Előző fejezet Következő fejezet

Történelem alulnézetből

 

A XX. század viharai végigsöpörték ezt a falut is. Az első világháborúba 45 horpácsi férfi vonult be az Osztrák–Magyar Monarchia seregeivel a különböző frontokra. Közülük hárman ottmaradtak a csatatereken. Szercsányi Ferenc, Csépány Pál, Szalai József nevét a falu közepén álló emlékoszlop őrzi. Többen rokkantan tértek vissza, s életük végéig szenvedték az esztelen öldöklés nyomait, sérüléseit.

A második világháború horpácsi áldozatainak nevét is ezen az emlékoszlopon olvashatjuk. Tizenegy hősi halottja volt a falunak: Berecz Ferenc, Kurucz István, Vitéz István, Magyar Lajos, Tóth Mihály, Holics József, Gál Gábor, Pajor Sándor, Szabó János, Szabó Mihály, Bertók Mihály. Az itthon maradók is megszenvedték a háborút. A bevonuló oroszok alkalmi repülőteret építettek ki, oda vitték el a falusiakat a talajt egyengetni, karbantartani. Egyébként 1945. december 8-án vonultak be a faluba.

A csendesebbeknek nevezhető békeévek a két háború előtt és között a robotos hétköznapokat jelentették Horpács lakóinak. Ami igazán fontos: egyre meghatározóbb a budapesti munkavállalás, amelyre utalt a XIX. század végén Nagy Iván, és utalt a XX. század első felében Szabó Zoltán.

A horpácsiak a legkülönbözőbb helyszíneken dolgoztak, a legkülönbözőbb szakterületeken: ácsként, kőművesként, lakatosként, asztalosként, de a legtöbben segédmunkások voltak, a szakmát általában nem tanulták ki. Nyáron, a szabadság ideje alatt az aratásban vettek részt, télen, ha lehetőség adódott az erdészethez jártak fát vágni, fűrészelni. Már vonattal utaztak a fővárosi munkahelyeikre. Dejtárig begyalogoltak, ott szálltak fel. 1909-ben nyílt meg a Vác–Drégelypalánk–Balassagyarmat vasútvonal.

Hétfőn hat órakor kezdődött a munka, így már vasárnap este útnak kellett indulniuk, és szombat este jöttek haza. Az ennivalót otthonról vitték, ez legtöbbször kenyér és szalonna. Pesten albérletben laktak, igen mostoha körülmények között, a szerencsésebbek olykor munkásszállóra is bekerülhettek.

Horpács népességszámának alakulása tekintetében ellentmondásosak forrásaink. 1900-ban például az egyik adat szerint 260-an éltek itt, míg egy másik adatközlés 325 horpácsi lakosról tud. Más források szerint a háromszázas lélekszámot csak az 1920-as évektől haladta meg a település. 1930-ban 368-an élnek itt, míg a falu történetének legtöbb lakóját 1941-ben mutatták ki, ekkor 402-en voltak. Az 1940-es összeírás adatai szerint 133 volt a tizenöt évesnél idősebb férfi, míg a nőknél ez a szám 147. Özvegyet találunk ugyan, de elvált embert nem, egy férfi kivételével. A lakosok döntő többsége továbbra is római katolikus vallású, ők 381-en voltak. Négy református, nyolc evangélikus és kilenc izraelita élt még Horpácson. A négyszáz magyar lakos mellett két szlovák nemzetiségűt is feltüntettek.

A település területe 1930-ban 1150 katasztrális hold. Ezen belül a művelési ágak és azok arányai a korábbi viszonyokat tükrözik: 906 hold szántó, negyven hold kert, 73 hold rét, kilencven hold legelő, egy hold erdő. (Szőlőt nem jegyeztek fel az összeírások.) Horpácson a határ 1913-ban összesen 11 340 koronát jövedelmezett. Ennyi nagyjából Pusztaberki jövedelme is. (Borsosberényben ennek a duplája, Nagyorosziban a háromszorosa.)

Horpács község önkormányzata az 1930–1940-es években általában évi hétezer pengőből gazdálkodott. (1929-ben 7394, míg 1932-ben 6936 pengő volt a kiadásuk.) A bevétel ettől mindig elmaradt, a hiány nagysága is eltérő, átlagosan kétezer pengő körüli.

Ebből a pénzből nem lehetetett a falut fejleszteni. A legszükségesebb eszközök beszerzésén kívül a meglévő állapot fenntartására volt csak lehetőség. 1929-ben például vásároltak két négyüléses iskolai padot, egy vizeslajtot (vízhordó szekér), furattak egy kutat az iskolánál, és jutott még támogatás a leventeoktatásra is. A bíró akkor Vitéz János volt, a jegyző Kaszás Kálmán, de ő természetesen körjegyző, és Borsosberényben dolgozott. A falu tisztségviselői rajtuk kívül: Vas Károly aljegyző, dr. Balla István körorvos, Pőstényi Antal pénztáros, Dedek József közgyám, Horváth István tanácsos, Kovácsik Anzelm tanácsos, Vajzer Ferenc szolga, özvegy Szercsány Ferencné szülésznő, Vitéz István halottkém. A képviselő-testületi ülésekre a tisztségviselőkön kívül meghívták a legtöbb adót fizető horpácsiakat. Ezekben az években a következőket: dr. Mikszáth Kálmán, Fischer Gyula, Csillag Soma, Beyer Károly, Pőstényi János, Macska József, Zsámboki György.

Az 1932-es községi jegyzőkönyv szerint a hiány fedezésére községi pótadót kellett kivetni, és kaptak 2554 pengő államsegélyt meghatározott céllal. A főbb kiadások élén – nagyságrendben felsorolva – a falu igazgatási költségei állnak, ezt követte a vármegyei kiadásokhoz való hozzájárulás. Még mindig ezer pengő fölött adtak ki a falu közegészségügyi és állategészségügyi feladatainak ellátására. A tanügy költségei megközelítették az ezer pengőt, ezenkívül a tűzrendészet, a közművelődési és az egyházügy, a vagyonigazgatás, a szegényügy szerepel a kiadások között. A beruházásokra hétszáz pengő jutott.

Az egyes rovatokon belül az alábbi főbb feladatokat kellett megoldaniuk: a tűzrendészet területén tűzoltószerek beszerzése, kéményseprési feladatok, a tűzoltóparancsnok kiképezése; a közegészségügy és állategészségügy vonatkozásában a Derék-patak szabályozása, tenyészállatok tartása, a méntelep fenntartása, járványkórház fenntartása és természetesen a körorvosi kiadások szerepelnek; a tanügyben az iskolafenntartási költség, iskolaszerek, testnevelési hozzájárulás és a tanító járandósága alkották a tételeket. A közművelődés és egyház rovatáról segélyt adtak az egyházközségnek, és támogattak öt egyesületet, ezek: a megyei gazdasági egyesület, az országos faluszövetség, a vöröskereszt, a megyei múzeumi társulat, a mentőegyesület. A közlekedés rovat legfőbb kiadásait az utak és hidak javítására fordították, közterületeken gyümölcsfákat ültettek. A vagyonigazgatás tételei az épületek fenntartását és a jegyzői lakbér költségét tartalmazták.

Ugyancsak 1930-ban ismerjük a falu belső tagolódását is. A település lélekszáma ekkor 368 fő, ebből kereső 171, míg az eltartott 197 fő. A foglalkozási ágak szerint a legtöbb horpácsi – 102 fő – őstermelő, azaz helyben él, és mezőgazdasági tevékenységet végez. Az iparban dolgozik 48, a kereskedelmi és hiteléletben hét, a közlekedésben két, a közszolgáltatásban négy, nyugdíjas egy, házi cseléd hét fő. A birtokviszonyok szerint száz katasztrális hold fölött egy birtokos és egy bérlő gazdálkodott Horpácson. Tíz és ötven katasztrális hold közötti területet birtokolt egy helyi gazda. A legtöbben, szám szerint 119-en, egy és fél hold közötti területet tudhattak maguknak. Egy hold alatti területe egy horpácsinak volt. Összesen 29 gazdasági cselédet regisztráltak ekkor. Az iparban 47-en dolgoztak, a házi- és népi iparban egy személy. Ezenfelül önálló iparos hét élt Horpácson, egy tisztviselőt és 36 segédmunkást írtak össze, akik bizonyára ingázók lehettek. Három tanoncot is feljegyeztek.

Továbbra is gond – sok évszázada már – a falu útjainak kiépítetlensége. Ebben az évben például a balassagyarmati IV. rendű vicinális út Horpács– Pusztaberki közötti szakaszára és a Rákóczi út építésére kértek segélyt, mert ez a mintegy százötven méternyi rész hiányzott még a két falu közötti szilárd burkolatú útból, és ezt saját erőből nem tudják megoldani. Meg is ítéltek számukra a vármegyei közútalapítványból ezer pengő segélyt és ezer pengő kölcsönt.

Ahogy az útkérdés, megoldatlan a falu villamosítása is. Már 1927-ben született képviselő-testületi határozat, hogy a község a megye által létesítendő áramszolgáltatásba bekapcsolódik, de erre évtizedekig nem került sor. 1942-ben Borsosberénnyel együtt fordultak az illetékes szaktárcához ez ügyben, ám kérvényük még nagyon sokáig a hivatalok útvesztőit járta, majd csak 1952-ben gyullad ki a villanyfény a faluban. Természetesen még nem minden házban.

A település hétköznapjait hagyományos módon szervezte. A plébános kéthetente járt át misézni Borsosberényből. A kevés evangélikus hívő még mindig a Mikszáth-kastélyban tartotta az istentiszteletet, a zsidók ünnepeikre a legközelebbi város, Balassagyarmat zsinagógájába utaztak. Az orvos Nagyorosziból járt át, ekkor már autóval sietett a betegekhez. A gyógyszertár is ebben a mezővárosban volt elérhető. Piacozni szintén Nagyorosziba mentek, de vásárra már Balassagyarmatra utaztak, helyesebb azt mondani: gyalogoltak. A faluban egy zsidó kereskedő tulajdonában lévő szatócsbolt és kocsma működött, ha húsra volt szükség Nagyorosziba mentek át vásárolni, miként ruháért, cipőért is. Az emberek szegények voltak, hitelre vettek szinte mindent. Napszámba jártak a gazdag zsidó birtokoshoz, Csillag Somához vagy a Mikszáth-birtokra. Jövedelmüket olykor csempészettel egészítették ki, főleg ha befagyott az Ipoly. Kovácsműhely működött a faluban. A csendőrök székhelye szintén Nagyorosziban volt, onnan járőröz-tek Horpácson is.

Fő terményük továbbra is a búza, árpa, rozs, de ebben a században már a kukorica is. Burgonyát keveset termesztettek, mert ahogyan mondták: „a burgonyát a horpácsi határ nem bírja”. Állatot mindenfélét tartottak. Gyümölcsfákat is az e tájon megszokottakat találunk: szilva, körte, alma, barack. Szőlőt műveltek a ház körül, szinte mindenki novát. Kenyeret ekkor még otthon sütöttek, csak később jártak át Patakra egy héten egyszer, hogy két-három kenyeret hozzanak a családnak.

Népviseletet ekkor már nem hordtak, a XIX–XX. század fordulójára gyakorlatilag kivetkőztek. Olykor a ház körüli munkához még felvették a mellényt és a hosszú kötényt. A nők magas nyakú blúzt viseltek gyöngysorokkal a nyakban. Rádió nem volt a faluban. Mikszáthéktól, a kastélyból hallatszott ki néha a hangja. A hírlapok közül egyedül a Friss Újságra fizettek elő néhányan. Politikailag a kisgazdapártnak voltak hívei a faluban. A búcsút korábban december 8-án tartották, ezt áttették a falu védőszentjének a napjára, szeptember 12-re. Nem volt gyakori a sok gyerek, a legtöbb családban három született. Az emlékezet megőrzi a falu határneveit is. Almáspusztán volt a szeszfőzde, Jánosipusztán a juhászat. A továbbiak: Szomolyapuszta, Kakaspuszta, Proletár-dűlő, Harászka, Dinnyeföld, Mikszáth-föld, Parasztok földje, Paskomföld, Német-rét, Bíró-kúti, Egyházas-oldal.

A körjegyzőség 1895-től kezdődően Borsosberényben működik. A körjegyzők olykor évtizedekig megmaradtak hivatalukban: Boncz Béla (1895– 1922), Kaszás Kálmán (1922–1935), Matyóka Ferenc (1935–1938), Simó Dénes (1938–1940), Meskó Sándor (1941–1943) neve jegyzendő fel ezekből az évtizedekből. A falu lakói közül a ma élő idősek szinte kivétel nélkül emlékeznek Dedek Józsefre, aki hosszú évtizedekig volt Horpács tanítója. Az iskola volt a falu egyetlen intézménye ekkor.

A századfordulón 32 tankötelest írtak össze Horpácson, közülük 25 rendes tanköteles, ismétlő osztályba jár hét diák. Valamennyien katolikus vallásúak. Az iskola egy tantermes és egy tanerős. A római katolikus hitközség tartja fenn. Felszereltsége hiányos, magyar tannyelvű. Ugyanakkor írják le: „mindennapi tanulóinak” (azaz a rendszeres iskolába járóknak) a száma tíz, évi átlagban huszonöt, míg az ismétlőké öt. Borsosberényben ugyanakkor 125 elemista tanult a szintén egy tantermes, egy tanerős iskolában. Nagyorosziban viszont a 294 diákot, egy három tantermes iskolában, három tanító oktatta, és volt egy izraelita magániskola is.

Korábban képesítetlen tanítók oktatták a horpácsi diákokat, de a XIX. század végétől már okleveles tanítók, mint Rolik József, Bárdossy Endre, Tóth János Ferenc. 1900-ban Kedvessy Etel, végzettségére nézve okleveles óvónő volt a tanító. Dedek József neve 1921-ben tűnik fel egy furcsa és méltatlan ügyben. Valaki vagy valakik Horpácsról feljelentették, hogy egy Felhőszakadás című darabot akar bemutatni a diákjaival, de a darab „hallomás szerint a proletárság és burzsoázia közötti küzdelmet tárgyalja”. Dedek József sértetten utasítja el vádat jelentésében.

Pünkösdhétfőn a már végzett növendékeivel adatta elő Gerő Károly színművét mintegy harminc néző előtt, a bevétel 245 koronát tett ki. „A nép lelkének művelődése volt egyedüli célom” – írta, majd hozzáfűzte: „Kérem ne tessék magát egyoldalú és rosszakaratú információk által befolyásoltatni.”

Megvédte őt az iskolaszék elnöke is. Borsosberényből Pesti Imre feljegyzésében dicsérte a tanítót mondván: „a horpácsi elmaradott népet és ifjúságot a modern kor színvonalára emelni iparkodott”. Szerinte „korlátolt felfogású elemek” a besúgók.

A rendőrség a bejelentés alapján „incognitó” két titkos rendőrt küldött ki, akiknek a véleményét a tanfelügyelő a jelentésében így összegezte: „Vizy Zsigmond százados, nemzetvédelmi tiszt közölte velem, hogy Dedek József ellen emelt vádak teljesen alaptalanok. Intézkedés szüksége fenn nem forog.”

1945 után a falu is próbált alkalmazkodni a megváltozott társadalmi körülményekhez. A legtöbb vita itt is a földosztást kísérte. Hosszú, két évig tartó perekkel, tiltakozással együtt járó folyamat volt ez. A földosztó bizottság elnöke Vach Lajos, tagjai: Vince István, Vitéz István, Macska Anzelm, Macska János, Majer Lajos, Mayer Károly, Kovács József. Horpácson 85 személy között háromszázötven hold földet osztottak szét 1945. április 16-án. A kiosztott földterületek nagysága 0,8 katasztrális holdtól nyolc holdig terjedt. A legtöbben, szám szerint tizenheten nyolc holdhoz jutottak. Tizenhatan kaptak egy holdat, tizenöten két holdat, tizenegyen négy holdat és tízen három holdat fejenként, a többiek ennél kevesebbet.

A bizottság első döntését 1945. április 16-án hozta meg. Elsőként Csillag Soma birtokának felosztására került sor. A döntés értelmében a birtokos 276 kataszteri hold szántóját és 27 kataszteri hold nagyságú rétjét megváltás mellett igénybe veszik. Indoklásuk szerint Csillag Soma „bár a föld jövedelméből élt, de saját kezűleg azt nem művelte és nem származott földműves szülőktől”. Horpács határterülete 1090 kataszeri hold és ebből a helyi gazdák tulajdona eddig alig tett ki száztíz holdat s ez 57 család között oszlott meg. „Egyebekben is a földmíves nép évszázados álmát valósítja meg a földigénylő bizottság akkor, amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete alapján birtokába akarja adni ősi jussát, a földet” – fogalmazzák meg a horpácsiak politikai üzenetüket.

A második döntésükkel gróf Berchtold Miklósné részét is elveszik és szétosztják (a tulajdonos 1945-ben hunyt el). A birtok nagysága százötven hold szántó és tizenöt hold rét.

Harmadjára a Mikszáth család birtoka került sorra. Úgy döntöttek hogy dr. Mikszáth Kálmán és Mikszáth Edit 236 holdnyi birtokából a száz hold feletti részt kisajátítják.

Három nap múlva már részben módosították a három kérdésben hozott döntést. Csillag Soma 276 holdnyi birtokából 176 holdat rendeltek megváltani, Berchtold Miklósné birtokát teljes egészében megváltják, míg a Mikszáth család tulajdonában kétszáz holdat hagynak, a többit megváltják.

Az egyéni jelentkezőkön kívül hamarosan jelentkeztek mások is. Így például július 28-án a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt

ifjúsági szövetségének helyi tagozata háromholdnyi sportterületet kért Berchtoldné részéből az úgynevezett Pusztatemplom-dűlőben, „a mai kornak megfelelő sporteredményt” akarnak elérni, ezért akarnak ott egy sportpályát kialakítani. Sándor János a Mikszáth család almási pusztáján volt cseléd 1944–45-ben. Ő fellebbezéssel élt, mert hiába igényelt földet, a horpácsiak elutasították, mondván, hogy későn adta be a kérvényét. (Július 3-án a megyei földbirtokrendező tanács dörgedelmes levélben utasította őket döntésük megváltoztatására.)

A földosztás legnagyobb sérelme volt, hogy a felsőbb szintű döntések miatt – érdekeik védelmében – szembefordultak Patak és Nagyoroszi lakóival. Július 27-én ugyanis előírták Horpácsnak, hogy kötelesek Pataknak százötven katasztrális hold nagyságú földet átadni. Ezt számos fellebezésben vitatták, és nagyon sérelmesnek tartották. Szeptemberi panaszaikban egyenesen így fogalmaztak: „ez nemcsak megbotránkoztató, hanem Horpács község lakosságát annyira bizalmatlanná tette a földosztást illetőleg, hogy a földkérdés itt már alig érdekli a népet”. Úgy vélik, ez az intézkedés „Horpács és Patak között örökös viszályt teremtett”.

A döntés hátterében az állt, hogy a megyei birtokrendezési tanács úgy vélte, Patak jogos igényét a rendelkezésre álló földterületből nem tudják kielégíteni. Ott kétszáz jogos igénylő, de összesen csak 219 hold kiosztható föld van. Ezzel szemben Horpácson 389 holdnyi föld oszható fel 83 igénylő között. Ráadásul a pataki igénylők mind földművesek, míg a horpácsiak között 29 ipari munkás is van: kőművesek, akik Budapesten dolgoznak.

Ebben az ügyben hol Balassagyarmaton, hol a két faluban tartottak egyeztető tárgyalásokat. Az 1946. február 6-i, Patakon tartott tárgyalás azért érdekes, mert ebből adatokat ismerünk meg Horpács helyzetéről. Érveik felsorolásához a település leírását is mellékelték. Eszerint Horpácson ekkor 417-en élnek, 71 százalékuk földműves, 29 százalékuk iparos, kereskedő, egyéb foglalkozású. A falu földterületének megoszlása: szántó 919 hold, rét hetven hold, legelő 74 hold, szőlő és gyümölcsös három kertben összesen 24 hold, így a falu termőföldje 1090 hold. Horpácson 36 földigénylő van, közülük nyolc gazdasági cseléd és nincstelen mezőgazdasági munkás, tizenhét törpebirtokos és tizenegy földműveléssel is foglalkozó ipari munkás.

Miután ekkor sem születt megállapodás, a kérdésben az Országos Földbirtokrendező Tanács hozta meg a véghatározatot 1946. március 1-jén. Kötelezték Horpácsot, hogy Pataknak engedjen át hatvanholdnyi földet, Oroszi is százhúsz holdat, míg Patak engedjen át Dejtárnak 56 holdnyi rétet. Elrendelték továbbá, hogy Horpács községben „a jutattási átlag az összes földigénylőknél egy holddal emelendő.” Március 17-én Patakon egyeztek meg végül, mit adnak át egymásnak, szakértői bizottság felügyelete mellett.

Nagyoroszival egy erdő ügyében különböztek össze már 1945. április 16-án. Berchtold Miklósné birtokából hatvan-hatvanöt holdnyi erdőrészt kérnek Horpácsnak, ami ugyan nagyoroszi határában van, de az orosziak már kaptak kilencszáz holdnyit ebből. Amit ők kérnek az a „Fenyves néven ismert erdő” volt. A nagyorosziak április 19-én természetesen elutasították a kérést, ők a nincstelen igénylők között akarják szétosztani ezt az erdőrészt, „Horpácsnak egyébként is van Borsosberényben erdeje” – fűzik hozzá.

De a helybeliek is elégedetlenek. Többen és többféle okból kevesellték a nekik juttatott földet. Az 1946-os iratok szerint például Glózik János olyan keveset kapott, hogy abból nem tud megélni, legalábbis így panaszolja. Macska István személyes, családi gondjai miatt kér többet. Macska Menyhért a betegségére hivatkozott, Macska Anzelm azért tiltakozott, hogy a háza melletti földet ne adják át a patakiaknak. Szercsányi Ferencné szülésznő is többet kér, mert az jár neki, és az almáspusztai cselédek is bejelentették igényüket két-két holdnyi földre.

Voltak viszont, akik visszaadták, mert képtelenek élni a számukra juttatott lehetőséggel. Gordos Lajos és Riczi Jánosné azt írta, van ugyan kilenc hold földjük, de lemondanak egy-egy holdról, mert „igavonó állatjuk nincs, így nem bírják a fent jelzett területet bedolgozni”. Gerhát Mártonné, akinek már van két hold szőlője, nem kér újabb két holdat, mivel „nincsen senki, aki segítene neki, mert fia, aki segíteni tudna, az valahol fogságban van”.

1947-re pont került az ügyek végére, február 14-ével megszűnt a földigénylő bizottság, befejezte munkáját. Egy kérése volt még, de azt a falu nevében és javára tette: gróf Berchtold Miklósné hajdani s most üres épületeiből kérnek néhányat a község céljaira.

A falu életét az 1946 május 25-én megalakult nemzeti bizottság irányította. Elnöke: Réti József, tagjai: Macska János és Kovács József a kisgazdapárt, Bázlik Pál és Pincze István a parasztpárt képviseletében.

1949-ben megalakult a földművesszövetkezet. Március 27-én tartották meg az alakuló ülésüket. A szövetkezet meghirdetett célja: „a tervszerű mezőgazdasági termelés elősegítése”, gondoskodik a mezőgazdasági termeléshez szükséges berendezések meglétéről, tervszerű gazdálkodást folytat a mezőgazdasági ingatlanon, működési területe a lakosságát ellássa árucikkekkel. Gondoskodnia kell arról is, „…hogy tagjai közösségi szellemben nevelődjenek (…) haladó szellemű társadalomtudományi tájékozottságot szerezzenek.” Az alakuló ülésen tizenöten vettek részt, mindenki egy üzletrészt jegyzett. Három évre megválasztották a vezetőséget. Az igazgatóság tagjai: Vitéz István, Vach Lajos, Markovics Pál, Dian István, ifj. Glózik János. A felügyelőbizottság tagjai: Pince István, Dankó Ferenc, özvegy Rados Józsefné. A Földművesszövetkezet tagjai: Vitéz István, Vach Lajos, Markovics Pál, Dian István, Vitéz Veronika, ifj. Glózik János, Pince István, Dankó Ferenc, özv. Rados Józsefné, Szabó József, Varga István, Dobsányi József, Gere Pál, Lulcsó János, Szorcsik József, Majer Károly, Bogdány Béla, Mike János, Jakus István, Benyus Ármin, Russói József, Jakubecz József, Jakubecz János, Berényi János, Kristóf József, Kiss Józsefné, Vajzer József, Ádám Mátyás, Gordos ferenc, Palkovics Ferenc, ifj. Szunyog István. (A feljegyzés szerint valamennyien földművesek.)

Az 1950. évi zárszámadáskor a tagok száma 37 fő, az igazgatósági tagok kicserélődtek. Az új vezetőség: Vach Lajos, Gréczi Ferenc tanító, Palkovics Béláné, Dian István, Jakus István, Vitéz Veronika. Pénzforgalmuk 50 082 forint volt. Ebből a bolt árubeszerzése 41 212 forint, eladási bevétele 45 453 forint. A munkabérek a központi igazgatásban 948 forint, a boltban 1285 forint, míg a termelési üzemágban 1175 forint. A zárszámadási jelentés végső summázata: „Szövetkezetünk müködését 1949. szeptember 23-án kezdte. Az 1949-es üzletrész 1170 forint 91 fillér veszteséggel végződött. A veszteség a megindulással kapcsolatos munkabérek közterheiből adódott.” 1950 után a földműves-szövetkezetet körzetesítették Nagyoroszi központtal. Ide tartoztak Horpács, Borsosberény és Pusztaberki szövetkezetei is.

Horpács minden területen normalizálta helyzetét. 1948-ban az előírásoknak megfelelően megalkotta szabályrendeletét. Ekkor még a nógrádi járáshoz tartozott, később lett a kialakított új járás, a rétsági része. A falu életét tízfős képviselő-testület irányította. A községi bíró helyettese a közgyám, a hivatalban egy segédjegyző és egy altiszt dolgozott. Rajtuk kívül teljes vagy részmunkaidőben foglalkoztatott községi alkalmazottak: mezőőr, tűzoltóparancsnok, szülésznő, iskolai tanító. A bíró ekkor még Glózik János. A faluban 84 lakóházat tartanak nyilván, a közterületen (a pusztán) még hármat. Az első tanácselnök Bogdán Béláné lett, rá nem jó szívvel emlékeznek itt elfogult, szélsőséges magatartása miatt.

Jelentős esemény a falu életében az iskola államosítása. 1948 nyarán a Nógrád megyei nemzeti bizottság kérte a községi nemzeti bizottságot, hozza meg e tárgyban az intézkedést. A felhívás szövege egyértelművé tette, hogyan kell dönteni Horpácson is: „a kormányzatnak nincs más célja, mint az, hogy az állam az iskolák, a tanítás egységesítése érdekében teljesíthesse a feladatot, amely eddig is állami feladatot képezett volna. (…) A fekete reakció propaganda hatása mind rágalom (…), az egységes tanításban helye lesz maradéktalanul a vallásoktatásnak is.” 1948 júniusára a horpácsi is állami iskola lett.

Ekkor már Gréczi Ferenc ifjú tanító vezette. Az ő leírásában ismerjük annak állapotát ebben az évben. Osztatlan fiókiskola, Borsosberényhez tartozik. Tanítási nyelve magyar. Egy iskolaépület van, abban egy tanterem. Van még egy tanítói lakás is. A tanulók száma 34, két tanulócsoportban dolgoznak.

Az 1956-os forradalom horpácsi változásai csak jóval később, október 28-án váltak láthatóvá. Ezen a napon összehívták a falugyűlést. Közösen döntöttek arról, hogy azonnali hatállyal leváltják a tanács vezetőit és a községi pártalapszervezet tisztségviselőit is. A falu ügyeinek intézésére tízfős forradalmi bizottságot választottak. Az elnök Farkas Lajos lett. Létrehozták a rend védelmét szolgáló nemzetőrséget, Kocsári István vezetésével. Atrocitás, szélsőséges magatartás nem fordult elő. Nagyorosziban, Rétságon ahol katonaság állomásozott, mindvégig feszült volt a helyzet. Borsosberényben is 28-án alakították át a falu vezetését. A termelőszövetkezet is megmaradt Horpácson, egyetlen tag lépett ki.

Az 1951-ben alapított horpácsi Lenin termelőszövetkezet III-as típusú volt, ami a legmagasabb közösségi formációt jelentette. A szövetkezet elnöke Palkovics Mihály lett. Természetesen nem lépett be mindenki, jöttek agitálni, igen erőszakosak voltak – mondják a visszaemlékezők. A tsz központja egy ideig a Mikszáth-kastélyban működött.

Az 1960-as adatok szerint a 48 tag ötszázhúsz holdon gazdálkodott. Kevés eredménnyel, hiányos eszköz- és állatállománnyal, de becsületesen dolgoztak. Volt két tehenük, ezek mellé vettek ekkor öt újat. A kilenc anyakocához másik tízet akartak vásárolni, és a „szárnyasállomány” százhatvan aprójószágból állt. Nagyratörő terveik voltak, ötven férőhelyes növendék-istállót és egy száz köbméteres ároksilót akartak építeni. Ebben az évben százhetvenezer forint állami támogatást is kaptak. Egy korabeli újságcikk a sajátos munkaverseny hangnemében dicséri a legjobbakat, akik a legtöbb munkaegységet érték el. Így Hajdu Pál juhászt, Dian István traktorost, Majer Károlyt és Russói Jánost. A nők közül Palkovics Béláné és Holics Józsefné volt a legszorgalmasabb.

Az 1960-as évek kezdetétől nyilvánvalóvá vált, hogy a kis Horpács nem bírja a versenyt a környező nagyobb településekkel. Természetesen a párt írta elő, hogy az élet minden területén törekedni kell a nagy egységek kialakítására, mert azok hasznosabbak, eredményesebbek. Ezek voltak a nagy összevonások évei, évtizedei. Gyakorlatilag a falu leépítése is ekkor kezdődött meg. Hamarosan ottmaradt intézmény és munkahely nélkül, s megindult a rendkívül gyors és nagyarányú elvándorlás. Azt még kiheverték volna, hogy 1962-ben összevonták a községi pártalapszervezeteket, s Horpácson csak MSZMP- pártcsoport működött. Nagyobb csapás volt a termelőszövetkezetek egységesítése. 1961-ben Nagyoroszihoz tartoztak, és Egyetértés Tsz néven működtek tovább.

A látszólag kedvező döntés számos nem várt, de előrelátható kellemetlenséggel járt. Felerősödtek a falvak közötti ellentétek. A kisebb téeszek úgy érezték, a nagyobb központ, amelyhez hozzácsatolták őket, mindig jobban jár, minden területen annak dolgozói, az azon a településen élők vannak a kedvezőbb helyzetben. Csökkent a munkakedv, a közös gondolkodás felelőssége. Egyre többen mentek el az ipari üzemekbe dolgozni, s az asszonyokon kívül lassan nem maradt munkaerő Horpácson a földek művelésére.

1970-ben megszüntették a községi tanácsot, összevonták ezt is a borsosberényivel. Így aztán most már a falu hétköznapjainak ügyintézéséhez is buszra kellett szállniuk a helybeliknek, rendkívüli módon lelassult az ügyek intézése. Horpács joggal érezhette ugy, hogy lefejezték, semmije sem maradt.

1980-ban pedig összevonták az általános iskolát és a nevelőotthont. Már előbb, 1977-ben a nevelőotthon szakmai tevékenységében alapvető változás történt. A hatvanfős alsó tagozatos fiú nevelőotthon helyett ugyanolyan létszámmal „koedukált, szintrehozó, speciális nevelőotthont” hoztak létre. Ők a helyi, négy tanulócsoportos általános iskolába jártak eddig, de, írja a megyei rendelet „oktatásuk, nevelésük, egységes irányítást követel”. Az átszervezés utáni megyei tanácsülés 1980. december 18-án döntött az egységesítés mellett, s az új intézmény elnevezése Nevelőotthon és Általános Iskola lett. Az iskola és a két nevelői lakás kezelői joga a nevelőotthoné maradt.

Ezekben az években a falu lassan felfedezett legfontosabb értéke már a Mikszáth-hagyomány lett. Így jutott el oda a település, hogy legújabb kori történetének legfurcsább és legérdekesebb döntését meghozza. Nem tudjuk, volt-e a dologban szerepe felsőbb kezdeményezésnek, de 1960-ban az országos Mikszáth-ünnepségek hatására javasolták, hogy Horpács változtassa meg a nevét Mikszáthfalvára. Ilyesmire addig csak egyszer volt példa a magyar történelemben, s az is éppen Mikszáthtal esett meg: 1910-ben szülőfaluját, Szklabonyát nevezték el róla Mikszáthfalvára. (Érmindszent csak 1977-ben veszi majd fel Ady Endre nevét.)

A községi tanács küldte be az előterjesztését a megyei tanácshoz, kérve annak kedvező döntését. Az indoklás pontosan mutatja azokat az ideológiai sémákat, amelyekbe ekkor Mikszáthot s a falut is belekényszerítették. Egészen biztos, hogy a horpácsiak nem tudtak így fogalmazni: „a nagy realista író a község dolgozóinak emlékezetében él, és már korábban az író kastélyában Mikszáth-múzeumot rendeztek be”. A döntés megjárt minden fórumot: elfogadta a falugyűlés, a járási végrehajtó bizottság, és 1960. február 2-án a megyei tanács is. A határozati javaslatot a megyei tanácstagok egységesen, ellenszavazat nélkül támogatták „arra való tekintettel, hogy a községben a nagy realista iró életéről sok tárgyi emléket őriznek, és a község dolgozóinak emlékezetében munkássága és emléke elevenen él”. A megyei tanács az akkori szabályok szerint felterjesztette a névváltoztatási kérését a forradalmi munkás–paraszt kormány titkárságához, ahol minden bizonnyal elutasították, mert a falu neve mindmáig változatlan.

A horpácsiak gondjai állandósultak. Változtani nem tudtak a helyzeten, a nekik juttatott állami alamizsna nem segített az előrelépésben. Könyvtáruk kicsi és alig gyarapodó. Művelődési házuk nem volt, bár többször is megfogalmazták a szükségességét, mindhiába. A fiatalok elköltöztek, s nem jöttek vissza iskoláik elvégzése után. Nincs orvosi rendelő, hiába írnak kérvényeket ebben az ügyben is számolatlanul. Nincs házhely, hogy építeni lehessen, nincsenek iparosok a településen, hiszen a fogyatkozó népesség nem tudná őket elegendő munkával ellátni. Így most már mindenért valóban a környező községekbe kell beutazniuk, a meglehetősen ritkásra szervezett autóbuszjáratokkal. 1969-től van már ugyan törpevízműve a településnek, de bővíteni kellett volna, amire már nem futotta a költségvetésből. Horpácsnak volt futballcsapata, önkéntes tűzoltótestülete. Olykor rendeztek a helybeliek szüreti felvonulásokat, nagy bálokat, megtartották a búcsú hangulatos ünnepét is. Filmvetítéseket szerveztek, de aztán ez is abbamaradt. A múzeum épülete előtt állt meg néha egy-egy busz, hogy Mikszáth emlékét keressék ebben a „majdnem Mikszáthfalvában”. De ebben sem volt sok köszönet. Az idegenek csalódtak a kiállítás, a falu látványában, lehangoltan távoztak Horpácsról.

Kovácsik Julianna (1925)
 
Gál Gábor, a világháború áldozata
 
Horpácsi honvéd
 
Horpácsi katonák bajtársaikkal
 
Mayer Lajos barátjával (1917)
 
Aratók (1940-es évek)
 
A Dian család és horpácsi gyerekek Drégely váránál (1940-es évek)
 
Horpácsiak Drégelypalánkon (1940-es évek)
 
Horpácsi katolikus fiatalok csoportképe (1946)
 
A Dian család (1940-es évek)
 
Cséplés (1950-es évek)
 
Horpácsi gazda (1950-es évek)
 
Asszony a Dian-családból (1950-es évek)
 
A hajdani iskola növendékei az 1950-es években. Középen Gréczi Ferenc és felesége
 
Gréczi Ferencné tanítónő kitüntetése
 
Az iskola egyetlen tanterme (1960-as évek)
 
Gréczi Ferenc diákjaival (1950-es évek)
 
Gréczi Ferenc tanító családjával (1960-as évek)
 
A régi iskola épülete

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet