. Az elkészítés másik változata úgy történt, hogy az egész tyúkot megabálták, a húsos részeket — mellet, combot, szárnyat — megsütötték, a csontos darabokat benne hagyták a húslében és egres- vagy másféle mártást készítettek mellé. Ilyenkor is tejbenrizs vagy tejbengríz és sütemény zárta az ételsort.

Az ételeket egymásba rakható porcelán ételhordóban vitték, a süteményt sarkosra kötött hímzett kendőben, a bort, néhol a pálinkát takaros fonott kosárkában. A komaasszonyok maguk is szépen felöltöztek, nem templomi ruhát vettek fel, de nem is viselőt, „amolyan kapkodót"

A házba érve köszöntötték a házbelieket, az anyának elment ereje helyett ezerannyit kívántak. Az újszülöttet megnézegették, találgatták melyik elődjére hasonlít és visszaraktak az anyja mellé. Az ételből sorba evett a gyermekágyas asszony, utána kiürítették a maradékot, egy kevés ideig beszélgettek még, majd eltávozott az ételvivő asszony A harmadik hét után indult meg az ételvivők áradata. Nem is lehetett pontosan meghatározni, hogy ki kinek vitt ételt, csak általános szabályokat említhetünk. Az anya, az anyós, a leány testvérek és a sógornők mindenképpen vittek, némelyek kétszer is, ha csak haragban nem voltak. Igaz, hogy a kibékülésre a családi esemény a legjobb alkalom. Ha valaki ebédet vitt egy haragosa házához, ott már megtörtént a kibékülés. Unokatestvérek is szoktak ebédet vinni, még másodunokatestvérek is - akiknek tudvalevően a szüleik unokatestvérei a szülő nő, illetve a férje szüleinek.

Ebédet visznek az első-, a hátulsó-, a szembe-, az udvarlábjában lakó szomszédok, a földszomszédok és a kertszomszédok is. Az itt felsoroltak között akadnak olyanok, akik nem visznek, de nem azért, hogy haragban lennének, hanem kevésbé szeretik őket. Ha valakit meghívtak a szülők lakodalmába az már köteles volt ebédet vinni, még akkor is, ha öregapja barátjának a felesége és régen megözvegyült, de tartják a barátságot. Viszont ha egy távoli rokon ebédet vitt a gyermekágyasnak, az kifejezte ragaszkodási szándékát, és attól kezdve barátként kezelték. Előfordult, hogy kérdezték egy asszonytól: mért akarja meghívni azt az elesett öregasszonyt a lánya lakodalmára, „ebédet hozott az énnékem, mikor Margit született" hangzott a megdönthetetlen érv.

Még napjainkban is szokás a „kifőzés". Ha valakinek meghalt a gyermeke, azt is kifőzték, még akinek méhen kívüli terhessége volt azt is.

A katolikusok 8-10 napos korában kereszteltették a gyermeket. „Akkor megszabadult az eredendő bűntől és nem volt olyan rossz" - mondják. A keresztanya egyedül viszi az újszülöttet. A második háborúig a bábaasszony is ment a keresztanyával a templomba és a keresztelő ebédre is. A kórházban történő szülés elterjedése óta nem hívnak bábát a keresztelőbe.

A reformátusok négy hetes kora után keresztelték a gyermeket, akkorra az anya is megerősödött. Rendszerint vasárnap kereszteltek. Hogy ha nagy ünnep - karácsony, húsvét - közeledett akkor elhalasztották, esetenként előrehozták. Reggel a keresztanyák elvitték ajándékukat, utána a bába kíséretében vitték a keresztelendő gyermeket a templomba, útközben cserélték, mindig a gyermekvivő ment elől.

A templomban az egyik keresztanya víz alá tartotta, a másik áldásra. A két világháború között pénzt dugtak a keresztelendő gyermek pólyájába.

A keresztelőről hazaérve a gyermeket bölcsőbe tették, „most már nem kellett annyira félteni a rosszaktól."

Ünnepi volt a keresztelő ebéd, húsleves, sülthús, „takart" — töltöttkáposzta - vagy paprikáshús, rétes, bor.

Jó húsz éve, hogy mindenki kocsit vásárol kisgyermekének s a bölcső kiszorult a használatból.

Az asztalnál a keresztapák, az újszülött apja és a bába ültek a főhelyen, velük szemben foglaltak helyet az asszonyok.

A katolikus szülőasszony négyhetes korában gyermekével együtt „avatásra" ment a templomba. Utána mehetett az utcára. A reformátusok 6 hetes korukban mentek a templomba, kisgyermeküket nem vitték magukkal. Az avatás utáni időben újra megerősödve végezte munkáját az anya. A szoptatással járó fizikai terhelést a fiatal szervezet jól bírta. Télen kímélték valamennyire, de nyáron úgy kellett dolgoznia mint azelőtt. Különösen a két világháború között felbomlott együtt lakó- és gazdálkodó családok esetében volt így, ahol az öregek határozták meg a fiatal házasok tennivalóit. Így a szoptatós anya a határbeli munkától mentve ugyan, hogy gyermekét szoptathassa, de otthon azután a munka javarészét ő végezte. Sok helyütt az is előfordult, hogy kivitték a pici babát a határba „hinna-palinnát" kötöttek a kocsirúdra", abban altatták, „picsogott" - sírt sokat, de csak elkínlódott." Ha nem volt elegendő az anya teje felhígított tehéntejjel és hígra főzött tejbegrízzel pótolták.

A hetven-nyolcvan éves öregek emlegetik, hogy az ő kicsiny gyermekkorukban -tehát a századforduló táján - „csócsáltak" a gyermeknek, megrágott ennivalót dugtak a szájába, de ők már nem etették így kicsinyeiket, inkább megtörték a burgonyát, úgy adták oda. A sírós gyereknek cuclit készítettek, cukros kenyeret rágtak össze, fehér ruha csücskébe kötötték és a gyermek szájába dugták. Ezt is csak látták az idős asszonyok, ők már nem csinálták. A második háború óta tápszeren neveli gyermekét az az anya, akinek teje nem elegendő.

Féléves koráig pólyában volt a csecsemő, addig naponta fürösztötték, azután míg szobatiszta lett esténként megmosdatták. Utána naponként mosdatták, fésülték, hetenként fürösztötték.

A csecsemőt nem igen hagyták sírni, felvették, járkáltak vele, énekeltek neki, beszél- gettek hozzá. A pólyából kivett gyermek „karonülő", ez azt jelenti, hogy míg ébren van jobbára valakinek a karján ül. Olyan szavakat tanítanak vele, amelyek könnyen kimond­ hatók, a víz: „tütü", a kenyér: „pupa", az étel: „csócsa", a köszönés: „tá", a későbbi időben: „pá". Saját nevének becézett formáját is tanítgatják. Érzékszervei és testrészei nevét előbb megtanulja, minthogy beszélni tudna. Hol az okos kis fejed? kérdik és a 7-8 hónapos gyermek a fejéhez nyúl. Valakinek a távozásakor kis kezével köszön. A katolikus gyermek karonülő korában már vetette a keresztet, mikor ebédhez terítettek. Azért olyan nagy öröm a gyermek nevelése, mert szinte minden napra jut valami nyiladozó értelmének megnyilvánulásaiból

Az egyéves gyermek tudja a saját és a szülei nevét. Utána a testvérei és az öregszülők neve következik. Ha a két - két és féléves alsónémedi gyermektől megkérdezik ki fia, elsorolja szülei, az öreg- - napjainkban - nagyszülei neveit. Utána téve mindegyiknek az ő megszólító neveit. Például: Seregély István édesapám, Juhász Erzsébet édesanyám, Seregély Antal öregapám, később nagyapám, Vígh Erzsébet szülém, később nagyanyám, Juhász József öreg-, majd nagyapám, Kozma Mária szülém, később nagyanyám. Kétéves korára étkezéskor lekerült az anyja öléből és a kisasztalnál evett testvéreivel együtt.

A balkezest először megszidták, utána megverték a kezét, végül bekötötték, így kénytelen volt a „szép" kezére rászokni. Erre az időre a két háború között még imád­ kozni is megtanították a gyermekeket. Ha egy három éves vagy annál idősebb gyermek bement egy házhoz, illetve, hogyha őhozzájuk ment valaki, vagy ha felnőttel találkozott az utcán, a napszaknak megfelelően köszönnie kellett: jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjszakát kívánt, távozáskor így köszönt: Isten áldja meg kegyelmeteket. Az egykorú fiatalok és a gyermekek „szervusz" köszöntése a két világháború között elterjedt, azután meg is maradt. A „csókolom" a második világháború után vált szokássá.

A századfordulón az együttélő családokban az öregszüle vigyázta a gyerekeket. Jóllehet a két világháború között is gyakori volt a „mönyecske" hazavitele, de akkor már mindenki úgy igyekezett, hogy a maga gazdája legyen. Csakhogy „a maga karjára szorult embert" kevés földdel eresztették el, nem tudott cselédet tartani, kénytelen volt a feleségét is magával vinni a határba. Idős néni emlékezetéből idézek: „Az egyik lányom mindig elcsatangolt, virágos kertet csinált magának, ott megült. Egyszer nem találtuk egész délidő alatt hiába kerestük. Mikor osztán elkezdünk szántani csak azt vettük észre, hogy a ló kilépett a barázdából, a földet a kicsire ráfordítottuk, de csak nem lett oszt baja."

Előfordult, hogy egy-egy megözvegyült idős- vagy gyermektelen asszony vigyázott a szomszéd gyermekére. Mostanában a határra menő emberek a még segíteni tudó öreget elviszik a maguk házához, ott vigyáz a gyerekekre, ez a haszna amíg erejéből telik, mert az alsónémedi idős emberek úgy gondolkodnak, hogy addig kell segíteni a gyermekeit „amíg él a földön " 4

A két háború közötti időszak elején két óvoda létesült a községben, az egyik az Alvégen a másik a Felvégen. Napjainkban is megvan mindegyik, de már nem különülnek el a református gyerekek a katolikusoktól.

Iskolás korára már az egész rokonságot ismerte a gyermek, mert ünnepkor, disznótorkor, lakodalom alkalmával, mindig, mikor összegyűltek a kisgyermeket is magukkal vitték.

A szülők férfitestvéreit nagybátyámnak nevezték, névről szólították és a bátyámat utána mondták a gyermekek. A nagybácsi feleségét „ángyi"-nak hívták. A szülők nőtestvéreit nagynéninek nevezték és névről szólították, a „néném"-et hozzátették. A nagynéni férjét „sógor"-nak nevezték, megszólítani azonban névről szokták, hozzátéve néhol a sógort is.

Ötéves korkülönbség esetén a nagyobb testvért magázzák és bátyámnak, nénémnek szólítják.

A kisgyermek nevelése elsősorban az anyja, másodsorban a család többi tagja - az apja és a testvérei vállán nyugszik. Megtanították a kötelező viselkedési normákra, a tiltott cselekmények gyakorlásáról pedig szidással esetleg veréssel nevelték el.

Iskoláskor

Az iskolába felkerült kisgyermek egy sor új fogalommal és magatartásmóddal ismerkedett meg. Az eddigi családi- rokoni- és szomszédsági körből kikerülvén a tanító, a tanítás valamint az iskolarend merőben új élményt és követelmény­teljesítési módot jelentett számára. Alsónémediben a II. világháború utáni időkig felekezeti iskolában tanultak a gyermekek.

A más vallásúakról alkotott fogalmak irányítottan kerülték a „sarjadék" képzeteibe. A tanító és a pap emberségétől és kulturáltságától eredően voltak egymás számára „kálomisták" vagy „vacërok" pápisták, illetve „keresztrágók". Természetesen hozzájárult az egyéni, illetve a családi élmény is, hogy a tudat mélyén valóban úgy raktározódjon el a másik vallásúról alkotott vélemény, mely azután élete során megszabta velük szembeni magatartását.

Az iskolában a lányok osztálya külön volt a fiúkétól, ebből is következik, hogy a nemek egymás közötti barátkozása megelőzte a különböző neműekét. Még a vegyes osztálybeliek is szétváltak nemenként a szünetben és külön játszottak. A lányok labdáztak és egy lábon ugráltak, a fiúk „szárkiztak" golyóztak. Farsangkor a 10-12 éves gyermekek „báld"-ot rendeztek. Kivettek egy öreg házat, felkértek egy citorást és ott táncoltak. Egy-egy öregasszony cukorkát és narancsot árult, a fiúk megajándékozták a nekik tetsző kislányokat. „Vót olyan jány, akinek a zsebkendője teli vót naranccsal a másiknak egy se vót, itt nem számított a vagyon" - emlékeznek vissza. A szülők elkísérték gyermekeiket, az ablakon át nézték ahogy csetlett, bottlott. A fiúkat azért figyelték, hogy el meri-e hívni a lányt, a lányokat pedig azért, hogy vajon elhívják-e őket?

Az iskolából hazafelé külön csoportba kerültek az egy utcabeliek, délutánonként pedig együtt játszottak. Így kialakultak az egy évben született és közelben lakók csoportjai. Ezen belül természetesen az egymással rokonszenvezők kis együttese. Itt a szülők kapcsolata is erősen befolyásolta a barátság kialakulását. A keresztkoma választásnál láthattuk, hogy gyakorta életre szóló barátságok szövődtek is.

Az iskolás gyermeket odahaza is igénybe vették már több-kevesebb munkára. Alig határozható meg ennek a munkának mértéke és foka, néhány törvényszerűség megállapításánál többre nem is vállalkozhatnánk. „Az első gyermekre mindig több hárult". A leányok az anyjukat mentesítették munkájának egy része alól, a fiúk pedig az apjukat, de ha valakinek első gyermeke fiú volt az többet járt a boltba, a kútra és kicsiny testvéreit is többet „ápolta" mint azonos korú fiútársa, akinek idősebb leánytestvére volt. Ugyanúgy a kislány előbb járt kapálni és jószágot őrizni, ha nem volt bátyja. A vagyoni különbség is nagymértékben befolyásolta a gyermek munkában való részvételét. Általában a szegény gyermek előbb dolgozott, mint a vagyonosabb iskolatársa, de előfordult, különösen reformátusoknál, hogy jómódú jobbágyutód gyermekek 7—8 éves korukban már résztvettek a jószágőrzésben Ezenkívül a békés és a háborús idők különbsége is nagymértékben befolyásolta a gyermek munkára szorítását. Békeidőben megvárták, hogy kifejlődjön, háborúban pedig, mikor az embereket elvitték, a gyermekek végezték munkájuk egy részét. A családban beállt katasztrófa, ha az apa vagy az anya meghalt, szintén parancsolóan előírta az utódok korai leterhelését.

Ha nem kezdték el idejében a munkára való szoktatást, soha nem tört be rendesen a gyermek Egy idős ember azzal indokolja apja halála utáni nehéz sorsú gyermekkorát, hogy vagyonos családból származó anyját későn kezdték dolgoztatni, nem szokott bele rendesen, ezért is volt olyan nehéz az életük. Az jól látható, hogy a szükség által parancsolt alkalmaktól eltekintve a gyermek erős, dolgos emberré válása volt elsősorban szem előtt tartva.

Napjainkban alig fogják be munkára az iskolás gyerekeket, mindenki azt szeretné, ha tovább tanulnának, ezért elsősorban tanulásukra ügyelnek. Az öreg szülők alig értik, hogy lehet ezt megengedni. Sokan aggódva és sajnálkozva néznek nagyra nőtt unokáikra, akik a napköziben játszanak, apjuk, anyjuk Soroksárra vagy Budapestre jár dolgozni „nem tudják ezek mi az élet sorja - mondják - ennyi idős koromban én falka disznót őriztem a többi fiúval együtt, olyanokat játszottunk, hogy ezeknek arról fogalmuk sincs." 5

A gyermekek erkölcsi magatartását a család, az iskola, ezenkívül az egész közösség vigyázta „Addig köll a vesszőt hajlítani, míg hajlik, mert ha megerősödik nem hajlik, hanem törik " vallják.

A tanító nevelését, esetleges verését jó néven vették, azonkívül nem igen tűrték volna el, hogy valaki megverje gyermeküket, ha csak valami nagy közösségi érdeket sértő cselekményt nem követett el. Pl. ha tüzet gyújtott egy gyermek, a szomszéd is elverte, ha ő látta meg.

A hazugságot, a káromkodást és a lopást az elkövetett vétség mértékével arányosan büntették. Hazugságért első alkalommal csak szidás járt, másodszor már verést kapott az elkövető Harmadszor szíjjal vagy karóval történt a verés és utána mindig, amíg csak ki nem nőtt a verés alól, illetve míg abba nem hagyta, esetleg amíg el nem került a háztól.

A káromkodásért már első alkalommal megpofozták a gyermeket, és azután is mindig, míg csak bele nem nőtt a munkába. Megemlítendő, hogy káromkodni inkább fiúk szoktak, a lányok csak nagyon ritkán.

A katolikus gyermekek 7-8 éves korukban voltak elsőáldozók, de ez semmi lényeges változást nem jelentett sem családi sem közösségi státusukban, annyira gyermekek voltak még.

A bérmálkozás 5 évenként volt szokásban, 10 éves kortól felfelé bérmálkozhatott aki akart, akadt olyan ember aki 40 éves korában szánta rá magát a felesége rábeszélésére. Általánosan bevett szokás volt, hogy 12 éves korában a szülők által választott bérmakeresztszülőkkel bérmálkoztak a gyermekek.

A századfordulótól eltelt időben a bérmálkozás idején szokásos ajándékozás mértéke igen sokat változott. A 80 éves emberek jórészt imakönyvbe való szentképet, a két háború között imakönyvet kaptak. A megszólítás ezután: keresztapám, keresztanyám, a viszontszólítás keresztfiam, keresztlányom volt. A bérmakeresztszülők azután a keresztgyerekek lakodalmán kapnak még meghatározott szerepet. 6

A református gyermekek 12 évesként, iskolahagyott korukban konfirmáltak. Alsónémedin „kiállás"-nak nevezték ezt a szertartást. A szó onnan veszi eredetét, hogy a templomban kiálltak a fiatalok az úrasztala elé. Mivel ez a kor az iskolás és a serdülőkor mesgyéjén van, az eddig gyermekként élt ifjúnak azután már jelentős szerepe lesz a munkában, ezért a felnőtté válás egyik mozzanatának is nevezhető a kiállás. Azelőtt ajándékot egyáltalán nem vettek ilyenkor, most már az is általánossá vált; karórát vagy fülbevalót adnak. Valószínű, hogy a katolikusok bérmálkozással kapcsolatos szokása hatott a reformátusok konfirmáció alkalmával kialakult szokásrendjére.

Iskolahagyott kor

Az emberi élet során mind a munkában való helytállást, mind a szórakozási lehetőséget tekintve átmeneti ez a kor. A jószágőrzésben már foglalkoztatott „suttyókat" kapálni, szőlőkötözni is befogják, igaz némelyikük 10—11 éves korában már kapálgatott. Az istállóbeli jószág ellátására is rákapatják, pucoltatják velük azokat, először a szarvasmarhát, utána a lovat.

Ha eleven volt a fiú az igába való be- és kifogáskor eddig is segített. Tavasszal a vetést, nyáron a kaszálást is próbálgatta már, apja után „csapkodott" - keskeny rendet vágott - a zöld zabból, 14—15 éves korára megverte a kasza élét. Tarlóhántáskor tanul­gatta az eke tartását. „Aki hamar beleszokott a munkába, elébb férevágta a kalapot" -hamarabb legénykedett.

A kislányok is ódaálltak ebben a korban a teknő mellé és egyik oldalon ők dagasztották a kenyeret. Igen gyakori volt, hogy az öregszüléhez vagy másikhoz eljárt a lányunoka segíteni, így az ismeretátadás az erőtlen segítésével egyszerre megvalósult. A kovászkavarást és a kenyérszakítást jó pár évi megfigyelés után sajátították el. Tésztát gyúrtak és nyújtottak, megölték, megpucolták, felbontották a csirkét. A disznótorban segítettek szétszedni és pucolni a belet. Az ügyes leányka 14—15 éves korára mindent tudott. Akit elkényeztettek, az később, aki árva lett az meg korábban. Az előbbiekben láthattuk, hogy azután családja mennyire megsínylette. A lányokat a házimunka mellett a határbeli munkára is rászoktatták, otthon az anyjának, kint pedig az apjának segített. Tavasszal kapált, nyáron markot szedett, kévét rakott vagy adogatott, ősszel kukoricát tört, szárat vágott, krumplit szedett.

A szegénysorsú „suttyók" közül sokan elmentek szolgálni, volt aki helyben, mások a szomszédos falvakba. A jobbmódúak cseregyerekként dolgoztak Soroksáron vagy Taksonyban, néhányan Dunaharasztin, hogy a német nyelvet elsajátítsák.

Ugyanakkor az ottani ifjak Alsónémedin tanulták a magyar nyelvet. Egész életre szóló barátságok szövődtek így a családok között. Az ott megismert gazdálkodási mód földművelésükre is hatott, így vált ismertté a zöldség és a burgonyatermesztés Alsónémediben. „Kiállás" után a kevés földű emberek fiai közül helyben is szegődtek el béresnek, más néven szolgának. A gazdák keresték meg a szülőket és velük beszélték meg a feltételeket. „Tisztességes gazda úgy kezelte a béresét, mint családjának tagjait, egy kenyéren voltak, egy asztalnál ettek."

1. kép. A presbiterek kézfogással egyháztaggá fogadják a konfirmandusokat.

Az alsónémedi kislányok jobbára Soroksáron szolgáltak, keresetükből megvásárolták kelengyéjük alapanyagát. A szolgának elállt fiúk keresetét vagy felélte a család, vagy összegyűjtötték és telket vettek rajta, ahol családalapítás előtt házat építhetett. A katolikusok közül sokan bejártak Budapestre gyárba, közlekedéshez, útépítéshez, Dunaharasztiba át kellett gyalogolniok, mivel vasútállomásuk nem volt.

Napjainkban az ilyen korú fiatalok még tanulnak. Az általános iskola elvégzése után is kevés azoknak a száma, akik sem középiskolában, sem szakmunkástanuló intézetben nem tanulnak.

A munkában való részleges helytállás természetszerűen magával hozta a felnőtté válás többi ismérvét. Baráti csoportok alakultak. A kor és nem szerinti közösségek a vallásin kívül vagyoni hovatartozás szerint is tagozódtak. A fiúk körében a vallás különbözősége volt a legfontosabb kizáró ok, de ez tulajdonképpen helyi indítású volt, a lányoknál pedig a különböző vagyoni rétegbeliség.

A századfordulón és a két háború között még igen erős volt ez a megoszlás. A II. világháború után, az állami iskolák létrejöttével gyakorlatilag megszűnt. Napjainkban a baráti körök általában fele-fele arányban katolikus, illetve református fiatalokból tevődnek össze, „teljes komák" már.

Egy-egy fiúnak 2-3 közeli komája volt, és 3-4 ilyen kis csoport alkotott egy bandát. A kislányok 3—4 tagból álló „cimboraságot" alkottak, egyforma sorsúak voltak, mert ha nem úgy lett volna, „akkor az egyik vett volna új ruhát, a másiknak az fájt volna, ha annak nem lett volna rá módja." „Ütve-vétve került a gazdagok közé szegény és a szegények közé gazdag."

A fiúk öltözködése egyforma volt, a lányoké némileg különböző. A reformátusok kis masnit kötöttek a kötényük szalagjából és hosszú véget hagytak, a katolikusok „hegyes farral" öltöztek, a masni a véggel egyformára volt hagyva. Hajviseletük is különböző volt, a reformátusok simán hátrafésülték a hajukat, és így tűzték koszorúba a századfordulón. A két háború között már csak hátul tűzték fel. A katolikusok a két háború között eljártak a „rolnizóba", a rolnizó asszonyhoz, aki elöl hullámosra sütötte a hajukat. „Nem jártunk olyan sima hajjal, mint a büszke reformátusok" mondják.

A kocsmai bálba nem mehettek ebben a korban sem a leányok, sem a fiúk, az utóbbiak legfeljebb az ajtónál leselkedtek. Nyári vasárnap délutánonként a kanászgödör mellett tanulgattak táncolni, nyáron pedig egy-egy háznál. A pünkösdi majálison részt vehetett ez a korosztály is a táncban. Nehezen várták az olyan közös munkát, amely egyben szórakozás is volt. így a kukoricatörés idején az utcák végében várták a „suttyók" a hajasan törött csövekkel megrakott szekereket, nehogy kimaradjanak a fosztás vidám munkájából. Akkorra már volt egy kis harcos — újbor — és a zölden maradt csöveket megfőzték, ezekkel kínálgatták a fosztókat. A kendergázolás is hasonló módon történt. A megáztatott, kiszárított kendert otthon törték meg az udvaron. Újbort adtak a gázolónak és kenyérrel, szalonnával, dióval kínálgatták őket. Nagy ünnepek alkalmával karácsony, húsvét, pünkösd második- és farsang harmadik napjára az elszegődött fiatalok is hazamentek legalább egy-egy napra, így azután nem szakadtak el egészen társaiktól. Párválasztáskor elsősorban a falubeliek kerülhettek szóba.

Ifjúkor

A 17-18 éves fiatalokat már jobbára felnőtt számba vették. A legények akkorra a gazdálkodás ágazataiban megálltak a helyüket. Aratáskor a marokszedés, majd a kévekötés után most már vágták a gabonát. A századfordulón elterjedt vetőgép megjelenése előtt vetni is megtanultak. Állatgondozáskor a pucolás a fő feladatuk volt. Ha idősebb fiútestvér nem volt a háznál, a lovas kocsin a kezébe került a gyeplőszár.

Az állatok szaporítása és cseréje körüli kérdések eldöntésébe ők is beleszóltak már, csakúgy, mint az egy-egy darab földbe vetendő növényféleségek meghatározásába. Rokonoknak nyújtandó segítségadáskor: aratás, hordás, házépítés alkalmával emberként voltak jelen. A cséplőgépnél dolgozók és a béres sorsban levők egész részt, illetve egész kommenciót kaptak.

Étkezés idején az asztalnál ültek apjuk, illetve a gazda mellett. Ez utóbbit Alsónémediben a második világháborúig bátyámnak szólították. 7

A lányok a fiúkhoz hasonlóan nagylány sorba kerültek 17 éves korukra, mind az otthoni, mind a határbeli munkában el kellett végezniök az egy emberre eső munka­ mennyiséget. Az anya a háztartási munkák során a ruhaneműek és a ház karbantartására, valamint a táplálék nyersanyagának beosztására is megtanította lányát. A rokonsággal, szomszédsággal szembeni magatartás és kötelezettség időbeli megismerése is nagyon fontos a lányok esetében, mert ők nevelik az utódokat, kicsiny korukban a fiúkat is. A nemi erkölcs szabályainak betartására minduntalan felhívták a lányok figyelmét. „A fehérnép jobban szem előtt volt." A lányok, asszonyok viselkedését itt is jobban figyelték, esetleges ballépésüket hatványozottan elítélték, mint a férfiakét.

A család jövedelmének elosztásakor a nagylányok és a legényfiúk ruházati igényeinek kielégítése volt az első. Minden szülő azon volt, hogy gyermekeinek meg legyen ami „megilleti". Ez így volt a század elején még közös gazdálkodást folytató református nagycsaládoknál is, napjainkban pedig megállapítható, hogy erejükön felül áldoznak gyermekeikre.

A legények a már emlegetett vagyoni és vallási megosztottságon belül korosztályonként külön csoportosultak „akár a vadlibák". A helybeli elkülönülés a vallásival azonos volt. A korosztály tagjai vasárnaponként megvárták egymást a templomajtóban, együtt vonultak be és egy meghatározott helyen ültek.

Együtt szervezték meg szórakozási összejöveteleiket is. Télen, hétköznap estéken is egy-egy fiú házánál gyülekeztek, de az öregekkel nem szívesen maradtak, kimentek a kamrába, ott beszélgettek és iszogattak, ha volt bor a háznál. Az udvarlási napokon megcsappant a számuk, mert akinek szeretője volt, az ott töltötte az estét. A kocsmába is el-eljárogattak, törzshelye volt minden bandának. 12 kocsma volt a faluban, 6 a Felvégen és 6 pedig az Alvégen. Egymással is barátkoztak a bandáknak nevezett közösségek, ha valamelyik bent ült a kocsmában mikor a másik tagjai megjelentek, az ő asztalára is bor került 8 aztán akkor egymás mellé kerültek az asztalok. Mindazonáltal volt közöttük ellentét is, mely a bandán belüli segítségnyújtási kötelezettséggel magyarázható. Hogyha ugyanis két fiatalembernek nézeteltérése volt egymással, ott az egész banda szembefordult Leggyakrabban természetesen lány miatt volt az ellenségeskedés. Némelyek szerint nem volt az rendes lány, aki miatt baj volt, „mert mindegyiket bolondította."

A karácsony előtti kisböjti és a húsvétot megelőző nagyböjti időszakokat kivéve vasáiiiapunként és a nagy ünnepek másodnapjain, legkivált farsang három napján táncmulatságot, „báldot" rendeztek. A rendezvények színhelye a kocsma volt, a rendezői feladatot a bandákban választott legénybírók látták el. A századfordulón még akkor is ott táncoltak, ahol akartak. A két világháború között Dabason kellett engedélyt kérniök a mulatság tartására. Zenészeket Ócsáról hoztak, a felvégiek cigánybandát, az alvégiek rezesbandát A felvégiek 7—8 óra tájban kezdték a bált, az alvégiek 4 óra felé. Kiállították a zenészeket a kocsma elé, ott muzsikáltattak, így azután mindenki meghallotta és aki akart, indulhatott. A két bíró egyike a belépődíjat szedte, a másik a rendet vigyázta. A legények belépője mintegy kétszerese volt a lányokénak. Mindenki maga fizetett, igen ritka lány fogadta el a befizetést, esetleg ha menyasszony volt.

Mindig híre ment a faluban a bálnak, az egy végen lakók mind elmentek, nemigen verekedtek. Ha azonban a túlsó végi legények is meglátogatták a mulatságot, akkor bizonyos volt a verekedés. A leányoknak szaladniok kellett. Noha sokkal többen voltak azok, akik nem akartak verekedni, mégis megtörtént. A már leírt kötelező segítségnyújtás nagyon hozzájárulhatott az „összegabalyodáshoz", ahogy az általános verekedést nevezik. A kislányt elkísérte az anyja a bálba, akik korán mentek, azokat az esti etetés után követték.

A leányok 3—4 tagból álló csoportjai nem szerveződtek nagyobb egységekké, közöttük a felekezeti különbséget tekintve korántsem voltak a fiukéhoz hasonló ellentétek. Sokan elmondják a két véget elválasztó Sallai Imre utcabeli asszonyok közül, hogy ők a másik vallású lányokkal együtt mentek vasárnaponként a katolikus templom sarkáig, ott váltak el és máskülönben is szomszédokhoz illő jó barátságban voltak.

A bálban a lányok a kocsma egyik oldalán „karikába" álltak, a másikon a legények asztalnál ülve mulattak. Mikor „tánc alá" húzták, a legények kacsintottak vagy ujjal intettek a felkérendő lánynak. Az kivált a körből és elindult a hívó felé. Az uralkodó tánc a csárdás volt. Tánc után otthagyták a táncost a terem közepén. A két háború közötti időszak végén kezdték helyükre kísérni őket. Ha a legény hívására nem ment el a leány táncolni, akkor a megszégyenített fiú kimuzsikáltatta.

2. kép. Csőszlány és csőszlegény1940 táján.

Odament a muzsikusokkal a lány elé és mindenféle csúf nótát húzatott neki, akkor a lány elment a bálból. Az is előfordult, hogy a legény kilökte az ajtón. Ebből aztán további bonyodalmak származtak, a lány bátyja barátaival együtt összeverekedett a kimuzsikáltatóval, illetve annak bandájával. Tíz óra tájban a lányok hazamentek, akkor a legények „tustóz"-tak - legény táncot jártak - 9 először hármasan, majd kétoldalt két-két csatlakozóval „karéj "-ban járták. Ha a legény a lányt haza akarta kísérni, meg kellett kérdeznie az anyját, hogy megengedi-e. Ez így volt a 80 évesek fiatalkorában is. Elöl ment az anya, utána a fiatalok. Mikor hazaértek, 10 percnyi ideig kint maradhatott a leány a kapuban, ha sokáig kint „ácsorgott", kikopogtak a szülők. Többszöri hazakísérés után beengedték a fiút a házba, majd el is járhatott oda. Egy ideig beszélgetett a szülőkkel, mikor elment, a lány kikísérte és egy-egy negyedórát kint maradhattak kettesben. Ha valakit nem szerettek a szülők, szóltak a lánynak, hogy ne járassa oda. Akkor a lány kitalált valamit, hogy „nézd, én nem akarok még férjhez menni" vagy valamit, de „kereken" nem mondták meg senkinek, hogy „nem kellessz".

3. kép. „Maszkák" a szüreti felvonuláson, 1960.

A két világháború között legényegylet alakult mind a katolikus, mind a református egyháznál. A vezetőjük a tanító vagy a kántor volt. Színdarabokat tanultak és adtak elő s ezt bál követte. A katolikus legényegyletben dalárda is működött.

A szüreti bálban 20-21 éves fiúk voltak a csőszlegények, csőszlánynak a szeretőjüket hívták el. Vasárnap délután ökrös szekérrel mentek az utcán a csőszpárok, voltak még lóhátas betyárok, akik a szekér elején vagy hátulján „körbenyargalásztak". Kormos arcú cigányasszonynak öltözött maskarák zárták be a menetet.

Este a gazdakör kocsmájában bál volt, szőlők lógtak a menyezetről, arra vigyáztak a csőszök.

A 20—21 éves legények ősszel „sorozatra", más néven „vizitációra" mentek Dabasra. Kocsikkal mentek, velük ment a bíró, azután a tanácselnök. Emberemlékezet óta így volt, 6—8 éve lehet, hogy autóbusszal viszik őket és nem is ünnepelnek annyira. Azelőtt már Dabason feldíszítették kalapjaikat nemzetiszínű és színes szalagokkal a bent maradt fiúk, a „regruták". A két háború között akadt olyan leány, aki elkísérte az udvarlóját a sorozatra, igaz, hogy az már olyan menyasszonyféle volt. A visszatérő regruták a falu alatt leszálltak a kocsikról, zenészek várták őket, összekapaszkodtak, úgy jöttek az utca közepén, régebben táncoltak is. Azok is a regruták között jöttek, akik nem váltak be, de azoknak „ugyan nem szalagozták fel a kalapjukat", hanem szégyenkezni kényszerültek. Mire a zenés menet a gazdakörhöz ért — ebből lett a Betyár nevű csárda — ott várták őket a lányok és tovább díszítették „regrutás kalapjaikat". A rokonok is raktak szalagot rá. „Az én fiamnak is sokan hoztak szalagot, mikor besorozták, de ő nem tette fel a kalapjára, mert akkorra már nem volt olyan nagy divat. Én is sokat vettem a rokonságnak." 10

4. kép. „Besorozott" alsónémedi legények 1960 táján.

Sorozástól bevonulásig együtt mentek a regruták a templomba, a karban az első sor az övéké volt. Úgy tették kalapjaikat a karzat szélére, hogy a sok pántlika mind kívül csüngött. Mikor bevonultak a pántlikát mindenki a szeretőjének adta megőrzésre.

Bevonulás előtt és szabadságra jövetelkor mindenki elment „köszönni" nagyszüleihez, testvéreihez, szülei testvéreihez, unokatestvéreihez, szomszédaihoz, barátaihoz, illetve azok szüleihez. A meglátogatottak pénzt tettek a regruta, illetve a szabadságos katona zsebébe.

A katonaságnál azután mindent megtanultak a fiúk, „ ... nagy választó a katonaság, ismerek olyan gyereket, aki azelőtt ministrálni járt, utána meg már a templomba sem akart menni, azt mondta, nincs Isten."

Háború idején történő bevonuláskor mindenki nagyon félt, a katona is, a hozzátartozó is. „Azért mentünk dalolva, hogy ne gondoljunk semmire" mondják a katonaviselt emberek. „Az én öcsém azt mondta, ne sírjak, nem csináltak mindenkinek golyót, hát néki csak csináltak, mert ő meghalt szegény" panaszolja egy idős asszony.

A leszerelt katonák öreglegényekként voltak számon tartva és rövid időn belül megházasodtak.

Manapság jobbára útközben szövődnek a barátságok, iskolába, nagyobb korban munkahelyre menet. Alsónémedi és Soroksár között félóránként jár az autóbusz, Soroksárról pedig egy másik félóra alatt Budapestre érnek. A fiatalok közül sokan Budapestre járnak színházba, moziba és egyéb szórakozóhelyre, úgy is mondhatnánk, hogy községünk felé kitolódtak a főváros határai.

Egy mozi van Alsónémedin, egy vendéglő és egy eszpresszó. A fiatalság otthoni szórakozását családi ünnepeik alkalmával élik ki, eljegyzés, lakodalom, keresztelő és névnapok idején.

Lakodalom

A társadalom alapsejtje a család. A két félnek további életét alapvetően meghatározza a másik alkata, tulajdonsága, az utódok létrehozásában és felnevelésében elvárható szerepe. Ez nemcsak egyéni, hanem családi és közösségi érdek, ezért kísérik aggódó figyelemmel a fiatalok párválasztását.

Legfontosabb szempont a vonzalom, és mindig az is volt. Természetesen nem a szépség az egyetlen meghatározója az érdeklődés felkeltésének, hanem a dolgosság, az életrevalóság, a jó magaviselet és a közösség által megkövetelt erkölcsi normák betartása. A vizsgálódás a kiválasztottak családtagjaira is kiterjedt.

Kizáró ok volt az eddigiekben már szóba került vallási, illetve vagyoni különbség. Az egyvallású és a hasonló vagyoni rétegbe tartozóknak a találkozási alkalmaik is gyakoribbak voltak, azonkívül mindenkire nagyobb vonzást gyakorolt az a másik nembeli fiatal, aki a helyi szabályok szerint párja lehetett. Az is bizonyos, hogy a századfordulón és a két világháború között szüleik értékítéletét sokkal inkább magukénak vallották a házasulandók, mint később.

Előfordult természetesen, hogy „megkaspintották" — észrevették - egymást a más vallásúak, illetve a különböző vagyoni állásúak. Ennek az utolsó 30 évtől eltekintve háromféle kimenetele lehetett:

A más faluból származó fiatalt is igen nehezen fogadták be, az első vita alkalmával megkapta az idegen, hogy „pokolrul gyüttél".

A házasulandó fiúk Alsónémediben mind kiszolgált katonák voltak, 23-25 évesek. A lányok pedig 18-19-20 éves korukban mentek férjhez. Igen ritka volt a 20 évesnél idősebb leány. „Olyan a lány 20 év után, mint a krumpli pünkösd után" — szól a mondás.

A fiatalok egymás közti megállapodását követte a szülőktől való ünnepélyes megkérés. Az idős emberek még emlékeznek a „gyalogsátánra", aki a szülők szándékait kitudakolta, de- a két világháború között már nem tevékenykedett. Abban az időben a vőlegény keresztapja ment el a lány szüleihez, ő kérte meg a menyasszonyt. Napjainkban a legény kéri meg a lányt.

A megkért leány 70-80 évvel ezelőtt feldíszített kendőt adott a legénynek ,, jegyül". A jobb módú legények gyűrűt vettek a leánynak.

A lakodalom előtt 3 héttel beiratkoztak a papnál és a községházán. A násznagyok elkísérték őket, a vőlegény násznagya „kézen vitte" a felpántlikázott jegykendőt.

Ezen a napon volt a „kézfogó", a lányos háznál tartották.

Ünnepi vacsora volt, paprikás hús és bor. Csak a leány szülei, testvérei voltak jelen és a násznagyok. A menyasszony ekkor adta oda a jegyinget.

A két háború közötti időben kiment a divatból a lányok által feldíszített jegykendő adása. Karika- és pecsétgyűrűt kaptak a lányok, ők pedig a negyvenes évek táján jeggyűrűt vettek a fiúknak. „Kézfogó" helyett „eljegyzésnek" nevezték a beiratkozást követő vacsorát, most már a vőlegény szülei és testvérei is résztvettek a vacsorán. A második világháború után az eljegyzés jóval megelőzte a lakodalmat, gyakori lett a lakodalmat megelőző féléves, illetve az egyéves várakozási idő.

A lakodalom a századforduló táján a hét első felének valamelyik napján történt. Napjainkban szinte kizárólag szombaton esküsznek. Az évszakot tekintve leginkább ősszel lakodalmaztak, mikor már kiforrt az újbor. A katolikusok a karácsony előtti kisböjt és a húsvét előtti nagyböjt idején még napjainkban sem esküsznek. A református öregek „vélekszenek" rá, hogy bűnbánó héten nem esketett a pap, de a két háború között már nem tartották figyelembe ezt a tilalmat. Úgy tudják, hogy a böjti időkben a reformátusok sem lakodalmaztak. Napjainkban is előfordul, hogy egy-egy református család azért tartja november 20-án a lakodalmat, noha a menyasszonyt Katalinnak nevezik, mert Katalin napkor a beálló böjtben a katolikus szomszédja nem mulathatna. Amennyiben arra lehetőség van, a fiatalok nevenapján, vagy annak hetében esküsznek.

A lakodalomra való készülődés jóval megelőzi az ünneplés napját. Az anyák félévvel előbb úgy ültetnek tyúkot, hogy a csirkék felnővén ebédül és vacsorául szolgáljanak. Borról az apák gondoskodnak.

A hozomány gyanánt elkészítendő menyasszonyi kelengyét a kislány 4-5 éves korában elkezdték készítgetni. Amíg együtt lakó és dolgozó családban éltek, addig is a leányunokák számához képest vetették a kendert és „mellesztgették" a libát. A két háború között vásárolták a kelengye vásznát. Az előbbiekben már szóba került a kis­lányok szolgálati időben keresett kelengyére valója. A párna tollát ma is otthon nevelt libákról tépik.

Napjainkban jobbára Budapestre járnak dolgozni a fiatalok. Az önálló életükhöz szükséges javakról részben maguk gondoskodnak.

Alsónémediben még napjainkban is mindkét háznál megtartják a lakodalmat. A tisztségviselőket: násznagyokat, vőfélyeket, szakácsasszonyt, koszorúslányokat a jegyesek kérik fel. A násznagyok a reformátusoknál általában az első keresztapák, a katolikusoknál pedig a bérmakeresztapák. A vőfélyek unokatestvérek. A koszorúsok rokonok, barátok, illetve barátnők. A szakácsasszony rokon is lehet és idegen is, az a feltétel, hogy jól tudjon főzni.

A lakodalom résztvevői elsősorban rokonok, testvérek, szülők, szülők testvérei, első- és másodunokatestvérek. Alsó-, felső- szemben levő és hátulsó szomszédok. Barátok, szülők barátai, néhol még a nagyszülők barátait is meghívják. Itt is érvényesül, amit a szülő nő komatál vivésekor leírtunk, hogy aki tartani akarja a rokonságot a távoli hozzátartozóval, az meghívja s ha a ragaszkodás kölcsönös, akkor eljön a meghívott, ha nem, otthon marad.

Három nappal a lakodalom előtt hívogatott a vőfély, előbb azonban felkereste a menyasszonyt és felkérte a vőfélyi pálca feldíszítésére, aki a vőlegénye vőfélyéét világoskék, a magáét pedig rózsaszín pántlikával díszítette fel. A századfordulón még rozmaringot is kötöttek, ill. tűztek a pálcára. Mintegy 5 éve lehet, hogy Budapesten meghívót nyomtatnak. Ha egy családban két házaspár él, pl. apa, fia, anya, menye és mind a kettőt meg akarják hívni, akkor két darab meghívót raknak a borítékba. „Most már inkább baráti lakodalmak vannak, azelőtt inkább rokoniak voltak." Most a katolikusok is meghívják a reformátusokat es viszont, nemcsak a szomszédok, hanem a fiatalok is.

A lakodalom előtt két nappal elkezdődik a sütés-főzés. A meghívott közeli rokonság asszonyai és a szomszédok mind jelen vannak. Sütik a kalácsot, süteményt, pucolják a tyúkot, gyúrják, nyújtják a levestésztát. Az utóbbi 20 évben disznót is vágnak. A rétest a lakodalom reggelén sütik. A meghívottak lakodalom előtt két nappal elvitték a „sublótba valót -2 tyúkot, 1-2 tányér süteményt és a menyasszonynak szánt ajándékot. Az idős asszonyok tányért vagy másféle háztartási eszközöket, bögrét kaptak, a középkorúak törülközőt, ruhafélét, némelyek pénzt. Ma már leginkább pénzt adnak 500-1000 Ft-ot, néhol még sokkal többet is.

Az ajándékot az örömanya vette, illetve veszi át. Az ő tiszte számontartani kitől mit kaptak, hogy a legközelebb adandó alkalommal ő is ahhoz hasonló értéket ajándékozzon. Némelyek kölcsönadásnak degradálják a nászajándékot, pedig valójában sokkal nagyobb dolog, az emberi élet súlyos anyagi megterheléssel járó állomásán nyújtott közösségi segítség. A számbavétel és a lehetőség szerinti viszonzás a közösségi szemléletből eredően magától érthető.

A második világháborúig a lakodalmat megelőző este elvitték a menyasszony ágyát. Tulajdonképpen nem is az ágyat, mert azt Alsónémediben mindig a vőlegény kapta, hanem a ládát, a sublótot, az ágyneműt és a ruhaneműt. A vőlegény vőfélyével együtt ment az ágyért felpántlikázott, felcsengőzött lovakkal, kocsikkal. Az ágyvivőket vacsorával és borral kínálták. Az ágyvitel nótaszóval történt. Mikor a vőlegényes ház felé tartottak az utcán, a kifeszített szalmakötelek megálljt parancsoltak, így az asszonyok megszámolhatták a párnákat, dunyhákat, derékaljakat, megnézhették a fehérneműt. Most már az ágyneműn és a fehérneműn kívül szobabútort és igen gyakran konyhabútort kap a menyasszony, igaz, hogy a mai lányok jó részét meg is keresik a hozományuknak. A régen „sublótba való"-nak nevezett süteményt és ajándékot ma is elviszik a menyasszonyos házhoz, onnan a vőlegényékhez, hogy a lakodalom során, a meghatározott szertartás keretében a menyasszony végigkínálhassa majd vele a vendégeket.

Ebéd után a vőlegényes ház vendégei a vőfély vezetésével elmennek a menyasszonyos házhoz és kikérik a menyasszonyt. A kikérés a vőlegény násznagya által történt. Utána a vőfély, a menyasszony és a násznagy elbúcsúzott szüleitől, rokonaitól, szomszédaitól. A II. világháború előtt süteménnyel és borral kínálták a vőlegényes ház vendégeit, az utóbbi időben asztalhoz ültetik és kirántott hússal vagy fasírttal vendégelik meg őket.

A menyasszony öltözete a századfordulón bokáig érő fekete ruha volt, fekete „bajka" fodros derekú kabátka, fekete selyem kötény és a fejükön fehér fátyol. A két világháború között fehér ruhát vettek fel, fekete csipke köténnyel, fejükre fehér mirtuszkoszorús fátyol került. Az esküvő után a fátyolos koszorút üvegszekrénykébe helyezték el és felakasztották a falra. A második világháború után a fehér menyasszonyi ruha vált általánossá A menyasszonyt - úgy mint régen - a varrónő öltözteti, a koszorúslányok segítségével

Mintegy 10 éve általánossá vált, hogy délelőtt megesküsznek a fiatalok a községházán; a násznagyok kíséretében mennek, polgári ruhában, az egyik násznagy egy üveg bort visz a tanácstitkárnak, a másik kalácsot. Akik nem esküsznek templomban, azok délután mennek a községházára.

A kikérés után elindul a menet a templomi esküvőre. Elöl megy a vőfély, utána a menyasszony legénytestvérével, ha az nincs, unokatestvérével. A vőlegény rokonlányt visz a karján A századfordulón, de még a két háború között is fehér ruha, fekete kötény és fehér koszorú volt a koszorúslányok öltözete, a koszorús legények gomblyukában pedig rozmaring díszlett.

5. kép. Menyasszony és vőlegény, 1930.
6. kép. Menyasszonyi koszorú az üveges szekrényben.

A násznagyok rozmaringgal díszített piros almát kaptak a menyasszonytól. Ma a vőlegényes ház koszorús legényeinek kabátjára kék virágot tűznek a gomblyukba, a koszorúsleányok pedig hosszú kék ruhában vannak. A menyasszonyos ház koszorúsai pedig rózsaszín virágot hordanak, koszorúsleányaik rózsaszín ruhában vannak.

A régi lakodalmakba délutánra szólt a meghívás, a második világháború után 10-11 órára hívogatnak, így is csak 12-1 óra tájban gyülekeznek. A „hívogatók", a napok óta bedolgozó segítők együtt mennek családtagjaikkal, ünneplő ruhában, csak a bal karjukon négyrét hajtott fehér kötény jelzi kiszolgáló státusukat az ünneplő közönség soraiban. A szakácsasszony konyhabeli segítését az idősebb közeli rokonasszonyok látták el. Mióta délelőttre hívnak, azóta ebédet adnak esküvő előtt. Raguleves, birkapörkölt az ebéd, utána rétest és süteményt tálalnak fel. Kötetlen itt az ülésrend, a násznagy a belső szobában ül, a vőfély eléje viszi az első tál ételt, őt köszönti a versekkel. Három óra tájban összeáll a vőlegényes ház menete. Esküvőre menet a menyasszony vőfélye borosüvegre fűzött kalácsot vitt a kezében, amit a papnak ajándékoztak, mostanában tortát visznek kalács helyett.

A férfiak mindegyike bort visz magával, az asszonyok pedig kalácsot, rétest, süteményt és mikor jó ismerősöket látnak a lakzinézők között, megkínálják őket. A bort a fiatalemberek is szívesen viszik még, de a sütemény osztogatása valószínűleg hamarosan megszűnik, mert a fiatalasszonyok nem szívesen gyakorolják.

Az egyházi szertartás alkalmával a lakodalmas vendégek beülnek a padokba, most már egymás templomába is bemennek, azelőtt a más vallásúak az ajtóban várakoztak.

7. kép. Fehér ruhás, fekete kö­tényes koszorúslány.

Az esküvő után újra rendezik a menetet a vőfélyek, a menyasszonyt most már a vőlegény vezeti, utánuk sorakoznak a koszorúsok, a vőlegényes ház, hátul pedig a menyasszonyos ház vendégei. A sarokhoz érve, még a II. világháború után is pénzt szórt szét a menyasszony. Most már igen ritkán történik meg. Az utóbbi 4—5 évben — nyilvánvalóan a városi hatás eredményeként — megállnak az új házasok a templom előtt és a lakodalmi sereg nagy része odajárul hozzájuk szerencsét kívánni. Az idős emberek azonban nem igen mennek oda, értelmetlennek találják, hiszen az egész este során együtt mulatnak, s elégszer ürítik majd rájuk poharaikat.

A vőlegényes ház előtt nagyszámú néző várja a menetet, közöttük kalácsot, süteményt osztanak szét. Az örömszülők az ajtóban várják a menyüket, aki a vőfély által „beköszön". A menyasszonyos ház vendégeit süteménnyel és borral kínálják a „felszolgálók". Utána tánc következik az udvaron, ahol a menyasszonyt a „hívatlanok", lakzinézők is megtáncoltatják. Azután a menyasszonyos ház vendégei eltávoznak. Vacsorára „újházi"-nak nevezett tyúklevest adnak, főtt húst tormával és birkapaprikást. Az idős emberek úgy tudják, hogy valamikor - tehát a múlt században - „férfiemberek" főzték az Alvégen a lakodalmi paprikáshúst. Mulatás és tánc követik egymást a vacsoráig. A résztvevők közül sokan hazamennek, ellátják a jószágot. Az asszonyok, lányok ruhát váltanak, úgy mennek vissza. Két koszorúslány marad a menyasszony mellett, azok akik leánykorában a legkedvesebb barátnői voltak.

8. kép. Lakodalmi ülésrend a szobában: 1. násznagy, 2.násznagyné, 3. vőlegény, 4. menyasszony, 5. koszorúslányok, koszorúslegények, vendégek.

A vacsorai ülésrend kevéssé kötött. A násznagy feleségével együtt az ablak melletti sarokban ül, vele és az ablakkal szemben az új pár foglal helyet, a menyasszony barátnői és azok koszorúsai között. A hívatlanok az ablak alatt figyelmesen számolják, hogy a fiatal pár hány kanál levest eszik, azt fel is írják a falra, úgy tartják, hogy annyi gyerekük lesz.

A kiszolgálók első embere, a vőfély, mindig a násznagynak mondja el az ételhez járó verset s ő elé teszi le az első tál ételt.

A menyasszonyos ház vendégei ugyanolyan vacsorában részesülnek, mint a vőlegényes házéi, itt az ülésrend csupán annyira kötött, hogy a násznagy az asztalfőn ül és a vőfély őt köszönti fogásonként az ételek ajánló verseivel. Az örömszülők egyik helyen sem ültek asztalhoz, hanem a felszolgálókat figyelik és az asztalokat járják, kínálgatják a vendégeket és kérdezgetik, hogy ízlik-e a vacsora.

A kiszolgálók vacsora után a konyhában ettek, hevenyében megterített asztalok mellett. A lakodalmas házak mindegyikéből vittek a falubeli elesett öregeknek a maradékból.

Vacsora után bebugyolált kézzel kásapénzt szedett a szakácsasszony, mintegy 20 év óta maradt el, most már csak a muzsikásoknak gyűjt pénzt a vőfély, mikor a vendégek nótáját sorban húzzák.

Vacsora után megjelennek a maskarák — az álarcosan felöltözött hívatlanok — egy táncot eltáncoltak, borral kínálták őket, utána elmentek. Utána folytatódik a tánc, a mulatás. Tíz—tizenöt évvel ezelőtt elmaradt a lakodalmi maskarák járása. Éjfél tájban elmegy a vőlegény vőfélye a menyasszonyos házhoz és „kállátó"-ba hívja a vendégeket. A felkerekedett vendégsereg a vőlegényes házhoz érve „báránykát keres". Előhoznak egy maskarának öltözött lányt, majd egy idősebbet, keresik a „kost", aki idecsalta. Közben sokat nevetnek. Volt aki borjút vezetett be, máshol felöltöztetett fűrészbakot hoztak elő. Végül előkerítették a menyasszonyt, akkor mindenki örült. Ezután következett a menyasszonytánc. A vőfély kezdte el, a násznagy szedte a pénzt. Napjainkban mind a báránykeresés, mind a menyasszonytánc kiment a divatból.

Igen nagy értékű ajándékot ad mindenki, ezért rendszerint a szülők „nem engedik sarcolni" a népet.

A menyecskeruhába való öltöztetést a varrónő végzi a koszorúslányokkal együtt. Az új menyecske a „sublótbeli" 11 süteményből végigkínálja a vendégeket, az új ember bort kínál.

A lakodalmat követő napokon nem hagyhatta el az új asszony a férje házát, vasárnap templomba kellett mennie, az ura leánytestvérei kísérték a reformátust férje családjának padja mellé, a katolikusokat pedig a menyecskék közé. A férj tovább is a régi helyére ment, a karba.

Családi élet

A századfordulón a fiatal házasok esküvő után a férfi szüleihez költöztek s testvéreikkel együtt éltek, együtt dolgoztak, míg csak önálló gazdálkodáshoz nem foghattak. A gazdasági irányító mindig az apa volt, az anyagi javak el- és beosztása, valamint a háztartás vezetése pedig az anya feladata és tisztje volt. Amíg az első gyermek meg nem született, a fiatal házasok az istállóban aludtak.

Azáltal, hogy a férfi családja fogadta be az új párt, meghatározozódott a kettőjük egymás - valamint egymás családja iránti magatartási és alkalmazkodási módjának kialakulása. A nő minden esetben inkább felszámolta eddigi kapcsolatait, az új családhoz próbált azonosulni. Nemcsak a családi kapcsolat lazulásáról volt itt szó, hanem a szomszédi, barátnői összetartozás szálai is egyre vékonyodtak, csupán találkozáskon beszélgetésekre szorítkoztak. Az előbbiekben már szóba került, hogy a keresztszülő választáskor csak az apa barátai jöhettek szóba. A reformátusoknál ezek a törvényszerűségek jobban érvényesültek, mert a közös gazdálkodás alapjául szolgáló föld jórészt az ő kezükön volt.

A „maguk karjára szorult" fiatal családok életrendjére a férfi karaktere volt elsőrendű meghatározó, a felesége igyekezett kiegészíteni, túlkapásait pedig ellensúlyozni. Azonkívül hasonulni is képes, ill. kénytelen, ezért mondják, hogy: „aki kutyával él, ebbé válik." A ma 80 éves feleség magázza és kegyelmednek szólítja a férjet, aki őt tegezi. A két háború között házasodott embereket már tegezik feleségeik.

Közélet

A férfiak felsőbbrendűségét, melyet a nők kivétel nélkül elfogadtak és vallottak - „akármilyen szesze-szusza volt, de férfi volt" - közéletű szereplésük is erősen aláhúzta.

Tudvalevő, hogy a faluközösség önkormányzatának az volt a lényeges vonása, hogy maga állított irányítókat: bírót, törvényhozót, „árvák attyát", pénztárost, esküdteket és képviselőket. Jóllehet, az utóbbi két évszázadban erősen megnyirbálták a központi irányítószervek a falubeliek által történő választási jogot, mindazonáltal felismerhető nyomai maradtak a helyi önállóságnak.

Minthogy két vallású volt a község, a képviselők fele részben református, fele részben katolikus tagokból álltak. Általában 30-35 éves férfiakat jelöltek. A választás a kocsmából indult el, általában földdel rendelkező embereket jelöltek képviselőnek, elöl­járónak pedig kizárólag azt, hogy „födözékje legyen", mert intézkedéseikért anyagilag felelniük kellett.

A megválasztott képviselők jelölték a bírót, ezekből történt a választás a szolgabíró által, igaz, hogy az összehívott emberek előtt felolvasta mind a három nevet, de „a kiabálásból annak a jelöltnek a nevét hallotta ki, amelyikét akarta."

A testület megválasztása három évre szólt, egyik alkalommal katolikus, másik al­ kalommal református lett a bíró. A bíró helyettese, a „másodbíró", másik nevén törvénybíró, soha nem volt azonos vallású az első bíróval. A pénztáros a bíró, a közgyám - régi nevén az árvák attya — a törvénybíró vallásán volt.

A bíró az egész közösség által elismerten feje volt a falunak, hatalmi jelvényül „bírópálcát" hordott.

A községházán az elöljáróság a faluközösség gazdálkodásának szervezett formát nyújtott s jövedelmének lehetőség szerinti szaporításán fáradozott.

Az urasági, a közbirtokossági és a közösségi legelőket egy-egy pusztabíró gondozta, őriztette Vigyázta az állatok számát, ellenőrizte a pásztorokat. Demeter napkor fogadtak pásztort a községházán. A pásztorok megválasztása is elöljárói és pusztabírói feladata volt. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után 18 zsellér legelőjogért 12 éven át istenciázták az egymást váltó bírók, nem ő rajtuk múlott, 12 hogy végül elutasították jogos követelésüket.

A nyomáskényszer idején a föld szántási és vetési idejének meghatározása, az állat tenyésztése és tartása során az apaállatok megvásárlása és megfelelő „magállatok" felkutatása mind az irányító szervek hatáskörébe tartozott. A szántó és a legelő szerzése, illetve ezek bérleti jogának lehetősége állandó gondjuk volt. A vasúttól való távolság hátrányait mindnyájan megérezték, megpróbáltak segíteni rajta. 1903-ban „Vicinális Bizottság" alakult Alsónémediben, a képviselőtestületi ülésen, de a megoldás túlhaladta volna hataskörüket. 13

Az állammal szembeni kötelezettségek, elsősorban az adó behajtása is a községi bíró ellenőrzése alá eső feladat volt, noha a behajtás a végrehajtó hatáskörébe tartozott. Alsónémediben a községi pótadó igen kevés volt, 4-5%-nyi, mert jobbágyfelszabadításkor 400 hold földet kapott a község földesurától, így annak terméséből fedezte költségeit, de közmunkát szervezniök kellett, amelyből a község útjait, hídjait, épületeket rendben tarthatták

A falubeli és a falun kívüli utakra, átereszekre gondot viseltek, ha valaki elhanyagolta az udvara előtti árkot és hidat, megbüntették a szegény alap vagy a tűzoltóság javára.

A tűzoltótestület 1893-ban alakult, felsőbb rendelkezésre.

A faluban a meghálni akaró idegennek jelentkeznie kellett a bírónál és engedélyt kellett kérnie, bárhol akarta is eltölteni az éjszakát. Aki pedig meg akart települni Alsónémediben, annak e testület adhatott engedélyt egy meghatározott összeg lefizetése ellenében

9. kép. A zsellérek földjéért instanciázó elöljárók bizonyítványa és az adó befizetését igazoló nyugták

A falu közbiztonságára 2 éjjeliőr vigyázott, egyik a Felvéget járta, a másik az Alvéget, de nem voltak egyedül, utcasorjában — házanként — „strázsa" került melléjük. Éjfél után minden órakezdéskor tülökfújással jelezték az óra számát. Hogy az őrködést el ne hanyagolják, — mert a meleg istállóban jólesett a beszélgetés —, az. elöljárók váratlan időben sípoltak, amire az őröknek dudálniuk kellett. 14 így aztán könnyű volt a lusta őröket felelősségre vonni.

A határbeli vetést 2 mezőőr vigyázta, ők kint is aludtak terményéréskor a határban. „Régente" — a múlt század végén — lóval jártak, ebben a században csak gyalog. Ha a jószágot kárban, veteményben érték behajtották s azt a pásztor váltotta ki a maga pénzén. Egyszerű ügyekben leggyakrabban maga a bíró volt az igazságtevő, végrendelkezéskor az elöljárók hatósági személyként voltak jelen, hitelesítették a vagyontárgyakról történő intézkedést.

Ha a falubelieknek egymással vitájuk támadt tolvajlás, rágalmazás, gyanúsítás, földelszántás miatt, először a bíró próbálta őket összebékíteni, ha nem sikerült akkor a közös „ítélet" hozott igazságot. Minden vasárnap összegyűltek a községházán a tanácsbeliek a délutáni mise, illetve az istentisztelet után és a vádlót, majd a vádlottat meghallgatva „törvényt ültek". Egy idős ember elmondta, hogy őt legénykorában azzal vádolta egy öregasszony, hogy agyonütötte a kutyáját. Ő bizonyította, hogy nem igaz, mégis azt mondták a bírók: „Nézd el neki fiam, látod milyen öreg, ne hizlald a haragot." A jó életérzés miatt valóban szükséges menekedni a rágalomtól és a haragtól. Ha nem békíthettek, akkor akit bűnösnek találtak, azt megbüntették. Megkérdezték a károsulttól, hogy igényli-e a rá háruló 2/3-részt, 1/3 eleve a szegényalapé volt. A megkérdezett ritkán igényelte, már csak azért is — mondják az alsónémediek —, hogy ne mondhassák a megbüntetettek, hogy azért jelentették fel őket, mert szükségük volt a pénzükre.

A bíró hatáskörét meghaladó ügyeket a Járásbírósághoz terjesztették be, de a helybeli ítélet az alsónémediek szerint mindig igazságosabb volt, mert a bírák jól ismerték mind a panaszost, mind a bepanaszoltat, így „ .. . jobban ki tudták bogozni az igazságot."

Ha a kocsmában verekedés volt, vagy a farsangi mulatságot nem fejezték be időre, szóltak a bírónak, az megverte a pálcájával a gerendát és csend lett.

Az elöljárók gondjaira volt bízva az árvák és elesettek ügye. Az elhalt szülők gyermekeinek vagyonát az árvagyám védelmezte. A falu egyedül maradt szegény, beteg, idős embereit a pénztáros részesítette havonkénti segélyben, a már emlegetett szegényalapból. Mindezt azonban előre megtanácskozták az üléseken.

Mindent átgondolva megállapítható, hogy a faluközösség boldogulása jelentős mértékben függött a képviselőkön és az elöljárókon. Az általánosan ismert és gyakorta túlértékelt bíró- és elöjáró csúfolók — Imreh István szavaival - a falusi önkormányzatot szétziláló hatalom eszközét éneklik, ítélik meg, „még ha ismert alakhoz kötődnek is azok." 15 Egészen nyilvánvaló, hogy ha a széthúzó erő nagyobb lett volna, mint a szükség igényelte összefogás, akkor nem maradhatott volna fenn a faluközösség.

Alsónémediben a község mai irányítószerve a végrehajtó bizottság, élén a tanácselnökkel és a tanácstitkárral. A gazdálkodás irányítója pedig a Duna—Tisza közére jellemző társulási forma, a szakszövetkezet. Nagyon munkaigényes az ott termesztett zöldségféle, ezért nem végezhető a mezőgazdasági termelőszövetkezet keretei között. Feltehető, hogy a jelenlegi gazdálkodási formáció tovább konzerválja a társadalmi formákat is.

Az egyház irányító szerepe a papon és a tanítókon keresztül érvényesült, különösen a katolikusoknál. Egyháztanácsbeliek náluk is voltak, mind jómódú emberek, élükön az egyházbíróval, de ezek jobbára csak az egyház anyagi természetű ügyeit intézték. Beszedték a párbért, javíttatták a templomot, az iskolákat. A gyónáson keresztül a pap egyenként ismerte az embereket, és tudott hatni rájuk. A reformátusok elöljárói a „presbiterek", vezetőjük a kurátor. Igaz, hogy itt is a pap volt az egyház feje, de korántsem egyszemélyben vezetett. Ismeretes a protestáns egyházban gyakorolt „papmarasztás", mely szerint csak azt a papot „marasztották", aki úgy forgolódott, hogy mindenkinek javára szolgált. Jóllehet a múlt század elejére sok helyütt lemondtak a papmarasztás — tehát a választás - jogáról, de annak hatása nem szűnt meg, hanem a demokratikus vezetésen a későbbi időkben is érződött.

A „presbitereket" Alsónémediben a jómódú templomjáró emberek közül választottak A második világháború után kezdtek szegénysorsú embereket is beválasztani soraik közé. Még az is előfordult, hogy kurátornak is szegény embert választottak. A presbiterek tevékenysége volt az egyházi adó szedésén, az épületek karbantartásán túl az ünnepek előtti úrvacsora-előkészítés és az iskolák államosítása előtt azok látogatása.

Halál, temetés

A halál előtt a legtöbb ember megilletődve áll. Ennek két fő oka van Egyik ok az, hogy elvesztünk valakit szeretteink közül, megszűnik a vele kapcsolatos élmények sorozata s ez magában elég ahhoz, hogy szomorúsággal töltsön el valamennyiünket. A másik ok a saját elmúlásunk felett érzett félelem. Tudjuk, hogy meg kell halnunk, de ez olyan mélyen van a tudatunk alatt, hogy alig jut eszünkbe. Akinek halt már meg közeli hozzátartozója tudja, hogy mennyivel intenzívebbé válik olyankor a haláltól való félelem érzése.

A halál eljövetelét bizonyos előjelekből vélik megjósolni. A kutya vonítása, a tyúk kukorékolása, a kutya gödörásása, a „bagó" — bagoly — kuvikolása halált jelent. Vannak olyan emberek, akik megérzik a halál közeledtét s önkéntelenül halotti énekeket dúdolnak A felismert haláljelet megpróbálják áthárítani. A kukorékoló tyúkot levágják, a gödörásó kutyát elzavarják, a halotti éneket dúdolót elhallgattatják.

A halálát közeledni érző ember - akit a halál szorított - végrendelkezni szokott. Egyrészt azért, hogy elejét vegye gyermekei között előfordulható osztozkodási vitának, másrészt pedig azért, hogy ha egyenlőtlenül osztotta el vagyonát ne legyen megtámadható végakarata

Igen gyakori jelenség, hogy a haldokló, midőn élete sorát végiggondolja, haragosaival szeretne kibékülni, akkor a családtagok odahívják a neheztelőt és kibékülnek. Ha a békülés nem történt meg, mondták az emberek, hogy elvitte a haragját.

A halál napszak szerinti ideje az alsónémediek szerint leginkább az este és az éjfél, évszak szerint pedig tavasszal és ősszel halnak el legtöbben.

A református haldokló mellett énekelni, imádkozni szoktak, a katolikusnak szentelt gyertyát adnak a kezébe.

Mikor a halál beállt, lefogják a halott szemét, ha visszanyílik, pénzzel nyomtatják le. Az állát zsebkendővel felkötik. Kinyújtóztatják, vizes ruhával végigtörülgetik. A férfi halottat megborotválják, utána felöltöztetik míg meleg, míg hajlik. Az asszonyra menyasszonyi ruhájukat adták, amíg fekete ruhában esküdtek. Az idős asszonyok között sokan vannak, akik haláluk idejére minden ruhájukat összekészítik. A férfiakat a II. háború előtti időkig gyolcsgatyában temették. A kislányokra fehér ruhát adtak, fejükre menyasszonyi fátylat raktak, a legényeket ünneplőben temették.

10. kép. Fejfák „főfák" a református temetőben, 1976.
11. kép. Temetőből áthelyezett faragott kőkeresztek a katolikus templomudvarán, 1976.

A halál beálltakor megállították a faliórát. Kioltották a tüzet, a tükröt fekete rojtos selyemkendővel leterítették. A családtagoknak a szomszédok adtak hírt a halálesetről. Az egyházhoz rokonférfi ment jelenteni, utána „csendítenek", meghúzzák a hírharangot. A temetést a halottas ember irányította. A férfiaknak mind a református, mind a katolikus toronyban négy „verset" húznak, a nőknek hármat.

A koporsókészítő állványt is hozott a halottasházhoz. A mestergerenda alatt állították fel a ravatalt, az asztalt a sarokpad elé húzták és körülrakták a szobát lócával, székekkel. A reformátusok a hanyatt fektetett halottnak zsoltárt adtak a kezébe, volt aki azt kérte, hogy tegyék mellé a pipáját, az asszonyok elhalt gyermekük fényképét tetették maguk mellé. Ahány este „fennt volt a halott", annyiszor virrasztották. Rokonok, barátok, szomszédok, ismerősök mentek virrasztani. A férfiak csak megnézték a halottat, utána átmentek a másik szobába, ott csendesen borozgattak, kártyázgattak.

A reformátusok virrasztóban bibliát olvastak, temetési énekeket és zsoltárokat énekeltek. A katolikusok egy előimádkozó vezetésével karban imádkoztak és temetési énekeket énekeltek. „Énekes asszonyok" is voltak mindkét felekezet virrasztójában, de nem fizetségért sirattak. A századfordulón még reggelig együttmaradtak, a két háború között már csak éjfélig.

A terhes asszonyról úgy tartják, hogy holtan is megszülte gyermekét. Sokan tudni vélik, hogy megmozdult a ravatal, a résztvevők megrettentek, utána mikor a szemfedőt felhajtották, ott találták a kisgyermeket halva.

12. kép. a) A ravatal körülállása a szobában. b) A ravatal körülállása az udvaron. 1 fia, 2. veje, 3. testvére, 4. sógora, 5. unokája, 6. lánya, 7. felesége, 8. menye, 9. testvére (nő), 10. leány­ unokája, 11. rokonok, 12. sógornők, 13. ismerősök, 14. pap.

Mintegy 5 éve van, hogy a halottat a közös temetőben levő halottasházban ravatalozzák. Esténként kimennek hozzá a rokonok, ismerősök, egy-két éneket elénekelnek és 8-9 óra tájban magára hagyják. A halottnak esténként „nyugvót" húzatnak a harangozóval.

Az elhalálozás napján a helybeli bognárok készítették a kopjafa alakú „főfát", illetve a keresztet, mindkettőt díszesen faragták. Ők ismerték a szokást, hogy kit milyen illet. Feliratuk általában rövid, jóformán csak a halott nevét, születési és elhalálozási évszámait tartalmazza. A jómódú emberek már a századfordulón is főkövet készítettek, napjainkban pedig nem is készül fából sem kopjafa, sem kereszt.

A temetés napjának reggelén kiásatták a sírt. Alsónémediben nincsenek sírásók, tiszteletadásból ássák meg a távoli rokonok és a szomszédok. Ez a reformátusok körében élőbb szokás még, valószínűleg azért, mert a katolikusok közül többen eljárnak dolgozni a faluból. Előfordul - mondják - hogy a katolikus halottat reformátusok „takarítják " el. A sír helyét közeli rokonok jelölik ki. Ritkán fordult elő ezelőtt, hogy valaki „új sírt fogatott". Előre megegyeztek a házasfelek, hogy melyikük családja közelében temetkeznek, ha elhalt gyermekük volt azzal közös sírba kerültek. Egy sírba 2-3—4 embert temettek. Gyakoribb volt, hogy a nő ment a férfi családja közelébe, de előfordult az is, hogy az asszony vitte el a férjét maguk közé. A kétvallásúak temetőjét árok választotta el. Az utóbbi években ez a szokás megszűnt s új, közös helyet jelöltek ki a temetkezésre.

Mióta lezárták a temetőket, sokan exhumáltatják elhalt gyermeküket, házasfelüket, némelyek szüleiket, akikkel együtt akarnak pihenni. Igen sok a kiásott sír a régi temetőben. Az új temetőben csak köveket állítanak sírjelül.

A halál után meghatározzák a temetés időpontját. A haláleset után ennek is híre megy a faluban s a pontos kezdési időt harangszó jelzi. Akkorra a hozzátartozók a halottas házhoz mennek. Az asszonyok a halott mellett ülnek, a férfiak a „kisház"-ban gyülekeznek. A szemfedőt felszakítják az arc fölött, addig csak a melléig volt leterítve. Mikor a halottas ember a pappal beért az udvarra, a férfiak is átjöttek a halottas házba és felsorakoztak a koporsó mellé az asztal felöli oldalra, a belső oldalon az asszonyok, lányok álltak. A katolikusoknál nem volt olyan szigorú a nemek különállása, mint a reformátusoknál, de azért ők is jobbára külön oldalra álltak, vagy a férfiak mögé. A családtagoknak már bent a házban is megvolt határozva a pontos helyük a ravatal mellett, a halotthoz való kapcsolatuk szerint.

A katolikus pap bement a házba és beszentelte a halottat, utána leszegezték és kivitték a koporsót az udvarra, ahol még „néhány szót szólt a pap latinul" utána a kántor a halott nevében búcsúztatott „énekben" magyarul. Imádkozva búcsúzott szüleitől: 16

„Istenem tekints apámra
Add kegyelmed jó anyámra"

Utána testvéreitől:

„Szent malasztod óvja szinte
kedves jó testvéreimet"

Végül keresztszüleitől, ismerőseitől:

„Védje az keresztszülőim
s minden ismerősömet."

A református pap nem ment be a házba, kint énekeltek az udvaron, mikor a koporsó mellett állók mégegyszer elsiratták halottjukat, utána leszögezték a koporsót és „lábbal kifelé" az udvarra vitték. Az udvaron a pap bibliát olvasott, utána búcsúbeszédet mondott, elköszönt a halott nevében házastársától, gyermekeitől, testvéreitől, szüleitől, rokonaitól.

A koporsót a Szent Mihály-lován - állványon - vitték ki a temetőbe. Általában négyen, ha nagyon nehéz volt, hatan vitték. Fiatalemberek, keresztgyerekek vagy rokonok voltak a koporsóvivők. A menet elején a pap haladt a halottas emberrel, utánuk a ravatal, azután a közeli hozzátartozók, végül az ismerősök.

A református temetési menet hasonlóképpen állt össze, csakhogy ott a két háború közötti időszak óta halottas kocsira tették a koporsót és a koszorúkat, valamelyik rokon befogta a lovait, úgy vitték ki a halottat. Ezenkívül elöl haladtak a férfiak, hátul a nők A két háború közötti időszak végéig a felnőtt halottat templomba vitték, ott is imádkozott érte a pap, a résztvevők énekeltek, úgy indultak a temető felé.

Ha kisgyermek halt meg, fehér ruhás lány vitte ki a temetőbe, ketten öltöztek fehérbe és az úton váltották egymást.

Hogyha fiatal legény vagy lány halt meg, díszesebb, ünnepélyesebb volt a temetési menet, hasonlóan a menyegzőhöz. Ismeretes, hogy hazánkban a fiatal halott lakodalmát még a század elején sok helyütt megülték. A fent említett könyv kéziratos bejegyzése jól tanúsítja, hogy miután elhangzott a kántor búcsúztatója, „násznép" indult a temetőbe:

Induljon a násznép menete
S ha kérdik kinek a menyekzője
Ladányi Veroné, ki a mennybe
Égi jegyesül lett eljegyezve."

A fiatalok koporsóját legények vitték a temetőbe, mellettük fehér ruhás lányok haladtak, karjukon virágot vittek.

Egy regruta temetését emlegetik a 20-as évek elejéről, akinek pántlikás kalapját rátették a koporsóra „úgy ellepte a sok szalag a koporsót, hogy nem is látszott." 17 A kislányok koporsójára koszorút tűzhettek a múlt század második felében. A fent emlegetett énekeskönyv egyik „Hajadon fölött" című éneke jelzi: 18

„ ... Koszorú van tűzve gyászkoporsómra
Leány társaim fonták azt zokogva ..."

Napjainkban gyászkocsi viszi ki a halottat a temetőbeli halottasháztól a sírig. A katolikus temetésen a pap beszenteli a sírt, utána leengedik a koporsót és ráhúzzák a földet. A sír közelében a rokonok állnak. Behantolás közben a kántor énekel, utána az ismerősök eltávoznak, a rokonok egy kevéssel később. A sírhantolókat meghívják a halotti torba egy-egy pohár pálinkára, de enniük is adnak.

Ha menyasszony halt meg, a jegykendőjét feltűzték a keresztjére: „Jegykendő lobog gyászkeresztemen" — szól az ide vonatkozó verssor a sokat emlegetett könyvből.

A reformátusok a koporsót a sír szélére teszik, azelőtt a kántor búcsúztatott a sírnál, utána együtt imádkoztak, majd egy falubeli ember búcsúztatót mondott saját szavaival. Most a pap beszél a sírnál is. Utána leengedték a koporsót a sírba és behantolták. Míg a hantolás tartott zsoltárokat énekeltek. A gyászolók a sír közelében álltak, az ismerősök távolabb. Behantolás után odamegy a pap a gyászolókhoz, és vigasztalódást kíván. A reformátusok ma is meghívják a közeli rokonokat és a sír behantolóit a torba.

Az alsónémediek a más vallásúak virrasztására és temetésére is elmentek. Különösen ha egy reverzálist adó „hittyebelit" kísértek ki, akkor azt is megengedték egymásnak, hogy a saját temetési énekükből énekeljenek egyet-kettőt.

Az öt évvel ezelőtt történt régi temetők lezárásával és a halottak kinti ravatalozásával nagymértékben megváltoztak a temetési szokások. Ma nem viszik halottaikat a templomba a reformátusok sem.

A tiszta föld erejében gyökerező hiedelem, mely szerint a méltatlan halott nem nyer nyugodalmat, szinte az összes magyar nyelvterületen ismert. Arany János: Hamis eskü és Sinka István: „Hamis bíró" című versében irodalmi feldolgozást is nyert. Alsónémediben úgy tudják, hogy Dabason - a járási székhelyen - történt meg egy koporsóval, „hogy akárhányszor eltemették, mindig kivetette a föld".

Ha felnőtt halottat temettek, akkor a temetés napján halotti tor volt. Az évszaktól függően paprikás húst vagy sonkát főztek és bort ittak, a halott nyugalmára köszöntve.

A családfő elhalálozása után osztozkodtak. Hogy milyen nehéz lehetett az igazságost megközelítő részesedést megvalósítani, azt a szó vitatkozást jelentő átvitt értelme is bizonyítja. Földből éltek, abból tartották el és nevelték családtagjaikat, természetes tehát a földhöz való ragaszkodás. 19

A legidősebb osztott, a legfiatalabb választott, így haladtak kor szerint. Aki tehát osztott, arra került utoljára a sor. Jól felfogott érdekében úgy osztott tehát, hogy a neki legutoljára jutó rész se legyen sokkal kisebb, mint a többieké. Voltak, akik kockát húztak. Megbeszélték, hogy „ez a darab föld meg ez, vagy az a felszerelés agáca, a másik dió, a harmadik szilfa, ilyenformán." Akkor abból ágat vágtak és a legöregebb beszorította az ujjai közé, a hüvelykujja és a mutató ujja közé és onnan húztak az öccsei. Akkor az, aki rosszul járt azt mondta. Megvert az Isten, „Meg a magad keze" ez volt rá a válasz. Az örök - az ősi ház —, mindig a fiúké lett. A lányok az osztozkodáskor nem is igen kaptak egy tehénnél egyebet, de minden családban így volt, s ennek következtében a nemzedékváltáskor újra alakult családok fejei kapták a földet.

Az alsónémediek nem emlékeznek rá, de a végrendeletek tanúságából levonható az a következtetés, hogy az öröklött vagyont szabályos formában, tehát fiaiknak és egyenlő részben örökítették tovább. Ha valakinek - gyermekének vagy második feleségének -kedvezni akartak, azt mindig a verejtékkel szerzett földből, illetve javakból tették.

Egy 1858-ból származó végrendelet a katolikusok és reformátusok közötti emberséges magatartás bizonyítéka

Otthon nem jó emlegetni a halottat, mert nem pihen, úgy tartják. Ha valaki sokat siratja elvesztett gyermekét, párját vagy szüleit „hagyjad, hadd pihenjen" szólnak rá.

„Az én anyám már előtte és még utána is úgy panaszkodott, hogy milyen szörnyű az, hogy meg kell érni az ember lányának, hogy az anyját a föld alá tegye, de most már nem szeretik úgy az öreget" mondja a családja körében igen nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő idős asszony.

A halál utáni gyász egy évig tart, de van aki 50 éves korában elvesztette férjét és nem vett fel többet színes ruhát. Van aki azt mondja, hogy „Hóttnak hótt a párja, élőnek élő" az leveti a gyászt egy év után. Függ a közöttük levő szeretettől, az özvegy, illetve a gyermek és szülő ragaszkodásától és még sok egyébtől is.

Az alsónémedi temetők sírjai gondozottak, szépek. Az öreg sírok közül is sokat ápolnak, a középkorú asszonyok még a nagyszülőkét is rendben tartják. Most, hogy az új temetőbe való temetkezés kötelező; igen sokan exhumáltatják halottaikat, elődeiket, házastársukat, család nélkül elhalt gyermekeiket pedig az özvegy még életében elviteti, sírkövüket nemkülönben. Egy házaspár 3 éves gyermekét mintegy 30 évvel ezelőtt vesztette el. A márvány sírkőre gyermekük neve és kora alá odaíratták saját nevüket, mint rajtuk kívül is általában mindenki.

13. kép. Végrendelet, amelyben mindkét egyházra hagyatkozott a haldokló.
14. kép. Díszített sírok mindenszentek napja előtt, 1976.
15. kép. Virággal díszített fejfák mindenszentek napja előtt,1976
16. kép. Virágokkal és koszorúval díszített sír mindenszentek napja előtt, 1976.

A sír közepére fenyőfát ültettek, egyik legmagasabb fájává nőtt a református temetőnek. A temetőt járva elvittek a sírhoz, az idős asszony elmondta, hogy a követ átvitetik az új temetőbe, a már megvásárolt sírhelyre, de a sírt nem bántják, inkább a fa maradjon.

Hétköznapok, vasárnapok és ünnepek szokásai

A természet közelében élő földműves emberek életritmusát a napszakok, a napok és az évszakok határozzák meg. Ezen belül alakultak ki a lelki és testi szükségletek kielégítésére az ünnepek és az ünnepkörök. Legkisebb teljes egység a nap, de ezen belül évszakonként különbözőek a kötelezettségek és szórakozási lehetőségek.

Az előzőekben leírt vallási, rétegbeli, kor és nem szerinti tagozódású közösségek tagjainak hétköznapi és ünnepi tevékenységük egyénenkénti bemutatása bizonyára sok tanulsággal járna, de szétfeszítené ennek a dolgozatnak kereteit. Meg kell tehát elégednünk annyival, hogy az utóbbi státusokat csak érintőlegesen említve soroljuk fel az időben meghatározott viselkedési normát.

Az itt felsorolt vallásos szokások a második világháború előtt voltak érvényben.

Hétköznapok

A naponkénti tevékenység a nap feljöttéhez és lementéhez igazodik. „Látástól—vakulásig" dolgoztunk — mondják, ami alatt a világosság időszaka értendő. Még akkor is így volt ez, ha napfeljöttére kiértek a földre, és naplementekor indultak haza. A ház körüli munka szintén világosban kezdődött, illetve ahhoz kötődött. A nagy állatokat hajnalban kezdték etetni, gondozni, az aprójószágot pedig világosban. A reggeli esőre azt mondták, hogy „korai vendég, hamar elmegy."

Nyáron határra menés előtt mosakodtak és fésülködtek meg, télen pedig reggeli előtt. Ilyenkor már ki volt takarítva, a frissen főtt vagy sült reggelit beszélgetve költötték el. A táplálkozási alkalmak a nap elejére, közepére és végére kerültek.

Tavaszi, nyári és őszi hétköznapokon külön ettek a család határra járó tagjai az otthonmaradottaktól. Az egy tálból való evés odakint jóval tovább szokásban maradt. A tejet, illetve a levest edényben vitték ki és tálat is raktak a kocsira, „ételsorján" körülülték a tálat, a kanál alatt kenyérdarab fogta fel az ételt. Este odahaza vacsoráztak. Az asztalfőn a családfő ült, mellette fiai, vejei kor szerint, az asszonyok kívül ültek a székeken.

A reggeli első találkozáskor mindig köszöntötték egymást. „Jó reggelt" kívántak és egészségére kívánták egymásnak az éjszakai nyugodalmat. Ha valaki bent volt egy helységben, vagy állt valahol, mindig az arra menő ember köszönt, még ha idősebb volt, akkor is. Szembe haladva a fiatalabbak köszöntek először.

A ma élő öregek munkába induláskor „Jézus segélj"-t mondtak, a katolikusok keresztet is rajzoltak. „Isten áldja" volt az elköszönési forma, most már egyre többen mondják, hogy viszontlátásra.

Hogyha napközben találkoztak az utcán a katolikusok, „Dicsértessék az Úr Jézus"-sal köszöntötték egymást. „Mindörökké Ámen", volt a felelet. A reformátusok napközben „Jó napot" kívántak és a katolikus köszöntést is így fogadták. Így azután rászoktak azok is, hogy az „atyafiakat" — a más vallásúakat — így üdvözölték. Az esti látogató „Jó estét"-tel köszön be és „Jó éjszakát"-tal távozik. A két világháború között kezdték a fiatalok „szerbusz"-szal köszönteni egymást, így vált „szerbuszbaráttá" az eddigi barát. A gyerekek „csókolom" köszöntése is a II. világháború után terjedt el. Az öregek köszöntési formái a következő nemzedékhez aligha jutnak el.

Az idős emberek közül még napjainkban is vannak, akik imádkoznak evés előtt és után. Esteli lámpa-, illetve villanygyújtáskor köszönni szokás: „Jó estét kívánok" mondják s az ott levők ugyanúgy fogadják. Nap végeztével, vacsora után megmosdatták a gyerekeket és lefektették. Sokan jártak a szomszédba, kukoricát fejtettek, beszélgettek. A szőlőkötözésre használt kukoricalevelet ilyenkor sodorgatták meg az emberek, az asszonyok régente fontak, később kézimunkáztak.

Az öregek úgy tudták, hogy nem lehetett naplemente után az istállóba menni, mert utánuk ment volna a boszorkány. Mások azt tartották, hogy éjféltájban jár a boszorkány, akkor zörög a káposztalevél. 20

A hét fejének és köznapjainak tevékenysége sok tekintetben meghatározott volt. „Ha jó volt a hétfő, jó hetet vártak" Hétfőn szívesen kezdtek valamely jelentős munkát: szántást, vetést, aratást, állatbetanítást. Az asszonyok hétfőn mostak. Hétfői napon sokan főztek burgonyás tésztát. A keddi napot kedvesnek tartották. Télen ilyenkor varrtak, mángoroltak, később vasaltak. A keddi ebéd általában hüvelyes volt, borsó, vagy bableves,

némely helyütt lencse. A szerda a hét dereka, kenyérsütésre nagyon alkalmas nap, noha a kenyeret inkább az előző sütés fogytán szokás sütni, mindazonáltal vannak ajánlott, még inkább tiltott napjai.

A szerda udvarlási nap, ilyenkor el szabad menni a lányokhoz. Ezen a napon ciberét és gombócot főztek. Ezen a napon sok asszony elment Soroksárra a piacra. Csütörtökön a megkezdett munkát igyekeztek befejezni, újat nem kezdtek. Paradicsomlevest és krumpli­ kását főztek. Pénteken nem vittek komaebédet. A pénteken sült kenyér kővé válik a kemencében. A péntek dologkezdésre, állattermékenyítésre, kotlóültetésre tiltott nap. A pénteki ebéd a reformátusoknál füstölt hússal főtt bableves. A katolikusok hús nélkül főztek, krumplis pogácsát vagy lepényt sütöttek hozzá. A böjti péntek szigorúbb táplálkozási tilalommal járt. A szombati napon csak délig dolgoztak a katolikusok, délután a jószág takarmányát készítették elő, kitisztították az istállót, felseperték az udvart, a kapu elejét. Az utóbbit elöljáró ellenőrizte, akié piszkos volt, azt megbírságolta.

A reformátusok nyáron a szombatot is végigdolgozták, a jószágot és a ház elejét vasárnap reggel tették rendbe. Az asszonyok szombaton meszeltek, mázoltak, takarítottak „Szombat van, minden restnek dolga van" szólt a mondás. Mosni nem szokás ilyenkor, noha a katolikusok szerint „délután ki kell sütni a napnak, hogy Mária megszáríthassa a Jézuska pelenkáját". A szombat udvarlási nap. Szombat este megfürösztötték a gyerekeket és hajat mostak nekik. A felnőttek is megmosdottak a fateknőben, a gyermekek után a térfiuk, legutoljára az asszonyok. 21

A vasárnap ünnep volt, ma egyre kevésbé tartják. Közülük sok a bejáró munkás, és ők ezen a napon végzik el a ház körüli munkát. A második világháború előtt azonban mind a katolikusok, mind a reformátusok megünnepelték. Mire a férfiak ellátták a jószágot, akkorra az asszonyok beágyaztak, odakészítették az ebédet, megfőzték a reggelit. Ilyenkor együtt étkezett a család. Evés után a férfiak kitisztították a lábbeliket, utána megborotválkoztak, majd megmosdottak és ünneplő ruhába öltöztek. Templomi ruhába, amelyet más alkalommal nem is vettek fel. Az új ruhába is mindig templomba mentek először, hogy megköszönjék. A református családok együtt mentek a templomba (szülők, öregszülők és gyerekek). A templom ajtóban váltak szét és ment mindenki a maga helyére A lányok ültek a szószékkel szemben, az egyik végen levő oszlopokban a férfiak, a másikban a nők ültek. A karzat a legények és a fiatal házasemberek helye volt.

A katolikus családok nem mentek együtt a templomba vasárnap délelőtt, inkább felváltva, mert több alkalommal volt mise. A katolikusoknál nem volt rang szerinti pad­elhelyezés, de a lányok sorában külön álltak azok, akiknek több földjük volt.

Megkülönböztetett ünnepélyességgel ülték meg a reformátusok az úrvacsora osztás vasárnapját Előtte „bűnbánó" hetet tartottak. Akkor eljártak esténként a templomba vagy otthon énekelték bűnbánó énekeiket. Egy évben hatszor szolgáltatták ki az úrvacsorat, a nagy ünnepeken kívül böjtkor, újkenyérkor - aratás után — és újborkor -szüret után. A második világháború előtt nem is ettek reggel, akik úrvacsorát akartak venni Az úrvacsora kenyeret és bort „megajánlották" Volt aki betegségből való felgyógyulás örömére, más a fiának fogságból való hazatérésén érzett hálából adományozott, ismét más házépítés után. 22

A katolikus egyház maga süttette az áldozási ostyát. A gyónást és áldozást minden vasárnap gyakorolhatták.

Vasárnap délben ünnepi ebéd volt minden alsónémedi család asztalán s ez napjainkban még inkább így van. Télen „takartat" - töltöttkáposztát - főztek vagy húslevest, esetleg paprikás húst. Kalácsot sütöttek vagy csörögét, mostanában inkább vajas süteményt sütnek. Délután újra templomba mentek, utána „törvényt ültek" a községházán az elöljárók a képviselőkkel, élükön a bíróval. (Lásd fent.)

A fiatalok délután sétálni mentek, esetenként táncolni. Az idősebb családos asszonyok és az öregemberek kiültek az utcára a diófa alá, ott beszélték meg az előző hét eseményeit. Ez napjainkban is így van még. A fiatal házasemberek eljártak a kocsmába. Mikor a fiuk akkora lett, hogy kocsmázott, akkor az apjának már nem volt ott helye.

Téli ünnepkör

Katalin-napkor kezdődő kisböjti időszak vezeti be a téli ünnepeket. Alsónémediben a katolikusok ettől az időtől kezdve nem rendeztek mulatságot, lakodalmat, névnapot sem tartottak mulatással. Ha mégis elhívták őket valahova, „eldarvadoznak" de nem énekeltek, nem táncoltak. Ha akadt olyan fiatal, aki böjtben illetlenül viselkedett, nagyon „megrostálták" - elítélték.

A Katalin-napi időjárásból következtettek a karácsonyira. „Ha Katalin kopog, a Ka­ rácsony locsog". „Ha Katalin locsog a Karácsony kopog". Idős asszonyok hallottak vala­ mikor a Katalin-ág haj tatásról, de már ők nem gyakorolták.

Az étkezés böjtjét nem tartották be, ebben az időben voltak a disznótorok, csak pénteki napokon nem. Zsírral főztek „aki dolgozik, annak enni is kell".

András-napkor böjtöltek a lányok, hogy megálmodják, ki lesz a férjük. Miklós-napján várták a Mikulást a kisgyerekek. Kitették a csizmát az ablakba és almát, diót meg vesszőt raktak bele a szülők. Utána a vessző a sarokba került és ha rosszalkodott a gyerek, azzal kapott ki. Napjainkban gazdag ajándékozás van Mikuláskor, nemcsak a gyermekeket, hanem a felnőtteket is megajándokozzák.

A lányok Luca-napkor legénylapokat írtak, fejük alá tették. Naponként eldobtak egyet-egyet, amelyik utoljára maradt, azt jósolták férjül.

Luca-napján megpiszkálták a tyúkot, hogy sokat tojjanak és „abroncsból" etették őket, hogy sok csibével járjanak. Luca széket is készítettek valamikor régen, elvitték a templomba és megtudták, hogy ki a boszorkány s akkor azt elzavarták a háztól „ ... nem kísérgette tovább a jószágot."

Karácsony előtt betlehemes csoportot állított össze a katolikus tanító a 11 — 12 éves fiúkból, akik végigjárták a katolikus házakat. „Volt egy kis könyvük, olyan forma, mint a vőfélykönyv, abból tanulták a szöveget."

Karácsony előtt kilenc nappal „Szentcsalád-járás" volt. Előre megbeszélték, hogy mikor kinél gyűlnek össze, ott énekeltek és imádkoztak, várták a kis Jézus születését.

A reformátusok a karácsonyt négy héttel megelőző vasárnaptól „advent"-ben voltak. A két háború közötti időszakban még ünnepnek tartották. Esténként összegyűltek egy-egy háznál, karácsonyi énekeket énekelgettek.

Ünnepek előtt kimeszelték a házakat, mindent kitakarítottak, ez így van ma is. Karácsony este „Szentestén" a református gyerekek kántálni jártak a rokonok, ismerősök ablaka alá. Karácsonyi énekeket énekeltek, diót és kalácsot kaptak. Minden gyermekes háznál díszítettek karácsonyfát. Mikor besötétedett, a kisgyermekek énekeltek, várták a Jézuskát. Az egyik felnőtt az ablak alá vitte a feldíszített fenyőt, vagy másféle zöld ágat, akkor a szobából kiment egy másik felnőtt és bevitte. Utána megvolt a nagy örvendezés. Általában diós—mákos kalácsot vacsoráztak kávéval.

A katolikus házaknál egy kis kosárban szalmát raktak az asztal alá, azt mondták, hogy Jézuska emlékére cselekszik.

A katolikusok mákosgubát vacsoráztak, csak utána nem feküdtek le, hanem dióra kártyáztak, míg csak el nem indultak az éjféli misére. A szenteste a katolikusok szerint boszorkányjáró idő, ha valaki nem éri el éjfél előtt a templomot, „a boszorkányok kísérik", mondják az idősebb asszonyok. Mikor az éjféli miséről hazajöttek, megszegték a disznófősajtot

Karácsony első napja az egyik legnagyobb ünnep volt. Ebédre most is húsleves van, töltöttkáposzta, sült hús és kalács, illetve napjainkban torta. Ebéd után a rokonok — még napjainkban is — elmennek egymáshoz „Karácsonyt köszönteni". A gyermekek a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, a fiatalabbak az idősebbekhez. Mikor belépnek, a köszöntést így folytatják: Engedje meg az Isten, hogy több karácsonyt ünnepelhessünk erőben, egészségben Köszönjük, viszont kívánjuk, felelik a házbeliek. Vannak olyan testvérek, akik csak ilyenkor, a nagy ünnepeken, karácsony és húsvét alkalmával nézik meg egymást, de ha csak haragban nincsenek, ilyenkor kötelező számba veendő a látogatás. Azelőtt karácsony másnapján is elmentek a templomba, de már délután „báld"-ot rendeztek.

A Jánosok és az Istvánok névnapját is megünnepelték. A férfiakét egész télen át vacsorával, borral, vigadozással ülték. Most már nagyon elterjed az ajándékozás, mindenki vesz valamit családtagjainak karácsonyra és névnapra.

Karácsony után a két karácsony köze hüvelyes főzésre tilalmas idő. Ruhát sem szabad ilyenkor kiteregetni, mert elhullanának a jószágok.

Szilveszterkor rétest sütöttek, hogy hosszú életet éljenek. A reformátusok az év utolsó napját eltemették, fekete kendőt kötöttek az asszonyok, úgy mentek a templomba. Újév napjának reggelén is templomba mentek, útközben mindenkinek boldog újévet kívántak és délután a karácsonyihoz hasonlóan felköszöntötték a „fészekbelieket". Ha újévkor „emberféle" ment először a házhoz, szerencsét jelentett.

Háromkirályok napján a katolikus pap beszentelte a házakat, 10-12 éves gyerekek jártak vele, akik az adományt összegyűjtötték. Most már ritkán megy a pap házat szentelni, csak ahova hívják

A gyertyaszentelő a katolikusoknál ünnep volt, gyertyát szenteltetnek, amelyet azután a haldokló kezébe adnak, „hogy lássa az utat". Azonkívül a sötét felhő eloszlatására használták a gyertyát. Némelyek úgy tudják, hogy „a szentelt gyertya a három utolsó napon is fénylik majd, mikor minden egyéb sötét lesz." Úgy tartják, hogy annál hatásosabb a szentelt gyertya, minél többször szentelték meg. A reformátusoknál időjósló nap' a gyertyaszentelő, hogyha süt a nap, messze a tavasz.

Farsang

A farsang víg ünnepe volt az alsónémedi fiatalságnak. A bandába verődött legények maskarába öltöztek, bekormozták az arcukat, a hátukra „tutyit" -háti kosarat - vettek, a karjukra pedig kari kosarat, és trombitálva járták az utcákat, a kapukban megálltak, minden házból vittek nekik valamit, sonkát, kolbászt, szalonnát, tojást. A kocsmáros megsütötte nekik a ráhtottás kolbászt és három napig ingyen kapták a bort. A második világháborúig tartott ez a nagy farsang, utána sokkal szerényebb formában ünnepeltek.

A legények Ócsárol hozták a muzsikásokat, kosztot, szállást a legénybíró szülei adtak. Volt olyan legénybíró, aki mindig úgy el volt foglalva, hogy csak hazaüzent naponként az anyjának, hogy küldjön tiszta inget, de ő nem ment haza hamvazószerdáig. „Az a három nap a mulatásé volt." A farsangi vasárnapokon „nős ember báldot" rendeztek, ahová 35—40 éves korukig jártak el az emberek. A két háború között minden nős ember a feleségével ment ebbe a bálba.

„Gyermekbáld" is volt farsangkor, kivettek egy kis házat, szereztek egy öreg „citorást" és ott táncoltak. Voltak közöttük „gazdák" - a majdani legénybírók - akik pénzt szedték és a rendet vigyázták.

A farsangi étrend nagyon gazdag volt. Húslevest, főtt húst, „takartat" - töltöttkáposztát -, paprikás húst, sült húst készítettek. Fánkot és kalácsot sütöttek. Húshagyókedd éjszakáján az éjféli harangszókor megszűnt a mulatság. Akkor a reformátusok is abbahagyták a táncot és hazamentek.

Hamvazószerdán a katolikusok templomba mentek és a múlt évről megmaradt virágvasárnapi barka elégetésével nyert hamuval keresztet rajzolt a pap az emberek homlokára, „porból lettél porrá leszen" mondta. Egy-két református és néhány istentagadó „bor-korcsolya" katolikus hamut tett egy zacskóba, és az utcán szembe verte azokat, akikkel találkozott s közben utánozta a pap mondását. A két világháború közötti időben volt egy Ölvedy nevű suszter, azt berakták a targoncába, beszórták hamuval és kitolták a „Csintorára", az akkori faluvégére, azt mondták „temetik a farsangot". Gyermekek is temették a farsangot 30 évvel ezelőtt, egyik társukat játékból eltemették.

A hamvazószerdától húsvétig tartó nagyböjt zsíros, húsos étel fogyasztására és a mulatságra tilalommal járt a katolikusokra nézve, a „farsang örömeiért".

Március 15-ét fontosnak tartott ünnepként ülték meg a reformátusok. Felvonultak a községháza elé, elszavalták a „Talpra magyar"-t. Este vacsorát rendeztek a gazdakörben és a reformátusok kocsmáiban.

Tavaszi ünnepkör

A húsvéti ünnepkör első napja a virágvasárnap. A katolikusok a templomban barkát szenteltek ezen a napon. A szentelt barkát szekrény tetejére tették, úgy tartották, hogy a villámcsapástól megvédi a házat.

Nagypénteken mind a két felekezet böjtös ünnepet tartott. Az első világháború előtt a reformátusok is csak főtt tojást és főtt krumplit ettek ezen a napon. A két háború között főtt tésztát is készítettek. A katolikusok olajjal főztek nagypénteken.

Nagyszombaton a katolikusok Jézus keresésére mentek, a keresztek közelében imádkoztak és Jézusról „elmélkedtek". Mikor a harangok megjöttek — megszólaltak -körülsöpörték az udvarokat, hogy a kígyók, békák eltávozzanak.

Húsvét hetében kitakarították a házakat és az udvart, meszeltek, mázoltak. Az első háború előtt húsvét vasárnapján ételt, bort szenteltettek a templomban. Húsvét a karácsonyhoz hasonlóan nagy ünnep. Az ilyenkor született emberre azt mondják, hogy „áldott életű" lesz. Az ünnep első napján reggel kolbászt ettek tojással, hogy ne árthasson nekik a kígyó. Első nap délelőtt úrvacsorát vettek a reformátusok. Délben húslevest ettek főtt hússal, utána paprikás vagy sült húst krumplival. Sütemény gyanánt kalácsot sütöttek, a II. világháború után tortát. Délután pedig boldog ünnepeket köszöntenek egy másnak.

17. kép. Locsolkodó legények, 1965.

Az ünnep második napjának délutánján lovas kocsin zenekísérettel locsolkodtak a legények. Nagy bandákba szerveződve járják az Alszeget a reformátusok, a Felszeget a katolikusok és meglocsolják a lányokat.

Ha a két menet összetalálkozott az utcán, nagy verekedések voltak. A két háború közötti időszak elejéig vödör vízzel locsolkodtak, utána terjedt el a szagos víz használata. Sonkával, tojással, süteménnyel, borral kínálták meg a locsolókat. A tojást pirosra festették, de nem készítettek hímestojást. Húsvét másodnapján bált rendeztek.

Március 25-én búzaszentelőbe mentek a katolikusok. Mária-szoborral és templomi zászlókkal kivonultak a búzahatárba, ott a pap megáldotta a határt, a zöld búzából szedtek egy néhány szálat, imakönyvükbe tették, hazavitték és az aprójószágnak adták.

Május első napjának reggelére „májfát" állítottak a leányoknak. A legények együtt vágták ki és húzták a faluba a nyárfát az erdőről. Színes papírcsíkokat és egy üveg vörösbort raktak a fára és elásták a szeretőjük udvarában. Kislánynak kis ágat tűztek. Ha észrevették a lány szülei a legényeket, borral kínálták őket, de általában csendben dolgoztak, s mielőtt észrevették volna, továbbálltak. Egy hónapig volt a „májfa" az udvar kapujánál. Május első vasárnapjának délutánján majálist tartottak az erdőszélen. Ez volt az egyetlen alkalom a két világháború között, amikor a két faluvég fiatalsága együtt szórakozott. Sötétedés előtt végét vetettek a mulatásnak. 23

Áldozócsütörtökön áldoztak először a 7 éves, katolikus gyermekek. A református „kiállók" — konfirmálók vizsgája is ezen a napon volt.

Pünkösdkor is ünnepeltek, de nem annyira, mint karácsonykor és húsvétkor. Nem is értek rá ebben az időben, mert sok volt a dolog. Első napján elmentek a templomba, úrvacsorát is vettek, de nem mentek el egymáshoz köszönteni, máskülönben is mind a két vállásbeliek kisebb ünnepnek tartották.

Úrnapjának hetében sátort állítottak a katolikusok. Faoszlopokból rótták össze a keretet és az erdőből hozott gallyal beterítették. A belsejét lepedővel bélelték. Abrosszal leterített asztalt állítottak a közepére, arra tette a pap az imakönyvet. Négy sátor volt a faluban, amíg az egyiktől a másik felé tartott a körmenet, az ablakokban gyertyák égtek. Az úrnapi sátorfüvet égi háború ellen az eresz alá dugták.

Sarlósboldogasszony napján szabad volt elkezdeni az aratást.

Őszi ünnepkör

Alsónémediben szeptember közepén, a 14-e utáni vasárnapon van a búcsú, a vendégeskedés. Az elszármazott rokonok mind hazamennek ilyenkor. Meghívják a közeli falvakból a barátokat, ismerősöket. A katolikusok délelőtt templomba mennek, délután mulatnak. A reformátusok ugyanúgy vendégeskednek, mint a katolikusok. A legjobb ételeket főzik ilyenkor, húslevest, sült húst, paprikás húst. Kalácsot sütnek és fánkot, napjainkban süteményt és tortát.

Szüret táján tartják a szüreti mulatságot. Az alakoskodó játékok egyik színtere. Ökrös szekerekkel vonulnak fel, a szekéren levő hordókban szőlő van, azt árulják a csőszlányok. Szüreti felvonulást még napjainkban is tartanak. A betyárnak öltözött lovas­legények elöl—hátul nyargalásznak a szekér körül.

Október 6-át a századfordulón és a két világháború között gyászünnepként ülték meg a reformátusok. Fekete terítőt raktak az úrasztalára, az asszonyok fekete kendőben mentek a templomba.

Október 31-én, a reformáció ünnepén a reformátusok templomba mentek, mintegy 20—25 év óta a temetőben gyűlnek össze, s halottaikért imádkoznak.

Mindenszentek napja és november 2-a a halottak napja, a halottakról való elmélkedés ideje. Felássák, kitisztítják, felvirágozzák a sírokat. Az ünnepet megelőző héten elkezdik a virágok kihordását. Alig marad a kertekben néhány szál virág. A katolikusok este gyertyát gyújtanak a sírokon, a reformátusok nem.

Összefoglalás

Az alsónémediek szokásrendjének kialakulásában a két vallás azért hatott annyira szemben álló tényezőként, mert egyben vagyoni, tehát társadalmi meghatározó is volt.

A XVIII. század második felében Alsónémedi földesura, a Váci Püspökség rátelepített a helybeli református jobbágyközösségre egy katolikus telepes réteget. Nyilvánvalóan élveztek némi előnyöket a régi lakosokkal szemben, mert igen hamar gyökeret vertek. A források jól mutatják mind a számbeli, mind a gazdasági növekedésüket. A két vallás legényeinek múltbeli viselkedése szembetűnő volt, de ez minden faluban élő gyakorlatnak számított a második világháború végéig, tehát valójában helyi ellentétről volt szó.

A községben található archaikus szokások fennmaradása a közlekedés hiányával magyarázható, mert jóllehet 25 km-re vannak Budapesttől, vasútállomásuk ma sincs és sűrűbb autóbuszközlekedésük mindössze 10 év óta van. Elzártságuk miatt a két háború közötti időben igen sok régies vonást őriztek meg kultúrájukban, egynémely jelenségben napjainkig is élnek olyan szokáselemek, amelyek kevés helyen lelhetők fel. Ilyen a lakodalom idején mindkét szülő házánál történő ünneplés, mely a legtöbb helyen eltűnt vagy eltűnőben levő gyakorlat. A közösség irányításában a vasárnap délután történt „törvény­ülés", valamint a házsorjában történő éjjeli őrködés. A családfő halála utáni osztozkodáskor a legidősebb férfi osztása és fiatal testvéreinek kor szerinti sorrendben történő választása is igen régi, megjegyzendő, hogy nagyon bölcs - örökösödési forma.

A különböző családi alkalmakkor történő ajándékozás mértéke a gazdasági élet fejlődésével arányosan fokozódik. Ez vonatkozik a naptári ünnepek megülésekor az étrend gazdagodására és az ilyenkor kialakult ajándékozásra.

Az itt sorra került szokások — amint az sok helyütt említést is nyert — változnak és teljes átalakulásra vannak ítélve, csakúgy, mint a többi faluközösségben. Leírásukat egy­ részt múltunk megismerésének igénye indokolja, másrészt tanulsággal is szolgálhat alakuló társadalmunk erőinek számbavételekor.



Lábjegyzetek:


1 Acsády I., 1896. 94.
2 Benedek Katalin gyűjtése.
3 L. a 2. jegyzetet.
4 Kiss Miklósné, 75 éves.
5 Bizonyosra vehető, hogy a játékszerűen űzött jószágőrzés élményt jelentett.
6 L. a Lakodalom címszó alatt. (Ök lesznek a násznagyok.
7 Sohasem gazd'uramnak, mint sok helyütt az országban.
8 A később jöttek nekik is rendeltek.
9 Sebők Géza gyűjtése.
10 Nyolc évvel ezelőtt történt.
11 L. fent az ágyvitelnél.
12 PmL. IV. 165. Alsónémedi úrbéri perci.
13 PmL. Alsónémedi Képviselőtestületi jegyzőkönyv. 1903-1911. 3.
14 Ha az utcán voltak, meghallották, de az istállóba nem hallatszott be a sípszó.
15 Imreh I. ,1973.50.
16 Az alsónémedi r. kat. plébánia tulajdonában levő, Tárkányi: Temetkezési szertartások, Pécs 1858. című könyvben üres, befűzött lapokon, kézzel írott búcsúzó versek olvashatók, melyek helybeli nevekkel vannak megírva, tehát helybeli temetésre íródtak.
17 Egyébként nem szokták a kalapot a koporsóra tenni.
18 A temetési könyv idézett verssorai mind kézírással vannak lejegyezve és helybeli nevekkel.
19 PmL. Végrendeletek gyűjteménye 671, 674,698, 764, 79, 129, 249, 266,320, 480, 492, 1250.
20 A határon háló gulyások beszéltek legtovább a boszorkányról, de már az is régen volt, csak az öregek hallottak róla.
21 Ha szombaton későn került sor a férfiakra, akkor vasárnap reggel mosakodtak borotválkozás előtt.
22 Rossz néven is vették, ha valaki nem tette meg az említett esetekben.
23 Egy-egy kocsma elé is tűztek májfát a legények, bort kaptak érte.