Előző fejezet

TAKÁCS MIKLÓS

Az észak-adriai térség és Magyarország 11-12. századi,

korinthizáló oszlopfőinek levélornamentikája

Összehasonlító elemzés

 

I. Előszó

Az elemzés célja: kideríteni, kimutathatók-e kapcsolatok az időrendi szempontból egykorú magyar és észak-adriai fejezetek között, különös tekintettel a magyar szakmai körökben kevéssé ismert észak-dalmáciai és isztriai emlékanyagra. E kérdésfeltevés egyáltalán nem tekinthető újdonságnak a magyar művészettörténet-írásban. Marosi Ernő kandidátusi értekezésében két rövid, de igen tartalmas megjegyzést1 is közzétett az egyik esztergomi féloszlopfő2 (2. kép) mintakincsének eredetéről, alapos érveket sorakoztatva fel az e tagozatot díszítő növényi motívum aquileiai eredete mellett. Pontosabban: felfogása szerint az esztergomi féloszlopfőt díszítő tüskés végű, belső ívükön fúrt lyukacskákkal is tagolt levélkék végső soron ugyan középbizánci eredetűek, Magyarországra azonban csak az észak-itáliai, úgynevezett italobizantin művészet közvetítésével jutottak el. Marosi Ernő állásfoglalásának súlyát pedig két tényező is növeli. Egyrészt az, hogy érvelése radikális szakítást jelent Gerevich Tibor évtizedeken át rendkívüli népszerűségnek örvendő elméletével,3 miszerint e levélke a honfoglaló magyar fémművességből került volna át a kőornamentikába. Másrészt az sem elhanyagolható szempont, hogy Marosi Ernő a 11. századi Magyarország egyházi építészetének egyik leggyakoribb növényi motívumát állította vizsgálódása középpontjába. Hiszen az esztergomi fejezeteken látható levélkékhez hasonlóak díszítik a korszak kőfaragványai közt vezető szerepet játszó veszprémi4, illetve a feldebrői5 oszlopfőt, valamint az utóbbi évtizedben feltárt és/vagy közölt szerémségi fejezetek jó részét.6 (3-6. kép)

A Marosi Ernő által vázolt eredeztetés meggyőző ereje ellenére is úgy véljük, érdemes még egyszer áttekinteni az aquileiai oszlopfők7 levélornamentikájának a stíluskörét. (7. kép) Nem elsősorban azért, mert az esztergomi és a vele rokonítható oszlopfők észak-itáliai eredeztetése - legalábbis a dolgozat írója számára - nem lenne elfogadható. Nem is amiatt, mert Marosi Ernő okfejtése sajnos eléggé visszhangtalan maradt a magyar középkorkutatásban. Hanem sokkal inkább annak kiderítése érdekében, hogy tényleges, azaz, közvetlen aquileiai kapcsolatokkal kell-e számolnunk, vagy talán érdemes figyelembe venni a tárgyalt oszlopfők motívumkincsének magyarországi meghonosítában további, más közvetítő területeket és „átadó" emlékeket is. A fentiek értelmében a dolgozat alapkérdése: betölthettek-e ilyen szerepet egyes Észak-Dalmáciában, illetve Isztriában épült, 11. századi templomok fejezetei. (Észak-Dalmácia fogalmába, a 20. században leginkább elterjedt álláspontnak megfelelően Zára (Zadar, Zara) városát és környékét, valamint a Kvarner- (régebbi, olaszos névformája szerint: Quamerói) öböl térségét értjük. A dolgozat írója nem tagadhatja, hogy nézete szerint a feltett kérdésre pozitív válasz adható, azaz, szerinte a párhuzamosságok több vonatkozásban is túlmutatnak a formai hasonlóságon. Az emlékanyag áttekintése talán akkor sem bizonyul teljesen hiábavalónak, ha e meglátás nem állná meg a helyét. A témaválasztás jogossága több további oldalról is alátámasztható. Így mellette szólhat egyrészt az is, hogy az aquileiai székesegyház Poppoféle átépítése egy, a 11. századi viszonyok között szokatlanul gazdag és sokrétű, regionális fejlődést indított el Velencében és annak környékén, illetve Isztriában és Észak-Dalmáciában.8 (1. kép) Másrészt a további vizsgálódás melletti érv az, hogy az észak-adriai térség délkeleti része a 11-12. század fordulója után a magyar korona országai közé tartozott.9 Harmadrészt pedig e kérdés felvetésére csábít a magyar-dalmát összehasonlító művészettörténeti vizsgálatok viszonylag csekély száma és egyenlőtlen megoszlása.

A felsorolt tényezők közül a két utóbbiról érdemes kicsit bővebben is szólni. A kutatástörténettel kezdve: első pillantásra szinte közhelyszerűnek tűnhet felvetni a magyarországi oszlopfők levélornamentikája esetében az északkelet-adriai közvetítő területek kérdését. Hiszen a magyar művészettörténet-írás klasszikusai közül már többen is utaltak az itáliai kapcsolatokat „átadó" dalmáciai műemlékekre.10 Ha azonban e megnyilatkozásokat közelebbről is megvizsgáljuk, azt kell tapasztalnunk, hogy túlnyomó többségük sajnos megmaradt az általánosságok szintjén. Ennek következtében pedig meglehetősen ritka a konkrét épületeket és faragványokat összehasonlító vizsgálat. E szemlélet jellemző sajnos még pl. Gerevich Tibor klasszikussá vált összefoglalására is. Gerevich - annak ellenére, hogy elődeinél jóval nagyobb összehasonlító anyagot vonultatott fel - pontosabb épületmegjelölés nélkül utalt Rab (Arbe) illetve Zára városára a szalagfonatos ornamentika előképeinek felsorolása során.11 Pedig e két városban több, legalább három-három olyan templom áll, amely sikerrel bevonható a magyarországi szalagfonat, és - ami dolgozatunk témája szempontjából még fontosabb - a korinthizáló oszlopfőket díszítő levélornamentika előképeinek vizsgálatába is. A jelen dolgozat kereteit túlnőné a dalmát-magyar művészettörténeti kapcsolatok szakirodalmának részletes áttekintése,12 annál is inkább, mert az elemzések túlnyomó többsége a későbbi korok emlékanyagát tárgyalja. A 11. század vonatkozásában pedig nem a növényi ornamentikára, hanem a fentebb már említett szalag-fonatra szokás inkább figyelni. E dolgozat témája miatt viszont külön kiemelendő, hogy a vésztői monostor egy akantuszleveles fejezettöredéke esetében Tóth Melinda vetette fel az adriai kapcsolatok lehetőségét 1994-ben13 - sajnos azonban pontosabb épületmegjelelölés nélkül.

A fentiekhez hasonlóan szétfeszítené a tanulmány szerkezeti felépítését a Magyarország és Dalmácia közötti politikai kapcsolatokat tárgyaló szakirodalom mégoly futólagos áttekintése is. Hiszen e kutatási téma - amely szorosan kapcsolódik a horvát királyságnak a 11. század végén bekövetkezett bekebelezéséhez, valamint a sorozatos magyar-velencei háborúkhoz - tudósnemzedékeket foglalkoztatott az újkor hajnala óta.14 Csak néhány közismert, de talán kevéssé idézett vonatkozásra érdemes ezen a helyen utalni. Az Adriai-tenger keleti partjai amiatt váltak jelentőssé, hogy mellettük vezetett a középkor egyik legfontosabb hajóútja Velencébe.15 A dalmát partok közelében pedig egészen az újkorig csak nappal volt tanácsos közlekedni, részben a hajózást nehezítő természeti akadályok, részben pedig a kalózok miatt. így számos kisebb-nagyobb dalmát kikötőváros részesedett a velencei hajóút hasznából. E hajóút legfontosabb kelet-adriai állomása Zára volt. Stratégiai jelentősége folytán válhatott e város a 6-11. században a bizánci Dalmácia adminisztratív központjává,16 a 12-16. században pedig a magyar-velencei háborúk legfontosabb színterévé.17

Az észak-adriai térség vázlatos térképe

1. Aquileia - székesegyház; 2. Aquilea - Museo, Magazzino paleocrist i ano; 3. Caorle - S. Stefano; 4. Chioggia; 5. Grado - székesegyház, S. Euphemia, trichora; 6. Nin/Nona - Sv. Marija/S. Mária; 7. Pádua - Museo Civico; 8. Rab/Arbe - Katedrala, Sv. Marija / Duomo, S. Mária; 9. Rab/Arbe - Sv. Andrija / S. Andrea; 10. Rab/Arbe - Sv. Ivan Krstite lj /S. Giovanni Battista; 11. Supetarska draga/S. Pietro in Valle - Sv. Petar; 12. Sv. Lovrec/S. Lorenzo in Pasentico - Sv. Mihovi l /S. Michele; 13. Trieszt - S. Giusto; 14. Velence - S. Barnába; 15. Velence - S. Euphemia di Guidecca; 16. Velence - S. Giovanni decollato; 17. Velence - S. Nicolo di Lido; 18. Zadar/Zára - Sv. Marija Velika/S. Maria Maggiore; 19. Zadar/Zára - Sv. Marija / S. Mária; 20. Krk / Veglia - Katedrala, Sv. Mihovil/ Duomo, S. Michele

Az elmondottakkal ellentétben a magyar kutatásban jóval kevésbé ismert ama szerep, amelyet a velencei hajóút északi részén, a Kvarner-öböl szigetvilágában több kisebb város: Rab, Osor (Ossero), Krk (Veglia) stb. betöltött.18 A felsoroltak közül dolgozatunkban az elsőként említett Rab (8. kép) kerül ismételten szóba, így mindenképp érdemes kiemelni néhány tényezőt gazdag középkori történetéből,19 annál is inkább, mert e város még a térséggel foglalkozó történészek, régészek körében is eléggé ismeretlen.20 A város az azonos nevű sziget nyugati oldalán, egy kis félszigeten létesült, és bizonyosan kontinuusan fennáll a Kr. előtti 1. századi alapítása óta. A forrásokban Rab általában kikötővárosként szerepel, de jelentős lehetett a luxusigényeket kielégítő kézműipara is, hiszen egy 1018-as adat szerint polgárai selyemmel is adóztak.21 A velenceiek 1000-ben terjesztették ki uralmukat első ízben a városra, és egészen a 11. század végéig váltakozó szerencsével harcolnak érte a horvát uralkodókkal.22 A helyzetet tovább bonyolította, hogy az Adria-parti városok közül minden bizonnyal Rab került először a magyar uralkodók látóterébe a 11. század negyedik negyedében. Így Lujo Margetic elemzése23 szerint Rabot már 1075-ben, tehát két évtizeddel Szent László hadjárata előtt is megpróbálták elfoglalni a magyarok - ekkor még sikertelenül. Ezzel ellentétben viszont 1105-ben e város is - némi ellenállás után hűséget esküdött Kálmán királynak.24 Az új igazodás azonban csak rövid ideig tarthatott: Rab városát már 1115-ben visszavette Velence, és azt meg is tudta tartani az elkövetkező évszázadokban. Hiába ismerték el a város polgárai a magyar korona fönnhatóságát több alkalommal is: így 1190-ben, 1242-ben és 1358-ban. A magyar uralkodók a rabi polgárok irántuk érzett szimpátiája ellenére sem tudtak tartósan berendezkedni e szigeten - minden bizonnyal a magyar-horvát hajóhad viszonylagos gyengesége miatt. Nem mulasztható el annak említése sem, hogy Rab városában több, a helyi hagyomány által magyar eredetűnek tartott, valójában azonban nem Magyarországról származó műtárgy található.25 Ezzel szemben viszont már több mint fél évszázada felmerült annak a lehetősége, hogy rabi mintaképe lehet egy magyarországi, 12. századi kőfaragványnak. Így Dercsényi Dezső egy e városból származó, szőlőindákkal és galambokkal díszített oszlopfőben ismerte fel az egyik somogyvári szintén szőlőt csipegető galambokat ábrázoló - oltárrekesztő előképét.26

II. Az esztergomi és vele rokon oszlopfők levélornamentikája

A dolgozat tárgya, azaz az észak-dalmáciai, isztriai és magyarországi 11-12. századi oszlopfők növényi ornamentikájának összevetése előtt érdemes röviden áttekinteni a magyarországi emlékanyagot. A fentebb már hivatkozott esztergomi féloszlopfő köréhez tartozó fejezetek ornamentikájának rendszerezését annak ellenére sem tudjuk megkerülni, hogy e motívumokat már több kutató is részletes leírta, legutóbb Tóth Sándor.27 A dolgozat gondolatmenete miatt az emlékanyagot e munkáktól eltérő tagolásban igyekszünk vizsgálni.

A magyarországi emlékanyagban a tárgyalt levélmotívum általában fejezeteken bukkan fel, kivételként csak két dombói fríz említhető.28 Az esztergomi féloszlopfőt díszítő tüskés akantuszlevelek (2. kép) szoros formai rokonságban állnak négy dombói29 (3. kép), valamint egy kői30 (Bánmonostor, Banostor) fejezet (4. kép) növényi motívumával. Ezen ornamentika csoportjába szokás sorolni még a veszprémi, illetve a feldebrői fejezetet (5-6. kép), az őket díszítő növények megfogalmazásában tapasztalható sajátos vonások ellenére is. Az új leletek közül pedig talán ide köthető még egy-egy mohácsi31 és Nagyecsed-sárvármonostori32 oszlopfő, annak ellenére, hogy mindkét esetben elég sajátos irányban fejlődött tovább a növényi ornamentika stilizálása. Végezetül: talán e stíluskörbe tartozhatott még a zselicszentjakabi33 oszlopfő, ha elfogadjuk, hogy e fejezet lepusztult felületének aljában látható, két kis levél tüskés akantuszlevél része.

Tekintsük át a felsorolt oszlopfők formai jegyeit! A fejezet egészének kompozicionális megfogalmazása alapján e fejezetek általában korinthizáló jellegűek - Sárvármonostor, illetve néhány kései, szerémségi példa kivételével.34 E kijelentés erejét pedig azon negatív tényező sem csökkentheti, hogy az emlékanyag egy része sajnos elég töredékes vagy befejezetlen. A tárgyalt levélmotívum általában egy, ritkábban kétsoros, így csak az illető fejezet alsó harmadát és - ritkábban - közepét tölti ki.

2. Esztergom, féloszlopfő
3. Dombó, tüskés akantuszlevelekkel díszített oszlopfő (Nagy 1987. nyomán)
4. Kő/Bánmonostor, oszlopfő (Marosi - Wehli 1997. nyomán)

A levelek közeiben egyetlen, veszprémi kivétellel, egyszerű tagolatlan, de kissé ívelt indák indulnak, amelyek a klasszikus előképekhez hasonlóan a fejezet felső harmadában kettéágaznak, és két-két volutává alakulnak át. A klasszikus mintákat követi végezetül az is, hogy az abakusz egy-egy oldalának középső részét rozetta díszíti. A fentebb hivatkozott veszprémi oszlopfő (5. kép) középső és felső harmadának kompozicionális megfogalmazása oly módon tér el a fentebb leírtaktól, hogy ez esetben a második sor levélkéinek közeiből kicsiny, sima testű oszlopok indulnak, amelyeket csavart testű, ívelt árkádok kötnek össze egymással. A felső harmad ilyen megfogalmazását azért is érdemes külön kiemelni, mert ezáltal a veszprémi fejezet az úgynevezett árkádos oszlopfők csoportjába is besorolható.35

Arányaik alapján a magyarországi kora román oszlopfőkön levő növényi ornamenseket két nagy csoportra: a hosszúkás, illetve rövid, zömök akantuszlevelekre lehet bontani.

1. A felosztás első csoportjába a hosszúkás levélmotívum kívánkozik, gyakorisága miatt. A tárgyalt levélmotívum tengelyében két, párhuzamos, egyenes vájattal jelzett szár vagy levélerezet áll. Felső végüket - ahol e részlet tanulmányozható36 - egy geometrikus kárótaggá37 egyszerűsödött bimbó zárja le, amely végső soron az ókori előképeken levő visszakunkorodó levélvégből38 eredeztethető. A szár hosszanti oldalai mentén helyezkedik el egymással szemben legalább három, de gyakrabban öt, sőt néha hét pár kisméretű, harántirányú, befelé, azaz az egyes levélmotívumok szimmetriatengelye irányába ívelő, tüskében végződő, hegyes levélke. E levélkék belső, azaz a hossztengely felé eső, homorú részét gyakran díszítették további egy vagy több hegyes kis melléklevélkével vagy tüskével. Az ívelt levélkék ékvésésszerű kidolgozásából következik, hogy közepükön és/vagy a szélük mentén legalább egy, a levél ívelését követő hornyolat fut, valamint - ami talán a hornyolatnál sokkal fontosabb - az is, hogy a levélkék középtengely felé eső, homorú ívű oldalát vésővel befúrt kis lyukacskák teszik hangsúlyossá, a fény-árnyék hatás fokozása által. E levélmotívum több klasszikus példája a már többször is hivatkozott esztergomi féloszlopfőn (2. kép) látható, de ugyanezen motívummal díszítettek egy kői (4. kép), illetve több - összesen négy - dombói oszlopfőt is. (3. kép) A tárgyalt hosszúkás akantuszlevél igencsak leegyszerűsített változata tűnik fel egy Nagyecsed-sárvármonostori fejezeten is. Ez utóbbi motívum származtatását azonban még így is kétségtelenné teszik az ékvésésszerűen kialakított levelek közé befúrt lyukacskák. Végezetül: talán - bár éppen csak talán - ide sorolható még az egyik, igencsak sérült felületű zselicszentjakabi fejezet is, amelyen a fentebb leírott ornamentikának csak egyetlen levélpárja maradt meg. Ennek visszakunkorodó végeit viszont bizonyosan befúrt lyukacskák tagolják.

2. A fentiekkel ellentétben viszont ki kell hagyni a hosszúkás típus példái közül több olyan kőemléket, pl. a veszprémi (5. kép) vagy feldebrői fejezetet (6. kép), amelyeket általában e körbe szoktak sorolni. Arányaik és eltérő részleteik miatt talán akkor járunk el helyesebben, ha e két faragott követ egy újabb altípusként, rövid, zömök akantuszlevélként írjuk le. E fejezetekkel kapcsolatosan azonban fokozott óvatosság ajánlatos. A közöttük levő különbségek alapján még az is felvethető, hogy e kövek egyáltalán nem is sorolhatók egyetlen alcsoportba. Igen fontos eltérésnek tűnik az, hogy az egyes kőfaragók egymással teljesen ellentétes módon oldották meg a levélmotívumok térkitöltő szerepét. Míg a veszprémi fejezeten a levélkék egyes részeinek redukciója folytán az oszlopfő teste hangsúlyos szerepet kap, ezzel szemben a feldebrői fejezet növényi ornamentikája a kehely egész alsó harmadát beborítja egy sajátos horror vacui szemlélet jegyében.

2a. Ezen alváltozat csak egy kőfaragványon tűnik fel, a méltán híressé vált veszprémi oszlopfőn. (5. kép) Az e fejezetet díszítő levélmotívum legfontosabb jellegzetessége az alkotóelemek, pontosabban a szárból ívesen kiágazó levélkék részletformáinak a redukciója. Azaz a veszprémi oszlopfő akantuszának tengelyében is a függőleges vájattal jelzett, meglehetősen széles középerezet áll. Ennek két oldalára azonban egy-egy olyan csökevényes levélkét faragtak, amelynek ívelt teste keskeny, már-már egy hosszabb tüskévé alakult át. Belső és külső ívén azonban még így is egy-egy további kis hegyes, tüskeszerű, ívelt levélke ágazik ki. E „melléklevélkék" fontossága igen nagy: nemcsak a kompozíció egészének növényi jellegét erősítik, hanem megbízható módon kapcsolják a veszprémi oszlopfő levélmotívumát a fentebb, az 1. pontban már leírt ornamentikához. Végezetül a veszprémi oszlopfő meglehetősen egyszerűen megfogalmazott növénykéjét bővíti a szár tetején egy visszahajló, bimbószerű rész, ennek párja talán a mohácsi oszlopfőn fedezhető fel. E bimbó elemei: a három kis, tüskeszerű levélkére bomló szár és a hozzá gyűrűszerűen kapcsolódó, további két kisméretű levélke.

2b. A fenteikben még nem említett feldebrői oszlopfő elemzését igencsak megnehezíti, hogy e kő - több kutató egybehangzó véleménye szerint39 - nemcsak hogy rendkívül töredékes, hanem befejezetlen. (6. kép) A rajta látható akantuszlevél esetében az igen széles, félkör átmetszetű szárhoz olyan levélkepárok csatlakoznak, amelyek teste háromszorosan erezett. Az előzőekhez hasonlóan a levélvégek itt is befelé, azaz a motívum szimmetriatengelye felé mutatnak, közeiket pedig fúrt lyukacskákkal is tagolták. Az egyes akantuszlevelek magassága a kő töredékessége miatt pontosan nem állapítható meg, inkább csak sejthető. Csak az bizonyos, hogy az oszlopfő alsó felét két sor levélke díszítette. Az emlékanyag rendszerezése után a dolgozat írójának választ kell adnia azon kérdésre is, miért kerülte a tárgyalt levélmotívum leírása során a 'palmetta' szakkifejezést, annak ellenére, hogy a tárgyalt motívum jellemzésére e terminus technicus honosodott meg a magyar művészettörténet-írásban. Így használatát a dolgozat szerzője is hosszú időn át természetesnek találta, e munka korábbi változatában is palmettának nevezte a vizsgált növényi motívumot. A tárgyalt szakkifejezés elhagyását az alábbi tényezők tették indokolttá:

5. Veszprém, oszlopfő (fotó: MTA Régészeti Intézet. Adattár) 6. Feldebrő, oszlopfő (Gerevich 1938. nyomán)

a) A terminológiai elemzések többségéhez hasonlóan a palmetta szakkifejezés létjogosultáságának a megkérdőjelezése is bizonyos mértékig öncélú törekvésnek tűnhet. Hiszen Alois Riegl klasszikus okfejtése40 óta köztudott, hogy a késő római kortól a kőfaragásban elég erős sematizálási törekvés érvényesült, a korábbi plaszticitással szemben. Ennek következtében pedig eltűnnek a korábban jól felismerhető, és botanikailag is könnyen azonosítható növény ábrázolások. Ennek ellenére azonban kissé paradoxnak tűnik az, hogy a palmetta szakkifejezést használják a magyar művészettörténet-írás manapság tevékenykedő kutatói is,41 hiszen ők voltak azok, akik cáfolták azt, hogy a honfoglalás kori fémművesség palmettamotívuma a 11. századi kőfaragásban továbbélt volna. Azaz csak látszólag szól e szakkifejezés megkérdőjelezése ellen azon kétségtelen tény, hogy a magyar művészettörténészek - az egyetlen kivételtől, Csányi Károlytól42 eltekintve - e faragványokat több nemzedéken át palmettaként írták le és/vagy értelmezték. Joggal feltételezhető az, hogy a palmetta szakszó a honfoglaláskori fémművesség leírásaiból került át a kőornamentika nevezéktanába. Továbbá az is joggal vélelmezhető, hogy e terminus technicus elterjedésében és fennmaradásban nagy szerepe lehetett azon elméletnek, amely szerint a kőfaragványok levélcsokrai a 10. századi magyar fémművességből vezethetők le. Mivel pedig a honfoglaláskori fémművesség és a 11. századi kőfaragás ornamentikájának összefüggését valló elméletről bebizonyosodott, hogy tarthatatlan, semmilyen ok nem szólhat amellett, hogy az ezen elméletet tükröző, tehát nem létező kapcsolatokra utaló szakkifejezés fennmaradjon.

b) Más oldalról közelítve a kérdést: a dolgozatban tárgyalt korintizáló oszlopfők kivitelezésének gondolata Magyarországra nyilvánvalóan külföldi kultúrhatásként érkezett. A Mediterráneumban pedig egy határozott antikizáló szándék állt feltűnésük hátterében, amely alapvető módon befolyásolta mind Bizánc Makedón-kori építészetét, mind pedig a 10. század végi -11. századi Itáliát. Ha tehát a másolás szándéka vitán felül áll, joggal feltételezhető, hogy a megrendelő az egyes részletek, így pl. a fejezetek kelyhén levő akantuszlevelek vonatkozásában is az ókori előképek minél hívebb ismétlésére ösztönözte a kőfaragókat. Egy ilyen szellemi háttér ismeretében pedig igencsak nehezen indokolható egy, az antik művészetben meghonosodott szakkifejezés elhagyása egy, az ókori fejezetek vonatkozásában ismeretlen terminus technicus érdekében.

c) A palmetta szakkifejezés használata nehezen egyeztethető a 11-12. századi, korinthizáló öszlopfőket elemző nemzetközi szakirodalom jelentős hányadával is. Így az összehasonlító elemzés tárgya miatt különleges fontosággal bíró horvát és olasz művészettörténet-írás a vésővel és fúróval kilakított, hegyes és. visszakanyarodó levélkék leírására az acanthus spinosa (tüskés akantuszlevél) szakkifejezést használja,43 amint ezt már 1904-ben Adolfo Venturi is tette a bari székesegyház egyik fejezetének leírása során.44 A nemzetközi szakirodalom vonatkozásában természetesen nem hallgatható el az sem, hogy van olyan kutató, aki palmettának nevezte az észak-adriai térség korintizáló fejezeteinek növényi ornamentikáját. Sőt e megnevezést használta maga Hans H. Buchwald is,45 akinek a kutatás az egész észak-adriai emlékcsoport elkülönítését köszönheti. Az észak-adriai térség vonatkozásában talán oly módon dönthetjük el azt, hogy a két szakkifejezés közül melyik találóbb, ha figyelembe vesszük a vizsgált tájegység délkeleti részének néhány további fejezetét is. Észak-Dalmácia korinthizáló oszlopfőin kimutatható egy olyan növényi ornamens is, amely a tüskékben végződő levélkéknél jóval jogosabban mondható pálmalevélnek, azaz palmettának.46 E növénytani érvre hivatkozva tekint Ljubo Karaman nyomán47 a horvát művészettörténet-írás egy olyan oszlopfő-típust palmettásnak, amely a magyarországi 11-12. századi emlékanyagból (legalábbis egyelőre!) hiányzik.48 Azaz a horvát kutatók a 11. századi oszlopfőkön felbukkanó növényi motívomuk közül csak és kizárólag azon - távolról talán a visegrádi vállkő49 növényi ornamentikájának részleteire emlékeztető - faragványokat nevezik palmettásnak, amelyek hosszúkás, egymásra részben ráboruló ovális levelei lépcsőzetes megformálásúak, az egyes levélközöket viszont sohasem tagolják apró lyukacskák.

d) Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: a tüskés akantuszlevél szakkifejezés bevezetése nem okozhat zavart a magyar művészettörténeti szakterminológiában. Annak ellenére, hogy e terminus technicus analóg a régebbi magyar szakirodalom által egy másik közkedvelt, kora román motívumra vonatkoztatott, fűrészfogas akantusszal.50 A két jelzős szerkezet jelzői kellő mértékben elkülönítik a tárgyalt szakkifejezéseket. Ahhoz hasonlóan, ahogyan előbb Dercsényi Dezső,51 valamint a közelmúltban Marosi Ernő52 is határozottan elkülönítette egymástól, és a magyarországi korai romanika két, egymástól időrendi szempontból is különböző csoportjaként írta le a fűrészfogas akantuszt, illetve az esztergomi féloszlopfő levélornamentikájának a körét. A két motívum közti leglényegesebb különbség az, hogy a fűrészfogas akantusz szétterülő, és így a szomszéd növényke irányába mutató leveleivel ellentétben a tüskés akantusz levélvégei mindig befelé, azaz, a növény szára felé ívelnek.

III. A korinthizáló fejezetekkel díszített észak-dalmáciai és isztriai templomok

Az összehasonlító elemzés előtt mindenképp tanácsos röviden ismertetni az északkelet-adriai térség néhány 11-12. századi templomának építéstörténetét, térszerkezetét és ornamentikáját. Az áttekintésben természetesen csak olyan épületek szerepelnek, amelyek oszlopfőin az aquileiai Poppo-féle építkezések visszfényét ismerték fel a térséggel foglalkozó kutatók.53 (7. kép) Nyilvánvaló azonban az is, hogy az alább bemutatandó templomok oszlopfőinek növényi ornamentikája jóval sokrétűbb annál, semhogy egyetlen, aquileiai szálra fel lehetne fűzni. Talán azonban magyar szemmel sem érdektelen áttekinteni a különböző kőfaragó hagyományok észak-dalmáciai és isztriai egymásra rétegződését a romanika kialakulásának időszakában.

Az egyes épületek bemutatása előtt még egy tényezőt érdemes kiemelni. Természetesen Észak-Dalmáciában és Isztriában is az egyes emlékek időrendje ama örök probléma, amelynek megoldásától minden más kérdés - így az oszlopfők növényi ornamentikájának pontosabb elemzése is - függ. E régió kora középkori építészetében is elég sok a kronológiai bizonytalanság, bár az alább bemutatandó templomok értékelését aránylag nagy számú írott forrás könnyíti. Egyrészt ama oklevél, amely szerint a Supetarska draga-i (S. Pietro in Valle) monostort 1059-ben vagy 1060-ban alapították.54 Másrészt az, hogy - több feljegyzés egybehangzó tanúsága szerint55 - a zárai Szűz Mária titulusú bencés apácakolostor építése az 1066-os alapítás és az 1091-es felszentelés között folyt. Harmadrészt írott forás szól arról, hogy a rabi székesegyházat maga III. Sándor pápa szentelte fel 1177-ben,56 negyedrészt pedig a krki székesegyház nyugati homlokzatán levő építési felirat alapján az épület befejezése a 12. század harmadik harmadának elejére tehető.57 Természetesen minden egyes feljegyzés vagy felirat esetében külön vizsgálat tárgyát kell képezze az, hogy az általa rögzített dátum pontosan mely építési fázisra vonatkoztatható.

1.

1. Rab - Katedrala Sv. Marija (Duomo S. Mária)

Rab városának legmagasabb pontján áll a Szűz Máriának szentelt székesegyház.58 (8-14. kép) Építéstörténete rendkívül összetett, és sok részletét csak egy majdani régészetiműemléki feltárás derítheti ki. Egyes feltételezések szerint a székesegyház helyén állott a római korban a Iuno-templom, amelyet már az ókeresztény időkben bazilikává alakítottak át. E korra szokás visszavezetni59 azt, hogy a székesegyház főszentélye belül félkörös, kívülről viszont poligonális lezárású. (9. kép) Kora középkori építési periódusra utal a főszentélyben álló cibórium.60 (A hatszögű oltársátornak azonban csak az apszis lezárása felé mutató három oldala preromán, a főhajó felé fekvő három eleme reneszánsz kori kiegészítés!) A székesegyház mai térszerkezetét egy kora román átépítésnek köszönhetően nyerte el. E dolgozat kereteit túlnőné a székesegyház 11-12. század utáni építéstörténetének részletes áttekintése. Csak egyetlen tényezőt érdemes kiemelni: 1445-ben Andreas Alexi durazzói (Durrés, Albánia) mester díszes stallumot faragott a székesegyház kórusa számára, amellyel sajnos részben elfedte a két keleti oszloppárt.

 
7. Aquileia, székesegyház, oszlopfő a Poppo-féle a lijpUusből
(Dali a Bárba Brusin - Lorenzoni 1968. nyomán)
8. Rab látképe a Sv. Ivan tornyából. Az előtérben a S. Justina,
mögötte a Sv. Andrija, mögötte a székesegyház

Térszerkezeti szempontból a rabi székesegyház bazilikális elrendezésű. (9. kép) Szentélyfeje háromapszisos. Ehhez keresztház nélkül csatlakozik a háromhajós hosszház, az egyes hajókat pedig öt-öt oszlopon nyugvó árkádsorok választják el egymástól. A főszentélyben a hosszháznál hét lépcsőfokkal magasabb kórust alakítottak ki, és e rész majdnem a harmadik oszloppárig benyúlik a főhajóba. (Az 1980-as években végzett felújítás során a kórust régészetileg nem kutatták, így továbbra is eldönthetetlen, van-e alatta altemplom. A régebbi szakirodalomban kripta lehetősége mellett foglalt állást C. M. Ivekovic,61 az újabban pedig M. Jurko-vic.)62 A székesegyházat a kora román átépítés után síkfödém zárta. Ljubo Karaman szerint63 a román kori építkezések eredményeként a főhajó felett kupola is állott, a nyugati homlokzat közelében pedig két kisebb harangtorony. E megállapítások igazolásául azonban nem hivatkozik építészeti részletekre, így létezésük egyelőre igencsak hipotetikusnak tűnik.

A késő gótikus stallumok az öt oszloppár közül a két-két keletit elég jelentős mértékben elfedik, így csak a három-három nyugati fejezet tanulmányozható jól. (10-14. kép) A tíz oszlopfő közül kettő biztosan spolium: a keletről számított negyedik oszloppárt egy-egy késő római - kompozit illetve korinthizáló fejezet koronázza.64 A kora román oszlopfők majdnem mind korinthizáló típusúak. Az egyetlen kivétel egy - e körben unikumnak tekinthető - kompozit jellegű oszlopfő (11. kép), amelynek nagyméretű helixe talán a fentebb utalt egyik antik spoliumot igyekszik másolni. A nyolc kora középkori oszlopfő növényi ornamentikája azonos. Csak a levelek elrendezésében vannak eltérések: egyes oszlopfőknél a második levélsor pontosan az első felett húzódik (22-13. kép), másoknál viszont az alsó levélsor közeiből indulnak a felső sor levelei. (14. kép) Igen érdekes továbbá, hogy a kompozit jellegű fejezet (11. kép) befejezetlen: a kőfaragó csak a levelek egyes részleteinek kontúrjait jelezte rajta. E részlet alapján bizonyos az, hogy a rabi székesegyház oszlopfőit - a kor szokásának megfelelően - csak az épületen belüli elhelyezésük után fejezték be65.

9. Rab, Katedrala Sv. Marija, alaprajz (Domijan 1987. nyomán)

10. Rab, Katedrala Sv. Marija, a belső tér kelet felé
(Domijan 1987. nyomán)
11. Rab, Katedrala Sv. Marija, tüskés akantuszlevelekkel
díszített kompozit oszlopfő

A rabi székesegyház oszlopfőinek akantuszlevelei hosszúkásak. A motívum tengelyében félkör átmetszetű szár vagy erezet áll. E szár hosszanti oldalai mentén helyezkedik el egymással szemben legalább öt, ee gyakrabban hét pár kisméretű, harántirányú, befelé ívelő, tüskében végződő, hegyes levélke. E levélkék belső, azaz a hossztengely felé eső homorú részét gyakran díszítették további egy hegyes kis melléklevélkével vagy tüskével. Az ívelt levélkék kidolgozására igencsak jellemző, hogy közepükön és/vagy a szélük mentén egy, a levél ívelését követő hornyolat fut, valamint - ami talán a hornyolatnál sokkal fontosabb - az is, hogy a levélkék középtengely felé eső, homorú ívű oldalát vésővel befúrt kis lyukak teszik hangsúlyossá.

A szakirodalomban némi bizonytalanság mutatkozik a kora román építési periódus keltezését illetően, annak ellenére, hogy a kora román átépítés vége elég jól keltezhető. A székesegyházat 1177-ben maga III. Sándor pápa szentelte fel.66 Az építkezés dinamikája azonban e dátum ellenére is nehezen rekonstruálható. Így a korábbi elképzelésekkel ellentétben Ljubo Karaman már csak a templom nyugati homlokzatának elkészültét kötötte a felszentelés ezen időpontjához. Az oszlopfők típusa alapján viszont ugyanő a székesegyház kora román építési periódusát a 11. század második felére tette.67 Keltezése annak ellenére is elfogadhatónak tűnik, hogy az általa hivatkozott legfontosabb párhuzam, a Supetarska draga-i monostortemplom fejezeteinek ornamentikája minden valószínűség szerint nem függ össze közvetlenül a székesegyházzal. (Erre alább a Supetar-ska draga-i monostortemplom oszlopfőinek ismertetése során térünk ki részletesebben.) A rabi székesegyház fejezetei elég jól köthetők az aquileiai kör más, jobban keltezhető korinthizáló fejezeteihez: így pl. a velencei S. Nicoló di Lidohoz, a caorlei székesegyházhoz vagy a páduai Museo Civicoban őrzött oszlopfőkhöz68.

2. Rab - Sv. Andrija (S. Andrea)

A székesegyház előtti térről induló, és a várost hosszában átszelő ún. felső utca (contrata superior) egy kis terén áll a Szent Andrásnak szentelt bencés apácakolostor. E templom69 belső tere mai állapotában erősen barokkizált. Tömege (a 8. kép jobb oldalán levő templom) illetve alaprajza70 (15. kép) azonban már a műemlékvédelmi munkák megindulása előtt is arra utalt, hogy az újkori átépítés az épület szerkezeti elemeit alig érintette. Így a Sv. Andrija-templomnak is háromapszisos a szentélyfeje, hosszháza háromhajós, az egyes hajókat pedig négy-négy masszív pillér választja el egymástól A pillérek kutatása során, az 1980-as években bebizonyosodott, hogy a barokk kori, vastag köpenyfal burkában 11. századi oszlopok, oszlopfők állnak. A nyugati karzatot tartó pillérpár alatt sikerült két oszlopfő részleteit kibontani, egy további kisméretű oszloppal egybefaragott fejezet - feltehetően egy oltárrekesztő részlete - pedig a templom falszövetéből került elő.

12. 13. 14.
Rab, Katedrala Sv. Marija, tüskés akantuszlevelekkel díszített korinthizáló oszlopfők
15. Rab, Sv. Andrija, alaprajz ( Jurkovic 1996. nyomán)

E faragványok részletes elemzése sajnos még nem lehetséges. Létezésükről csak egy rövid utalás szól.71 Miljenko Jurkovic beszámolója alapján pedig csak annyi bizonyos, hogy a kisméretű oszlopfő tipológiai szempontból a város más, kora román templomaiban álló faragványokhoz áll közel, bár egyes részletei el is térnek. Így a kisméretű oszlop testét szalagornamentika borítja, a korinthizáló fejezet felső harmadában pedig madarak kerültek a voluták helyére. (A publikáció fényképmellékletéből ebből sajnos vajmi kevés látszik!) E madaraknak nagy jelentőségük lehet(ne) a tüskés akantuszlevelekkel rendelkező magyarországi fejezetek stíluskörének egyes kései példái esetében. A szerémségi Dombón szintén előkerült egy sasábrázolásos oszlopfő.72 Az összehasonlító elemzést azonban csak akkor lehet majd elvégezni, ha a rabi bencés apáckolostor templomának két oszlopfőjéről is megjelennek részletes leírások, valamint jól értékelhető rajzok és fényképek. Csak e közlés után lehet majd felvetni a keltezés kérdését. Óvatosságra inthet ez esetben az, hogy előzetes jelentésében Miljenko Jurkovic e fejezetek datálására egyáltalán nem tért ki. A helyzetet nehezíti, hogy a templomban több helyen előkerültek szalagornamentikával díszített kövek, amelyek talán egy korábbi építési fázis vagy egy elbontott cibórium emlékének tekinthetők. A fentebb említett óvatossággal ellentétben a régebbi horvát kutatás egy része73 a templom keltezését azon feliratra alapozta, amely manapság fejjel lefelé fordított állapotában a templom küszöbéül szolgál74. E felirat értelmezése azonban egyáltalán nem tűnik kifogástalannak. Nemcsak az nem bizonyítható, hogy az általa említett „presbiter Madius" azonos-e az írott forrásokban 1018-ban szereplő Maius rabi püspökkel,75 hanem még az sem dönthető el minden kétséget kizáróan, hogy e faragvány a Sv. Andrija jelenleg is álló temploma számára készült-e.

3. Sv. Lovrec - Sv. Mihovil76 (S. Lorenzo in Pasenatico - S. Nikkele)

Az isztriai kisváros központjában álló templom nem tartozik a sokszor elemzett műemlékek közé.77 Neve azonban ennek ellenére is ismerősen cseng a térség művészettörténeti szakirodalmát olvasó kutató számára. Így már Thomas G. Jackson is felfigyelt a templom alaprajzi sajátságaira és építészeti ornamentikájára78 az olasz és a horvát szakirodalomban pedig az apszis freskóit méltatták többen is79. Végezetül, Hans H. Buchwald alább részletesen ismertetendő elemzése80 ismételten kiemelte ezen épület jelentőségét az észak-adriai korai romanikában.

A lovreci Szent Mihály-templom bazilikális elrendezésű. (16. kép) Szentélyfeje háromapszisos. Ehhez keresztház nélkül csatlakozik a háromhajós hosszház, az egyes hajókat pedig egyenként tíz és fél oszlopon nyugvó árkádok választják el egymástól. Az épületet felülről síkfödém zárja. A templom oszlopfőinek túlnyomó többségét olyan növényi ornamentika díszíti, amely az aquileiai körnek egy, a fentebb tárgyalt, tüskés akantuszlevelekkel rendelkező emlékanyagtól határozottan eltérő altípusába tartozik. (18. kép) Pontosabban: ez utóbbi fejezetek81 - a rajtuk megjelenő legyezőszerű, hosszanti vajatokkal díszített levélkéikkel -némileg egyszerűsítve, de így is hűen másolják az aquileiai székesegyház északi árkádsorának egyik oszlopfőjét.82 Ezen ornamentika egy további példája a szintén az aquileiai körbe tartozó trieszti S. Giusto fejezetein dokumentálható.83 Egy további ismétlődő jellegzetesség az is, hogy a hivatkozott fejezetek alsó harmadát díszítő, kétsoros növényi ornametika alsó sorában, a növényközökbe olyan apró levélkék kerültek, amelyek részletformái a nagyobbakat egyszerűsítve ismétlik.

A templom fejezetei közül csak a déli oszlopsor legnyugatabbi tagja (17. kép) sorolható az aquileiai iskola által legnagyobb előszeretettel faragott, tüskés akantuszlevelekkel díszített, korinthizáló oszlopfők közé. E fejezetet egy régebbi - feltehetően 19. század végi vagy 20. század eleji - restaurálás során oly módon javították ki, hogy felületét gipszstukkóval kenték át.

16. Sv. Lovrec, Sv. Mihovil, alaprajz ( Mohorovicic 1957. nyomán)

Ornamentikája azonban e beavatkozás ellenére is megbízható módon elemezhető. Az északitáliai párhuzamok többségéhez képest e tüskés akantusz-levél némiképp leegyszerűsítettnek tűnik. A szimmetriatengelyként is felfogható függőleges, félkör átmetszeni szárból csak három-három levélke ágazik ki, a szár végén pedig az átlagosnál nagyobb bimbó ül. Ennek ellenére a részletek azonossága teljesen bizonyossá teszi az ornamentika aquileiai eredetét. Ilyen részletek a levelek befelé ívelésén valamint, a belső oldalukon felbukkanó melléklevélkéken túl az, hogy az összes levélke hegyben végződik, illetve, hogy közeikbe lyukacskákat fúrtak.
A Sv. Lovrecben álló Sv. Mihovil-templom építéstörténetéről csak igen kevés írott forrás maradt fenn - mind az alapítás, mind pedig a felszentelés időpontja ismeretlen. Jackson nyomán84 az oszlopfőket a 9. századba vagy még korábbra volt szokás keltezni.85 Ezt módosította az 1050 utáni évizedekre Hans H. Buchwald86, illetve Ivan Matejcic87 a tüskés akantuszlevéllel díszített oszlopfők időrendjére hivatkozva.

4. Zára - Sv. Marija Velika (S. Maria Maggiore)

Zára kiemelkedően fontos középkori szerepére már a munka bevezetésében utaltunk. Így itt csak annyit emelnénk ki, hogy e szereppel magyarázható a város dalmát viszonylatban páratlan építészeti gazdagsága is. A kora középkori tárgyú szakirodalomban általában a város jelképe, a Sv. Donat-templom88 (S. Donato) szokott szerepelni, bár Zárában további tizenkét templom állt a 11. században.89 Ezen épületek közül azonban az alábbiakban csak azokat fogjuk röviden bemutatni, amelyek fejezetei korinthizáló jellegűek és azokat tüskés akantuszlevél díszíti.

A város északi részében, a kikötő és a piactér közelében létesült a Nagyboldogasszony titulusú plébániatemplom,90 amelyet egyes írott források S. Maria presbyterorumként is emlegetnek. A székesegyház után ez volt a középkori város második legfontosabb temploma - különösen azután, hogy az 1270-es években itt helyezték el a Szent Simeonereklyét.91 Építéstörténetét azonban a városfalak közelsége ennek ellenére is igen negatívan befolyásolta. A román templomot 1570-ben a védelmi rendszer korszerűsítése okán - a déli hajónak támaszkodó egyik kápolna kivételével - lebontották. Az eredeti elképzelés szerint a régi közvetlen közelében egy azonos titulusú, új templomnak kellett volna felépülnie. Az 1600-ban megindult építkezések azonban hamar megszakadtak, az új templomnak csak a nyugati homlokzata készült el. Ezt a 19. század folyamán bontották le romos állapotára való hivatkozással. így az egykori épületkomplexumból manapság már csak a Szent Rókus-kápolna áll.

A zárai Nagyboldogasszony-templom kutatását igencsak nehezíti, hogy alapfalai nagyobbrészt a 16. század végi védművek alá kerültek. Az 1910-es, illetve az 1940-es és az 1970-es évek elején folytatott feltárások alapján azonban így is bizonyossá vált az, hogy hosszháza háromhajós volt, főszentélye pedig félkör alaprajzú apszissal zárult. (19. kép) A régészetileg rögzíthető lábazatok helyének továbbszerkesztése alapján az is joggal feltételezhető, hogy a hajókat 8-8 oszlop választotta el egymástól.

17. Sv. Lovrec, Sv. Mihovil, tüskés akantuszlevelekkel díszített
korinthizáló oszlopfő
18. Sv. Lovrec, Sv. Mihovil, korinthizáló oszlopfő legyezőszerű,
hosszanti vájatokkal díszített levélkékkel
(fotó: Regionalni zavodza zastitu spomenika, Rijeka)

A templom területéről számos faragott kő került múzeumba. 1910-ben négy vállkövet, a II. világháborús óvóhelyépítkezések során pedig két oszlopfőt is kibontottak az újolasz kötőgátból. (20-22. kép) E két (a továbbiakban „a" és „b") fejezet is korinthizáló jellegű. Növényi ornamentikájuk szerkezeti elemei azonosak, kivitelezésük azonban némileg eltér egymástól: Az „a" fejezet (20. kép) mestere azáltal is igyekezett az egyes levélkék plaszticitását növelni, hogy testüket vastagabbra faragta. (Rudolf Kautzsch kifejezésével élve a levélkék „deszkaszerűvé" váltak.) A „b" fejezeten (21. kép) ezzel szemben a növényi ornamentika „átlagos" vastagságú. A kétféle kivitelezés ellenére mindkét oszlopfő növénykéinek szimmetriatengelyében egy-egy szár áll, amely egy bimbószerű, ovális, ívesen előreugró részben záródik. E szárból három-három legyezőszerűen szétterülő levélke ágazik le, testükön legalább két-két ívelt, de párhuzamos vonallal. A levélkék belső oldalából olyan melléklevélkék ágaznak le, amelyek tüskékben végződnek. E tüskéket nemcsak a levélközökbe fúrt lyukakkal igyekezett kiemelni a kőfaragó, hanem az alsó levélsorban az egyes tüskék mögötti, szabálytalanul ovális felületeket teljes egészében ki is véste.

A zárai Sv. Marija Velika építésének idejét igen nehéz kideríteni a város életében játszott fontos szerepe ellenére is. A kérdést nemcsak az írott források csekély száma nehezíti, hanem két további körülmény is. Egyrészt az, hogy a városban volt egy igen hasonló - az alább ismertetendő Sv. Marija-templom. Másrészt pedig a Sv. Marija Velika olyan helyen épült fel, ahol már az ókeresztény korban is imaház állt. C. F. Bianchi 1877-es vélekedése szerint a Sv. Marija Velika templom már megvolt 1018-ban.92 Igencsak kétségesnek tűnik az, hogy ezen adat a templom kora román építési periódusára vonatkoztatható-e. így a templom építéstörténetét 1975-ben elemző Pavusa Vezic nem is az írott adatokra alapozta keltezését, hanem a fentebb már említett négy vállkő oldalait borító ornamentika stíluskritikai elemzésére.93 Mivel pedig az egyik vállkő indás fél-palmettái közeli rokonságban állnak a Sv. Lovre-templom kapuzatának architrávján látható motívummal, e tagozat - és ezáltal a templom - korát is a 11-12. század fordulójára tette.

19. Zára, Sv. Marija Velika, alaprajz (Vezic 1975. nyomán)
20. Zára, Sv. Marija Velika, tüskés akantuszlevelekkel díszített, korinthizáló oszlopfő „a" típusa
(J
aksic 1983. nyomán)
21. Zára, Sv. Marija Velika, tüskés akantuszlevelekkel díszített, korinthizáló
oszlopfő „b" típusa (Vezic 1975. nyomán)

5. Zára - Sv. Marija (S. Mária)

A város főtere közvetlen közelében áll a Szűz Máriának szentelt bencés apácakolostor.94 Ezen épületegyüttesre magyar szempontból elsősorban azért érdemes utalni, mert tornyának külső felületén, illetve az első emelet oszlopfőin is olvasható egy-egy, Kálmán királyra utaló felirat. Ez utóbbi feliratot hordozó kockafejezetek és a fölöttük levő vállkövek ornamentikája azonban Magyarországgal csak nagyon áttételesen függ össze. Jóval több tanulságot hordoz a monostornak az újkorban jelentős mértékben átépített, barokkizált temploma.95 Alaprajza (22. kép) azonban már a műemléki feltárások megindulása előtt is azt sejttette, hogy ezen épület térszerkezete - a szentély kivételével - kora középkori. A II. világháború során bombatalálatot kapott épületben az 1960-as évek elején, a helyreállítás idején folyt ásatás.96 E munkálatok során nemcsak a három román kori apszis alapozását sikerült feltárni, hanem - a barokk stukkóréteg eltávolítása után - a hosszház két árkádsorát hordozó eredeti oszlopokat is. Így a helyreállítás után a templom belső terét két, egymástól igencsak különböző építési stílus együttes létezése jellemzi. A hosszház földszintjét a kora középkori építési periódus uralja, a főhajó emeleti traktusát pedig a barokk apácakarzatok.

A műemléki feltárások tehát egyértelművé tették azt, hogy - az észak-dalmáciai térség fentebb bemutatott példáihoz hasonlóan - Szűz Mária-templom is háromhajós, háromapszisos, az egyes hajókat pedig négy-négy oszlopon nyugvó árkádok választották el egymástól. A tárnok részben késő antik eredetűek. Pontosabban az oszloptörzsek túlnyomó többsége spolium, a rajtuk nyugvó oszlopfők (23. kép) viszont - három kivételével - középkorinak bizonyultak.97 Az öt kora román oszlopfő növényi ornamentikája egységes: a kehely alsó és középső harmadát aránylag rövid, szétterülő levélkék díszítik. E tüskés akantuszlevelek szimmetriatengelyében ez esetben nem egy széles, lapos szár, hanem egy keskeny ékvésésszerű vájat áll, viszont ez is egy bimbószerű, ovális, némileg előreugró részben záródik. A szárból három-három trapézszerű levélke ágazik le, testükön legalább két-két ékvésésszerű, párhuzamos vonallal. Egy további fontos jellegzetesség, hogy az egyes levélkék tüskeszerű élben záródnak. Az egyes levélkék közeit ez esetben is a háttér kimélyítése által tette hangsúlyossá az oszlopfő mestere, oly módon, hogy egy-egy növényke középső és felső levélsora közé lyukakat fúrt, az alsó sorban viszont az egész, szabálytalanul ovális hátteret kivéste.

Fentebb már történt utalás arra, hogy a tárgyalt észak-dalmáciai templomok közül a zárai Sv. Marija keltezhető a legjobban. Írott forrás alapján ismert mind az alapítás, mind pedig a felszentelés éve.

22. Zára, Sv. Marija, alaprajz ( Klaic-Petricioli 1974. nyomán)

23. Zára, Sv. Marija, tüskés akantusz levelekkel díszített,
korinthizáló oszlopfő ( Sjaj zadarskih riznica 1990. nyomán)

Az Ivo Petricioli által összegyűjtött feljegyzések98 szerint 1066 és 1091 között folyt a zárai bencés apácamonostor templomának építése. A káptalanterem a templomnál valamivel későbbi, de már minden bizonnyal szintén állt a 11-12. század fordulóján, falai ugyanis kötésben vannak a nyugati homlokzat előtt álló toronnyal. Ennek befejeztét pedig 1105-re keltezi Kálmán király méltán híres felirata.

6. Krk - Katedrala, Sv. Marijaod Zdravlja (régi titulusa: S. Michele, újkori titulusa: S. Maria della Salute)

A fentebb bemutatott műemlékek túlnyomó többségéhez hasonlóan e bencés monostortemplomként épült, majd az újkorban székesegyházzá alakított épület" is háromhajós, háromapszisos. (24. kép) A csoport többi tagjával ellentétben viszont e templom nyugati homlokzatának tengelyében egyetlen egy torony áll. A hosszházban az egyes hajókat négy-négy oszlopon nyugvó árkádok választják el egymástól. A tárnok egy része késő antik eredetű, pontosabban az oszloptörzsek többsége minden valószínűség szerint spolium, a rajtuk nyugvó oszlopfők viszont középkoriak. A nyolc oszlopfő közül kettőt díszítenek tüskés akantuszlevelek.100 (25. kép) E két fejezet tipológiai besorolása igen nehéz, annak ellenére, hogy részletformáik híven másolják a zárai Sv. Marija bencés apácamonostor templomának fentebb részletesen leírt, korinthizáló oszlopfőit. A krki oszlopfők mestere egy ponton alaposan átértelmezte (vagy esetleg félreértette?) az előképeket. Azaz e kőfaragó rávetítette ugyan egy csonkagúla átmetszetű kőhasáb mind a négy oldalára egy korinthizáló oszlopfő síkbeli képét, de e rajzolatból - különösen a fejezet felső harmadában - nem faragott ki háromdimenziós testet. Ennek következtében egy sajátos átmeneti forma létesült: kockafejezet, korinthizáló elemekkel. Az egyszerűsítés és átértelmezés a volutákat érintette leginkább: ezek síkban ábrázolt, visszakunkorodó indákká váltak az egyes oldalak sarkain. A két elemzett krki oszlopfő kelyhének alsó harmadát díszítő növényi ornamentika viszont híven másolja a zárai előképek (23. kép) tüskés akantuszleveleit, azaz, e növénykék is rövidek, és szétterülnek. Szimmetriatengelyükben egy-egy széles, lapos szár áll, amely bimbószerű, ovális, de alig előreugró részben záródik. A szárból három-három trapézszerű levélke ágazik le, testükön legalább két-két ékvésésszerű, párhuzamos vonallal. A levelek hátterét a kőfaragó kivéste. Az egyetlen eltérés a zárai előképhez képest az, hogy a krki tüskés akantuszlevelek megfogalmazása jóval laposabb, grafikus jellegű.

A krki székesegyházat Miljenko Jurkovic vizsgálta a közelmúltban több alkalommal is.101 Elemzéseinek végkövetkeztetése szerint a templom befejezését a 12. század második felére, tehát a dalmát romanika érett korszakába kell tenni. Érvelése leginkább a székesegyház nyugati kapuzatának lunettájában levő építési feliratra támaszkodik.102 E keltezetlen feljegyzés szerint az épületet egy bizonyos Presbyter Bonus emeltette, akiről viszont 1172-es, valamint 1186-es oklevelek szólnak. A nehezen megválaszolható kérdés természetesen ez esetben is az, vonatkoztatható-e ezen keltezés az épület egészére. A stíluskritikai érvekre támaszkodó válasz fontos eleme kell, hogy legyen a fentebb leírt oszlopfőpár. Ezt ugyanis Jurkovictól függetlenül Petricioli is a 12. század közepére tette,103 a zárai Sv. Marija bencés apácamonostor káptalantermével is rokonítható ornamentikája alapján.

7. Rab - Sv. Ivan (S. Giovanni)

A Szent János evangélista titulusú104 néhai bencés apácazárda Rab városán belül, de annak a székesegyházzal ellentétes, északnyugati részén létesült. A ferencesek kezére került rendház 1783-ban néptelenedett el, temploma105 pedig a 19. század középső harmada és a 20. század eleje között dőlt romba.106

24. Krk, Katedrala Sv. Mihovil, alaprajz (Jurkovic 1996. nyomán)
25. Krk, Katedrala Sv. Mihovil, tüskés akantuszlevelekkel díszített
oszlopfő, 12. század közepe ( Jaksic 1983. nyomán)

Alaprajza, sőt felépítménye azonban így is megbízhatóan rekonstruálható - nagy segítséget jelent, hogy e templomot Rudolf Eitelberger még majdnem ép állapotában, Thomas G. Jackson pedig beszakadt tetőzettel, de álló oldalfalakkal látta. A rabi Sv. Ivan szentélyfeje egyedülálló Dalmácia középkori építészetében. (26. kép) Az egyenes lezárású mellékszentélyek közül a korban szokásosnál nagyobb, apszidiális főszentély nyúlik ki, e nagy apszisban pedig egy olyan szentélykörüljárót alakítottak ki, amely hét oszlopon nyugodott. A szentélyfejjel ellentétben a Sv. Iván hosszháza eléggé uniformizált kialakítású, bár meglehetősen széles. E tér háromhajós, az egyes hajókat hét-hét oszlopon nyugvó árkádok választották el egymástól. Eitelberger felmérése szerint a hosszházat síkfödém fedte.

A hosszházat egymástól elválasztó oszlopokon vagy késő antik oszlopfők ülnek,107 vagy pedig olyan kora román fejezetek,108 amelyek növényi ornamentikája magyarországi emlékekkel nem párhuzamosítható. Az utóbbiak esetében a hosszúkás levélkék felső széle lépcsőszerűen ráborul szomszédjára. A szentélykörüljáróban álló oszlopok közül a balról számított harmadikat és ötödiket olyan fejezet (27. kép) koronázza, amelynek ornamentikája a fentebb leírt zárai Sv. Marija Velika két oszlopfőjének formai párhuzama. Egy-egy itteni rövid akantuszlevél szimmetriatengelyében is a széles, lapos szár áll, amely egy bimbószerű, ovális, előreugró részben záródik. Egy-egy növényi motívum szárából három-három trapézszerű levélke ágazik le, amelynek felületét legalább két-két ékvésésszerű, párhuzamos vonal díszíti. Felső oldalukból rövid, tüskében végződő melléklevélkék ágaznak le. Végezetül, a meglehetősen lapos levélkék közeit a minta hátterének kivésése által emelte ki a kőfaragó.

A templomot tárgyaló szakirodalomban meglehetősen sok, egymástól eltérő vélekedés olvasható annak keltezéséről. E vita súlyát az is növeli, hogy az osztrák és a horvát kutatókon kívül állást foglalt benne az ókeresztény és bizánci építészet egyik legjobb ismerője, Richard Kraut-heimer.109 A rabi Sv. Ivan esetében is a pontosabb keltezést nagy mértékben hátráltatja az írott források hiánya, hiszen az itteni bencés apácák csak a 12. század végén tűnnek fel első ízben az írott forrásokban. A régebbi kutatás (D. Frey, W. Gerber, W. Schleyer, és őket követve A. Mohorovcic)110 egységesen vallott véleménye az volt, hogy a körüljárás szentélyfej, és ezáltal az egész épület is az ókeresztény korból, legkésőbb pedig a 7. századból ered. A késő antik keltezés melletti érvként a salonai székesegyháznak a századfordulón rekonstruált - és a későbbiekben megkérdőjelezett - deambulatoriumán111 túl még rendszerint felsorolták a falazási technikát, a hosszházban feltárt mozaikrészleteket, valamint a szentélyfej oszlopfőit is. Az újabb vizsgálatok (R. Krautheimer, N. Jaksic, M. Jurkovic)112 azonban bizonyították, hogy ez utóbbi érv csak részben állja meg a helyét. Éppen a fejezetek keltezése miatt fogalmazta meg újabban óvatos kételyeit több horvát kutató is a szentélyfej késő antik eredetével kapcsolatosan. A két nézetet talán oly módon lehet közös nevezőre hozni, ha egy meglehetősen nagy 11. és/vagy 12. századi átépítéssel számolunk. A kérdést a közelmúltban elemző M. Jurkovic szerint113 a bazilika első építési fázisa 6. század középső harmadára keltezhető.

26. Rab, Sv. Iván, alaprajz ( Mohorovicic 1957. nyomán)
27. Rab, Sv. Iván, tüskés akantuszlevelekkel díszített,
korinthizáló oszlopfő

Háromhajós hosszházához azonban ekkor még e rekonstrukció szerint körüljáró nélkül csatlakozott a korban általánosak mondható, nagyméretű apszis. M. Jurkovic tehát elfogadta R. Krautheimer ama érvelését, amely kizárta a Sv. Ivan esetében a körüljáró 6. századi létezését. Ilyen szentélyeket ugyanis - Krautheimer felfogása szerint - ekkor még csak Róma környékén építettek, temetői bazilikákban. Így a középkori felújítás során nemcsak a hosszház arkatúráját építették újra, hanem ekkor emelték a sajátosan lapos vonalvezetései (a horvát szóhasználat szerint: sarlószerű alakzatban) ívelő boltozattal lezárt körüljárót is.

A fentebb vázolt nézetkülönbségekkel ellentétben a horvát kutatásban elég nagy egység mutatkozik a templom középkori átépítésének datálását illetően: általánosan elterjedt a 11. századi keltezés.114 E hagyománnyal igyekezett szakítani M. Jurkovic, aki a 12. századra keltezte ezen építési fázist a templom szentélye mellett álló torony részletformái, illetve a szentélykörüljáró boltozati rendszere alapján.115 Érvelését közvetve erősíti az is, hogy a Sv. Ivan szentélyében álló, indás akantuszlevelekkel díszített oszlopfőket nem érdemes a 11. század utolsó harmada elé tenni, mivel ezek a fentebb bemutatott zárai Sv. Marija Velika fejezeteinek elég közeli párhuzamai.

8. Nin - Sv. Marija (S. Maria)

E templom116 építéstörténete meglehetősen összetett, hiszen - ami Dalmáciában egyáltalán nem ritkaság - ezen épület is kora keresztény eredetű. A korai román kori átépítésen átesett és 1646-ban lerombolt monostortemplomról több késő középkori leírás is megmaradt. Hitelesítésük érdekében feltárások folytak a századfordulón, illetve 1928-ban. A templom háromhajós, háromapszisos volt. (28. kép) A főszentély belülről félkörösen, kívülről azonban poligonálisan zárult, amit a dalmáciai építészettörténészek az ókeresztény építési periódus maradványaként szoktak értelmezni. A főhajó falait 8-8 - pontosan sajnos nem rekonstruálható típusú - támon nyugvó árkádsor tartotta. (A feltárások hitelesítése során nem sikerült meglelni az összes lábazatot, így nem dönthető el, vajon támváltást jeleznek-e az E. Dyggve alaprajzán117 látható, eltérő nagyságú lábazatok. E bizonytalanság miatt szerepelnek pl. a Ljubo Karaman által készített felmérésen118 a tárnok többségének a helyén rablógödrök, illetve emiatt jelzik a tárnok helyét kis keresztek egy újabb kiállítási katalógusban közölt alaprajzon.119 (28. kép) Az alátámasztás rendszerének kérdését tovább bonyolítja az is, hogy a templom oszlopfői közül már a századfordulón is csak 11 volt ismert.)

Nikola Jaksic érvelése szerint120 a városka területén lelt összes, még meglevő kora középkori oszlopfőt (jelenleg már csak hetet!) a Sv. Marija román kori építkezéseihez kell kapcsolni, mivel a városban csak egyetlen egy háromhajós bazilika állt a 11. században. (Nem mond ennek ellen Thomas G. Jackson azon adata121 sem, amely szerint az alább bemutatandó nini oszlopfő a Sta. Marcella területéről származik. A Szűz Mária-templom mellett 948 után egy Szent Marcellának szentelt zárda állt.) A hét nini fejezet közül csak egynek rokon a növényi ornamentikája az aquileiai körrel (a többi hat oszlopfő közül egy tengerből kiemelt faragvány122 felülete oly mértékig elpusztult, hogy részletformái nem alkalmasak további elemzésre, a fennmaradt öt123 pedig inkább a közép-dalmáciai emlékanyaggal vethető össze sikerrel.

28. Nin, Sv. Marija, alaprajz (Karaman 1930. nyomán)
29. Nin, Sv. Marija, korinthizáló oszlopfő akantuszleveles indítású palmettás
levéldísszel (Jaksic 1983. nyomán)

Ez utóbbi kövek közül mutatott be N. Jaksic egy olyan, keresztelő medencévé átfaragott fejezetet,124 amelynek rövid, háromszög alakú levélkéi némiképp emlékeztetnek a vésztői fejezettöredék ugyanezen részletére - alátámasztva a Tóth Melinda által felvetett vésztői - dalmát kapcsolatok lehetőségét125). A dolgozat szempontjából fontossággal bíró, nini korinthizáló oszlopfő.126 (29. kép) levélornamentikája sajátos módon egyesít két növényi motívumot: a tüskében végződő, befelé hajló akantuszlevelet, illetve a lép-csőszerűen egymásra boruló levélkékből álló palmettát. A nini fejezet hosszú palmettáinak csak az alsó két levélkéje végződik hegyben, és csak a felettük levő, illetve a következő levélke alsó széle közötti üres felületet tagolja fúrt lyuk. A többi levélke jóval egyszerűbb kiképzés, esetükben a tagolás összesen csak annyi, hogy egy-egy levélke részben ráborul felső szomszédjára.

A nini Sv. Marija titulusú templom kora Középkori átépítésének időpontja körüli bizonytalanságot N. Jaksicnak sikerült eloszlatnia127. Az oszlopfőkre alapozó datálása szerint az épület kora román építési periódusa a 11. század második felére tehető.

2.

Az adattár második pontjaként két olyan faragvány bemutatása következik, amelyek sem területi szempontból, részben pedig jellegüknél fogva sem illenek bele a fenti csoportba. Ennek ellenére is érdemes kicsit bővebben szólni egy-egy aquileiai, illetve gradói kőről, mivel ornamentikájuk teljes mértékben beletartozik a tárgyalt ornamentikakörbe, így mindezideig méltatlanul maradtak ki az elemzésekből.

9. Aquileia - Museo a Magazzino Paleochristiano tüskés akantuszlevelekkel díszített oszlopfője

E töredékes fejezet128 korinthizáló típusú. (30. kép) A kehely alsó és középső harmadát két sorban borítja növényi ornamentika. Az oszlopfő akantuszlevelei hosszúkásak. Kivitelezésükre jellemző az egyes alkotó elemek (pl. a levelek) arányainak megnövelése, ám ez nem hatott vissza negatívan az egyes részletek kidolgozására. A levélmotívumok tengelyében ez esetben is a két, ékvésésszerű hornyolattal is kiemelt, félkör átmetszetű szár áll, amely egy ovális, enyhén előreugró bimbóban végződik. E szárból ágazik le három-három befelé ívelő, hornyolással is tagolt, tüskében végződő, hegyes levélke. E levélkék belső, azaz a szimmetriatengely irányába mutató ívét pedig egy-egy hegyes tüske is tagolja. Az oszlopfő mestere ez esetben is a levélközök kimélyítése által igyekezett a növényi motívum plaszticitását növelni. Oly módon járt el, hogy a nagyobb közökbe nemcsak lyukakat fúrt, hanem a háttérmaradék ovális részét is kivéste.

A fentebb leírt fejezet mára már ismeretlenné vált körülmények közt került az aquileiai múzeumba, lelőhelye sem pontosítható. Így keltezése során csak és kizárólag stíluskritikai érvekre lehet támaszkodni. Az olasz kutatók hagyományosan a 9. századra szokták tenni, és e datálást elfogadta A. Tagliaferri is az itáliai kora középkori faragványok korpuszának aquileiai kötetében.129 Mivel azonban e faragvány növényi ornamentikája igen jól beilleszthető a tüskés akantuszlevelek körébe, a fenti keltezés mindenképp módosítandó a 11. századra.

10. Grado - Duomo S. Euphemia, a trichora akantuszlevelesfríze

A tárgyalt kőfaragvány (31. kép) a gradói székesegyháznak az 1960-as években újjáépített trichoráját díszíti a bejárat feletti részen,130 ezen elhelyezés azonban bizonyosan másodlagos. A szentélyrekesztő felső lezárására készült fríz előkerülésének körülményeit a kutatás nem tudta tisztázni. így csak valószínűsíthető, hogy az a pátriárkái székesegyház valamelyik oltárépítménye számára készült. Maga az épületegyüttes131 6. század végi, így természetesen csak áttételesen, előképként vonható be a térség 11. századi építészeti fejlődésének vizsgálatába. Viszont a székesegyház belső architektúrájában olyan átalakítások történtek a pre- és/ vagy protoromán korban, amelyek szorosan kapcsolódnak többek között a dolgozatban elemzett ornamentika köréhez is. Ekkor készült el a főszentély körül az oltárrekesztő, valamint a pátriárkai trónszék is.132 (E berendezési tárgyak ornamentikája ugyan nem kapcsolódik a tüskés akantuszlevelekhez, magyarországi kapcsolataik azonban így is megérdemelnének egy részletesebb összehasonlító vizsgálatot!).

30. Aquileia, Museo a Magazzino Paleocrisüano,
tüskés akantuszlevéllel díszített
korinthizáló oszlopfő
(Corpus della scultura altom edievale
nyomán)

A frízt egy téglalap alakú kőlap tagolatlan, lapos felületére faragták. Az ornamentika ritmusát oszlopokon álló árkádok rajzolják ki, közeikben pedig hosszúkás alakú, tüskés akantuszlevelek állnak. A levélmotívumot tagoló oszlopok törzse csavart, fejezetük korinthizáló, a rajtuk levő hosszúkás leveleket viszont csak igen sematikusan ábrázolták. A fejezetekhez vállkő nélkül csatlakoznak a félkör alakú árkádok, amelyek belső oldalát fogsorminta tagolja. Az árkádokban levő levélmotívumuk szimmetriatengelyében a függőleges szár áll, amely felülről bimbószerű részben záródik. A szár hosszanti oldalai mentén helyezkedik el egymással szemben három-három pár kisméretű, befelé ívelő, tüskében végződő levélke. E levélkék belső, azaz, a hossztengely felé eső homorú részét egy további hegyes kis melléklevélkével vagy tüskével díszítették. Az ívelt levélkék kidolgozására igencsak jellemző, hogy a középtengely felé eső, homorú ívű oldalukat vésővel befúrt kis lyukacskák tették hangsúlyossá.

Az olasz kutatók e követ is - kérdőjelesen - vagy a 6.,133 vagy pedig a 9. századra134 szokták keltezni. E két időrend azonban nézetem szerint mindenképp módosítandó a 11. századra: a gradói fríz növényi ornametikája igen szoros szálakkal kapcsolódik az aquileiai székesegyház Poppo-féle átépítéséhez, valamint a velencei lagúnában fekvő templomokhoz. E keltezést erősíti továbbá az is, hogy a Bizánci Birodalom központi területein, azaz Görögországban és Kisázsiában is csak a 11. században tűnnek fel olyan oltárrekesztők, amelyeket árkádsorok és közöttük növényi motívumok díszítettek.135

Az adattár lezárásaként kutatástörténeti okok miatt kell bemutatni egy további észak-dalmáciai építészeti emléket. Olyan oszlopfőkről lesz az alábbiakban szó, amelyek ornamentikáját Nikola Jaksic az aquilieiai eredetű, tüskés akantuszlevelekkel díszített fejezetek körébe sorolt. Részletformáik azonban a fentebb bemutatott növényi motívumoktól kisebb vagy nagyobb mértékben eltérnek.

11. Supetarska draga-Sv. Petar (S. Pietro in Valle)

E néhai bencés apátság136 is Rab szigetén található, de a város falain kívül, egy másik tengeröböl közelében. Templomában137 a háromapszisos szentélyfejhez háromhajós hosszház csatlakozik, az egyes hajókat öt-öt oszlopon nyugvó árkádok választják el egymástól. (32. kép) Hosszházát fa síkfödém fedi. E rövid jellemzésből is egyértelműen kitűnik, hogy a Supetarska draga-i monostortemplom eléggé egyszerű kivitelű.138 Építészettörténeti jelentősége ennek ellenére azonban igen nagy, többek között amiatt, mert sohasem építették át jelentős mértékben. Így a 20. század elején leomlott, majd pedig a sajátosan redukált formában újjáépített torony kivételével jól tanulmányozhatók az épületen az eredeti, román kor eleji részletmegoldások.

31. Grado, Duomo S. Euphentía, a trichora fríze (Corpus della scultur a a ltomedievale nyomán)
32. Supetarska draga, Sv. Petar, alaprajz (Mohorovicic 1957. nyomán)

A templom tíz oszlopfője közül négy rokonítható a tüskés akantuszlevelek típusával (33-34. kép), a többi hat növényi ornamentikája palmettás megoldású. (35. kép) A négy akantuszleveles oszlopfő ornamentikája páronként két külön altípusba sorolható. A legnyugatibb, azaz a szentélyfejtől számított ötödik oszloppárt díszítő (az alábbiakban „a" jelű) fejezetek (33. kép) esetében a helix vonaláig felnyúló levélkék hosszúkás alakúak. Felületük simára, szinte fényesre csiszolása a Mediterráneum meleg, de száraz nyaraihoz alkalmazkodott növények leveleinek bőrszerű hatását kelti.139 Tengelyükben félkör átmetszetű szár vagy erezet áll. Ebből ágazik le három-három befelé ívelő, tüskében végződő, hegyes levélke. E levélkék belső, azaz a hossztengely felé eső homorú részét gyakran díszítették további kis, hegyes melléklevélkékkel. Közeiket vésővel fúrt lyukacskák teszik hangsúlyossá. A középső, azaz a szentélytől számított harmadik (az alábbiakban „b" jelű) oszloppár (34. kép) növényi ornamentikájának több részlete is eltér a fentebb leírtaktól. A függőleges szimmetriatengely mentén, két sorban elhelyezett levélkék esetében ui. a szár egészen hangsúlytalan, egy hornyolattá redukálódott. Ebből ágaznak szét a rövid, ovális, vályúszerűen kimélyített testű levélkék, amelyeknek nincsenek melléklevélkéi, és nem is végződnek tüskében. Csak minden második levélköz elég széles a minta hátterének kimélyítéséhez, e helyeken azonban nem az egész ovális részt véste ki az oszlopfő mestere, hanem abba csak egy-egy kerek lyukat fúrt bele.

A Supetarska draga-i monostort 1059-ben vagy 1060-ban alapította Drago rabi püspök, a székesegyház papsága és a város polgársága.140 Ezen időpontra keltezhető az építkezések kezdete. A felszentelés dátuma sajnos nem maradt fenn, a dalmáciai romanikát elemző szakemberek azonban meglehetősen egységesen azt vallják, hogy az épületnek még a 11-12. század fordulója előtt el kellett készülnie.141

33. Supetarska drága, Sv. Petar, a korin t hizáló oszlopfők „a" típusa
34. Supetarska d raga, Sv. Petar, a korinthizáló oszlopfők „b" típusa
35. Supetarska drága, Sv. Petar, korinthizáló oszlopfő palmettás levéldísszel

 

IV. A fentebb leírt észak-dalmáciai és isztriai templomok kutatástörténete

Az emlékanyag áttekintése után érdemes ismertetni az észak-adriai akantuszleveles korinthizáló oszlopfőket illetve az ilyen fejezetek által díszített templomokat tárgyaló szakirodalmat is. Az észak-adriai térség 11. századi templomainak elemzése igen hosszú ideig elhanyagolt mellékága volt a korszak építészettörténeti kutatásainak. E tény alátámasztásul elegendő arra utalni, hogy a román kori építészet standard összefoglalásai közül még az újabbak142 sem szokták említeni e templomokat. (Az aquileiai székesegyház kivételével még az észak-itáliaiakat sem!) Annak ellenére, hogy Thomas G. Jackson143 még a 19. század közepén „felfedezte" az angol műértő közönség számára Dalmáciát és Isztriát, az I. világháború előtti években pedig több németországi szakember is elemezte e tájegység kora középkori építészetét.144 A nyugat-európai, meglehetősen általános érdektelenségbe természetesen nem sorolhatók be az olasz vagy osztrák művészettörténészek, hiszen számukra e tájegység bizonyos tekintetben „kutatási belügynek" is tekinthető. Az Adriai-tenger keleti partjai az I. világháború végéig beletartoztak az Osztrák-Magyar Monarchiába, a két világháború közötti időkben pedig Olaszország része volt Isztria, a Kvarner-öböl egy része, valamint Zára városa. Olasz kutatók éppen e város középkori egyházi építészetének feltárásában szereztek elévülhetetlen érdemeket.145 Velük ellentétben viszont a bécsi művészettörténeti iskola az egész régió kutatására koncentrált, már a 19. század középső harmadától. (E vizsgálatok alapját az teremtette meg, hogy Dalmácia műemlékvédelmét a bécsi császári és királyi műemlékvédelmi bizottság látta el.) Az osztrák művészettörténészek közül mindenképp Rudolph Eitelberger von Edelberget illik első helyen említeni, monumentális összefoglalása146 miatt, mivel ebben megtalálható a hat legfontosabb dalmáciai város szinte valamennyi fontos középkori épülete. Jelentős templomleírásokat tett még közzé Dagobert Frey,147 valamint bécsi hallgató korában Ciril M. Ivekovic is148. (Ez utóbbi kutató a későbbiekben, a két világháború közötti időszakban, a horvát műemlékvédelem egyik meghatározó alakjává vált, számos épület felmérését és leírását végezte el.149 Írásainak „pánjugoszláv" szemlélete azonban ma már kissé anakronisztikusan hat). A bécsi iskola Dalmácia iránti érdeklődése Josef Strzygowski egy nagyívű, de túlontúl merész következtetéseket tartalmazó munkájában csúcsosodott ki az 1920-as évek végén.150 E mű megjelenése után azonban a volt császárváros műtörténészei hosszú időre elfordultak az észak-adriai korai romanikától. Érdekes módon éppen akkor apadt el az osztrák vagy más nyugat-európai országok művészettörténet-írásában a középkori Dalmácia megismerése iránti igény, amikor e tájegység, és főként annak egykori fővárosa Salona, a késő római építészettörténet érdeklődésének homlokterébe került.

A dolgozat témája miatt elsősorban azon fontos szerepre kell emlékeztetnünk, amelyet Rudolf Kautzsch alapvető munkájában a salonai késő római oszlopfők betöltöttek.151 Arra is mindenképp utalni kell, hogy Rudolf Kautzsch egyes kora román oszlopfőkre is felfigyelt az észak-, illetve középadriai térségben. Ezekre azonban - mivel munkájának időrendi keretein kívül estek - csak azért tért ki, hogy szemléltesse: hogyan alakultak át a klasszikus minták a korai középkorban152.

Így az aquileiai kör oszlopfőinek átfogó elemzésére még évtizedeken át kellett várni, egészen 1966-ig. Nyugodt szívvel állítható, hogy az aquileiai Poppo-féle építkezések oszlopfőit díszítő levélornamentika vizsgálatában Hans H. Buchwald tanulmánya153 fordulópontot jelent. Munkája érvrendszerét érdemes kicsit részletesebben is áttekinteni, hiszen erre alapozta gondolatmenetét mind Marosi Ernő, mind pedig a horvát Nikola Jaksic. Hans H. Buchwald nagy érdeme, hogy elsőként gyűjtötte össze az észak-adriai térség (7. kép) 11. századi oszlopfőit. Művében az alábbi példák szerepelnek: az aquileiai székesegyház Poppo-féle átépítésének fejezetei (6. kép); Velence - S. Nicolo di Lido, S. Euphemia di Guidecca, valamint S. Giovanni decollato, Caorle - S. Stefano, Trieszt - S. Giusto, az isztriai Sv. Lovrec (17. kép) és végezetül a páduai múzeum három oszlopfője. Elődeivel ellentétben Buchwald jóval szélesebb horizontban, mondhatni egyetemes igénnyel elemezte a felsorolt fejezeteket. így elsőként ő tudta e tájegység vonatkozásában hasznosítani ama fölfedezéseket is, amelyeket a késő antik oszlopfők ornamentikájának tipológiai vizsgálata során Rudolf Kautzsch154 tett.

H. H. Buchwald felfogása szerint az észak-adriai térség korinthizáló, tüskés akantuszlevelekkel díszített oszlopfői az aquileiai bazilika 11. század eleji, Poppo-féle átépítése során faragott oszlopfőire vezethetők vissza.155 (6. kép) Sajátos, késő antik hagyományokat újraélesztő részletformáik pedig szerinte azzal magyarázhatók, hogy Poppo érsek - székhelyének ősi mivoltát hagsúlyozandó - nemcsak a római Szent Péter-bazilika Nagy Konstantin-kori alaprajzi rendszerét vette át, hanem az oszlopfőket is ókeresztény mintára faragtatta ki. Ez utóbbi gondolatmenet azonban nem aratott általános sikert a szakirodalomban. A leghevesebben Antoinetta Mareschi támadta.156 Az észak-itáliai emlékanyag általa összeállított kronológiai sora - S. Eufemia alla Giudecca (983), S. Giovanni decollato (1007), Caorle (1038 előtt) - azonban visszhangtalan maradt. Azon kísérlete sem járt sikerrel, hogy - az aquileiai székesegyház Poppo-féle átépítésének jelentőségét megkérdőjelezve - a térség építészetének egyetlen meghatározó központjává Velencét tegye. E gondolatmenetet finomította W. Dorigo.157 aki - az aquileiai Poppo-féle építkezések elsőbbségét nem tagadva - a tárgyalt korinthizáló oszlopfők kisugrázási központjának mégis egyértelműen a velencei lagúnát tartja. Még körültekintőbben járt el Xavier Barral i Altét. Ő Aquileia jelentőségét nem tagadva, arra mutatott rá,158 hogy a Poppo-féle átépítés során az ókeresztény oszlopfők inkább csak egy általános igazodási pontot jelenthettek. Az egyes részletformákban a közép-bizánci kor ízlése, konkrétabban a sztiriszi Hosziosz Lukász fejezeteinek ornamentikája is felfedezhető. (E párhuzamra egyébként, lehetőségként már Hans H. Buchwald is utalt, munkája függelékében!)159

Nem lehet tehát vitás, hogy ha Hans H. Buchwald érvelésének hatására el is fogadjuk Poppo érsek meghatározó szerepét az aquileai székesegyház ókori minták alapján történt átépítésében, akkor sem lehet kétségünk afelől, hogy az építkezés szellemi atyját - székhelyének ősi mivoltán, és az ebből eredő előnyökön túl - a „korszellem" is sarkallhatta az ókeresztény minták újjáélesztésére. A késő antik előképek másolásának igénye igencsak beletartozott az itáliai, 10. század végi - 11. századi építészet célkitűzései közé.160 Aminek következtében azon sem lepődhetünk még, hogy az aquileiai körbe sorolt oszlopfők növényi ornamentikájának Itália földjén is kimutathatók közel egykorú előzményei. Így pl. az aquileiai múzeum Magazzino Paleocristianojában őrzött oszlopfőt közlő A. Tagliaferi a bresciai S. Mária Maggiore kriptáját támasztó fejezetek jelentőségét hangsúlyozta,161 de természetesen más észak-, illetve közép-itáliai faragványok (Milano - S. Ambroggio,162 Torino - székesegyház,163 Pomposa stb.) sőt rajtuk túl még Észak-Franciaország, Poitou, a Loire völgye,164 illetve az Ibériai-félsziget egyes részei165 irányába is kimutathatók olyan hasonlóságok, amelyek talán túlmutatnak a puszta formai párhuzamok szintjén. Az ilyen szálak további bogozása azonban egyre távolabb vezetne a dolgozat elején feltett kérdéstől!

A közel egykorú előképeken túl azonban az sem lehet kétséges, hogy az aquileiai székesegyház 11. századi fejezeteit, illetve a velük rokon oszlopfőket díszítő növényi ornamentika ősforrása végső soron a késő antik építészet volt. Konkrétabban, azon két - Rudolf Kautzsch által máig ható érvénnyel összegyűjtött166 - kelet-mediterrán fejezettípus, amelynek növényi ornamentikáját ugyanő csipkézett illetve apró fogazású akantuszlevélnek nevezett el, és kialakulását Konstantinápolyhoz kötötte. Kautzsch elemzésében a levélvégek kidolgozása kapott különös hangsúlyt, a jelen elemzés szempontjából viszont inkább a levélkék arányai, és a közeiket tagoló oculusok, azaz, a fúróval kiképzett kis lyukak tűnnek fontosnak. A csipkézett, illetve apró fogazású akantuszlevelek elterjedése természetesen jóval szélesebb körben dokumentálható, mint a kelet-római birodalom fővárosa167 és kis-ázsiai környéke.168 Így már maga R. Kautzsch is e levélkék számos példáját közölte Egyiptomból169 a Szentföldről,170 Görögországból171 valamint Róma városából.172 Az újabb kutatások is leginkább az általa már vizsgált területeken tudták gazdagítani e két fejezettípus adattárát.173 De a csipkés, illetve az apró fogazású akantuszlevél számos új példáját vonultatja fel a késő antik fejezetek macedóniai, szerbiai illetve montenegrói gyűjtése is.174

A dolgozat témája miatt leginkább talán az itáliai párhuzamokról érdemes néhány további szót szólni. Ezek általában az Appennini-félszigetnek azon részein szoktak feltűnni, amelyek az 5-6. században a konstantinápolyi császári udvar közvetlen befolyása alatt álltak. Az itáliai apró fogazású akantuszlevelek közül első helyen a ravennai S. Spirito175 egyik oszlopfőjét kell említeni, mivel részletformái igen jó előképei a tárgyalt tüskés akantuszlevelek rövidebb, zömökebb változatánakr A párhuzamok sorába tartozik még az Aquileia tőszomszédságában fekvő Grado kisebbik bazilikájának, a S. Maria Assuntának egyik fejezete is. Ez utóbbi egy olyan, 4. vagy 6. századi kompozit oszlopfő,176 amelynek csipkézett szélű akantuszlevelei szintén számos részletükben rokoníthatóak a Poppo-féle átépítés során alkalmazott megoldásokkal. A megformálás egésze azonban a gradói faragvány esetében valamivel távolabb áll a 11. századi zömök akantuszleveleknél, mint a ravennai S. Spirito fejezetének növényi ornamentikája. Az észak-itáliai kora középkori emlékanyag áttekintését igencsak segíti a Corpus della scultura altomedievale c. sorozat, amelynek, szerencsés módon, már másfél évtizede megjelent az aquileiai egyházmegyét feldolgozó kötete.177 Az egyes oszlopfő-típusokat átfogó igénnyel elemző szakemberek közül W. Deichmann jelentetett meg a közelmúltban olyan disszertációt178 a velencei S. Marco fejezeteiről, amely nagy haszonnal forgatható az Adria keleti partjai mentén álló emlékanyag esetében is. A különböző anyaggyűjtések azonban azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a tárgyalt növényi ornamentika nem elsősorban Itáliában maradt fenn a korai középkorban, hanem a Bizánci Birodalom központi és/vagy keleti részein. A Rudolf Kautzsch művében látható oszlopfők közül e vonatkozásban egy bursai tűnik a legfontosobbnak. A város Cekirge (Kautzsch-nál: Tschekirge) nevű negyedében álló Muradiye-dzsámi homlokzatát díszítő spoliumot179 azonban még a késő antik oszlopfők rendszerezésének nagymestere sem merte annál pontosabban keltezni, hogy a 6. századnál korábbi származtatást stíluskritikai alapon kizártnak tartotta. Továbbá: a tárgyalt tüskés akantuszlevelek meglepően közeli párhuzamai mutathatók ki a kora középkori kopt művészetben is. Egy-egy kiragadott példaként a párizsi Louvre-ban őrzött, bawiti B oszlopfő180 levélornamentikájára, illetve a kairói Qualaum-mecsetbe spoliumként beépített, egyik késő antik fejezet181 akantuszleveleire utalunk. A Mediterráneum keleti, illetve déli részébe mutató kapcsolatok további bogozását, az előképek láncolatának pontosabb felderítését azonban igencsak megnehezíti az időrend bizonytalansága, illetve az, hogy számos fejezet jelenleg már másodlagos helyen áll, az eredeti építészeti kontextusából kiragadva.

E kis kitérő után térjünk vissza egy rövid utalás erejéig a Hans H. Buchwald elemzése által kiváltott vitához. X. Barral i Altet nyomán vált nyilvánvalóvá az, hogy az északadriai térség 11. századi oszlopfőit egyáltalán nem érdemes az Aquileia - Grado, illetve Aquileia - Velence ellentétre182 visszavezetni, hiszen - mint ennek példáit maga Buchwald is felsorolta - háromhajós, bazilikális elrendezésű templomok nemcsak az Adria királynője által uralt területeken, hanem magában Velence városában is épültek.

1992-ben Wladimiro Dorigo néhány újabb példával egészítette ki183 a Hans H. Buchwald által felsorolt 11. századi oszlopfők sorát: a velencei S. Barnaba-templommal, illetve Chioggiá-val. Érdekes módon még e kiegészítés után is felkutathatok az olasz szakirodalomban újabb emlékek, amint azt az adattár 2. pontja is szemlélteti.

A horvát szakirodalom tanulmányozása során állandóan szem előtt kell tartanunk azt, hogy az itteni kutatás érdeklődésének a homlokterében hagyományosan az ún. óhorvát-kori kicsiny, általában egysejtű, igen változatos térszerkezetű templomok álltak és állnak.184 Ezzel ellentétben: nagyságrendekkel kisebb figyelem irányult a 11. század eleje után elterjedő, meglehetősen uniformizáltnak tűnő háromhajós, háromapszisos, bazilikális templomokra.185 Ennek ellenére: a fentebb hivatkozott Ljubo Karaman már az 1930-as, klasszikussá vált összefoglalásában felfigyelt a fentebb ismertetett észak- és közép-dalmáciai korinthizáló oszlopfőkre.186 Rövid utalását azonban a horvát kutatás egészen 1983-ig nem tudta kiaknázni - több oknál fogva is. Az idegenkedés egyik alapja talán az lehetett, hogy a háromhajós bazilika Dalmáciába és Isztriába nyilvánvalóan Itáliából került át a 10. század második felében és a 11. század elején. Így azon - a horvát művészettörténet-írás által élesen elutasított187 - felfogást erősíthette, amely szerint az Adriai-tenger keleti partjának architektúrája csupán az itáliai építészet egy érdekes, de mindenképpen leegyszerűsített és provinciális jellegű változata.

Röviden érdemes kitérni az itáliai, 10-11. századi építészet dalmáciai hatásáról vallott felfogásokra is. A dalmáciai, kora román kori, háromhajós bazilikák itáliai származtatását első ízben a bécsi iskola188 több tagja rögzítette, de átvette ezen érvelést Ljubo Karaman is.189 Felfogása szerint is a bencések hozták magukkal e templomtípust az Adriai-tenger keleti partjaihoz. A közép- és dél-dalmáciai műemlékekre támaszkodó érvelése szerint azonban e szerzetesek elsősorban Dél-Itáliából, konkrétabban Apuliából származhattak. Viszont Tengerfehérvár (Biograd na Moru) illetve Zára vonalától északra már nem az olasz csizma déli részén, hanem a velencei lagunában és Aquileia környékén álló monostorokat építő mesteknek lehetett döntő szerepük az új templomtípus meghonosításában, amint ezt a korinthizáló oszlopfők növényi ornamentikája is tanúsítja.

Visszatérve elemzésünk fő tárgyához: talán időrendi bizonytalanságok is hátráltatták a korinthizáló oszlopfők vizsgálatát az Adria keleti partjain. Így Strzygowski190 nyomán a horvát művészettörténészek hagyományosan „óhorvát korszak"-ként írják le á horvát nemzeti uralkodóház idejére, azaz, a 9-11. századra keltezhető műalkotásokat.191 Építészettörténeti szempontból azonban e két évszázad Dalmáciában sem volt egységes. A 10. század végéig kizárólag kis, egysejtű és rendkívül változatos téralakítású imaházak épültek, utána viszont háromhajós, bazilikális elrendezésű templomok is. A horvát kutatás inkább az előbbieket szokta vizsgálni és óhorvátnak minősíteni - emiatt terjedt el a közelmúltban az óhorvát szinonimájaként a Karoling- és Ottó-kori meghatározás192. Ez utóbbi fogalomba viszont a háromhajós bazilikák nemcsak térszerkesztésük, hanem időrendjük miatt is alig-alig férnek bele, hiszen ezek - a német kutatás által alkalmazott beosztás értelmében -javarészt még az Ottó-kornál is későbbiek. A dalmáciai kora középkort vizsgáló műtörténészek egy további része pre-román korként szokta leírni a 9-11. századi építészetet,193 így viszont összemosódnak a két téralkotási rendszer különbségei. Egy további, közelmúltban megjelent érvelés szerint a korinthizáló oszlopfők, és így természetesen az őket díszítő tüskés akantuszlevél is a romanikába sorolandó194 -ez utóbbi esetben viszont a későbbi fejlődéstől elkülönülő motívumok sikkadnak el. A felsorolt bizonytalanságok következtében talán akkor sem tévedünk, ha - Tomislav Marasovicot követve195 - az Adriai-tenger keleti partjai mentén is két alcsoportra, a pre- és a protoromanikára bontjuk a 9-11. századi építészetet.

Bármi is állt a horvát művészettörténet-írás fentebb vázolt, sajátos fejlődésének hátterében, tény az, hogy csak 53 évvel Karaman rövid, figyelemfelkeltő említése után született meg a korinthizáló fejezettípus dalmáciai, 11. századi példáinak összefoglaló értékelése. Ekkor is külső, azaz, a nemzetközi művészettörténeti irodalom hatására. A horvát Nikola Jaksic196 Hans H. Buchwald197 nyomán, és annak adatait kigészítendő látott hozzá a dalmáciai 11. századi fejezetek tipológiájának kidolgozásához. Munkájában 18 észak-dalmáciai, illetve isztriai korinthizáló oszlopfőt elemez. A horvát szakirodalomban elsőként részletesen foglalkozott a fúrt lyukacskákkal tagolt akantuszlevelekkel díszített, korinthizáló oszlopfőkkel. Már itt is azonban érdemes utalni arra, hogy a N. Jaksic által leírt, és fentebb általunk is áttekintett, rabi, nini, zárai, stb. fejezeteknek csak egy része párhuzamosítható a magyarországi emlékanyaggal!

Nikola Jaksic műve hasonló hatást gyakorolt a horvát kutatásra, mint Hans H. Buchwaldé az olaszra vagy az osztrákra. Az új távlatok felfedezésének igénye leginkább Miljenko Jurkovic munkáiban érezhető. Ő gondosan továbbelemezte a N. Jaksic által csak futólag érintett kérdéseket, pl. a bencések szerepét a háromhajós, oszlopokkal tagolt hosszházú bazilika és ezáltal a korinthizáló oszlopfők meghonosításában.198 Továbbá az ő nevéhez fűződik - mint arra fentebb, az egyes templomok leírása során már utaltunk - a fejezetek elég nagy hányadának újrakeltezése is. M. Jurkovictyal ellentétben V. Strkalj nem a horvát, hanem sokkal inkább az északolasz kutatás hagyományaira támaszkodott az általa feltárt zárai oszlopfők elemzése során.199 (A venetói emlékanyaghoz fűződő szimpátiái többek között abban is visszatükröződnek, hogy elutasítja Hans H. Buchwald Aquileia-központúságát.) Tanulmányának értékeléséhez mindenképp figyelembe kell venni, hogy a nyomdai átfutási idők miatt ő már nem tudta használni N. Jaksic összefoglalását - bár munkája csak 1985-ben jelent meg. Így e két mű egymással összecsengő megállapításai egy újabb példával támasztják alá azon megfigyelést, hogy a humán tudományokban az egyes felfedezések elég gyakran több kutatónál is megfogalmazódnak, annak következtében, hogy az illető következtetést a hozzá vezető adatok könnyen elérhető és összegyűjthető mivolta mintegy „megérleli".

A horvát szakirodalom áttekintésének lezárásaként mindenképp érdemes utalni arra, hogy e szakmai közegben már két alkalommal is majdnem felmerült a magyarországi és a dalmáciai oszlopfők összehasonlító vizsgálatának igénye. A konkrét elemzésre azonban sajnos egyik esetben sem került sor - talán kutatástörténeti okok miatt is. A horvát műemlékvédelemben elévülhetetlen érdemeket szerzett Andela Horvat számára a kiindulópontot azok a szerémségi, tüskés akantuszlevelekkel díszített oszlopfők, illetve szalagornamentikás kövek jelentették, amelyek a magyar-horvát kiegyezés utáni időszakban, azaz a 19. század utolsó harmadában a zágrábi múzeumba kerültek. E faragványokat a 19-20. század fordulóján egyes horvát művészettörténészek annak bizonyítására igyekeztek felhasználni, hogy a Dráva-Száva közének nyugati harmada a 9-11. században beletartozott volna a trpimirovici Horvátországba.200 Ezen elképzelést első ízben Ljubo Karaman bírálta, sajnos csak meglehetősen röviden.201 Andela Horvat pedig a 11. századi Magyarország és Horvátország kőfaragásának átfogóbb elemzését vállalta magára.202 A szerémségi kőornamentikáról írott munkájában radikálisan szakított a horvát nemzeti romantikus szemlélettel, világos érveket sorakoztatva fel amellett, hogy a Dráva-Száva köze nyugati harmadában lelt faragványok a magyarországi kora román kőszobrászat keretei között elemzendők. Érzésünk szerint azonban, talán túl radikálisan „számolt le" a Dalmácia irányába mutató kapcsolatokkal, így számára nem merült fel a szerémségi és észak-dalmáciai 11-12. századi oszlopfők tüskés akantuszleveleinek esetleges rokonsága. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ezen elemzésre támaszkodva tagadta a Dalmácia irányába mutató kapcsolatokat nemcsak a dombói monostor érdemes feltárója, Nagy Sándor,203 hanem a szerb nemzetiségű Jovanka Maksimovic is.204

Maksimovic a szerb középkori épületszobrászatot feldolgozó monográfiájában tett egy figyelemre méltó megállapítást, miszerint a dombói faragványok a korabeli Szerbia emlékanyagához is csak igen-igen áttételesen kapcsolhatók.

Vinko Strkalj a másik horvát kutató, akiben könnyen megfogalmazódhatott volna az észak-adriai és magyarországi emlékanyag párhuzamos elemzésének igénye.205 Ő az észak-adriai oszlopfők párhuzamainak gyűjtése során nemcsak, hogy rábbukant a feldebrői oszlopfőre, hanem -felismerve fontosságát - e faragvány képét is beillesztette tanulmányába. Miközben azonban kritikával illeti Dercsé-nyi Dezső nézetét e motívumkincs szasszanida eredetéről, ő maga nem figyelt fel arra, hogy Feldebrő nem egymagában áll a magyarországi fargványok közt. így V. Strkalj -talán a magyarországi összefüggések ismeretének hiánya miatt is - túl egyszerű megoldást választott. Feldebrőt a milanói S. Ambroggioval kötötte össze, mintegy kizárva azt az észak-adriai körből.

V. Az észak-adriai, 11. századi, korinthizáló oszlopfők növényi ornamentikájának

 rendszerezése, különös tekintettel az észak-dalmáciai, illetve isztriai emlékanyagra

A tudománytörténeti részben felsorolt észak-itáliai, illetve fentebb bemutatott, isztriai valamint észak-dalmáciai oszlopfők motívumkincséről öszefoglalóan is érdemes néhány szót szólni - annak ellenére is, hogy tipológiai elemzésüket Hans H. Buchwald, Nikola Jaksic valamint Vinko Strkalj már elvégezte. E felosztásoknak azonban nézetünk szerint van egy közös hibájuk: az emlékanyag az e tanulmányokban elkülönített két vagy három kategóriánál több csoportba sorolhatók. Az észak-dalmáciai és isztriai, 11. századi oszlopfők növényi ornamentikája ugyanis oly mértékig heterogén, hogy azt mindenképpen érdemes több, a dolgozat írójának nézete szerint nem kevesebb, mint hét csoportba osztani. Ezek:

a) Befelé ívelő levélkékből álló, hosszúkás akantuszlevelek (36. kép, 1.): E csoportba tartoznak a rabi székesegyház oszlopfői, az egyetlen lovreci, tüskés akantuszlevelekkel díszített fejezet, valamint - igen feltételesen - talán idesorolhatók a rabi Sv. Andrija újonnan kibontott, és még közöletlen oszlopfői is.

b) Trapéz alakú levélkékből álló, rövidebb, szétterülő akantuszlevelek (36. kép, 1-2.): E csoportnak aránylag sok képviselője van Zárában és környékén, valamint a Kvarner-öböl szigetvilágában. Ide sorolható a zárai Sv. Marija Velika két oszlopfője, valamint az ugyanezen városban álló Sv. Marija titulusú bencés apácamonostor templomának összes kora román fejezete, továbbá a krki székesegyház két, tüskés akantuszlevelekkel díszített oszlopfője, és végül, de egy általán nem utolsó sorban a rabi Sv. Ivan szentélykörüljárójának két korinthizáló, tüskés akantuszlevelekkel díszített fejezete. A zárai fejezetek jellegzetessége a tüskés akantuszok zömökebb megfogalmazása (36. kép, 2.), a rabi oszlopfőké viszont e levélkék tagoltabb kialakítása. (36. kép, 3.)

c) Palmettás ornamentika (36. kép, 4.): A pálmafa levelére talán leginkább hasonlító, hosszúkás, alsó szomszédjára részben ráboruló levélke az észak-dalmáciai térségben a Rab-szigetén épült kora román templomok oszlopfőinek egyik legyakoribb növényi ornamense. Ilyen levélkékkel (vagy ilyenekkel is) díszítették az alábbi épületek oszlopfőit: magában Rab városában a Sv. Justina- illetve a Sv. Ivan-templomot, a városon kívül pedig Supetarska draga-i monostort. A következő, d) pontban tárgyalt, sajátosan átmeneti megoldásúnak felfogható nini fejezet azonban amellett szól, hogy e palmettás ornamentika tárgyalását Észak-Dalmáciában sem érdemes csak egyetlen szigetre szűkíteni.

d) A palmettás ornamentika gazdagítása a tüskés akantuszlevelek egyes elemeivel (36. kép, 5.): Ilyen esetekben a hosszúkás pálmalevél alsó két tagját tagolták oly módon, hogy azokból egy-egy tüskés akantuszlevelet faragtak. Ilyen növényi ornamentikával csak egyetlen egy észak-dalmáciai, korinthizáló fejezet rendelkezik: a nini Sv. Marija romjai közt gyűjtött oszlopfő.

e) Simára csiszolt felületű, „bőrszerű" hatású, tüskésvégű levélkék (36. kép, 6.): E csoportba csak két kőfaragvány tartozik: a Supetarska draga-i monostortemplom, „a" jelű, nyugati oszloppárjának fejezetei.

f) Ovális alakú, hangsúlyosan homorú akantuszlevél: e csoportba sorolható a Supetarska draga-i monostortemplom, „b" jelű oszlopfő párja (34. kép), valamint a rabi múzeum fejezete.

g) Legyezően szétterülő, hosszanti hornyokkal tagolt levélkék: testüket sohasem tagolják fúrt lyukacskák, csak ékvésésszerű vájatok. Ezek viszont a motívum aljában levő középpontból kiindulva sugárirányban borítják a levélke egész felületét. A csoport egy további jellegzetessége az, hogy az oszlopfőkön a növényi ornamentika kétsoros. Az alsó sorban pedig az egyes növénykék közti üres helyeket fél vagy harmad nagyságú, de azonos részletformájú növénykék töltik ki. Ilyen ornamentika díszíti az aquileiai székesegyház északi árkádsorának egyik fejezetét, a trieszti S. Giusto oszlopfőit, valamint egy kivételével a lovreci templom összes fejezetét (18. kép). Dolgozatunk kérdésfeltevése értelmében a továbbiakban természetesen az első két csoportot elemezzük részletesebben, a többiekre pedig csak oly mértékig térünk ki, amennyire azt a tüskés akantuszlevelekhez való kapcsolatuk, illetve a tudománytörténeti indokok szükségessé teszik. Az a) és b) kategóriába sorolt akantuszlevelek szétválasztását indokolja egyrészt az egyes növénykék egészének egymástól igencsak eltérő arányrendszere, másrészt pedig a levélkék részletformái közötti különbségek. Így a hosszúkás motívum egy-egy levélkéje mindig hegyes, és a szár felé ível. A rövidebb akantuszlevelek alkotóelemei ezzel szemben trapézszerűek, és csak felső szélükön vannak apró tüskék. Eltérések mutatkoznak a háttér kezelésében is. Míg a hosszúkás akantuszok ívelt levékéinek homorú oldalát apró, kerek lyukak zárják, a rövid, kiszélesedő akantuszok megformálói a nagyobb levélközökben a hátteret már teljes egészében kimélyítették.

Az aquileiai kör egyik jellegzetessége, hogy a fentebb leírt kettőség nemcsak Észak-Dalmáciában, hanem Aquileia és Velence környékén is megfigyelhető. Így az aquileiai székesegyház Poppo-féle átépítéséből származó fejezetek a b) pont alatt leírt, rövidebb, széles növénykékhez állnak közel. Az a) pontba sorolt hosszúkás levélkék jó párhuzamai viszont a velencei S. Nicolo di Lido, illetve a caorlei S. Stefano fejezetein, valamint az aquilieai és a páduai múzeum tüskés akantuszokkal díszített oszlopfőin láthatók! E tényre már Hans H. Buchwald is felfigyelt, és egy sajátos stílusfejlődéssel igyekezett magyarázni. Éppen azért tekintette kiindulópontak az aquileiai Poppo-féle átépítés fejezeteit, mert ezek ornamentikája a többi vizsgált oszlopfőnél jóval gazdagabb, tagoltabb. Felfogása szerint - az általa palmettás-korinthizáló névvel illetett - oszlopfők túlnyomó többségének Aquileiához viszonyítva egyszerűsödött a mintakincse, a levélke egészének megformálásában pedig a plaszticitás háttérbe szorult az ékvésésszerű megformálás mögött.

Nem kétséges, hogy a rabi székesegyház fejezetei, illetve a zárai valamint a lovreci oszlopfő az aquileiai csoport viszonylag kései, azaz, a 11. század közepe táján faragott emlékeihez állnak közel. A növényke megformálása mind az észak-dalmáciai, mind pedig az isztriai példán elég lapos, és az egyes" elemeket ékvésésszerű vájatok jelzik. Igen érdekes eltérések mutatkoznak a rabi fejezetek illetve a lovreci oszlopfő növényi motívumai között. Elsőként talán az, hogy az isztriai példa elnagyoltabb, a részletkiképzés rajta kevésbé finom. Így a rabi székesegyházzal ellentétben Lovrecben csak három-három hegyes, befelé ívelő levélke ágazik le a szárról. Sőt, a fentieken túl eltérés mutatkozik a növényi ornamensek arányaiban is. A rabi példák jóval sudarasabbak azáltal, hogy a szár alján levő levélkék lényegesen nem szélesebbek a felsőbb sorokban levőknél. Lovrec esetében viszont éppen ellenkezőleg: az alsó levélpár mindig valamivel szélesebb, mint a felette levő. Hasonló eltérések Észak-Itáliában is megfigyelhetők: a velencei S. Nicolo di Lido tüskés akantuszai jóval karcsúbbak, mint a S. Euphemia di Guidecca oszlopfőinek növényi ornamentikája. Annak ellenére, hogy mindkét templom fejezetei az aquileiai kör a) csoportjába, azaz, a hosszúkás növénykék közé sorolandók.

Áttérve a beosztás b) csoportjára: a négy elemzett templom fejezetei közül a két zárait kell a stílusfejlődés elejére tenni. A krki székesegyház illetve a rabi Sv. Ivan fejezetei a korinthizáló oszlopfő átértelemzése és/vagy a részletek lapos kiképzése miatt már a térség román kori kőfaragásához állnak közel. A dalmáciai 11. századi fejezeteket elsőként rendszerező Nikola Jaksic szerint a rövidebb, szétterülő akantuszlevelek motívumkincse is aquileiai eredetű.

1. Befelé ívelő levélkékből álló, hosszúkás akantuszlevelek 4. Palmettás ornamentika
5. Palmettás ornamentika gazdagítása a tüskés akantuszlevelek
egyenes elemeivel
2-3. Trapéz alakú levélkékből álló, rövidebb, szétterülő akantuszlevelek
(zömökebb, illetve tagoltabb megfogalmazásban)
6. Simára csiszolt felületű, „bőrszerű" hatású, tüskés végű levélkék
36. Észak-dalmáciai és isztriai, 11. századi oszlopfők növényi ornamentikája

Érvelése mellett szól, hogy a felsorolt fejezetek és az aquileiai Poppo-féle oszlopfők növényi ornamentikája között tényleg meglehetősen nagy a hasonlóság - nyugodt szívvel kimondható, hogy a növénykék arányai és stilizálása alapján e dalmáciai fejezetek jóval közelebb állnak Aquileiához, mind a csoport összes észak-itáliai tagja. A közvetlen kapcsolat azonban ennek ellenére sem teljesen bizonyos, az emlékanyag időrendje miatt. Hiszen az aquileiai székesegyház Poppo-féle átépítése esetében az 1037-es év terminus ante quem, a rövid, legyezőszerű akantuszlevelek dalmáciai időrendjét viszont meghatározza a zárai Sv. Marija bencés apácakolostor, amely azonban 1066 és 1091 között épült. Azaz, Aquilieia és a dalmáciai faragványok között harmad évszázadnyi, egyelőre nehezen áthidalható hiátus tátong. E tény pedig nemcsak, hogy óvatosságra kell, hogy késztessen, hanem arra is: nézzünk utána további lehetséges itáliai előképeknek is. Így talán nem véletlen, hogy a fentebb leírt növényi motívum jól rokonítható több apuliai faragvánnyal, elsősorban a canossa di puglia-i Bohemund-síremlék homlokzatát díszítő, korinthizáló oszlopfők bizánci jellegű növényi ornamentikájával.206 Ez utóbbi párhuzam értékét azonban szintén erősen csökkenti egy időrendi lakúna. A Bohemund-síremlék esetében meglehetősen biztosnak tűnő terminus post quem az antiochiai herceg halálának 1111-es időpontja.207 Vagyis ez utóbbi esetben legalább hetven év marad kitöltetlenül, ami szintén a közvetlen kapcsolat ellen szól. E vonatkozásban azonban nem árt utalni még a bari székesegyház egyik oszlopfőjére,208 bár ennek növényi ornamentikája valamivel laposabb és egyszerűbb a fentebb tárgyaltaknál. Az 1091 elé keltezhető épületegyüttes Venturi által közölt fejezete azt tanúsítja, hogy a tárgyalt mintakincs bizonyosan ismert volt az olasz csizma déli részén a 11. század második felében.

A c) csoportba sorolt, lépcsős tagolású levélkék részletes tipológiai elemzésébe e helyen nem érdemes bővebben elmerülni, mert e motívum a 11. századi Magyarországon nem mutatható ki. Azt azonban ennek ellenére is ki kell emelni, hogy a palmettás növényi ornamentika az Adria keleti partjainál is csak a b) pontba sorolt, rövidebb, legyezőszerű akantuszlevelekkel szokott azonos épületben feltűnni, a hosszúkásakkal nem! (Azaz, hiányzik mind a rabi székesegyházból, mind pedig Lovrecből.) Így tehát csak a rövid, legyezőszerű akantuszlevelekkel díszített fejezetek esetében, és ez utóbbiaknál is csak Rab szigetén helytálló Nikola Jaksic ama megfigyelése,209 miszerint a palmettás, illetve a tüskés akantuszlevéllel díszített fejezeteket váltakozva helyezték el egy-egy templomon belül. Oly módon, hogy a kevésbé hangsúlyos helyeken az egyszerűbb, azaz a hosszúkás palmettákkal díszített fejezetek álltak, a bejáratnál, illetve a kórus keleti végénél pedig a fúrt lyukacskákkal is tagolt, tüskés akantuszlevelekkel látták el az oszlopfőket.

A felosztásunk d) pontja alatt szereplő nini oszlopfő ornamentikája egy sajátos, és egyelőre egyedinek tűnő keverékmegoldás. A hosszúkás palmettáknak csak az alsó, egy-egy levélkéjét formálta meg a kőfaragó az aquileiai kör elvei szerint, felettük a c) pontba sorolt, lépcsőzetes kiképzésű levélkék, azaz, a horvát értelemzés szerinti palmetták következnek. Ezen eljárás alapján a nini oszlopfő lett a tüskés végű, visszahajló, valamint a lépcsős megformálású levélmotívum észak-dalmáciai párhuzamos létezésének legfontosabb példája. Egyeden levélpár alapján természetesen nem könnyű kikövetkeztetni egy-egy motívum egészét. Ennek ellenére azonban úgy tűnik, hogy a nini fejezet tüskés levélkéi közelebb állnak a rabi székesegyház ornamentikájához, mint a városkához területi és kultúrális szempontból is jóval közelebb eső Zára fejezetei. A rabi párhuzam mellett szól az, hogy a nini fejezeten az egyes levélkék nem terülnek szét, hanem keskenyek, egyszer hornyoltak és befelé ívelnek.

Csoportbeosztásunk e) pontja is ellentmond a horvát kutatásnak. Nikola Jaksic érvelése szerint,210 a Supetarska draga-i monostortemplom, „a" jelű oszloppárjának simára csiszolt felületű levélkéi a rabi székesegyház oszlopfőinek tüskés akantuszleveleivel rokoníthatók, bár érvelése szerint a részletmegoldások ez esetben jóval elnagyoltabbak. Az egyes növénykék részletesebb vizsgálata azonban más eredményre kell, hogy vezessen. A Supetarska draga-i „a" jelű oszlopfők ornamentikájának részletmegoldásai nem vezethetők le a rabi székesegyház fejezeteiből, sőt még az aquileiai Poppo-féle építkezésekből sem. Típusuk, az ún. Leder-blattkapitell eléggé egyértelműen a korabeli Velencéhez és környékéhez kapcsolódik. Így jó előképei a torcellói S. Fosca oszlopfői,211 valamint a velencei S. Marco homlokzatának két fejezete.212 E kapcsolat mellett szól a növénykék azonos hossza, arányrendszere, továbbá a szárról leágazó, simára, szinte fényesre csiszolt, „bőrszerű hatású", tüskés végű melléklevelek részletkiképzése is. A Szent Márk-székesegyház két fejezete azonban e levezetést kicsit bonyolultabbá teszi, bár éppen e két faragvány által pontosíthatók a növényi motívum késő antik gyökerei is. A két elemzett fejezet W. Deichmann érvelése213 szerint Justinianus-kori, és minden valószínűség szerint konstantinápolyi eredetű. Olyannyira, hogy a fentebb idézett érvelés szerint Velencébe is csak a császárváros 1204-es kifosztása után kerültek. Így a Supetarska draga-i „a" fejezet esetében a közvetlen bizánci hatást is komoly formában fontolóra kell venni. Annál is inkább mert Torcello esetében is reális lehetőségnek tűnik a késő antik fejezetek másodlagos, 10-11. századi felhasználása.214 Szem előtt kell továbbá tartani azt is, hogy a Leder-blattkapitell kategóriáját elsőként elkülönítő R. Kautzsch e fejezettípus kialakulását is a 4. századi Konstantinápolyba helyezte.215 A felsoroltakból végkövetkeztetésként leszűrhető, hogy a Supetarska draga-i „a" jelű oszloppár kapcsolatrendszere mindenképp további vizsgálatot igényel, itáliai és/vagy délkeleti irányban. Az azonban már most is igencsak valószínűtlennek tűnik, hogy e két faragvány mesterének csak és kizárólag aquileiai előképek lebegtek volna a szeme előtt.

A Supetarska draga-i templom ornamentikájának további elemzését sürgetik az f) csoportba sorolt, ovális, hangsúlyosan homorú testű akantuszlevelek is. A fentiekhez hasonlóan N. Jaksic216 az aquileiai Poppo-féle építkezésekre vezette vissza az általa Supetarska draga-i „b" típusúnak elnevezett oszlopfők ornamentikáját is. Az f) csoportba tartozó levélkék részletformáinak egyszerűsége miatt e kérdés igen nehezen dönthető el, így is fontos azonban kiemelni, hogy a részletformák nem teljesen azonosak. A tipológián túl más tényező is további elemzésre késztetnek. Elsősorban az emlékanyag időrendje, mivel az aquileiai és a Supetarska draga-i építkezések között levő, minimum három évtized egy további hiányzó láncszemre utal. Az északadriai térségen kívül ismét csak Dél-Itáliára érdemes figyelnünk. Annál is inkább mert a Supetarska draga-i „b" oszlopfő igen közeli formai párhuzama fedezhető fel az olasz csizma délnyugati részén, a salernói dómban.217 E székesegyház építését a 11. század közepére, és/vagy második felére szokás keltezni,218 ami jól összevág a Supetarska draga-i monostortemplom 1059-es vagy 1060-as alapátásával. A tisztánlátást viszont nem könnyíti az, hogy a hivatkozott salernói oszlopfő esetében joggal felvethető a 6. századi eredet is. Azaz, az f) csoportba tartozó Supetarska draga-i oszlopfőknél - mint e bazilika fentebb már tárgyalt bőrszerű levélkéinek esetében is - olyan mesterrel érdemes számolni aki nem túl nagy kézügyességgel, de a késő antik előképek aránylag széles körű ismeretében faragta fejezeteit.

A g) csoportba sorolt növényi ornamentikával sem kívánunk részletesebben foglalkozni, a magyarországi párhuzamok hiánya miatt. Annyit érdemes csak megjegyezni, hogy a növénymotívum stilizálása, illetve az antik előképek átértelmezése miatt e legyezőszerű, ékvéséses levélkék mutatnak leginkább a romanika irányába.219

VI. Összehasonlító elemzés

A magyarországi korinthizáló, tüskés akantuszlevelekkel elátott oszlopfők valamint az észak-adriai, 11. századi emlékanyag rövid áttekintése után térjünk vissza dolgozatunk alapproblémájához: vannak-e Isztriában, a Kvarner-öböl szigetein valamint Zára körzetében olyan kőfaragványok, amelyek a magyarországi oszlopfők párhuzamaiként és/ vagy előképeiként foghatók fel. E kérdés eldöntéséhez az észak-adriai és magyarországi oszlopfők részleteit kell egymással összehasonlítani. Meglátásunk szerint - amelyet magunk is egyelőre csak kutatási hipotézisként kezelünk - az alábbi párhuzamosságok fedezhetők fel az Adriai-tenger keleti partvidéke és Magyarország román kor eleji fejezeteinek ornamentikája között.

1. A fentebb utalt, és szem előtt tartandó óvatosság ellenére is úgy tűnik, hogy közeli kapcsolat mutatható ki a rabi (11-14. kép), illetve az esztergomi székesegyház féloszlopfőjének a tüskés akantuszlevelei között. (1. kép) A párhuzamosságok vizsgálatát azonban igencsak nehezíti az esztergomi faragvány töredékessége - emiatt nem látni pontosan mi módon zárta le a levélkék felső végét a féloszlopfő mestere. Ennek ellenére: mindkét helyen hosszúkásak a növényi motívumok, azaz a két vájattal jelzett szárból legalább hét-hét rövid, befelé ívelő és tüskében végződő levélke indul. A levélközök plaszticitását pedig mindkét székesegyház fejezeteinél fúrt lyukacskákkal hangsúlyozták. A kapcsolat ez esetben talán oly közelinek is tekinthető, hogy érdemes számolni azzal: az esztergomi székesegyházban dolgozhatott egy olyan kőfaragó is a 11. század második felében vagy harmadik harmadában, aki korábban a rabi dóm építkezésein is részt vett.

E rabi és esztergomi tüskés akantuszlevelek összevetése kapcsán meg kell jegyeznünk azt, hogy ellene szólt Giovanni Lorenzoni páduai professzor a tanulmány második változatának220 felolvasását követő vitán, az isztriai Motovunban, 1996. májusában. Felfogása szerint nem Esztergom és Rab, hanem sokkal inkább Esztergom és Caorle között mutatható ki szoros kapcsolat. Ennek azonban nézetünk szerint ellentmond az esztergomi és caorlei akantuszlevelek eltérő hossza, pontosabban a szárról leágazó levélkék eltérő száma. További fontos különbség az, hogy a caorlei oszlopfők mestere a levélközök teljes hátterét kivéste, Rabon illetve Esztergomban viszont csak kerek lyukacskák tagolják e részeket. Végezetül: a caorlei székesegyházzal kapcsolatosan meg kell még említeni azt is, hogy itt a tüskés akantuszlevelekkel díszített, korinthizáló oszlopfőkön kívül kockafejezetek is vannak, sőt az árkádok alátámasztásában oszlopok és pillérek váltakoznak221 - minderre pedig sem a rabi székesegyházban, sem pedig az esztergomi bazilikában nem találni párhuzamot. A felsoroltak miatt úgy tűnik, hogy az észak-itáliai térségből nem a caorlei, hanem sokkal inkább az aquileiai múzeum oszlopfője (30. kép) és a gradói S. Euphemia trichorájának fríze (31. kép) áll a magyarországi emlékanyaghoz közel. A köztük levő kapcsolat azonban - felfogásunk szerint - nem olyan közeli, mint a rabi és az esztergomi oszlopfők közötti.

Keltezés: ha a fenti párhuzamosság valós, akkor némileg módosítja az esztergomi féloszlopfő Marosi Ernő által javasolt 11. század végi, 12. század eleji datálását.222 A rabi székesegyház oszlopfőinek akantuszlevelei miatt talán inkább a 11. század második felében vagy harmadik harmadában készülhetett az esztergomi féloszlopfő.

2. A dolgozat korábbi változataihoz223 képest jelenleg már jóval kevésbé véljük szorosnak a veszprémi székesegyház fejezete (4. kép) valamint a gradói székesegyház trichoráját díszítő fríz (31. kép) illetve az isztriai Sv. Lovrec templomát díszítő oszlopfő (17. kép) közötti kapcsolatot. Felfogásunk ugyan változatlan ama tekintetben, hogy a két észak-adriai faragvány valamilyen módon előképe lehetett a veszprémi székesegyház úgynevetett árkádos oszlopfőjének, pontosabban e két kőnek bele kell tartoznia az előképek sorába. Hiszen számos részletük rokonítható, így pl. a szár, az ennek végén ülő bimbó és a levélvégek megformálása. A három faragványon levő levélke összevetését azonban igencsak nehezíti az, hogy a veszprémi oszlopfő mestere erősen redukált formában valósította meg a levélornamentikát. Így a két észak-adriai faragvány szárairól szétágazó három-három levélpárral ellentétben, a veszprémi oszlopfő akantuszlevelén a szárról csak két-két levélke indul ki, és ezek is rövidebbek, tüskeszerűek. Viszont az is tény, hogy az észak-adriai térségben a gradói fríz az egyetlen, ahol a tüskés akantuszlevelet oszlopos árkádok keretelik. Bár az is igaz, hogy a veszprémi oszlopfőn és a gradói frízen az árkádok részletkiképzése jelentős mértékben eltér egymástól: Gradóban az oszlopok törzse csavart, az árkádok íve fogazott, Veszprémben pedig a keretelő oszlop sima, az árkád íve csavart. Így a részletkiképzésben mutatkozó különbségek miatt a három elemzett faragvány közötti párhuzamosság talán inkább csak egy olyan, általánosabb jellegű igazodást jelent, amelyre konkrét levezetést alapozni nem ajánlatos.

Csak a teljesség kedvéért kell megemlítenünk azt, hogy az észak-dalmáciai, 11. századi oszlopfők egy részén, így pl. a zárai Sv. Lovre (S. Lorenzo) templomában224 (37. kép), vagy egy nini, a tenger fenekéről kiemelt fejezeten a kehelyrészt borító levélkék közül nem indák, hanem csavart oszlopok indulnak. (E két faragvány közül csak a zárai alkalmas pontosabb következtetések levonására, a nini felületét ui. a sós víz teljesen lemarta). Veszprémmel ellentétben azonban a zárai fejezeten az oszlopocskák felső végét nem árkádok kötik össze, hanem sematizált fejezeteikről további levélkék ágaznak szét a voluták helyén. Ez utóbbi részletnek pedig igen nagy az időrendi jelentősége, hiszen ez alapján igen jól párhuzamosítható néhány észak-itáliai, kora román templom fejezetével225 a zárai Sv. Lovre oszlopfője. Azaz, mindenképp helyesnek tűnik Ivo Petricioli azon meglátása, amely szerint a romanika dalmáciai megjelenése éppen a kérdéses zárai oszlopfő által szemléltethető.226 így, viszonylag kései időrendje miatt e kő aligha vonható be a veszprémi fejezet előképeinek vizsgálatába.

3. Jelentős formai hasonlóság mutatható ki a feldebrői oszlopfő növényi ornamentikája (5. kép) valamint a rövid, széles akantuszlevelek észak-dalmáciai csoportja között. E csoporton belül is a zárai Sv. Marija Velika két fejezete (20-21. kép) tűnik a leginkább rokoníthatónak. E formai hasonlóság azonban több módon is értelmezhető. Vagy úgy, hogy ezen összefüggés nem több a korban általánosan elterjedt formai megoldások egymástól független lecsapódásánál, vagy pedig úgy, hogy a feldebrői fejezet valamilyen módon összefügg ugyan a észak-dalmáciai emlékekkel, közöttük azonban ez esetben még kellett lennie legalább egy, manapság egyelőre még hiányzó láncszemnek. A kapcsolat mellett szóló legfontosabb érv ez esetben nem a levél motívumok zömöksége - Feldebrő esetében az egyes növényi motívumok pontos hossza nem deríthető ki! -, hanem sokkal inkább a szár szokatlan szélessége, valamint az, hogy az egyes trapéz alakú, ékvésésszerűen megformált levélkék igencsak szétterülnek. Az észak-dalmáciai emlékanyag déli-itáliai kapcsolatai talán azt a területet is kijelölik, ahol a hiányzó láncszemeket keresni érdemes. E vonatkozásban azonban arra is utalnunk kell, hogy a származtatás egy további lehetősége is megfogalmazódott, Vinko Strkalj tollából.227 E levezetés szerint a feldebrői fejezet közvetlenül - tehát észak-dalmáciai és/vagy dél-itáliai „kitérők" nélkül - kapcsolható a milanói S. Ambroggiohoz. Az előképként bemutatott milanói oszlopfő azonban - legalábbis e tanulmány szerzője számára - nem bír kellő meggyőző erővel.

4. A magyarországi emlékanyag rendkívül töredékessége miatt csak az oszlopfőket lehet összevetni. Ki kell azonban emelni, hogy az észak-adriai térség templomaiban a fejezeteken túl általában vizsgálhatók az oszlopok más részei is. Így Hans H. Buchwald228 majd Nikola Jaksic229 is részletesen leírta a tüskés akantuszlevéllel díszített, korinthizáló, 11. századi fejezetekhez tartozó oszlopok lábazatát. Megállapításaik szerint: ezek hűen ismétlik a kései antikvitásban is közkedvelt attikai ion lábazat részletformáit.

37. Zára, Sv. Lovre, korinthizáló oszlopfő (Jaksic 1983. nyomán)

Az északadriai térséggel ellentétben a magyarországi emlékanyagban csak két veszprémi oszloplábazat230 kapcsolható össze megbízható módon a tárgyalt fejezetek körével. Ezek részletformái pedig meglehetősen egyszerűek ugyan, de végső soron levezethetők az észak-adriai térség 11. századi építészetéből (is). (A zselicszentjakabi, sarokpalmettával díszített lábazat231 e körbe sorolásától amiatt óvakodtunk, mert a vele együtt feltárt fejezetről232 töredékessége miatt nem lehet végleges érvénnyel eldönteni, besorolható-e a tüskés akantuszlevelekkel díszített oszlopfők körébe.)

Az észak-adriai, 11. századi attikai ion lábazat előképei közül fentebb a késő antik példákra utaltunk. Meg kell azonban említeni, hogy e lábazatot a középbizánci kor is kedveli. Így pl. a fentebb már hivatkozott sztiriszi Hosziosz lakász Szűz Mária titulusú templomában is ilyen lábazatokon ülnek az oszlopok233. A bizánci párhuzamok kiemelése azért is fontos, mert ezekkel, valamint a karoling építészettel magyarázható az, hogy - az ókeresztény előképekkei ellentétben - miért került rendszeresen vállkő a tüskés akantuszlevelekkel díszített oszlopfők és az általuk támasztott árkádok indítása közé234. Jellegzetes az is, hogy e vállköveket az észak-adriai térségben rendszerint nem faragták egybe az oszlopfőkkel. E tárnok két típusba sorolhatók. Profiláltságuk általában egyszerű és uniformizált úgy az Adria északnyugati, mint az északkeleti partján: az oszlopfőt lezáró abacus fölött egy, a rövidebb oldalaival lefelé fordított csonkagúla alakú vállkő szokott ülni.235 (22-24., 17-18. kép) Néhány kivételes esetben azonban feltűnnek kymaprofilú, felső szélükön fedőlemezzel is ellátott vállkövek. (12. kép) Figyelemre méltó az, hogy a rabi székesegy-házban egy épületen belül is megtalálható mindkét vállkőtipus. bár az egyszerűbb változat ez esetben is gyakoribb. (11-14. kép) Bég nagy biztonsággal kimondható az is, hogy az észak-itáliai, isztriai és észak-dalmáciai, tüskés akantusz-levelekkel díszített, korinthizáló oszlopfők közül csak a késeiek fölé illesztettek indákkal-palmettákkal díszített vállkövet - lásd pl. a caorlei székesegyházat236 vagy a zárai Sv. Marija Velika templom faragott köveit.237

5. Végezetül, a fentiek után nem szabad szó nélkül hagyni kés hiányt sem. Érdemes tehát egyrészt utalni arra, hogy a magyarországi kora Árpád-kori fejezetek ornamentikájának egy másik jellegzetes csoportja, a fűrészfogas akantuszlevél nem mutatható ki az észak-adriai térség 11. századi fejezetein. E hiány mindenképpen erősíti Marosi Ernő azon érvelését,238 amellyel kétségbe vonta a fűrészfogas akantuszlevélnek Dercsényi Dezső által javasolt, a magyarországi viszonyokhoz mérten igen korai keltezését. Másrészt pedig: a fentebb bemutatott észak-dalmáciai és isztriai, háromhajós bazilikák építőmesterei nem díszítették a falkoronát ornamentális frízekkel. Sőt, a növényi motívumokból álló frízek a tárgyalt templomokban más tagozatok díszeiként is csak elvétve szoktak felbukkanni - lásd pl. a zárai Sv. Marija Velika vállköveit,239 a rabi Sv. Andrija néhány közöletlen faragványát, az aquileiai és a gradói székesegyház pátriárkai trónját,240 valamint - végül, de egyáltalán nem utolsó sorban - a fentebb már elemzett gradói akantuszleveles architrávot. (31. kép) E köveken azonban nem találni olyan növényi motívumot, amelyen a levélcsokrokat összekapcsoló indákról további levélcsokrok csüngenének alá. E negatív példák alapján-, elég nagy biztonsággal kimondható az, hogy a kéttagú palmettás frízt nem azok az észak-adriai kőfaragók terjesztették el a 11. századi Magyarországon,241 akik az aquileiai Poppo-féle építkezés hagyományait ismerték és alkalmazták. E megállapítás alátámasztásaként talán érdemes utalni Tóth Sándornak a veszprémi székesegyház palmettás köveiről írott tanulmányára is.242 E munka egyik - utóbb sajnos részben visszavont!243 - következtetése egy igen érdekes megfigyelésen alapszik: a veszprémi palmettás frízeken látható, másodlagos faragási és illesztési nyomok pontos rögzítésén. Ezekből kiindulva Tóth Sándor két egymástól eltérő 11. századi építési periódust különített el. Sőt - ami e tanulmány tárgya szempontjából még fontosabbnak tűnik - igen óvatosan körvonalazta annak a lehetőségét is, hogy e kettőség alapján a szétválasztandó az oszlopfőket díszítő levélornamentika és a frízeken felbukkanó kéttagú növényi motívum. Kicsit határozottaban fogalmazva: a veszprémi székesegyház emlékanyaga minden való színűség szerint arra utal, hogy a két növényi motívumot önálló, egymástól időrendileg (és ennek következtében a műhely szempontjából is) elkülönülő egységként érdemes vizsgálni. Amiből végső soron az következik, hogy az oszlopfők és frízek ornamentikájára is jellemző palmettás kör, ahogyan azt Gerevich Tibor megfogalmazta244 egészen egyszerűen nem létezik. Azaz, egyáltalán nem véletlen az, hogy a veszprémi székesegyházon kívül csak a viszonylag kései keltezésű Dombó esetében adatolható az, hogy a tüskés akantuszlevelekkel rendelkező korinthizáló oszlopfők, illetve a kéttagú palmettákkal tagolt frízek azonos építészeti együttesen belül forduljanak elő.

VII. Zárszó

Dolgozatunkat egy rövid megjegyzéssel zárnánk. A magyarországi, 11-12. századi templomok igen nagy arányú megsemmisülésének következménye az is, hogy a faragott kövek jelentős részét csak az egykori, mára már teljesen elpusztult környezetüktől elválasztva, stíluskritikai alapon lehetett elemezni. E kényszerűségből is alkalmazott módszer sajnos fokozott mértékben hordozza magában a hiba lehetőségét. A szintén igen hiányosan megmaradt írott források pedig csak tovább fokozzák bizonytalanságokat, főként a keltezési problémák miatt. Mindezek miatt a tárgyalt, és természetesen más korabeli kőornamentika értelmezésében is igen nagy a tévedés lehetősége. Így az általunk bemutatott észak-adriai párhuzamokat, és az ezekből levont következtetéseket is csak egy olyan értelmezései lehetőségnek tekintjük, amit pl. újabb, szerencsés leletek módosíthatnak. Az elemzés tárgyául választott faragványok körüli bizonyatlanságokat szemlélteti e tanulmány eléggé sajátosnak mondható elkészülte is. Az olvasó ui. jelenleg az elemzés negyedik változatát tartja kezében. Az elsőben - amelyet egy 1996-ban, Pannonhalmán megtartott konferencián245 olvastunk fel - a hely szellemének megfelelően a bencés vonatkozásokat igyekeztünk kiemelni. Az isztriai Motovunban felolvasott második,246 és az ezzel majdnem teljesen azonos harmadik247 változatban még az esztergomi oszlopfőhöz hasonló súllyal szerepelt a veszprémi és a feldebrői fejezet is. A budapesti ELTE Középkori és Koraújkori Tanszékén ismertett harmadik változatot követő vitában azonban Tóth Sándor több olyan megjegyzést tett, amelyeket Feldebrő és Veszprém vonatkozásában mindenképp hasznosítani igyekeztünk. A konferenciákon hozzászóló kollégákon és vitapartnereken, azaz Nikola Jaksicon, Miljenko Jurkovicon, Giovanni Lorenzonin és Tóth Sándoron túl a dolgozat szerzője hálás köszönettel tartozik még Tóth Melindának is, aki alapos lektori munkával és számos jótanáccsal segítette e negyedik, reményeink szerint végleges változat elkészültét.

 

JEGYZETEK

  1. Marosi, Ernő: Die Rolle der byzantinischen Beziehungen für die Kunst Ungarns im 11. Jahrhundert. In: Byzantinischer Kunstexport. Seine gesellschaftliche und künstlerische Bedeutung für die Lánder Mittel- und Osteuropas. Hrsg. von Heinrich L. Nickel. Halle - Wittenberg, 1978. 43-44.; Marosi, Ernő: Die Anfánge der Gotik in Ungarn. Esztergom in der Kunst des 12.-13. Jahrhunderts. Bp., 1984. 16. valamint 218.16. jegyzet.
  2. Leírásuk: Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 193-194., fényképük 287.: 28., 29. kép, valamint sematikus rajzuk: 17.: II. t. .1., 2.
  3. Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. [Bp.], 1938.12.
  4. Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kófaragványai I. In. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1. Veszprém, 1963. 120-122. kép.; Árpád-kori kőfaragványok. Katalógus. István Király Múzeum. Szerk. Tóth Melinda, Marosi Ernő. Bp. - Székesfehérvár, 1978. 356.: 3. kép.;Marosi 1984. (1. jegyzetben i: m.) 287.: 31. kép; Pannónia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk Mikó Árpád, Takács Imre. Bp., 1994.57.: 1.7. kép.
  5. Fényképe: Gerevich 1938. (3. jegyzetben i. m.) C. t., felső sor jobb oldali kép.; Marosi Ernő- Wehli Tünde: Az Arpád-kor művészeti emlékei. Képes atlasz. Bp., 1997.39. kép., valamint Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 32. kép és sematikus rajza: 17.: II. t. 4.
  6. Horvat, Andela: Die Skulpturen mit Flechtbandornamentik aus Syr- .mien. In: Südost-Forschungen, 18. München, 1959. 249-250.: 2., 6. kép.; Nagy Sándor: Dombó. Újvidék, 1974. 54-56. kép.; Nagy Sándor: Dombó, középkori kolostor és erőd. Újvidék, 1987. 42., 49-51. kép; Marosi - Wehli 1997. (5. jegyzetben i. m.) 46. kép.
  7. A Poppo-féle építkezések egyik oszlopfőjének igen szép fotóját közli: Dalia Bárba Brusin, Dina - Lorenzoni, Giovanni: L' Arte del Patriarcato di Aquilea. Padova, 1968. 89. kép.
  8. Buchwald, Hans H;. Eleventh Century Corinthian-Palmette Capitals in the Region of Aquileia. In: The Art Bulletin, 48., 1966.147-157.; Bárral i Altét, Xavier: II contributo dei capitelli della basilica di Aquileia álla creazione del corinzio romanico dell'XI secolo. In: Antichitá Alto Adriatiche, 19. Aquileia e l'Occidente. Udine, 1981. 351-357.; JaBié, Nikola: Tipologija kapitela 11. stoljeca u Dalmaciji. In: Starohrvatska Prosvjeta. Ser. III. 13. Zagreb, 1983. 203-214.; Strkalj, Vinko: H restauro della chiese di S. Mária a Zára: un contributo allo studio dei capitelli corinzi dell'XI secolo nell'altoadriatico. In: Antichitá Alto Adriatiche, 26. Aquileia la Dalmazia e 1'Dlirico. Vol. 2. Udine, 1985.484.; Dorigo, Wladimiro: I capitelli veneziani nel corpus dei capitelli adriatici di inspirazione corinzia del secolo XI. In: Prilozi povijesti umjetnosti u Dalmacijj, 32. Prijateljev zbornik. Vol. 1. Split 1992.237-247.
  9. A térség 10-12. századi történetét elemzi: Fekete Nagy Antal: A magyar-dalmát kereskedelem. Bp., 1926. 9-35.; Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp., 1979.85-86.; Teke Zsuzsa: Dalmácia. In: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp. 1994.160.
  10. A román kor vonatkozásában lásd pl.: Gerecze Péter: Építészeti emlékek az ezredéves kiállításon. In: Archaeologiai Értesítő, Úf. 16., 1896.239-240.; Gerevich 1938. (3. jegyzetben i. m.) 27.; Dercsényi Dezső: A somogyvári Szent Egyed-apátság maradványai. Bp., 1934.27., ezen érvelését ismétli olasz nyelven: Dercsényi, Desiderio: Contributo allo studio dei rapporti fra la plastica ungherese nell'eta romanica e quella dell'Italia settentrionale. In: Annuario. Studi e documenti italo-ungheresi della Regia Accademia d'Ungheria di Roma, 20. 1940-41. Romaj 1942. 6-10.
  11. Gerevich 1938. (3. jegyzetben i. m.) 161.
  12. Így csak egyetlen olyan összefoglalásra utalunk, amely részletes bibliográfiát is tartalmaz: Berkes László: Dalmát-magyar kultúrhatások. In: Délvidéki Szemle, 3,1944, 5. 217-228. A régi szakirodalmat kivonatolja, de sajnos nem tudja megközelíteni a felhasznált elemzéseket: Töttösy Ernő: Dalmácia. Történelem, diplomáciai történet, magyar vonatkozások. Bp., 1992.
  13. Tóth Melinda: Csolt monostora. In: Henszlmann-lapok, 4.1994. 7.
  14. E kapcsolatokat a közelmúltban összefoglaló igénnyel áttekintette: Teke Zsuzsa «- Wehli Tünde: Dalmát - magyar kapcsolatok. In: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Bp., 1994.161-162.; jó eligazítást nyújt a horvát szakirodalomban: Klaic, Nada: Povijejt Hrvata u srednjem vijeku. Zagreb, 1990.382-427.; Velencei szemszögből tárgyalja a 11. századi kapcsolatokat: Gasparri, S.: Degli Orseoli al comune. In: Storia di Venezia. Dalle origini állacaduta della serenissima. Vol. I. Origini - eta ducale. Red. Cracco Ruggini, L. et al. Roma, 1992. 801-804.; Az olasz nyelvű szakirodalom megismeréséhez nyújt segítséget: Sémi, F. - Tacconi, V: Istria e Dalmazia, uomini e tempi. Dalmazia. Le figure piú representative della civiltá dalmata nei diversi momenti della storia. Luglio, 1992. 118-119. (bibliográfia).
  15. A velencei hajóútról értekező számos kutató munkája közül lásd: Eitelberger, Rudolph von: Die mittelalterlichen Kunstdenkmale Dalmatiens in Arbe, Zára, Sebenico, Traú, Spalato und Ragusa. In: Gesammelte kunsthistorische Schriften von Rudolph Eitelberger von Edelberg. Bd. 4. Wien, 1884. 60-61.: 27. jegyzet; Chambers, D. S.: The Imperial Age of Venice 1380-1580. London, 1970. 30. kép.; Norwich, John Julius: A History of Venice. London, 19882.1. térkép; Jászay Magda: Velence és Magyarország. Egy szomszédság küzdelmes története. Bp., 1990.10-11. Horvát szemszögből elemzi e hajóút fontosságát: Brusic, Zdenko: Uspostava hrvatske kontrole nadplovnim putom uz istocnu obalu Jadrana. In: Radjanje prvog hrvatskog kultumog pejzaza. Red. Jurkovic, Miljenko - Luksic, Ttigomir. Zagreb, 1996.145-150.; Petrícioli, Ivo: Uloga Zadra u sred-njovjekovnim umetnickim vezama na jadranskom prostoru, uvod-no izlaganje. In: Umjetnost na istocnoj obali Jadrana u kontekstu europske tradicije. Posebno izdanje zbornika Pedagoskog Fakulteta. Red. Kudis, N. - Vicelja, M. Rijeka, 1993. 7. A hajóút és a magyarországi úthálózat közötti kapcsolódási pontokat tükrözi egy igen érdekes, 15. századi útleírás: Steindorff, Kenek - Steindorff, Ludwig: Jedno rusko svjedocanstvo o hrvatskim zemljama u XV stoljecu. In: Otium, casopis za povijest svakodnevice. 2(3-4), 1-97,71-72.
  16. Ferluga, Jadran: Vizantiska uprava u Dalmaciji. Beograd, 1957. 87-150.; Klaic, Nada - Petricioli, Ivo: Zadar u srednjem vijeku do 1409. In: Proslost Zadra. Vol. 2. Zadar, 1976. 51-114.; Steindorff, Ludwig: Die dalmatinischen Stádte im 12. Jahrhundert. Köln - Wien, 1984. 35-42.
  17. Prága, Giuseppe: Storia di Dalmazia. Padova, 19543. 58-89.; Jászay Magda: Párhuzamok és kereszteződések a magyar olasz kapcsolatok történetéből. Bp. 1982., 27-37.; Jászay 1990. (15Jegyzetben i. m.) 14-221.
  18. A velencei hajóút egyes Kvarner-öbölbeli állomásaihoz lásd: Eitelberger von Eitelberger 1884. (15. jegyzetben i. m.) 60-61.: 27. jegyzet; az újabb szakirodalomból két műre érdemes Jdemelten utalni: Badurina, Andelko: Bizantski plovni put po vanjskom rubu sjevernih jadranskih otoka. In: Radovi Instituta za povijest umjetnosti, 16. Zagreb, 1992. 7-9.; Zaninovic, Marin: Apsorus, Crexa e Nesactium/ Badó sulla rotte marittima adriatica. In: Quaderni di archeológia del veneto, 10.1994.179-188.
  19. A város történetét összefoglalta: Eitelberger 1884. (15. jegyzetben i. m.) 56-62.; Jackson, Thomas G.: Dalmatia, the Quarnero and Istria. Vol. 1-3. Oxford, 1887. Vol. 3. 195-203.; Brusic, fra V: Otok Rab. Geografski-historijski i umjetnicki pregled [...]. Kampor - Rab, 1926. [reprint: Zagreb, 1990.] 47-132.; Cessi, Robertp: Arbe - Storia. In: Enciclopedia Italiana di scienze, lettere ed arti. Vol. 3. Roma, 1929. 989.; Praga 1954. (17. jegyzetben i. m.) 58-89.; Radulic, Ksenia: Rab. In: Enciklopedija likovnih umjetnosti. Vol. 4. Red. Andre Mohorovicic. Zagreb, 1966.42-43.; Novak, Grga: Rab. In: Pomorska enciklopedija. Vol. 6. Zagreb, 1983.553.; Steindorff'(16. jegyzetben i. m.) 192. (mutató!); Antoljak, Stjepan: Izvon i literatura o proslosti otoka Rábaod ranoga srednjeg vijeka do godine 1797. In: Filozofski Fakultét Zadar, Zavod za Povijesne Znanosti i Klasicnu Filologiju - Skupstina Opcine Rab, SIZ za Kulturu. Posebna Izdanja 4. Zadar - Rab, 1986. 2-35.; Sémi - Tacconi 1992. (14. jegyzetben i. m.) 112. (bibliográfia).
  20. E vonatkozásban elegendő egy, közelmúltban magyar fordításban is megjelent, angol történelmi atlaszra utalni, amely szerint Rab, illetve Arbe városa két különálló helység: Matthew, Donald: A középkori Európa atlasza. Bp., 1989.192.
  21. Antoljak 1986. (19. jegyzetben i. m.) 49.: 1. jegyzet.
  22. A városért folytatott 11. századi, velencei-horvát háborúk történetét áttekintette: Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 72-75.; egyetemesebb kitekintéssel elemzi e háborúkat: Steindorff1984. (16. jegyzetben i. m.) 42-48.
  23. Margetic, Lujo: O napadaöma iz prvog cuda legende o Sv. Kristo-foru. In: Jadranski zbornik, 10 (1976-1978), 103-118. Hálás köszönettel tartozom dr. Nevén Budáknak, hogy e korai magyar foglalási kísérletre felhívta a figyelmemet. Másképp, azaz a magyaroktól mintegy függetlenítve értékeli ezen adatot: Goldstein, Ivo: Hrvatski rani srednji vijek. Zagreb, 1995.400. Ezzel szemben viszont Gasparri 1992. (14. jegyzetben i. m.) 802. szerint a magyarok már a 11. század közepe óta jelen vannak az adriai térségben.
  24. Antoljak 1986. (19. jegyzetben i. m.) 9.
  25. Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 76. E műtárgy pontos értelezése: Bach, Ivan: Emajlne plociqe iz XII stoljeca u Rabu. In: Peristil, 14-15. (1971-1972) In: 55-60.; Badurina, Andelko: Rapski prijenosni oltaric iz Xü stoljeái. In: Peristíl, 14/15.1971-1972. Zagreb, [é. n.] 61-64.
  26. Dercsényi 1934. (10. jegyzetben i. m.) 27., ezen érvelését ismétli olasz nyelven: Dercsényi 1942. (10. jegyzetben i. m.)
  27. Tóth Sándor. A 11. századi magyarországi kőornamentika kérdéséhez. In: Pannónia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Takács Imre. Bp., 1994.54-60.
  28. Nagy 1987. (6. jegyzetben i. m.) 53., 54. kép.
  29. Horvat 1959. (6. jegyzetben i. m.) 250., 6. kép.; Nagy 1974. (6. jegyzetben i. m.) 54-56. kép.; Nagy 1987. (6. jegyzetben i. m.) 42., 49-51. kép.; egyikük sematikus rajzát közli: Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 17.: II. t. 5. .
  30. Horvat 1959. (6. jegyzetben i. m.) 249-250., 2. kép.; Marosi - Wehli 1997. (5. jegyzetben i. m.) 46. kép.; sematikus rajza: Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 17.: II. t. 6.
  31. Tóth S. 1994. (27. jegyzetben i. m.) 78-79. kat. sz. 1-21. és képe.
  32. Magyar Kálmán: Monostor a gyepüvonalon. In: Művészet, 18,1977, 9. 7. kép.
  33. Nagy Emese: Zselicszentjakab. In: Pannonia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, lakács Imre. Bp., 1994. 71.: 1.15. kép
  34. Magyar 1977. (32. jegyzetben i. m.) 7. kép.; Horvat 1959. (6. jegyzetben i. m.) 2. kép.; Nagy 1987. (6. jegyzetben i. m.) 42., 51. kép.
  35. E módon osztályozta a veszprémi oszlopfőt: Balogh Ilona: Adatok az olasz románkori szobrászat magyarországi hatásához. In:Archaeologiai Értesítő, 46., 1932-1933.112.: 1. jegyzet.
  36. Horvat 1959. (6. jegyzetben i. m.) 2. kép.; Nagy 197é. (6. jegyzetben i. m.) 54-56. kép.; Nagy 1987. (6. jegyzetben i. m.) 42., 49-51. kép.
  37. Hangsúlyosan utal e részletre Marosi 1978. (1. jegyzetben i. m.) 42.
  38. Klasszikus érvénnyel írta le a késő antik oszlopfők e részletét Kautzsch, Rudolf. Kapitellstudien. Beitráge zu einer Geschichte des spátantiken Kapitells im Osten von Vierten bis ins siebte Jahrhundert. Berlin - Leipzig, 1936. 5., 56. stb. Az aquileiai csoport vonatkozásában elemezte a levélvégek átalakulását: Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 484.
  39. Így nyilatkozott pl. Marosi 1978. (1. jegyzetben i. m.) 42.
  40. Riegl, Alois: A későrómai iparművészet. Bp., 1989.48-52.
  41. Egy-egy kiragadott példaként lásd: Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 16., illetve az alábbi katalógusok egyes címszavait: Árpád-kori kőfaragványok. (4. jegyzetben i. m.) és Pannonia regia. (4. jegyzetben i. m.)
  42. Csányi Károly: Bizánci elemek az Árpád-kori magyar építészetben. In: Magyar Tudományos Akadémia II. társadalmi-történeti Tudományok Osztályának Közleményei. 3. Muzeológiai sorozat, 2,1951, 1. 29., 31.
  43. Ld pl. az alábbi munkákat: Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 203-214.; Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 475-496.; Jurkovic, Miljenko: Prilogistrazivanju predromanike na otocima Gornjeg Jadrana. In: Arheoloska istrazivanja na otocima Krku, Rabu i Pagu i u Hrvatskom primorju. Zagreb, 1989.125.; Jurkovic, Miljenko: Oratorij-relikvijarij i deambulatorij crkve sv. Ivana u Rabu. In: Radovi Instituta zapovijest umjetnosti, 14. Zagreb, 1990. 81-91.; Jurkovic, Miljenko: Pojava romanicke arhitekture u Hrvatskoj. In: Radjanje prvoghrvatskog kulturnog pejzaza. Red. Miljenko Jurkovic, Tugomir Luksic. Zagreb, 1996.333.
  44. Venturi, Adolfo: Storia dell'arte Italiana. Vol. 3. Karte romanica. Milano, 1904.708.
  45. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 147-157.
  46. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 20., 208. stb.
  47. Karaman, Ljubo: Iz kolijevke hrvatske proslosti. Historijskoumetnicke crtice o starohrvatskim spomenicima. Zagreb, 1930.66.; Karaman, Ljubo: Pregled umjetnosti u Dalmaciji (od doseljenja Hrvata do pada Mletaka). Zagreb, 1952. reprint kiadása: Karaman, Ljubo: Odabrana djela. Red. Cvito Fitkovic. Split, 1986. 75. (az oldalszámokat a reprint alapján idézzük!)
  48. Bár meg kell jegyeznünk, hogy Tóth Sándor közölt egy olyan veszprémi oszlopfő-töredéket is, amelynél a levélszélet nem tagolják apró lyukak: Tóth S. 1963. (4. jegyzetben i. m.) 125., 126. kép. Ezen oszlopfő értékelését nehezíti, hogy azt a római korra keltezte Kiss Ákos: Megjegyzések Tóth Sándor tanulmányához. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 4. Veszprém, 1965.373-374.
  49. Tóth S. 1994. (27. jegyzetben i. m.) 73.: I-12a. kép
  50. Ez utóbbi növényi ornamentika klasszikus példái Magyarországon szintén 19. század utolsó harmadában kerültek napvilágra: a budai királyi palota, illetve a Gellért-fürdő építése során: Dercsényi Dezső: XI. századi királyi kőfaragóműhely Budán. In: Budapest Régiségei, 13. Bp., 1943.1-20. kép.
  51. Dercsényi 1943. (50. jegyzetben i. m.) 257-293.
  52. Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 18-22.
  53. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 203-214.; Jurkovic 1989. (43. jegyzetben i. m.) 125.; Jurkovic 1990. (43. jegyzetben i. m.) 81-91.; Jurkovic, Miljenko: Uloga Zadra, Clunya i knezeva Frankopana u promociji romanike na otoku Krku. In: Umjetnost na istocnoj obali Jadrana u kontekstu europske tradicije. Pbsebno izdanje zbornika Bedagoskog Fakulteta. Red. Kudis, N. - Vicelja, M. Rijeka, 1993.180-181.; Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 333.
  54. Az alapítólevelet a közelmúltban elemezte: Antoljak 1986. (19. jegyzetben i. m.) 4.
  55. Klaic-Petricioli 1976. (16. jegyzetben i. m.) 142., ld. még Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 207.: 12. jegyzet.
  56. Karaman, Ljubo: Dalmatinske katedráié. In: Radovilnstituta Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti u Zadru, 10. Zadar, 1963. 39.; Domijan, Miljenko: Rab. In: Likovna enciklopedija Jugoslavije. Vol. 2. Red. Domijan, Zeljko. Zagreb, 1987. 667.
  57. Jurkovic 1993. (53. jegyzetben i. m.) 181.
  58. Eitelberger 1884. (15. jegyzetben i. m.) 63-82.; Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 3. 214-224.; T-rey, Dagobert: Der Dom von Arbe. Wien, 1912.; Gerber, W: Altchristliche Kultbauten Istriens und Dalmatiens. Dresden, 1912. 87.; Schleyer, W.: Arbe Stadt und Insel. Wiesbaden, 1914.63-98.; Ivekovic, Ciril Metód: Otoci Rab - Hvar - Korcula. Beograd, 1928.5.; Mohorovicic, Andre: Problem tipoloske klasifikacije objekata srednjevjekovne arhitekture na podruqu Istre i Kvarnera. In: Ljetopis Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti, 62. Beograd, 1957. 514.; Karaman 1963. (56. jegyzetben i. m.) 39.; Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 151-152.; Domijan 1987. (56. jegyzetben i. m.) 666-667.
  59. Karaman 1963. (56. jegyzetben i. m.) 29.; alaprajzát közli: Domijan 1987. (56. jegyzetben i. m.) 666.
  60. Más hatszögfi oltársátrakkal együtt e dbóriumot is elemezte a közelmúltban: Vezic, Pavusa: I cibori a pianta esagonale risalenti all'alto medioevo in Istria e in Dalmazia. In: Hortus Artium Medievalium, 3. Zagreb, 1997.107-108., 9-12. kép.
  61. Ivekovic 1928. (58. jegyzetben i. m.j|5.
  62. Jurkovic 1993. (53. jegyzetben i. m.) 85.
  63. Karaman 1963. (56. jegyzetben i. m.) 39.
  64. Egyik spoliumot rajzban is közli: Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 1.1.1.: 5.
  65. Egyakorlatról a magyarországi szakirodalomban értekezett: Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 18.
  66. Karaman 1963. (56. jegyzetben i. m.) 39.; Domijan 1987. (56. jegyzetben i. m.) 667.; Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 151. a felszentelés dátumát tévesen 1175-ként rögzíti, és e tévedés számos, főként idegenforgalmi jellegű műben ismétlődik.
  67. Karaman 1963. (56. jegyzetben i. m.) 39.
  68. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 7., 12-14., 22-24. kép.
  69. Eitelberger 1884. (15. jegyzetben i. m.) 78.; KSraman 1930. (47. jegyzetben i. m.) 67.: 1. jegyzet; Domijan 1987. (56. jegyzetben i. m.) 667.; Jurkovic 1989. (43. jegyzetben i. m.) 125.; Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 333.
  70. Alaprajzát közli: Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 5. kép. 5.; A Sv. Andriia bazlikális térszerkezete a madártávlatból készült fényképeken tanulmányozható legjobban. Lásd pl.: Prelog, Milán: Romanika. Beograd - Zagreb - Mostar, 1984Í 62., 17. kép; Jurkovic 1990. (43. jegyzetben i. m.) 82. bal oldali, számozatlan kép.; Antoljak, Stjepan: Pregled hrvatske povijesti. Split, 19942 30. kép.
  71. Jurkovic 1989. (43. jegyzetben i. m.) 125.
  72. Nagy 1987. (6. jegyzetben i. m.) 87/a kép.
  73. Ezeket ismétli: Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 157.
  74. Szövegét közli: Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 157.
  75. A rabi püspökök listáját összeállította: Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 183.
  76. A templom patrodniuma több leírásban is tévesen szerepel: Gerber 1912. (58. jegyzetben i. m.) 53. szerint Szent Lőrinc, Goss [Gvozdanovic], Vladimír. Early Croatian Architecture. London 1987.134. szerint pedig Szent Márton.
  77. A templomról szóló szakirodalmat a közelmúltban összeállította: Matejcic, Ivan: Una chiesa a doppia abside: Santa Mária piccola presso Valle. In: Atti, centro di recherche - Rovigno, 24. Rovigno, 1994.409-410., 13. jegyzet és Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 329-330. Hálás köszönettel tartozom dr. Iván Matejcicnek (Regionalni zavod za zastitu spomenika, Rijeka) a Sv. Lovrec-i templom tanulmányozásához nyújtott jelentős segítségéért, valamint az általa rendelkezésemre bocsátott fényképekért.
  78. Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 3. 335-339.
  79. Fiskovic, Igor: Romanicko slikarstvo u Hrvatskoj. Katalog. Zagreb, 1987.10. (korábbi irodalommal).
  80. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 151-152.
  81. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 151-152.
  82. Dalia Bárba Brusin - Lorenzoni 1968. (7. jegyzetben i. m.) 92. kép.; Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 9. kép.
  83. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 8. kép.
  84. Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.), 3. kötet, 338.
  85. Ld. pl. Gerber 1912. (58. jegyzetben i. m.) 53.
  86. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 151-152.
  87. Matejcic 1994. (77. jegyzetben i. m.) 410.
  88. E templom kutatásának újabb eredményeit összefoglalta: Klaic - Petricioli 1976. (16. jegyzetben i. m.) 123-127.
  89. Klaic - Petricioli 1976. (16. jegyzetben i. m.) 113.; Sjaj zadarskih riznica. Katalog/Muzejsko-galerijski centar. Ed. Ante Sorié - Tugomir Lukcic. Zagreb, 1990. 300.
  90. Vezic, Pavusa: Crkva Svete Marije Velike u Zadru. In: Diadora, 8. Zagreb, 1975.119-139.; Klaic - Petricioli 1976. (16. jegyzetben i. m.) 585. (mutató).
  91. Az ereklyetartóról szóló újabb horvát kutatási eredményeket összefoglalta: Sjaj zadarskih riznica. (89. jegyzetben i. m.) 327.
  92. Vezic 1975. (90. jegyzetben i. m.) 121.
  93. Vezic 1975. (90. jegyzetben i. m.) 132-135.
  94. Középkori történetéhez lásd: Klaic - Petricioli 1976. (16. jegyzetben i. m.) 585 (míitató).
  95. Épületét összefogalóan elemezte: Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 1.296-308.; Petricioli, Ivo: Neuere Arbeiten an Denkmalern der vor- und frühromanischen Architektur in Zadar. In: Archaeologia Iugoslavica, 7. Beograd, 1966. 81.; Klaic - Petricioli 1976. (16. jegyzetben i. m.) 142., 150-151., 249-253.; Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 476-479. Ld. még: Sjaj zadarskih riznica. (89. jegyzetben i. m.) 303.: kat. sz. 29.; Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 332.
  96. A munkálatok eredményeinek horvát nyelvű ismertetése: Miletic, Drago - Strkalj, Vinko: Arheoloska istrazivanja u crkvi Sv. Marije u
    Zadru. In: Godisnjak zastite spomenika kulture Hrvatske, 2.1976 - 3.1977. Zagreb, [é. n.] 117-130.; az eredményeket összefoglalta még olasz nyelven: Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 476.
  97. A maradék háromból kettő reneszánsz kori másolat, egy pedig késő antik spolium volt: Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 479.
  98. Klaic-Petricioli 1976. (16. jegyzetben i. m.) 142. Ld. még: Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 207., 12. jegyzet.
  99. Zic-Rokov, I.: Romanicka crkva Majke Bozje od Zdravlja u Krku (bivsa opatijska crkva sv. Mihovila). In: Bulletin Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti, 15-22.1974,1-3.13.; Jurkovic 1993. (53. jegyzetben i. m.) 180-181.
  100. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 2. t. 6. kép.
  101. Jurkovic 1989. (43. jegyzetben i. m.) 122.; Jurkovic 1993. (53. jegyzetben i.m.) 181.
  102. Jurkovic 1993. (53. jegyzetben i. m.) 181.
  103. Petrkioli 1993. (15. jegyzetben i. m.) 10.
  104. A szakirodalomban némi bizonytalanság mutatkozik annak a kérdésében, e patrocinium melyik Szent Jánossal azonosítható. Frey, Dagobert: S. Giovanni Battista in Arbe. In: Jahrbuch des Kunsthistorischen Institutes der k. k. Zentral-Komission für Denkmalpflege, 5. Wien, 1911. Beiblatt 49-86. és Gerber 1912. (58. jegyzetben i. m.) 53. nyomán az építészettörténészek többsége egyértelműen Keresztelő Szent Jánost tünteti fel védőszentként, a várost igazán jól ismerő történészek helytörténeti összefoglalásai és/vagy enciklopédikus címszavai azonban egyértelműen Szent János evangélistára vonatkoztják a titulust: Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 162. Modestin, Ivan: Rab. In: Narodna enciklopedija srpsko - hrvatsko - slovenacka. Vol. 3. Zagreb, 1928.745. Lásd még: Strkalj 1985. (8. jegy zetben i. m.) 481.
  105. Eitelberger 1884. (15. jegyzetben i. m.) 79.;]ackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 1. 224-234.; Frey 1911. (104. jegyzetben i. m.) 49-86.; Domijan 1987. (56. jegyzetben i. m.) 667.; Jurkovic l1990. (43. jegyzetben i. m.) 81-91.
  106. A romba dőlés egyes fázisait rekonstruálta: Frey 1911. (104. jegyzetben i. m.) 50-51.
  107. Ezeket elsőként közli Frey 1911. (104. jegyzetben i. m.) 69-70. és 58., 60. kép.
  108. Ezeket elsőként közli (téves, 7. századi keltezéssel!): Frey 1911. (104. jegyzetben i. m.) 69-70. és 59. kép.
  109. Krautheimer, Richárd: Mensa - coemeterium - martyrorum. In: Cahiers Archéologiques, 11., 1960.38., 1. jegyzet
  110. Frey 1911. (104. jegyzetben i. m.) 61-68.; Gerber 1912. (58. jegyzetben i. m.) 91.; Schleyer 1914. (58. jegyzetben i. m.) 99. Átveszi ezen érvrendszert: Mahorovicic 1957. (58. jegyzetben i. m.) 490., 512.
  111. E szentélykörüljáró keltezéséről folytatott vitát összefoglalta: Jurkovic 1990. (43. jegyzetben i. m.) 84.
  112. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 209.; Jurkovic 1990. (43. jegyzetben i. m.) 81-91.
  113. Jurkovic 1990. (43. jegyzetben i. m.) 81-91.
  114. Ld. pl. Frey 1911. (104. jegyzetben i. m.) 69.; Mohoroviac 1957. (58. jegyzetben i. m.) 512.; Domijan 1987. (56. jegyzetben i. m.) 667.
  115. Jurkovic 1990. (43. jegyzetben i. m.) 83-84.
  116. Alaprajzát közli, kutatástörténetét összefoglalja: Petricioli, Ivo: Osvrtna ninske gradjevine i umjetnicke spomenike srednjega i novoga vijeka. In: Povijest grada Nina. RIZ 16/17 [Szerk. Novak, Grga - Mastrovic, V] Zadar, 1969.319-320.; Goss 1987. (76. jegyzetben i. m.) 132.; Jaksic, Nikola: La survivance des édifices paléochrétiens dans les terres de la principaute Croate. In: Hortus Arüum Medievalium 1. Zagreb, 1995. 41-42.; Sjaj zadarskih riznica. (89. jegyzetben i. m.) 297. No. 10.; Vezice, Pavusa: Ninska crkva u ranom srednjem vijeku - problem kontinuiteta i rezultati arheoloskih istrazivanja. In: Radjanje prvog hrvatskog kulturnog pejzaza. Red. Jurkovic, Miljenko - Luksic, Tugomir. Zagreb, 1996. 88.
  117. Első ízben közölte Petricioli 1969. (116. jegyzetben i. m.) számozatlan kép; újraközli Jaksic 1995. (116. jegyzetben i. m.) 5. kép.
  118. Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.) 2. t. 3. újraközli: Sekulic-Gvozdanovic, S.\ Graficki prilog tipologiji hrvatske sakralne arhitekture do romanike. In: Prilozi istrazivanju starohrvatske arhitekture. Split, 1978.1. F. t.
  119. Sjaj zadarskih riznica. (89. jegyzetben i. m.) 297. No. 10.
  120. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 212.
  121. Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 1.1. L, 6.
  122. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 7. t, 19. kép.
  123. E tagozatok egy részének a fényképét közli Karaman 1930. (47. jegyzetben i m.) 62. kép. b.; Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 7.t, 21. kép.
  124. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 7. t., 21. kép.
  125. Tóth M. 1994. (13. jegyzetben i. m.) 7.
  126. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 5. t., 15. kép; Goss 1987. (76. jegyzetben i. m.) 59. kép.
  127. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.)£12.; /atótf 1995. (116. jegyzetben i. m.) 41-42.
  128. Corpus della scultura altomedievale. Tbm. 10. La diocesi di Aquileia e Grado. Szerk. Tagliaferri, Amelio Spoleto, 1981.52. t., 202. kép.
  129. Corpus della scultura altomedievale. (128. jegyzetben i. m.) 154. A keltezés alapja a bresciai S. Mária Maggiore kriptájában levő két oszlopfővel való párhuzamosítás.
  130. Gaberscek, G: Tradizioni tardo antiche nella scultura altomedievale dell'alto adriatico. In: Antichitá Alto Adriatiche, 13. Aquileia e Ravenna. Udine, 1978.551-552., 56. jegyzet (a korábbi irodalom felsorolásával); Cavallo, G. et al: I Bizantini in Itália. Milano, 1982.235. kép; Corpus della scultura altomedievale. (128. jegyzetben i. m.) 356-357.; 194. t., 538,539. kép; Dorigo, Wladimiro: Vénedig vor Vénedig: von Grado nach San Marco. In: Vénedig. Kunst & Architektur. Hrsg. von Romanelli, G. Köln, 1997.37. számozatlan kép.
  131. A székesegyház egyik első tudományos leírása: Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 3.412-431.; Az újabb kutatásokat alaposan áttekintette: Zovatto, Paolo Linó: Grado. In: Reallexikon zur byzan-tinischen Kunst. Hrsg. von Marcell Restié - Klaus Wessel. Bd. 2. Stuttgart, 1971.912-926.
  132. E korszak faragványait közli: Corpus della scultura altomedievale. (128. jegyzetben i. m.) 341-395.; 181-224. t.
  133. Gaberscek 1978. (130. jegyzetben i. m.) 551-552., 56. jegyzet.
  134. Corpus della scultura altomedievale. (128. jegyzetben i. m.) 357.; Dorigo 1997. (130. jegyzetben i. m.) 37. számozatlan kép.
  135. Grabar, André: Sculptures byzantínes du moyen áge II. (Xle-XIVe siécle). Paris, 1976. 41., 42., 43., 47.; 11. t. c; 13. t. a-c; 14. t, a-b.; 25. t. a-b.
  136. Történetét összefoglalta: Brusic 1926. (19. jegyzetben i. m.) 179-180.; Suti, Mate: Supetarska drága. In: Enciklopedija likovnih umjetnosti. Vol. 4. Red. Andre Mohoroviöc. Zagreb, 1966. 346.
  137. Schleyer 1914. (58. jegyzetben i. m.) 98-107.; Ivekovic 1928. (58. jegyzetben i. m.) 6.; Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.) 65-67.; Mohorovicic 1957. (58. jegyzetben i. m.) 512.; Goss 1987. (76. jegyzetben i. m.) 133-134.; Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 207.; Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 332.
  138. Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.) 66.; és utal erre még az egyébként kissé elfogult Mohorovicic 1957. (58. jegyzetben i. m.) 512. is.
  139. E jellegzeteség alapján nevezi e faragványtípust Korinthisches Kapitell mit Lederblatternnek Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 56-59. és nyomában Ueichmann, Friedrich Wilhelm: Corpus der Kapitelle der Kirche von San Marco zu Vénedig. Wiesbaden, 1981.30., 31. stb.
  140. Az alapítólevelet a közelmúltban elemezte: Antoljak 1986. (19. jegyzetben i. m.) 4.
  141. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 207.
  142. Ld. pl.: Kubach, Hans Erich: Romanesque Architecrure. New York, 1975. 415-424. (mutató); Conant, Kenneth John: Carolingian and Romanesque Architecrure 800-1200. London, 19782 509-522. (mutató).
  143. Jackson 1887. (19. jegyzetben i. m.) Vol. 1-3.
  144. Gerber 1912. (58. jegyzetben i. m); Schleyer 1914. (58. jegyzetben i. m.)
  145. Ld. pl.: Battara, A.: Zára. Bologna, 1981.; Bianchi, C. E: Antichitá romane e medioevali di Zára. Zára, 1883.; Cecchelli, G: Zára. Catalogo delle cose d'arte e di antichitá d'Italia. Roma, 1932.
  146. Eitelberger 1884. (15. jegyzetben i. m.)
  147. Frey 1911. (104. jegyzetben i. m.) 49-86.; Frey 1912. (58. jegyzetben i. m.)
  148. Ivekovic, Ciril Metód: Dalmatiens Architektur und Plastik. Wien, 1913.
  149. Életútját bemutatta, műveinek bibliográfiáját összeállította: Gálié, £.: Ivekovic, Ciril Metód. In: Enzyklopádisches Handbuch zur Ur- und Frühgeschichte Europas. Hrsg. vom Filip, J. Vol. 1. Prag, 1966.541.
  150. Strzygowsky, Josef: Die altslavische Kunst. Ein Versuch ihres Nachweises. Augsburg, 1929. 58-216.; munkájának horvát változata: O razvitku starohrvatske umjetnosti. Zagreb, 1927. Alapos bírálata: Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.) 33-51.
  151. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 5-24.
  152. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 235.
  153. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i.m.) 147-157.
  154. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.)
  155. Részletesen elemzi ezen építkezéseket: Dalia Bárba Brusin-Lorenzoni 1968. (7. jegyzetben i. m.) 35-53.
  156. Mareschi, Antoinetta: Larchitetrura del Duomo di Caorle fra Oriente e Occidente. In: Antichitá Alto Adriatiche, 12. Aquileia e l'Ocddente Mediteraneo. Udine, 1977. 600.
  157. Dorigo 1997. (130. jegyzetben i. m.) 57.
  158. Barral i Altet 1981. (8. jegyzetben i. m.) 351-357.
  159. Buchwald 1936. (8. jegyzetben i. m.) 158.
  160. Brucher, Günter: Die sakrale Baukunst Italiens im 11. und 12. Jahrhundert. Köln, 1987.19-24.
  161. Corpus della scultura altomedievale. (128. jegyzetben i. m.) 154.
  162. E kapcsolat jelentőségét hangsúlyozta: Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 488.
  163. Castelli Novelli, S.: La cattedrale ed i marmi carolingi di Torino nelle date dell'episcopato di Claudio l'Iconodasto. In: Cahiers Archéologiques, 25., 1976.7. kép.
  164. Heinz, Carol: Composantes occidentales de 1'architecture romane d'Aquilée. In: Antichitá Alto Adriatiche, 19. Aquileia e l'Occidente. Udine, 1981.321.
  165. Így pl. a hangsúlyosan utalt a katalánföldi S. Pere de Rodes (S. Pedro de Roda) oszlopfőire: Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 487.
  166. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 115-134., 214.
  167. A konstantinápolyi példák közül különösen fontosnak tűnik a 10. ciszterna 11. fejezete: Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 13.1.175.
  168. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 45. t. 766.
  169. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 9.1.132., stb.
  170. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 24. t., 379., 382.
  171. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 24. t, 375.; 25. t., 404.; 26. t., 425., stb.
  172. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 51. t. b.
  173. Két kiragadott példaként lásd: Orlandos, Anastas K.: I Xylostegos palaiokhristianiki Basiliki tis mesogeíakis lekanis. Vol. 2. Athinai, 1954.240-249.; Fiskovic, Cvito: Starokrscanski ulomci iz Dubrovnika. In: Starinar, 9-10.1958-159. Beograd, 1959.53-57.
  174. Níkolajevic-Stojkovic, Ivánka: Ranovizantíska arhitektonska dekorativna plastika u Makedoniji, Srbiji i Crnoj gori. Beograd, 1957.31., 32. kép.
  175. Tavano, S.: ConstantínopoÚ, Ravenna e l'alto Adriatico. La scultura dell'antichitá al medio evo. In: Antichitá Alto Adriatiche, 13. Aquileia e Ravenna. Udine, 1978.4. kép.
  176. Brusin, G.: Aquileia e Grado. Guida breve. Padova, 197712121.; 76. kép.; a templom építéstörténetéről ld. Zovatto 1971. (131. jegyzet ben i. m.) 930-937.
  177. Corpus della scultura altomedievale. (128. jegyzetben i. m.)
  178. Deichmann 1981. (139. jegyzetben i. m.)
  179. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 214.; 45. t. 766.
  180. Badawy, A.: Coptic Art and Afthaeology. The Art of the Christian Bgyptians from the Laté Antique to the Middle Ages. Massachusetts - London, 1978.3.180. kép.
  181. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 7.1.104.
  182. Ezekről lásd: Norwich 1988. (15. jegyzetben i. m.) 49-64.; Gasparri 1992. (14. jegyzetben i. m.) 793-794.
  183. Dorigo 1992. (8. jegyzetben i. m.) 244,245.
  184. A kutatást máig meghatározza: Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.)
  185. Kiemeli ezt: Goss 1987. (76. jegyzetben i. m.) 94., 17. jegyzet.
  186. Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.) 66. Ezen érvelést ismétli: Karaman 1952. (47. jegyzetben i. m.) 75.
  187. Egyetlen kiragadott példaként lásd: Karaman, Ljubo: O djelovanju domace sredine u umjetnosti hrvatskih krajeva. In: Karaman 1952. (47. jegyzetben i. m.) 187-189. Az olasz hatás tagadásában a legtávolabb jutott: Ivekovic, Ciril Metód: Crkva i samostan Sv. Krsevana u Zadru, hrvatska zaduzbina iz 10. stoljeca. In: Djela Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti 30. Zagreb, 1931.12. Szerinte nem a dalmáciai kőfaragók másolták az itáliai épületekéi, hanem éppen fordítva, az itáliai építészet előképei keresendők Dalmáciában.
  188. Frey 1911 (104. jegyzetben i. m.) 69.
  189. Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.) 62-65.; Ezen érveket ismétli: Karaman 1952. (47. jegyzetben i. m.) 63., 65., 80.; Karaman 1963. (56. jegyzetben i. m.) 38-39.
  190. Strzygowsky 1929. (150. jegyzetben i. m.) 58-216.
  191. A szóhasználatot klasszikus módon meghatározta: Karaman 1930. (47. jegyzetben i. m.)
  192. Ezt tükrözi már címében is az isztriai Motovunban 1996. május 10-12. között megrendezett építészettörténeti konferencia: Karolinskoi otonsko dóba. A konferencia anyagát tartalmazza az alábbi kötet: Hortus Artium Medevalium, 3. Zagreb, 1997.
  193. Lásd pl.: Goss [Gvozdanovic], Vladimír: Is there a pre-romanesque style in architecture. In: Peristil, 25. Zagreb, 1982.33-51.; Goss 1987. (76. jegyzetben i. m.) 87-94.
  194. Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 326-327.
  195. Marasovic, Tomislav: Prilog kronologiji predromanicke arhitekture u Dalmaciji. In: Radovi Instiuta za povijest umijetnosti, 12-13. Zagreb, 1989.27. Személetét bírálta Jurkovic 1996. (46. jegyzetben i. m.) 326-327. E korszakolást alkalmazta a nemzetközi kutatásban: Conant 1978. (142. jegyzetben i. m.) 87-106.
  196. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 203-214.
  197. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 147-157.
  198. Jurkovic 1990. (43. jegyzetben i. m.) 81-91.; Jurkovic 1993. (53. jegyzetben i. m.) 177-188.; Jurkovic 1996. (43. jegyzetben i. m.) 325-338.
  199. Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 475-496.
  200. E nézeteket összefoglalta: Horvát 1959.6. jegyzetben i. m.) 253-254., 11. jegyzet. A kora középkori Horvátország északkeleti kiterjedéséről szóló különböző nézetek kialakulának hétteréhez lásd még: Takács Miklós: A Kárpát-medence, az Alpok délkeleti része és a Balkán-félsziget kapcsolatai a 7-9. században. A jugoszláviai kutatások újabb eredményei. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-2. Szeged, 1989.507-508.
  201. Karaman, Ljubo: O umjetnosti srednjeg vijeka u Hrvatskoj i Slavoniji. In: Historijski zbornik, 1. Beograd, 1948.117-119.; Karaman, Ljubo: Osvrti na neka pitanja iz arheologije i povijesti umjetnosti. In: Starohrvatska Prosvjeta. Ser. II. 2. Zagreb, 1952. 97.
  202. Horvat 1959. (6. jegyzetben i. m.) 253-254., 11. jegyzet.
  203. Ld. pl. Nagy 1987. (6. jegyzetben i. m.) 23-25.
  204. Maksitnovic, /.: Srpska srednjovekovna skulptura. Novi Sad 1971,55.
  205. Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 488.
  206. Bertaux, Émile: Kart dans l'Italie meridionale. De la fin de l'EmpireRomain ... la Conquete de Charles d'Anjou. Vol. 1. Paris, 19682 314.: 122. kép.
  207. Bertaux 1968.^206. jegyzetben i. m.) 312.
  208. Venturi 1904. (44. jegyzetben i. m.) 709., 665. kép.
  209. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 207.
  210. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 208-209.
  211. Dorigo 1997. (130. jegyzetben i. m.) 57. számozatlan kép.
  212. Deichmann 1981. (139. jegyzetben i. m.) 1.1. 6., 2.1.11.
  213. Deichmann 1981. (139. jegyzetben i. m.) 4.
  214. Deichmann 1981. (139. jegyzetben i. m., 2.
  215. Kautzsch 1936. (38. jegyzetben i. m.) 36., 56-58.
  216. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 208-209.
  217. Bertaux 1968. (206. jegyzetben i. m.) 462.196. kép.
  218. Bertaux 1968. (206. jegyzetben i. m.) 462.; Kubach 1975. (142. jegyzetben i. m.) 192.
  219. E jellegzetességre hangsúlyosan utalt: Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 494.
  220. Takács, Miklós: Ornamentale Beziehungen zwischen der Steinmetzkunst von Ungarn und Dalmatien im XI. Jahrhundert. In: Hortus Artium Medievalium, 3. Zagreb, 1997.165-178.
  221. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 2. kép.
  222. Marosi 1978. (1. jegyzetben i. m.) 42.; Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.)16.
  223. Ld. a 245-247. jegyzetet.
  224. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 6.1.17. kép.
  225. Ezeket összegyűjtötte: Balogh 1932-1933. (35. jegyzetben i. m.) 112., illetve Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 18-20.
  226. Petricioli, Ivo: Pojava romanicke skulpture u Dalmaciji. Zagreb, 1960. 54-60.
  227. Strkalj 1985. (8. jegyzetben i. m.) 488.
  228. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 149-150.
  229. Jaksic 1983. (8. jegyzetben i. m.) 203-215.
  230. Tóth S. 1963. (4. jegyzetben i. m.) 122-123., 124. kép.
  231. Nagy 1994. (33. jegyzetben i. m.) 71.: 1.16. kép.; Marosi - Wehli 1997. (5. jegyzetben i. m.) 33. kép.
  232. Nagy 1994. (33. jegyzetben i. m.) 71.: 1.15. kép.
  233. Krautheimer, Richárd: Early Christian and Byzantine Achitecture. London, 19864 299. kép.
  234. A bizánci építészet vonatkozásában részletesen elemezte a vállkő elterjedését: Krautheimer 1986. (233. jegyzetben i. rrü 205-236. Egyetlen kiragadott példaként lásd az athéni Szent Apástolok 11. századi támrendszerét: Mathews, Thomas F.: Religious Organization and Church Architecture. In: The Glory of Byzantium. Art and Culture of the Middle Byzantine Era A. D. 843-1261. Catalegue/The Metro politan Museum of Art. Ed. by Helen C. Evans, William D. Wixom. New York, 1997.30. oldalon levő kép. A karoling építészetben e tendenciát talán legszebben tükrözi a höchsti St. Justinus támrendszere (9. sz. 2. negyede). Igen jó fotót közöl ezen oszlopfőkről: Dölling, Renate - Backes, Magnus: Die Geburt Europas. Baden-Baden, 1969 78. A karoling templomok támrendszeréről lásd: Kubach 1975. (142. jegyzetben i. m.) 36-37.; Conant 1978. (142. jegyzetben i. m.) 43-68.
  235. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i. m.) 149-150.
  236. Buchwald 1966. (8. jegyzetben i,m.) 13., 14. kép
  237. Vezic 1975. (90. jegyzetben i. m.) 132-135.
  238. Marosi 1984. (1. jegyzetben i. m.) 18-22.
  239. Vezic 1975. (90. jegyzetben i. m.) 132-135.
  240. Corpus della scultura altomedievale. (128. jegyzetben i. m.) 1-22., 515-528. képek.
  241. Ezen ornamentika áttekintése túlnőné a dolgozat kereteit. Csak a közelmúlt egy olyan összefoglalására utalnék, amely a továbbélépéshez szükséges irodalmi hivatkozásokat tartalmazza: Tóth S. 1994. (27. jegyzetben i. m.) 65-66.; 70-71.
  242. Tóth S. 1963. (4. jegyzetben i. m.) 115-141.
  243. Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kőfaragványai II. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 19/20. Veszprém, 1994. 327-345,330.
  244. Gerevich 1938. (3. jegyzetben i. m.) 12.
  245. Ornamentale Beziehungen zwischen der Steinmetzkunst von Ungarn und Dalmatien im 11. Jahrhundert. Elhangzott a Heremitae, Monachi, Fratres. International Conference on the Interactions of Medieval Monastic Cultures című konferencián, Pannonhalmán,1996. március 23-án.
  246. Takács 1997. (220. jegyzetben i. m.) 165-178.
  247. A magyarországi protoromán „palmettás" oszlopfők származtatása. Elhangzott a Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai III. című konferencián, az ELTE Középkori és Koraújkori Tanszékén, 1997. április 16-án.

 

   
Előző fejezet