Előző fejezet

B. NAGY KATALIN - TÓTH MELINDA

Kutaspuszta Árpád-kori templomának díszítése

 

1987-ben a Hódmezővásárhelytől kelet felé húsz kilométernyire fekvő Székkutason, az egykori Kutaspusztán1 egy korai templom korántsem szokványos faragott kövei kerültek elő.

Magam avar kori ásatást vezettem a helyszínen, a Kakasszék-ér bal partján lévő magaslaton; a feltárás váratlan epizódjaként szembesültem a különleges leletekkel, melyekről eleinte még az sem volt teljesen bizonyos, hogy valóban „korszakidegenek"-e saját kutatásaim szempontjából. Ekkor már túl voltunk a temető több mint ötszáz sírjának feltárásán, aminek során keresztény kultusz nyomaira is bukkantunk.2 Megállapíthattuk, hogy az avar falu egy tekintélyes méretű, népvándorlás kori földsáncba telepedett, melynek helyét gondosan választották meg a Kakasszék-ér vízi útja s az azt kísérő, minden bizonnyal római eredetű, a sáncnál gázlóval is rendelkező út mellett.3 A Kakasszék-ér a 19. századi folyamszabályozások előtti időben hajózható volt, a Körössel állandó, a Marossal időszakos összeköttetésben állt. A környékbeli helynevekből kiderül, hogy az Árpád-korban többek közt az erdélyi só dereglyés szállítására is használták.4 1987-es faragványleleteink kőanyaga is bizonyosan ezen a kézenfekvő vízi úton érkezett Dél-Erdélyből erre a kőben szegény vidékre, a sáncok védte terület templomépítkezése számára.5 A leletek legfontosabbika: egy oroszlánfigurával díszített édesvízi mészkő faragvány megerősítette a feltevést, hogy ezen az évszázadok óta forgalmas és jelentős helyen az avar teleptől pár száz méterre, a földsánc legnyugatibb, kiemelkedő pontján Árpád-kori templom maradványai kerültek napvilágra. Ez minden jel szerint rangos épület volt, mely már a múlt század végén foglalkoztatta a helytörténet kutatóit, mindenekelőtt Hódmezővásárhely történetíróját, Szeremlei Sámuelt.

Szeremlei a vásárhelyi tanács támogatásával 1892 és 1896 között hatvankilenc helyen ásatott a város határában. Elsősorban templomos helyek után kutatott. A megtalált tizennégy templomból kilencnek az alaprajzát is meg tudta figyelni, s ezeket közre is adta 1900 és 1913 között megjelent monográfiájában.6

Hódmezővásárhely nagy kiterjedésű tanyavilágának kutaspusztai részéből érkezett el Szeremleihez a hír, hogy a külső közlegelők kiosztása után7 az ősgyepet fokozatosan szántás alá fogó Marton Pál gazda cselédjeivel egy hétig verette szét és kocsival hordatta el a szántást akadályozó köveket, melyek egy templom vagy kripta (?) alapjai lehettek.8 Nagyon jeles épület állhatott itt a Nagyalföld közepén, ha azt nem vályogból, nem is téglából, hanem kőből építették. Tisztában volt ezzel a tudós és nagy tekintélyű Szeremlei, és kétszer is (1893-ban és 1896-ban) ásatást rendelt el a Marton tanya melletti földön, s a közeli Pósahalmon. Az eredményről így számol be a „Hódmezővásárhely" című napilap 1896. november 22-i száma: „Értesülésünk szerint Varga Antal főgimnáziumi tanár újabban két ízben is " folytatta azon nevezetes régi telep feltárását, melyet Marton Pál tanyáján felfedezett. Ezen hely nevezetes szerepet vihetett a régi időben. Ott a Kakasszék-ér partján kiemelkedő dombos helyen ugyanis olyan templomalap került felszínre, mellyel a határunkban eddig kiásott 9 templom nem mérkőzhetik, amennyiben ez tisztán terméskőből, s többi pedig égetett téglából volt építve. Itt faragott terméskövek, szabályos oszlopfők, épen maradt és terméskőből szilárdan épített faldarabok kerültek felszínre. De meglepő azon sok különböző színű csillámpala és márványtöredék, mely itt található és amelyek nyilvánvaló a templom falának díszítésére, vagy alapjának kikövezésére szolgálhattak."

Mind az újságcikkben, mind a városi tanácshoz írt évi jelentésben 9 szó esik a kövekről, amelyek a vásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium régiséggyűjteményébe kerültek (a jelentésben csak számukat találjuk - 33 darab - leírásukat azonban nem). A régiséggyűjtemény leltárkönyveiben szűkszavú és olykor ellentmondásos adatok vannak ezekről a leletekről: a kövek száma hol több, hol kevesebb harmincháromnál; elhelyezésüket így jelölik meg: „E, D jelzetű szekrény alján", „a régiségtár előtti folyosó falában"; leírásuknál pedig ez olvasható: „faragott kövek", „épületkövek", „felirat nélküli kövek" - méretük sehol nem szerepel. 1949-ben, a gimnázium régiséggyűjteményének államosításakor a kövek nem kerültek a Tornyai János Múzeumba; ide a múlt század végi kutaspusztai ásatásból csak a sírokban talált leletek jutottak.10

Szeremlei monográfiája Kápolnafalu név alatt, szűkszavúan foglalja össze azt, ami a 19. század végi ásatások alkalmával a kutaspusztai „tisztán terméskőből épült templomról" kiderült. „A templom alapjainak körvonalait [...] már mások feldúrták, nem lehetett megállapítanunk."11 Az ásatások során előkerült „Kápolnai középkori leleteket" Szeremlei művében rajzok is bemutatják. A képes tábla felső részén ezüstből és bronzból készült, mai meghatározás szerint 10-12. századi S-végű hajkarikák vannak, alattuk pedig késői avar,12 bronzból öntött szíj végek láthatók, és egy római kori oltárkő, mely tévesen került a rajzok közé.13

Sírmellékletek alapján a leletegyüttes közelítőleges kormeghatározására is lehetőség nyílik. Két éremlelet a templom és temetőjének II. Géza- és III. István-kori működéséről tanúskodik (1141-1162, ill. 1162-1172),14 a temetkezések S-végű hajkarikái pedig az építkezés pár évtizeddel korábbi keltezését is megengedhetik. Ezek a datálást megkönnyítő régészeti támpontok különösen értékesek, mivel a templomra és építésére nézve nincsenek írásos adataink.

Szeremlei a többi hatvanhoz hasonlóan ezt a templomos helyet is megpróbálta azonosítani az Árpád-kori oklevelekben vagy későbbi iratokban föllelhető helységnevek valamelyikével. A kőtemplom frissen feltárt maradványainak hatása alatt, a romoknál lévő Kápolna-dűlő nevéből kiindulva, s egy bizonytalan összefüggésekkel rendelkező 15. századi személynév alapján úgy gondolta, hogy helységünk Árpád-kori neve Kápolnafalu lehetett.15 Szeremlei azonban minden bizonnyal tévedett. Hódmezővásárhely környékének eltűnt régi, biztosan vagy feltehetően Árpád-kori faluneveit főként a várost körülvevő, kiterjedt határrészek nevei őrizték meg.16 A 19. századi kataszteri térképezéskor alkotott dűlőnevek esetében azonban más a helyzet: ezek a népnyelvi szókészletből kiemelt nevek mindenekelőtt a lakóhely környéki szűkebb topográfiára vonatkoztak, a helyi tájékozódást segítették.17 Ilyen értelemben a Kápolnadűlő neve olyan helyet, falurészt jelöl, amelynek a névadás idején vagy annál régebben egy kis templom volt a nevezetessége. Mivel a szóbanforgó dűlő épp a kőből épült templom közelében van, és ennek romos falai a 19. század korábbi részében még állhattak, a régi hagyományt őrző dűlőnév talán erre a középkori kápolnára vonatkozott.

A terepbejárás és szondázó ásatás során a feltárt romok közvetlen közelében mindössze három lelet került elő, mely talán Árpád-kori eredetű, ezek azonban nem tisztázhatják a templom településtörténeti összefüggéseit. Falura utaló telepnyomok csak kisebb távolságban jöttek napvilágra a földsáncon kívül, a mai Székkutas házainak, kertjeinek térségében. Ha helyesen következtetünk helységünk hagyományos nevéből (Kutaspuszta) s a határnévből, valamint Lázár deák 1528-ban kinyomtatott térképe18 és egy további, 1579-es térkép alapján (1-2. kép), akkor a hajdani falu a középkori Kutassal lehetett azonos.

Kutas neve csak a 15. században merül fel az írott forrásokban; a hely és tágas környéke jelentős későközépkori virágzás után, a török idők megrázkódtatásait követően lassan alakul át centrum nélküli, jellegzetes pusztai tanyavilággá.19 A Kutasra vonatkozó első, 1426-os adat arra vall, hogy a Bár-Kalán nemzetség Szeri Pósa ágának itteni birtoklása ekkor már hosszabb időre tekintett vissza.20 Az ún. Pósahalom21 a családban ismétlődő, jellegzetes keresztnevet őrzött meg, talán az ág 14. század első felében élt ősének nevét; ez a domb a sánc északi részénél van, mindössze egy kilométerre a kutaspusztai kőtemplomtól. A Bár-Kalán nemzetség szeri központja körüli birtokok a jelek szerint már a korai időben kiterjedtek a Tisza bal partjára, és Csanád megye irányába is terjeszkedtek.22 A tulajdonviszonyok ilyen alakulása talán a bennünket érdeklő Árpád-kori templom szempontjából sem közömbös.

A kutaspusztai templomról való régészeti és történeti ismeretek ma ennyiben foglalhatók össze. Több ez, mint ami róla Szeremlei idejében ismert volt, és még mindig jóval kevesebb annál, amit erről a tanyák közé süllyedt, korai és díszes egyházról tudnunk kellene, és lehetne. Az 1987-es feltárás rövid volt és szondázó-leletmentő jellegű, egy egészen más korszakra vonatkozó ásatásnak mintegy a margóján. A romhoz kelet felől közelítve, annak inkább helyzetét, mintsem tényleges kiterjedését tudtuk megállapítani. A lelőhelyről kiemeltünk néhány szemlátomást jelentős faragványt és elhelyeztük a Székkutason megnyitott helytörténeti kiállításban s a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum raktárában, és kisebb természettudományos vizsgálattal kerestük a választ a leletek különleges kőanyag-fajtái által felvetett kérdésekre.23 Az összegyűlt új ismeretanyaggal arányosan megnőttek azonban a templomra s annak egyházi és történeti hátterére, díszítésére vonatkozó tudományos elvárások is.

1. Kutas és környéke. 1579-ben készült térkép részlete
2. Kutas és környéke. Lázár deák Magyarország-térképének részlete, 1528

Szükséges ezeknek elébe menni, s a templomot újabb, tervszerű ásatással feltárni, hogy a Dél-Alföld Árpád-kori történetét néhány fontos árnyalattal gazdagabbnak láthassuk.

B. Nagy Katalin

 

Visszatekintve az eddigi szondázó ásatások tanulságaira és bízva egy jövőbeli, alapos régészeti feltárás lehetőségében, Kutaspuszta középkori történeti megítélését illetően ma a várakozás időszakát éljük. Alkalmas ez az időszak arra, hogy érdeklődéssel forduljunk a korábbi ásatások ma is hozzáférhető legfontosabb leletcsoportja, a templom egykori díszítéséből fennmaradt kőfaragványok felé. Vizsgálatuk vonzó művészettörténeti feladat, és újabb támpontokkal is gazdagíthatja a majdani ásató ismereteit a templom korára, építészeti jellegére, művészi színvonalára nézve. Épület és faragott dísze egymást értelmezi, ezért a faragványanyagban vizsgálódónak is jól jönne némi kiegészítő információ az ismert kőtöredékek épített környezetéről, térbeli összefüggéseiről, ilyesmi azonban egyelőre nem áll rendelkezésre. Az alábbi összefoglalás így bizonyos értelemben vakrepülés eredménye; más hasonlattal, kulcslyukon való betekintés egy szobába, melynek méreteire és berendezésére sötétség borul, a néhány felvillanó részletről pedig nem tudni biztosan, az egész szempontjából mi lehet a jelentősége. Annyi mindenesetre már ma bizonyos, hogy váratlanul érdekes lelettel állunk szemben, mely nem remélt perspektívát nyit Hódmezővásárhely vidéke Árpád-kori történetének egy előkelő, korai részletére.

Kőfaragványaink áttekintését a templom falaiból fennmaradt, szerény töredékekkel szükséges kezdeni, már csak azért is, mert a kőből emelt épület jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni ezen a téglára és vályogra kényszerült vidéken.

Az 1987-es ásatás során feltárt, s a Tornyai János Múzeumba nagy számban beszállított építészeti töredékek szó szerint igazolják a templomrom múlt századi végső pusztulásáról, kőanyaga felaprításáról szóló híradásokat. A szürkésbarnás homokkőből épült templom falazókövei nagy többségükben csonkák. Ritka az egy vagy két ép oldal, ezek azonban rendezett kváderfalazatra utalnak 18x30 cm-hez közeli homlokzati kőméretekkel, a durva szemcsés kőanyag gondos felületi megmunkálásával.24

3. Ajtószárkő rétegköve: nézet
4. A templomépület homokkőből faragott részletei. Fent: ívzáradék záróköve
(?) Lent: ajtószárkő rétegköve. Felmérési rajz
5. Hengertagozatok (faloszlopok?) homokkőből a templom homlokzatáról

A legjobb állapotban fennmaradt homokkő faragvány nem egyszerű kváder: profilos részéhez egykor ajtótok illeszkedett (3-4. kép), tehát a templom kapujához tartozhatott.25 Egy trapéz alakú kőben talán egy hasonlóan egyszerű ívzáradék zárókövét lehet sejteni.26 (4. kép)

A templomépülethez tartozó homokkő faragványok kétségtelenül legérdekesebb töredékei hengeres faltagolás részleteiként határozhatók meg; a karcsú hengertestek 10,5-11,5 cm-es átmérőjük csaknem kétharmad részével ugrottak a fal elé.27 (5. kép) Az ismert kutaspusztai leletanyag nem nyújt támpontot annak eldöntéséhez, hogy lizénaszerűen alkalmazott, fejezet és lábazat nélküli hengertagokról volt-e szó, vagy tényleges faloszlopokról.28 Mindenképpen ív-párkányt tartó homlokzati tagolásra kell azonban gondolni, amely főként a szentélyrész vizuális kiemelésére szolgálhatott.29 Román kori építészetünkben egyik említett változat sem volt idegen. Első hazai emlékeik minden bizonnyal észak-itáliai, a 11. század utolsó harmadától, végétől elterjedő faltagolásokat követtek,30 és jelentős kőtemplomok apszisának homlokzatán tűntek fel. A lizénaszerű tagolás a székesfehérvári Szűz Mária-egyház délkeleti sekrestyéjéhez csatlakozó, korai kápolnán,31 és az egri székesegyház román kori főapszisán jelent meg a 12. század elején vagy nem sokkal később.32 A faloszlopos változat győri székesegyházi példáját33 és csoltmonostori faragványleleteit34 építéstörténeti bizonytalanságok miatt nehéz keltezni, aligha kétséges azonban, hogy a 12. század első néhány évtizedében már ez a tagolásmód is ismert volt Magyarországon. A karcsú lizénákkal tagolt homlokzat különálló példájaként említendő még a karcsai és a kiszombori körtemplom, különösen tekintettel ez utóbbinak Kutaspusztához való közelségére. Ezt a fülkekoszorúval bővített két rotundát egy zárt tipológiai csoport ismérvei fűzik egymáshoz, melyek közül itt a téglaépítkezést és annak idomtéglás faldekorációját szükséges kiemelni. A hengeres lizénáknak ez a technológiája közel áll az észak-itáliai téglatemplomokéhoz, két körtemplomunkból ítélve azonban csak a kőépítészeti előfordulásokat követően, a 12. század második felében vagy végén bukkant fel Magyarországon szűk körben s rövid időszakra; a kutasi faltagoló motívum leszármazásának aligha lehetett ez az útja.35

A kutaspusztai hengeres faragványok jól meghatározható rokonsági köre egyben időrendi keretet is jelent a épület ma ismert kövei számára: eszerint a templomot nagy valószínűséggel a 12. század első felében emelték. A fél évszázados kronológiai olló meglehetősen tág. Megfelel azonban neki a templom környéki temető leleteinek tanúsága: az S-végű hajkarikáknak ekkor már igencsak régies divatja, és egy II. Géza-kori (1141-1162) érem; ezek a temető által körülölelt templom építésének közelítőleges század eleji, illetve közepi időhatárait jelzik. Egy kis méretű kőmedence töredéke36 talán a korábbi alternatíva felé billenthetné a mérleget, ha a medencét, övező, archaikus lábazati profilra emlékeztető párkány nem volna kifejezetten szokatlan díszítmény. A vöröses színárnyalat ellenére a temploméval azonos, vele nyilvánvalóan együtt importált kőanyagról, tehát az építkezéssel egyidős alkotásról van szó, melyhez szemmel láthatólag igyekeztek finomabb szemcsés követ választani.

6. Medaillon töredéke oroszlán fejével. Felmérési rajz
7. Vésett medaillon töredéke palmettás keretbe foglalt oroszlán fejével. Édesvizi mészkő. Padlóburkolat részlete

A kis medence minden bizonnyal a templomi felszerelésnek volt szerény része. Rajta kívül a templomtérből egyetlen nagyobb leletegyüttesről tudunk, ez viszont a templom különleges díszét jelentette,, és minden figyelmünket megérdemli.

A lelkesítőcsoport központi darabja egy sárgásszürkés édesvizi mészkőből faragott kőlap töredéke, melyen egy nagy méretű medallion középső és jobb oldali részlete látható; a mű véséssel készült. (6-8. kép) Finom kőanyaga, az igényes 11-12. századi dunántúli faragványok anyagaként jól ismert tömött szövetű, porózus kemény mészkő, esetünkben maros-völgyi bányából való.37 A medaillonban ornamentális keret foglalt magába egy kisebb kör alakú mezőt, ennek egykori díszítésére a jobb szélen töredékes oroszlánfej utal. Vonásai erősen stilizáltak, ami részben a kőfelület kopottságának következménye, de szerepe lehetett ebben a faragvány mesterének is. A szemek egykori helyét ma csak két hatalmas kör jelzi, innen mély árkokkal indul az orr, és durván széttartó vonásokkal fut bele a száj lehajló ívébe; a sörényre az apró fülek közti halmocskák utalnak. A kétsoros keretdísz külső sávjában vastag kettős fonat szegélyezte a követ. Szélesebb ornamentális csíkot ölelt körül, melyet indásnak nevezhetnénk némi hezitálással az organikus elem hiánya miatt. A szalagszerű inda háromszögekké stilizált hullámaiban, a tompaszögű csúcsok irányában hatalmas levélujjak fekszenek a keretnek; a terebélyes és differenciálatlan növény jóformán csak karéjos körvonalrajzában él.

A díszítményt mechanikus másolások és félreértések sora messzire juttatta a tulajdonképpeni mintától, mely váltakozó állású palmettás medaillonok sorából állhatott.

Töredékünkön a koncentrikus körök görbülete s a levéldíszt tagoló szalag vonalvezetése nem egészen szabályos, ezért a rekonstrukciós próbálkozás csak közelítőleges eredményre vezethet: az eredetileg biztosan kerek kőlap átmérője valamivel még kisebb is lehetett a rajzon jelzett 80 cm-nél. (8. kép) A rekonstrukciós rajz jól érzékelteti a központi ábrázolás és leveles foglalatának különös arányát. A 20 cm szélességben körülfutó kettős díszítő sáv maga kitette az átmérő felét, sőt talán szélesebb is volt az általa kereteit figurális mezőnél, vizuális hatásában pedig bizonyára vetekedett vele.

Milyen lehetett ez a kereteit kép? Mindenekelőtt meglepő, hogy az oroszlánt szembe forduló fejjel jelenítették meg és nem oldalnézetben, hiszen az állat szokásos, gyakran medaillonba foglalt ábrázolásai között épp a vonuló oroszlán méltóságteljes tartású, emblematikus alakja az uralkodó.38 Mint azt kőlapunk is példázza, e korszak nem ismert megfelelő eszközöket a szembenéző fenevad fejének perspektivikus ábrázolására, így érthető, hogy a mesterek többsége az állat egyedi bemutatásakor igyekezett elkerülni a frontális nézetet. Inkább csak akkor fordultak ehhez a motívumhoz, amikor az oroszlánt heves akcióban, más állat, olykor ember elleni végzetes támadás közben kellett megjeleníteni. Asszír és perzsa eredetű, a népvándorlás kor népei körében is kedvelt küzdelmi jelenetekről van szó, melyeknek harci dinamikája kör alakú kompozícióban érvényesült a legjobban. Ezek a keleti képek bizánci átdolgozásban váltak a 10-12. századi európai ábrázolásvilág és ornamentika részévé; a német császárság udvari kultúrája a legmagasabb szinten adott nekik bebocsátást, amikor 972-ben II. Ottó császár és Theophanu bizánci hercegnő pompás házassági okmányán a szöveg hátterében, bíbor színű medaillonokban szerepeltette őket.39 A küzdő állatok ikonográfiája az európai kőszobrászatba a Földközi-tenger térségében vonult be, és nem csekély része volt Velence s a közeli Adria-vidék új homlokzatdíszítő műfaja, a patera néven népszerűvé vált domborműves medaillon sikerében.40 A paterák egyik kedvelt változatán az oroszlán s a bika, tehén vagy őz egyenlőtlen küzdelme a két test ellentétes irányú, centripetális mozgásában jut kifejezésre.41 Az oroszlán szembeforduló, áldozatába harapó feje ezeken a képeken közvetlenül a mező szélén jelenik meg. A kutaspusztai töredék hasonló helyzetű állatfeje arra figyelmeztet, hogy valószínűleg itt sem magányos figurával, hanem páros küzdelem oroszlánjával kell számolnunk; a mező rekonstruálható mérete erre lehetőséget is ad.42

A paterák kör alakja és ikonográfiája, a korai emlékek sík háttéren és feltűnően laposan képzett, vagy csak enyhén domborított állatfigurái,43 és a kezdetben minden jel szerint igen széles palmettás keret44 ne tévesszen meg bennünket kutasi faragványunkat illetően. A gyökerek a mélyben közösek lehetnek, de elágaznak ott, ahol a kőbe faragott velencei medaillonok együttese, mint homlokzatdíszítő műfaj formálódra kezd, és szobrászi alakításával az adott elhelyezésben kíván megfelelni a láthatóság és a dekorativitás igényeinek.45 A kör alakú kutaspusztai faragvány keletkezésében ettől eltérő funkcionális és műfaji igények működtek közre, a faragvány ugyanis padlót díszített.

Ez a tény B. Nagy Katalin számára már a feltáráskor világos volt, hiszen az oroszlános követ kiegészítő további leletek egyértelműen padlóburkolat tartozékainak bizonyultak. Közülük néhány rombusz alakú kő46 - anyagát tekintve szürkésfehér márvány47 - két sorba rendezett vörös tégla-háromszögekkel váltakozva48 a padló keretdíszét alkothatta; amennyiben ehhez négyzet alaprajzú téglák49 is hozzátartoztak, akkor a keret közel 31 cm, egykorú mértékegység szerint egy láb széles lehetett. (9. kép) Az említett darabokon kívül előkerültek töredékek nyújtott téglalap alaprajzú szürkésfehér márvány keretelő elemekből is, melyek funkciója más középkori padlókhoz hasonlóan a teljes burkolat, vagy egyes motívumok szegélyezése volt.50 A figurális medaillon az így kereteit padló fő díszei közé tartozhatott. Az összefüggés kétségtelen bizonyítéka egy padlótégla, mely íves oldalával pontosan illeszkedik az oroszlános faragványhoz.51 Egy további tégla a most említettnél kisebb ívű kőhöz, tehát eltérő nagyságú medaillonhoz csatlakozott.52

A leletcsoport darabjai változatos anyaghasználatról, és evvel összefüggésben bizonyos színbeli változatosságról tanúskodnak. A legszínesebb látványt a keretelés nyújthatta a márvány kemény fehérjével ellentétet alkotó téglavörössel. Rombuszos mintája azonos anyag- és színösszetételben, csaknem azonos méretben már évtizedekkel korábban felbukkant Magyarországon, mégpedig a lehető legelőkelőbb környezetben: a Szent István alapította székesfehérvári Szűz Mária-egyház, a koronázó templom főhajójának déli részén, a szentélynél szegélyezett fehér mészkőpadlót egy nagy jelentőségű, de bizonytalan rendeltetésű szerkezet körül.53 Az egykori látvány hasonlóságán túl a két alkotással kapcsolatban az anyaghasználat azonosságát, sőt talán a rokon eredetet is hangsúlyozni lehet. A vörös színt mindkét helyen adott formára vágott római kori tetőfedő cserepek, tegulák képviselték. A Kakasszék-ér partján kiásott fehér rombuszok márvány anyaga aligha lehetett más, mint importált, alighanem szintén római eredetű anyag, ahogy Székesfehérvárott is ilyesmit sejtet az antik épületek köveinek hasznosítása a Szent István-kori templom alapfalaihoz, s az alkalmi márványhasználat egy-egy korai faragvány esetében.54 A két lelőhely rombuszainak láttán az a kérdés is felmerül, vajon valóban csak a kőanyag, és nem a kész padlóelemek voltak-e a beszerzés tárgyai. Római padlóberakások újrafelhasználására a karoling kori kezdetek idejéből vannak szép példák;55 ez a praktikus s egyben reprezentációs indítékú spoliumszerzés előkelő római kori emlékek közelében a későbbi időkben, így talán a 11-12. századi Magyarországon sem volt teljesen ismeretlen.56

Az oroszlános medaillon vésőhasználatra épülő technikája értelemszerűen összefüggött a faragvány padlóburkolati használatával; ennek jeleit a kő lekoptatott felülete (főként az oroszlán vonásai57 és a nagy palmettalevél) magán is viseli. A hátteret lemélyítették - helyenként elég jelentősen58 - és ez az egységes járósík kialakítása érdekében szükségessé tette a hol nagyobb, hol igen szűk hézagok pontos kitöltését. Az erre alkalmas massza anyagában habarcshoz, terrazzóhoz lehetett hasonló.59 Minthogy színezéket is tartalmazott, a kő homloksíkjánák motívumai erre a szokás szerint harsány színű (vörös, kék vagy fekete) háttérre rajzolódtak; ilyenformán ez az édesvízi mészkő faragvány is hozzájárult a padlóburkolat kolorisztikus hatásához.

Abban a szerényebb méretű templomban, amelynek romjai közt előkerült, a közel 80 cm átmérőjű oroszlános faragvány pár további, azonos méretű medaillonnal60 biztosan domináns eleme volt a padlódíszítésnek. Ábrázolásukhoz, a padló egészének tematikájához az oroszlán sokféleképpen értelmezhető, faragványunkon igen töredékes alakja nem nyújt elegendő támpontot; a padlók gyakori témaköreiből kiindulva leginkább az állatöv képeire vagy küzdő állatokra lehet gondolni.

Egy fennmaradt téglabetét az említett medaillonokénál kisebb átmérőjű ívhez igazodik annak figyelemre méltó jeleként, hogy a kutaspusztai padló díszítésében különböző méretű kör alakú elemek jutottak jelentős szerephez. Az ilyen kompozíció a közép-bizánci korszak padlóburkolatainak jellegzetes típusát idézi fel, kör és négyzet alakú mezők egymás közti, s a templomtérhez is alkalmazkodó hierarchiáját, a drága kőanyagok és ornamentális keretelések pompáját.61 Alaprajzát és díszítését tekintve a bizánci díszpadló azonban alapvetően geometrikus és nonfiguratív jellegű. Kerek foglalataiban a porfír vagy más értékes, színes kőlapokat inkább csak a 11-12. században váltja fel vagy kíséri alakos díszítés, a jelek szerint akkor is ritkán, inkább a bizánci provinciákban, vagy nyugati, részben már korai gótikus alkotásokon, bizánci központok hatása alatt.62

9. Padlóburkolat szegélydísze fehér márvány és
tégla elemekkel. B. Nagy Katalin rekonstrukciója

Eltérően a mozaiktechnikával jellemezhető/elterjedt európai gyakorlattól,63 és eltekintve attól a nagy kivételtől, amit a konstantinápolyi Pantokrator monostor színes kőberakásos, alakos padlódíszei jelentenek,64 a bizánci, vagy bizáncias környezetben kivitelezett padlók figurális betétei a kutasival azonos elv szerint készültek: magából a vésett alakos díszítés foglalatát adó, többnyire medaillon formájú kőből (kemény fehér mészkőből vagy márványból), a mélyített hátteret sötét pasztával elfedő, és a figura kőszínével kontrasztot alkotó háttérrel. Csaknem teljesen ismeretlen, hogy ezek 2 betétek milyen technikával készült padlóburkolatba, milyen vizuális összefüggésbe illeszkedtek a mintát adó, és a mintát átvevő helyeken. Az utóbbiak egy speciális esetére nézve a kutaspusztai padlólelet-csoport mindenesetre értékes és ritka információt nyújt. A kutasi padló bizánci vonatkozásait ornamentális elemekkel: a medaillon kettős keretdíszével is kiegészíthetjük. A huroksorral egymásba fonódó széles, kettős szalag ókori előzményekre vezethető vissza, és évszázadokon át kedvelt, sajátosan bizánci ornamens;65 ez a 12. századi európai kőfaragásban már csak sporadikusan előforduló keretdísz66 faragványunkon a bizáncias motívumkincshez való késői, konzervatív ragaszkodás jele. Hogy a belső keretelő sáv díszítménye számára milyen minta szolgált kiinduló pontul, arra nézve talán a Pantokrator monostor említett padlójának egyik keretmoinruma igazít el.67

Az oroszlános medaillon vésőhasználatot színes pasztás háttérkitöltéssel kombináló technikája a távolabbi környéken, két csoltmonostori kockaoszlopfőn is felbukkan; a fejezetek valamivel idősebb kortársai lehetnek a kutaspusztai kőnek.68 A kutasi faragvány azonban a rá jellemző bizáncias padlóbetétek műfaját tekintve sem áll párhuzam és előzmény nélkül a hazai emlékanyagban. Az egykori zalavári bencés apátságból származó padlóburkoló elemek, melyekre utalunk, a díszes padló funkciójának Kutas szempontjából sem közömbös, tágabb összefüggéseit is szemléltethetik.

Zalavárról négy, négyzet alakú kőlapot ismerünk, ezek közül kettőn oroszlánfigurát, illetve madarat, kettőn pedig palmettákat véstek ki.69 A csoport szorosan kapcsolódik a sas és nyúl küzdelme, illetve a lovasalak által képviselt, legszebb zalavári darabokhoz; technikai kivitelük is azonos, és a sas-nyúl kompozíció hátterében a sötét massza maradványaira is érdemes felfigyelni.70 Egy további, csak 19. századi rajzokból ismert zalavári faragvány esetében, mely nagyobb méretű kőlap sarokrészlete volt két medaillon töredékével, a befoglalt állatok s a kőlapot szegélyező felirat helyzete mutat vízszintes elhelyezésre, s ebből következő, padlószerű használatra.71 Emellett szól a bal oldali medaillon állatküzdelmi ikonográfiája, mely maga is alátámasztja azt a valószínűnek látszó feltevést, hogy a zalavári faragványok Szent István koránál több évtizeddel később készültek.72 Ami a padlótöredékeket illeti, ezek akár két különböző padlóhoz vagy padlószakaszhoz is tartozhattak.73

A zalavári apátság templomáról mindössze egy 16. századi alaprajzot ismerünk,74 kövei közül kulcsfontosságú darabok elvesztek, a többi másodlagos lelőhelyekről került gyűjteménybe, ilyenformán csak valószínűsíteni lehet, hogy a faragványok valóban egykorú csoportot alkottak, többségükben vagy talán mindannyian egyetlen templomtér homogénnek mondható díszítését. Két, szintén elkallódott, prominens alkotásról: a már említett lovasalakos kőlapról és egy érdekes kérdéseket felvető, díszes sírkőről mindenesetre tudni, hogy a várszigetén kerültek elő, s ezáltal a legjelentősebb faragványok apátsági templomi eredetét igazolják.75 A két kő márványból készűlt; az előkelő, alighanem a rómaiaktól örökölt kőanyag az egykorú zalavári kövek összességét jellemezhette.76 Lényeges dolog, hogy ez alól a padló négyzet alakú betétei sem jelentettek kivételt, ahogy nem sajnálták ezektől a burkolati elemektől a mellvédlapokéval azonos jellegű, felirattal is kommentált faragott díszítést sem. Ami számunkra sajátságosnak tűnhet, az a kortársaknak alighanem természetes volt, a padló burkolása adott környezetben ugyanis nem számított mellékes, jelentéktelen funkciónak.

Eltekintve a gazdag bizánci egyházak díszítő gyakorlatától és az inkább kivételesnek mondható európai példáktól, a középkor korábbi szakaszaiban a díszes padló a templomtérnek csak bizonyos kitüntetett jelentőségű részeire terjedt ki: a szentélyre, a négyezetre, a naos kupola alatti részére, egyes kápolnákra, s a nyugati egyházban nem ritkán a templomi sírkörzetre.77 Ez utóbbi a kiváltságolt személyek szűk körét: az egyháziakat, a magánegyházak kegyurait illette meg; templombeli helyével, a sírhely díszes megjelölésével és környéke választékos burkolatával egyaránt felhívta magára a figyelmet, s a halott lelkéért mondandó imára serkentett.78 A díszpadló a sírkörzet ékességei közé számított, anyaga és kidolgozása olykor a síréval vetekedett. Művészi padlóburkolat készíttetése sír környéke, vagy a templom más fontos része számára határozottan költséges vállalkozás volt, melynek gazdag egyház, műpártoló pap, a saját majdani memoria-jának megfelelő keretet kívánó, pompakedvelő kegyúr volt a megrendelője.

Zalavári oltárlap- és mellvédtöredékekből ítélve az apátsági templom faragványai elsősorban a szentélyt díszítették; eszerint a pompás figurális díszpadló ennek a térségnek egész különleges kiemelésével volna kapcsolatba hozható.79

Felmerül egy másik lehetőség is, az tudniillik, hogy a díszítés fókusza a szentély helyett a szentély közelében a hajóban, vagy az egyik mellékoltár vonzáskörében lévő térség volt, az apátság illusztris pártfogójának temetkezési helye. Erre az elrendezésre itt, Zalavárott a legszebb ismert Árpád-kori sírlap emlékeztet. Bár valószínű, hogy a kisméretű sírkő köriratában megnevezett András nem egy tiszteletreméltó világi előkelőséggel, hanem annak korán elhunyt gyermekével azonos,80 a várszigeten e sírlappal együtt egy másik, korai és díszes sírkő is előkerült,81 felhíva a figyelmet a lehetséges kapcsolatra temetkezési szándék és templomdíszítő hajlandóság között.

A zalavári templom faragványainak újabb, 1070-1080-as keltezése időben jelentősen közelebb hozza egymáshoz a dunántúli apátságból és a Kutaspusztáról való padlóbetéteket. Ha van alapja annak a feltevésnek, amely szerint a kutasi egyház á 12. század első felének inkább korábbi részében épült, akkor a templom belső ékességét, a padlóburkolat kőbetéteit faragó mester még a zalaváriéval rokon bizáncias kőfaragó-hagyományból meríthetett. A szóban forgó faragványok között nincs közelebbi kapcsolat,82 mégis úgy látszik, a két díszpadló készíttetői a provinciális bizánci művészet hasonló forrásvidéke felé orientálódtak, az észak-itáliai helyett alighanem a Balkán-félsziget közvetítői szerepét részesítve előnyben. Az innen érkező bizánci utánpótlás, mely oly hosszan éltethette a bizantinizáló kő-faragást az ország déli részén (Titel, Dombó, Bánmonostor), adhatott ösztönzést a kutasi templom díszburkolatának készítéséhez a 12. század első évtizedeiben - a bizánci művészet időszámítása szerint kissé megkésve, és a vésett díszű medaillonos padlók korai gótikus divatját majd egy évszázaddal megelőzve.

A kép, amely a kutaspusztai templomról a múzeumba került faragványok vizsgálata nyomán kialakult, igencsak vázlatos. Távlatinak sem mondható, mert a Kakasszék-ér lapálya fölött mintegy két és fél méteres kiemelkedésen épült templomnak még az alakját sem ismerjük, és méreteiről is csak annyit sejtünk, hogy a „templomocska" szó illene rá legjobban. Ismereteinkből csupán egy fantomképre futja, s ez nem is kevés, hiszen a bizonytalan körvonalak néhány lényeges vonást is rögzítenek. Ezek közé tartozik a külső látványt meghatározó, a vidék középkori kis templomain unikumnak számító kőépítkezés és szép kváderfal, a (szentély)homlokzat hengeres lizénás tagolása, s a templombelső figurális faragással díszített, részben római eredetű tegula- és márványbetétes padlója. Ez a díszpadló a megrendelő választékos ízlésére vall, s ebből az sem von le semmit, hogy a faragott részletek nem mutatnak nagy technikai tudású, jelentős művészi képességekkel rendelkező mesterre; ez a mester talán nem is járt e tájon, csak faragványait importálták a Kakasszék-ér partjára. A padlóburkolat anyagainak változatossága, látványbeli pompája a bizonyára szerény méretű templomban feltűnő lehetett, és felveti a kérdést, hogy nem függött-e össze az alapító temetkezésével.83

A kis egyház nem lehetett „falu temploma", ugyanis a falu nyomait - a középkori Kutasét? - a földsánctól kissé távolabb lehetett kimutatni. Templomunk viszont épp ezzel a nálánál régebbi sánccal tartott szorosabb kapcsolatot: annak magasabb, nyugati pontján állt, némi áttekintéssel az ér kanyarulata, és a jókora területet bekerítő sánc számunkra ismeretlen belseje fölött, és mintegy negyed óra járásra a sánc vízparti nyúlványától, az ún. Pósahalomtól. Az ilyen alaprajzi szituáció, melynek egy falutól független templom, egy sánc által védett terület és egy jellegzetes nemzetségi személynévvel megjelölt földrajzi pont a fő elemei, legalábbis gondolkodóba ejt a hely jellegét illetően. Hogy egy jelentősebb nemesi udvarházról és gazdasági központjáról volt-e itt szó, arra a régészeti kutatás deríthet majd fényt, megvilágítva egyszersmind a kis templom - alkalmasint magánkápolna84 - hátországát. Az eféle kegyúri építkezésnek természetes tartozéka a temetkezés, és a templomocska egyetlen, töredékesen fennmaradt belső dísze, a padlóburkolat is leginkább ehhez a típusú egyházhoz illik, nem pedig plébániatemplomhoz.

A kegyúr személyét illető kérdés B. Nagy Katalin régészeti felfedezése nyomán, és újabb ásatások reményében további család- és birtoktörténeti kutatásokat igényel. A topográfiai névben szereplő, ígéretes Pósa nevet mindeddig a Bár-Kalán nemzetség 14. századi ága fő képviselőjére, Szeri Pósára vonatkoztatták.85 A név a nemzetség két különböző ágában is felbukkan.86 Használata régebbi időre is visszanyúlhat, de erre nincs írott adat; így a Pósahalom elnevezés 12. századi eredetét, s az itteni Bár-Kalán birtoklást ma csak az a bizonytalan súlyú érv támasztja alá, hogy a nemzetségnek voltak Csongrád megyével határos Tisza balparti birtokai, és ezek Kutaspusztához valóban közel estek.87 Továbbra is számolni kell azonban a kutasi birtoklástörténetnek azzal a fenti változatával is, amely a Bár-Kalán nemzetség kutaspusztai kezdeteit Szeri Pósához kapcsolja. Ezesetben kis templomunk 12. századi építtetője a Bár-Kalánokat megelőző, ismeretlen birtokos lehetett.

Akárki volt is ez a kutaspusztai birtokos, annyit megtudtunk róla, hogy a környék egyházi építészetének teljesítményét jelentősen felülmúló igényességgel emeltetett itt templomot. Az előkelő padló készítettése is bizonyosan az ő gesztusa elválasztása volt; a díszburkolattal kapcsolatos közvetlen célja - a szentély csinosítása? saját leendő sírkörzetének szépítése? - a lelőhely szisztematikus régészeti feltárása során még kiderülhet. Ha személyének történeti sziluettje bele is vész a Vásárhely környéki tanyavilág ködös régmúltjába88 (még ez sem egészen biztos), a cseppet sem jelentéktelen szándék és annak megvalósítása maga is történeti tény; megismerésére azért is büszkék lehetünk, mert több ez, mint amit egykorú oklevelek a maguk szikár stílusában saját tárgyukról elmondani szoktak. Ezek szerint a vizsgálat - vagy hogy a nyitó képnél maradjunk: az előzetes leselkedés egy történeti kulcslyukon át - már ennyiben is megérte; még akkor is, ha az ezt követő, remélt ásatások sokat korrigálnak majd a képen.

Tóth Melinda

 

JEGYZETEK

  1. Megjegyzés a szóbanforgó Hódmezővásárhely környéki helységnek a címben olvasható, és tanulmányunkban szereplő további névváltozataihoz: A vásárhelyi tanyavilág helynevei az elmúlt száz évben is sokat változtak; a középkori falvak igen nagy számban való pusztulása miatt a többnyire írott forrásokból ismert korai helynevek csak rendkívül bizonytalanul, vagy egyáltalán nem azonosíthatók. A bennünket érdeklő Székkutas helység neve 1961-ig Kutaspuszta volt; mi is ezt választottuk templomunk jelölésére, mivel benne egy a 15. század óta ismert, de annál valószínűleg régebbi, történeti helynév maradt fenn. Szeremlei (ld. a 4. jegyzetet) más megfontolások alapján Kápolnafalunak nevezi a helyet, s erre - a szót idézőjelbe téve - magunk is így hivatkozunk, amikor az ő kutatásaira utalunk. A középkori helynév kérdésére, Kutasra és Kápolnára alább még visszatérünk.
  2. Az 1965 és 1987 közötti temetőásatás néhány sírcsoportjára, köztük keresztény sírokra nézve ld. B. Nagy Katalin: Székkutas-kápolnadűlői avar temető néhány 9. századi síregyüttese. In: Az Alföld a 9. században. Szerk. Lőrinczy Gábor. Szeged, 1993. 151-169.; B. Nagy Katalin: Avar koporsókeresztek Székkutasról. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1991. Szeged, 1992.19-21. Az avarkori sírok nem álltak topográfiai kapcsolatban templomi lelőhelyünkkel.
  3. A sánc belmérete kb. 1,5 x 1 km 2. A Kakasszék-ér menti, északnyugat-délkelet irányú egykori út gázlója máig használatos. Maga az út már nem létezik, szerepel azonban a II. József-kori katonai felmérési térképen, és jól kivehető az 1950-es évek egyik légifelvételén is. Ez utóbbi kiértékeléséért Csendes Lászlónak tartozom köszönettel (Hadtörténeti Múzeum, Térképtár). Figyelemre méltó, hogy az 1987-es ásatás Árpád-kori leletanyagában római tetőcserepek is előkerültek, és Szeremlei egy római kori oltárkövet itteni lelőhellyel tartott számon (ld. még a 13. jegyzetet).
  4. Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története. 1. köt. A barbárság kora. Kezdettől I. István királyig. Hódmezővásárhely, 1900. 60-63., 112., 141.; 2. köt. Az ököljog kora. I. Istvántól a mohácsi vészig. Hódmezővásárhely, 1901. 417.; Bodnár Béla: Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. In: Tanulmányok Csongrád Megye Történetéhez. Szeged, 1983. 166-168.; B. Nagy 1993. (2. jegyzetben i. m.) 4. jegyzet.
  5. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 363/3. jegyzet; B. Nagy 1993. (2. jegyzetben i. m.) 4. jegyzet, és ld. még alább a 23. jegyzetet.
  6. A templomos helyekről, falvakról főleg: Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 283—476., és Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története. 5. köt. A közművelődés története. 1526-1848. 2. rész. Hódmezővásárhely, 1913. 698-848. Ld. még Imre Mihály: A város művelődéstörténete 1848-ig. In: Hódmezővásárhely története. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984. 588-594.
  7. Ezek felparcellázására 1851-ben került sor, az 1860-as években épültek az első tanyák és vette kezdetét az intenzív földművelés.
  8. Helyi lakosok 1987-es szóbeli visszaemlékezései alapján: pl. Molnár János és Imre agrármérnökök, akiknek édesapja az első tanyaépítők között volt, és Fejes Imre szőkehalmi dűlői tanyás gazda, akinek földje a templomromokig terjedt. Hasonlóképpen emlékezett Tűhegyi László, C. Molnár Mihály, Gregus Imre, Baranyai János, Őze Sándor és Szepesi János is.
  9. Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Fiókja, Sz. H.-kézirat.
  10. A gimnázium Érem és Régiségtárának leltárkönyvei a Tornyai János Múzeum Régészeti Adattárában vannak. Székkutas-Kápolnafalu ásatásból 1896-ban előkerült sírmellékletek leltári száma: 73.18.1-30. Vö. a 46. jegyzettel.
  11. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 363-365. (31. k.: az ásatási leletek ábrái). Vö. Imre 1984. (6. jegyzetben i. m.) 589.
  12. A közelben lévő késői avar temető sírjait már a 19. sz. elején megtalálták a tanyaépítéshez, javításhoz szükséges homok kitermelése közben.
  13. Az oltárkő a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium II. emeletén, az egykori Érem és Régiségtár folyosóján található magasan a falba beépítve. Ezt az elhelyezést a gyűjtemény 20. század eleji leltárkönyvi bejegyzése is említi, közli továbbá az oltárkő latin feliratát és azt, hogy az ószőnyi (a római brigetiói) eredetű kő Matók Béla ajándéka (leltárkönyv 84. old., 2194. ltsz.) Vö. alább a 29. jegy­ zettel. Tekintettel arra, hogy 1987-es kutaspusztai ásatásomon római tegulák, tetőcserepek is előkerültek, Szeremlei „Kápolnafalu­ ját" a továbbiakban is számon kell tartani a római kori lelőhelyek sorában.
  14. A II. Géza-kori érem a múlt század végi ásatások egyikén került elő; akkor II. András-korinak tartották, ld. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 365. A III. István-kori érem az 1987-es ásatás lelete, és a templomtól nyugatra feltárt sírból származik. A két érem meghatározásáért Nagy Ádámnak (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) tartozom köszönettel.
  15. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 363. Az 1468-as oklevélben említett Jacobus de Kápolna a környékbeli Szentkirályott volt birtokos. Bizonytalan, hogy a dűlőnévben szereplő Kápolnáról nevezte volna el magát, sőt a dűlőnévadás logikáját tekintve valószínűtlennek is mondható.
  16. Ezek: Barc, Batida, Csomorkány, Erzsébet, Fecskés, Férged, Földvár, Gorzsa, Kopáncs, Korhány, Körtvélyes, Kutas, Rárós, Sámson, Solt, Szentkirály, Szőlős, Tarján. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 283. skk., betűrendben. Régészeti terepbejárások adatai alapján az Árpád-kori településhálózat ennél jóval sűrűbb lehetett. A közép­ kori templomok romjai és a vonatkozó falunevek fennmaradása között szoros az összefüggés: a csomorkányi templomnak ma is állnak falai, Batida, Erzsébet és Solt templomromjai pedig a 19. század második felében még láthatók voltak.
  17. A dűlőnevek kora igencsak vegyes. A jellegzetes dűlőnevek sorában (melyek közül pl. a Szőkehalom-dűlő a homokhátak sokaságára utal, a Hármashatár-dűlő három helység határának találkozására, stb.) középkori eredetűek is vannak. A Pósahalom-dűlő egy 14. századi személyről kaphatta nevét, a Kakasszékhalom-dűlő pe­dig az ér jobb partján lévő hordott halomról, mely őrhely lehetett a nagy földsánc átellenében; a Hatablaki Kápolna-dűlő egy korán elpusztult falu (Szilasegyháza?) templomának emlékét őrzi. A középkori eredetű dűlőnév útirányt is jelezhet és ezzel lokalizációs félreértésre is alkalmat adhat (vö. 19. jegyzettel) Ld. még Hajdú Mihály: A Vásárhelyi-puszta földrajzi nevei. In: Nyelvtudományi vándor­ gyűlés, Hódmezővásárhely, 1972. okt. 20-21. Vásárhelyi Tanulmá­nyok. Hódmezővásárhely, 1973. 27-36.
  18. A Lázár deák által helyszíni felvételek alapján 1514 körül rajzolt, 1528-ban kisebb javításokkal nyomtatásban megjelentetett térkép facsimile kiadása: Cartographia Hungaríca 1. Magyarország térképei a XVI. és XVII. századból. Összeáll. Nemes Klára. Bp., 1972. 1. mel­léklet. A Kutos felirattal kísért egytornyú ábrázolás jelentős helységre utal, de templomunk küllemére nem lehet belőle következtetni.
  19. A középkorban Kwtas, Kwthos, Kwthus, stb. változatokban szerepel. A Fereskutasnak is nevezett Kutasra vonatkozó forrásokra nézve ld. Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. 2. köt. A vármegye részletes története. Bp., 1897. 482-494., továbbá Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 401-406. Szeremlei Kutast kőtemplomunktól 4—5 km-re nyugatra lokalizálta egy téglából épült, alighanem késői Árpád-kori templomrom segítségével; ennek kutasi összefüggése már csak azért is megkérdőjelezhető, mert kívül esik a kutasi határrészen. Szeremleit nyilván az azonos útnév és dűlőnév vezet­ te félre, mely a középkori Kutas közelebbi helymeghatározására alkalmatlan, s mindössze a Kutas felé vezető útról tájékoztatja a Vásárhelyről indulókat. Kutasra nézve ld. még Hódmezővásárhely története. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984. 300., 301., 303., 307-309., 314. valamint A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. Szerk. Blazovich László. Szeged, 1996 .236-237. (Pereskutas).
  20. 1426-ban Szeri Pósafi György lányai kérik Zsigmond királytól, hogy Kutast leányágon örökölhessék. Borovszky 1897. (19. jegyzetben i. m.) 482.
  21. Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 405.
  22. A Bár-Kalán nemzetségnek a Tiszánál (a kétparti Körtvélyesnél) érintkező Csongrád és Csanád megyei birtokaira nézve ld. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1. köt. Bp., 1963. 843. és 887., az itteni csanádi birtokokat Györffy a nemzetség első foglalása birtokai közé számítja (uo. 841.) Vö. Blazovich László: A honfoglalástól a török hódoltság koráig (895-1552). In: Hódmezővásárhely története. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővá­sárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Hód­ mezővásárhely, 1984. 294.
  23. Az 1987-es feltárást követően Rózsa Péterrel (Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem) vizsgálat céljára 13 követ válogattunk ki, mely lefedi az összes előkerült kőfajtát. (Ld. az alábbi táblázatot, melyet Rózsának a Tornyai János Múzeum Adattárában lévő kéz­ iratából idézünk: Jelentés a Székkutas-Kápolnásdűlő területen az 1987. év folyamán végzett régészeti föltárás során előkerült kőanyag vizsgálatáról. Debrecen, 1993.) A jelentés szerint „a minták többségénél bizonyosan állítható vagy valószínűsíthető, hogy Dél-Erdélyből, közelebbről a Maros mellékéről származnak, sőt a bizonytalan származásúaknái sem zárható ki egyértelműen, hogy e vidékről, vagy a tágabb környékről kerültek jelenlegi lelőhelyükre." Javasolja a területet jól ismerő romániai szakember bevonását és a habarcs­anyag vizsgálatát is. Rózsa eredményeivel összhangban van a 19. század végi kutaspusztai ásatások Vásárhelyre vitt köveinek egykorú vizsgálata, valamint Csongor Győző (Szeged, József Attila Tudományegyetem) baráti szívességből adott meghatározásai is. A kőanyagfajtákhoz ld. még 5. jegyzetet, valamint Tóth Melinda tanulmányát
  24. Ltsz. 99 .1.18. Legalább negyven a múzeumba került kövek közül kváderkő töredéke volt. Az átlagos kőméret a hét kevésbé sérült kváder alapján becsülhető; közülük a két legépebb méretei 18 x 30 x 24 cm, ill. 18 ,5 x 31 x 5,5 cm. A kövek falmag felé forduló része kidolgozatlan maradt, mint a 3. képen bemutatott szárkő esetében. A kovás kötőanyagú, durvaszemű, kemény kőanyag ún. kárpáti homokkő, mely a Maros jobb partja menti kőbányák egyikéből származik; azonos típusú, hasonló eredetű kőanyagot szegedi románkori faragványokhoz is használtak. Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 6., 10.: 9. és 10/ A minta; Lukács Zsuzsa - Szónoky Miklós - Hadnagy Árpád: A Szeged-alsóvárosi ferences kolostor kőfaragványairól. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Lővei Pál. Bp., 1993 .162-163.
  25. Ltsz. 99 .1.17. M: 32 cm; sz: 25 ,5 cm; v: 26 cm. Ugyanennek a rétegköve lehet egy további, töredékesebb kő (M: 12 cm; sz: 14 ,5 cm; v: 19 cm).
  26. Ltsz. 99 .1.16. M: 25 cm; sz: 16, ill. 11 cm; v: 13 ,5 cm. Nem zárható ki a lehetőség, hogy csupán a rajz szerinti bal oldalon megcsonkult kváderkővel állunk szemben.
  27. 27 Ltsz. 99 .1.19. Huszonegy biztosan azonos funkciójú, változó hosszúságú töredék ismert, néhányukon az egykori falcsatlakozás csonkjai is láthatók.
  28. A Hódmezővásárhely c. lap 1896. november 22-i számának híradásából ismert s azóta minden jel szerint elkallódott „szabályos oszlopfők" eredeti helyét illetően tájékozatlanok vagyunk. A ránk maradt hengertagtöredékek azt a benyomást keltik, hogy közvetlenül a homlokzati falsíkról hasadtak le, ilyenformán valószínűtlen, hogy lizéna vagy falpillér közvetítésével csatlakoztak volna a falhoz.
  29. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak van egy faragványa, mely a temploméval minden bizonnyal azonos kőből készült, és talán az ívpárkány töredékes részleteként értelmezhető. M: 35 cm; sz: 25 cm; v: ismeretlen; a két ívindítás közti vízszintes szakasz h. kb. 11 cm, ami léptékében megfelel a hengeres lizénák méretének. A faragvány a gimnázium II. emeleti folyosójának sarkában látható befalazva egy római kori oltárkő tetejére illesztve. A két egymásra helyezett, de egymással sem korban, sem anyagában, és még másodlagos rendeltetésében sem összefüggő követ magam csak Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 31/31. ábra és fényképről ismerem, továbbá B. Nagy Katalin és Kollár Tibor leírása és mérése alapján. Az ő szíves segítségükért, és az egész kutaspusztai témakör vizsgálata során nyújtott odaadó támogatásukért itt külön is köszönetet szeretnék mondani; hálával tartozom továbbá Barkóczi Lászlónak és Tóth Endrének a római kori kővel kapcsolatos információkért. A Jupiternek szentelt oltárkövet Rómer még eredeti ószőnyi (a római brigetiói) lelőhelyéről tette közzé; a felirat is e dunántúli állomáshely ún. segítő légiójának katonáját nevezi meg az oltár állítójaként (Rómer Verette Flóris: Kiadatlan római feliratok. In: Archaeologiai Közlemények, 10. Budapest, [1875.] 30. Vö. Corpus inseriptionum latinarum, 111 .10.983., és Barkóczi, László - Mócsy, András: Die römischen Inschriften Ungarns. Bd. 2. Lieferung: Salla, Mogentiana, Mursella, Brigetio. Bp., 1976. Nr. 409.) Bizonyos tehát, hogy az oltárkő más ószőnyi kövekhez hasonlóan, adományozás útján került a gimnáziumi gyűjteménybe, és hogy a kutaspusztai lelőhelyhez sem mint római kori őrhely vagy telep helyi dokumentumának, sem mint ide szállított építőanyagnak nincs köze. Szeremleit alkalmasint az oltár lapjára helyezett kutasi faragvány ismerős kő anyaga tévesztette meg, amikor a két követ az általa kezdeményezett ásatás leleteinek ábrái közt szerepeltette. Ld. még fentebb B. Nagy Katalin tanulmányát és annak 13. jegyzetét.
  30. Pl. a pomposai apátsági templom tornyán (1063 u.), a Como-i S. Abondio mellékszentélyén (11. század utolsó harmada), Almenno S. Salvatore S. Tommaso körtemplomán (1100 körül), a piacenzai dóm és Castellarquato temploma szentélyén (12. század első harmada), a milánói S. Ambrogio északi tornyán, a Tőrre dei Canonicin (1128), stb. A nagyon karcsú, hengerszerű lizénás emlékeket e felsorolásban csak Pomposa képviseli. E típus magyarországi recepciója szempontjából is lényeges, hogy Észak-Itáliában gyorsan eljárt fölötte az idő: már a 11-12. század fordulójától régiesnek minősült, és csak a központoktól távolabb, falusi környezetben élt hosszan tovább, Pomposához hasonlóan jobbára téglatemplomokon. Gyakoribb volt a faloszlopos változat; egyes emlékei még az oszloptörzs valószínűtlen karcsúságával emlékeztettek eredetükre, többnyire azonban már igazodtak a tényleges oszlopméretekhez. Az észak­ itáliai templomhomlokzatokon a századforduló táján megjelenő, a továbbiakban legsikeresebbnek bizonyuló variánst, melynek faloszlopait testesebb lizéna vagy falpillér egészítette ki, ebben a kutaspusztai faragványainkkal kapcsolatos rövid áttekintésben figyelmen kívül hagyjuk.
  31. A hengertag hasonló profilú lábazati párkányról indul, átmérője nagyjából egyezik a kutaspusztaiéval: Dercsényi Dezső: A székesfehérvári királyi bazilika. Bp., 1943. 35-36 ., 7-8. kép (A kápolna Dercsényi-féle azonosítása Szent Istvánnak az 1083-as szentté avatáskor épült sírkápolnájával Gerevich Tibor kombinációján ala­ pul, mely az építés idejére nézve irreleváns). Kralovánszky relatív kronológiai támpontok alapján a kápolnát 12. századinak tekintette: Kralovánszky Alán: Előzetes jelentés az 1965. évi székesfehérvári feltárásról. In: Álba Regia, 8-9. Székesfehérvár, 1968. 256. skk. Ld. még a következő jegyzetet.
  32. A székesfehérvári kápolnáéhoz hasonló, csekély részletei a főapszis homlokzatának legkorábbi, északi részén maradtak meg; a lizéna átm. kb. 15 cm. Kozák Károly: Az egri várszékesegyház feltárása. II. In: Az Egri Múzeum Évkönyve, 11-12. 1973-74. Eger, 1974. 133., 4. kép; uő. Magyarország műemléki topográfiája. Szerk. Dercsényi De­ zső. 8. köt. Heves megye műemlékei. 2. köt. Szerk. Dercsényi Dezső, Voit Pál. Bp., 1972. 137. (12. század első fele). Mivel a három apszisos egri román kori bazilika a Kálmán király (1095-1116) korára tehető székesegyház-újjáépítések sorába tartozik, Kozák kormegha­tározása tovább szűkíthető a 11-12. század fordulójára, vagy a század első évtizedeire (vö. Marosi, Ernő: Die Anfánge der Gotik in Ungarn. Esztergom in der Kunst des 12.-13. Jahrhunderts. Bp., 1984. 75.) A székesfehérvári kápolna építésére is ebben az időszakban kerülhetett sor.
  33. Az északi mellékapszison, és uo. az emeleti kápolna északi homlokzatán. Kozák Károly - Uzsoki András: A győri székesegyház feltárása (1969). In: Arrabona, 12. Győr, 1970.111. skk., 1., 41. és 43. kép (mai állapot, az apszisokon a század eleji restauráláskor erősen meg­ újított, meg is vastagított faloszlopokkal. Az apszis restaurálás előt­ ti fényképét ld. az OMvH Fotótárában). Építészeti típusa és karcsú faloszlopos tagolása alapján a győri székesegyház az egrivel lehet­ ne közel egykorú, azonban egyes részletei (faloszlopok lábazati pro­ filja, kápolna az északi mellékszentély fölött) egy késői román kori átépítés lehetőségét is felvetik.
  34. A csolti múzeum rekonstruktív összeállításában egy faloszloptörzs három rétegköve látható együtt egy méretben nem egészen hozzá illő, a 12. sz. első évtizedeire keltezhető kockafejezettel; a faragványok talán valóban közel egykorúak, azonban a faloszlopos tago­ lás összefüggése a bizonytalan korú kerengőbeli kápolnával alapos dokumentálást igényel. Juhász Irén: A Csolt nemzetség monostora. In: Műemlékvédelem, 26,1992, 2. 15. kép balra, és 102.; Tóth Melinda: Csolt monostora. In: Henszlmann-Lapok, No. 4. Bp., 1994. 7.
  35. A két templom homlokzatát ld. Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Bp., 1972. 57. kép (Karcsa), és Erdei Ferenc: A kiszombori rotunda helyreállítása. In: Műemlékvédelem, 31,1987, 3. 3-5. kép. Kiszombor túl korai keltezését Marosi Ernő a 12. század végére korrigálja, ld. Marosi Ernő: A gerényi rotunda építéstörténetéhez. In: Építés- Építészettudomány, 5, 1973, 3-4. 297., 298.; Gervers-Molnár kutatási eredményei Karcsára vonatkozóan valamivel korábbi datálást is megengednek (1187 előtt - i. m. 48.) s
  36. Ltsz. 99.1.15. M: 10 cm; sz: 10,5 cm; v: 6,5 cm. Az eredetileg kb. 18 cm-es átmérőjű tárgynak mintegy ötöde, alaprajzi értelemben körszeletnek megfelelő töredéke maradt fenn.
  37. Ltsz. 99.1.1. M: 21,5 cm; sz: 38,5 cm; v: 8,5 cm. Az ornamentális sáv sz: 20 cm, ebből keret sz. a központi mező felé: 2,5 cm; az oroszlán fej kb. 10 x 10 cm. Ugyanennek a faragványnak, vagy a sorozat más darabjának két további, azonos anyagból való apró töredéke: Leveles töredék: ltsz. 99.1.2. 6x5 cm, v: 3,5 cm. Díszítetlen töredék: 99.1.3. 8,5 x 5 cm, v: 4 cm. E két kis töredék alapján a kőzettani vizsgálat a kőanyagot mint édesvízi mészkövet (forrásvizi vagy fehér mészkövet, travertinót) azonosította: Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 2., 4., 9., 2. és 5. minta.
  38. Az igen nagyszámú példa mellőzésével az esztergomi királyi várkápolna falképét idézzük, mely 10-11. századi bizánci selyemszövet másolata lehet a 13. század első évtizedéből. Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Bp., 1974. 37. kép
  39. Euw, Anton von: Ikonologie der Heiratsurkunde der Kaiserin Theophanu. In: Kaiserin Theophanu. Begegnung des Ostens und Westens um die Wende des ersten Jahrtausends. Hrsg. von Anton von Euw und Péter Schreiner. Köln, 1991. Bd. 1. 175. skk., az állatábrázolások eredetének és jelentésének elemzésével. Az eredetkér­ désre a velencei homlokzati kőmedaillonok szempontjából ld. Swiechowski, Zygmunt - Rízzi, Alberto: Romanische Reliefs von venezianischen Fassaden. „Pátere e formelle." Wiesbaden, 1982. 6., 8. A téma bizánci feldolgozásairól: Talbot Rice, Tamara: Animál combat scenes in Byzantine art. In: Studies in memory of Dávid Talbot Rice. Edinburgh, 1975.17-23.
  40. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.)
  41. Fontosabb korai példái Velencében: Uo. 26., 98., 102., 266., 333., 376., 378., 392., 584., 1082. stb. sz. és k. (Valószínűleg a 12. század első feléből. Uo. 23-24. datálási javaslatai kevéssé megbízhatók.)
  42. Ugyanez a kompozíció négyszögletes mezőbe foglalva bukkan fel egy magyarországi reliefen (a Gerevich László által írt részben a Budapest története. 1. köt. Budapest története az őskortól az Árpád-kor végéig. Szerk. Gerevich László. Bp., 1973. 362. és 182. kép), a Rózsa­ domb-zöldmáli Csatárka-dűlőből a Budapesti Történeti Múzeum­ ba került mű eredetiségéhez azonban kétség férhet. A küzdő vagy párba állított állatokkal díszített velencei pateráknak román kori művészetünkben is van fennmaradt székesfehérvári, és csak rajzból ismert váradi rokon emléke Dercsényi 1943. (31. jegyzetben i. m.) 54. sz. 67. kép, és 111. sz.; Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. 1. köt. Nagyvárad, 1883. 12. kép
  43. Pl. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.) 111., 157., 130., 266-268., ill. 3-9., 353., 357., 582., 748. stb. sz.
  44. Uo. 744., 748. sz. A minta a velencei homlokzati frízekéhez hason­ lóan a pár évtizeddel korábbi téglaornamentika és bölcsője, a pomposai apátsági templom lehetett. Az előcsarnok homlokzatának griffes medaillonját széles leveles-indás foglalat növeli látványosan naggyá; keret és befoglalt mező a kutaspusztai kőről ismert sajátságos arányokkal viszonyul egymáshoz (Ricci, Corrado: Romanische Baukunst in Italien. Stuttgart, 1925. 71. kép). A 12. század folyamán megsokasodó velencei paterákon azonban a hangsúly a figurális mező irányába tolódott el a keretelés rovására, ld. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.) 25-27., 177-178., 353. stb. sz. A velencei keretelések palmettás ornamentikája kövünkétől eltér: a vastag kettős fonat régiesnek minősül és ritka (uo. 353., 37. sz.), a különös kutasi levéldísz és motivikus mintája pedig is­ meretlen a 12. századi velencei körben.
  45. Evvel kapcsolatos, de a szobrászat egykorú stílustörekvéseivel is párhuzamos a medaillonok díszítésében felismerhető tendencia a véséstől és lapos relieftől a tálszerűen mély háttér elé domborodó, robusztus figurás kompozícióig, jelezve az igényt, mely a fény-ár­ nyék által kiemelt homlokzatdíszítő paterák műfaját illetően felmerült.
  46. Az egyetlen ép rombusz: ltsz. 99.1.11. H: 17,5, eredetileg kb. 19 cm; sz: 10 cm; v: 2,5 cm. 4 töredék: ltsz. 99.1.20. (vö. 9. kép). V: 1,8-2,2 cm.
  47. Tömött szövetű, erősen kristályos márvány, származási helye bizonytalan (ld. 23. ]., és Rózsa 1993. uo. i. m. 2., 5., 9.) Ugyanebből a márványból más alakú padlóleletek, ill. további padlótöredékek is vannak a múzeum leltárában (ld. az 50. jegyzetet); a vizsgálat közülük kettő alapján történt. Római korban megmunkált (alkal­ masint Dáciába importált) márványanyag újrafelhasználásának le­hetőségét ld. alább.
  48. 10 db egyenlő szárú háromszög: ltsz. 99.1.21; h: kb. 9 cm; sz: kb. 9 cm; v: 5 cm. Fennmaradt egy a fenti háromszögek felének megfelelő, derékszögű háromszög alakú tégla is, ennek helye minden bizonnyal a keretminta sorkezdeténél volt: ltsz. 99.1.22; h: 10,5 cm; sz: 6 cm; v: 6 cm. A háromszögeket és további téglabetéteket (ld. 49., 51. és 52. j.) római kori téglákból faragták át. Anyagukra nézve ld. Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 5. (8. minta).
  49. 1 db maradt fenn: ltsz. 99.1.23. 9 x 10 cm; v: 5,5 cm. (Vö. 48. jegyzettel).
  50. 9 töredék: ltsz. 99.1.4; egyikük: 16,5 x 8 cm; v: 3,2-3,5 cm ld. Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 1., 9.: 1. minta. 3 töredék: ltsz. 99.1.7; egyikük: 8x5 cm; v: 3,5 cm, (ld. uo. 5., 9.: 7. minta). 8 töredék: ltsz. 99.1.28. Az 1896-os ásatás márványleleteiről felsorolásában a Hód­ mezővásárhely B. Nagy Katalin által idézett 1896. nov. 22-i száma is említést tesz; néhány darab a Bethlen Gábor Gimnázium Érem és Régiségtárának leltárkönyvében is szerepel (ld. 10. j.) 57. old., 1061. skk. ltsz. A márványanyagot illetően ld. 47. j. A kőlapok formátumából következő szegélykő-szerepre nézve a velencei S. Marco mozaikjának kézenfekvő példája említhető; külső oldalán ilyen márványkősor határolja a székesfehérvári keretdíszt is (ld. alább).
  51. Ltsz. 99.1.24. Szabálytalan háromszögletű lap egy íves és egy törött oldallal; oldalhosszúságok: kb. 14 (ív), kb. 15, kb. 11 cm (törött); v: 6 cm. (Vö. 48. j.).
  52. Ltsz. 99.1.25. Szabálytalan négyszögletű lap egy íves oldallal; oldalhosszúságok: 11 (ív), 6,4,11, 6,6 cm; v: 6 cm. (Vö. a 48. jegyzettel)
  53. Az 1977-ben és 1988-ban kiásott, oszlopos vagy pilléres szerkezetet feltárója szószék maradványaként határozta meg Kralovánszky Alán: Székesfehérvár, királyi bazilika. 1. (Tájak, Korok, Múzeumok kiskönyvtára, 309.) Bp., 1988.12., 15. 7., 17. kép. Köszönöm Szabó Zoltánnak és Biczó Piroskának, hogy megismertettek az objektum 11. századi eredetének régészeti bizonyítékaival.
  54. Finom fehér márványból készült faragványok a székesfehérvári Szűz Mária-templomból: kőlaptöredék félpalmettával (Pannónia regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Katalógus/Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Takács Imre. Bp., 1994. 88-89.: kat. sz. 1-27.1083 körül); ívzáradék töredéke állatküzdelem ábrázolásával (Uo. 99-100.: kat. sz. 1-43.12. század első fele); töredék hárombordás szalaggal (15 x 18 x 10 cm, ideigl. ltsz.: 305; közöletlen; 11. század második fele?).
  55. Kiér, Hiltrud: Der mittelalterliche Schmuckfufiboden unter besonderer Berücksichtigung des Rheinlandes. Düsseldorf, 1970. 23-24.
  56. Ebben az összefüggésben kívánatos megvizsgálni néhány további Vásárhely környéki templom leletanyagát, melyben Szeremlei márványleleteket említ, pl. Rárós: Szeremlei 1901. (4. jegyzetben i. m.) 410.; Szöllős: uo. 436; Szenterzsébet: uo. 325-326.)
  57. A bal oldali, ép körvonal mentén a fej az erős lekoptatás miatt tűnik finoman domborítottnak.
  58. Az oroszlán feje és a keret között pl. 1,5 cm-es a mélyítés.
  59. Nyomai a faragványon szabad szemmel nem ismerhetők fel. A színes paszta kisebb sűrűségű változatát vagy festéket a belső tagolás véséssel érzékeltetett vonásainak kiemeléséhez is felhasználhattak.
  60. Két kis töredék vagy ezekből, vagy az oroszlános faragványból való (ld. a 37. jegyzetet).
  61. Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) 22. skk., 24. skk.
  62. Ismereteink szerint a műfaj emlékeit még nem gyűjtötték össze; az alább felsorolt kerek kőlapok inkább csak példák lehetnek. Hátterük pasztás kitöltésre utal, illetve ilyen nyomokat őriz. - Kőlap nyúlra lecsapó sassal a trapezunti S. Sophia templom padlójából, ma a szaloniki Szent György-rotundában. 13. század. Átm: 68,5 cm. (In: Byzantine art, an European art. Exhibition catalogue. Athens, Zappeion, 1964. no. 10.) - Kőlap állatra lecsapó sassal. Misztra, Múzeum. 11-12. század. Átm: 28,5 cm. (In: Uo., no. 10.) - Egy-egy kőlap oroszlánnal, ill. más négylábú állattal. 11. század? Ravenna, Museo Arcivescovile. Átm: kb. 70 cm. - Kőlaptöredék állatra lecsapó sassal. Velence? 11. század? A velencei paterák közül kirívó faragványpadló elemének tűnik. Átm: 36 cm, a háttéren pasztanyomok, ld. Swiechowski - Rizzi 1982. (39. jegyzetben i. m.) 22., 126.: no. 546.) - Kőlapsorozat állat, illetve hónapábrázolásokkal. Saint-Omer, Notre- Dame. 13. század, ld. Marosi 1984. (32. jegyzetben i. m. ) 63-65. - Kőlapsorozat az állatöv és a hónapok ábrázolásával, illetve ornamentális dísszel. Canterbury, székesegyház, Trinity Chapel. 13. század, ld. Medieval art and architecture at Canterbury before 1220. Leeds, 1982. 67-70.
  63. Kier 1970. (55. jegyzetben i. m.) 39. skk.
  64. A monostor déli temploma padlóburkolatának inkrusztációs technikája, növényies foglalatokba zárt mozgalmas jelenetei és állatfigurái (1124 után) új kezdet jelei számottevő helyi folytatás nélkül, mely majd a nyugati művészetben talál visszhangra (az esztergomi Porta speciosával kapcsolatban: Marosi 1984. (32. jegyzetben i. m. ) 63. Kutasi vonatkozása csak egy ornamentális részlettel kapcsolatos (ld. a 67. jegyzetet).
  65. Padlóburkolatokon: pl. az aquileiai ún. déli aula keretelései (5. sz.); Sagmata, Görögország, 11. sz.; Róma, S. Mária in Cosmedin, 1119- 1124., ld. Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) 319., 345. kép. A kőfaragás számos további, vonatkozó emlékére (Sencjkler, Smirna, Velence, S. Marco, Hagiosz Meletiosz, Chalkisz, 10-12. század) ld. Grabar, André: Sculptures byzantines du Moyen Age. Vol. 2 (Xle-XIVe siécles). Paris, 1976.
  66. Ld. a 44. jegyzetet.
  67. A kupola alatti nagy medaillonok keretelése, ld. Megaw, Arthur: Notes on recent work of the Byzantine Institute in Istanbul. In: Dumbarton Oaks Papers, 17. Washington, 1963. fig. A.
  68. Tóth M. 1974. (38. jegyzetben i. m.) 7., további irodalommal; az állatalakos kockafejezet jó színes képe: Múzsák, 1983, 2.
  69. Tóth Sándor: A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára. In: Zalai Múzeum, 2. Zalaegerszeg, 1990. 25., E, E katalógustételek; ké­pek: Entz, Géza: Un chantier du Xle siécle á Zalavár. In: Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts, 24. Bp., 1964. 20-22. kép. E dolgozatban el kell tekintenem Zalavárnak minden, a kutasi témakört s a padlóburkolati összefüggéseket meghaladó részletétől, a farag­ványok egyedi taglalásától éppúgy, mint a datálás, a helytörténet és általában a zalavári kutatástörténet számos további, és több vonatkozásban ma is nyitott kérdésétől.
  70. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) C, H; képek: Entz 1964. (69. jegyzetben i. m.) 14. kép, és Récsey Viktor: Zalavári emlékek. In: Archaeologiai Értesítő, 12., 1892. 66/4. sz.
  71. A kőlap még a rajzok készítésének időszakában négy részre tört, s e részek utóbb elkallódtak. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) G; képek: Récsey 1892. (70. jegyzetben i. m.) 66/6. sz., illetve 67/8. sz. és jobbra lent. A funkció kérdésével a szerzők nem foglalkoztak.
  72. A küzdő állatok kőszobrászati megjelenésével aligha lehet számol­ni a 11. század utolsó évtizedei előtt; ez áll a velencei paterák műfajára, és a görög félsziget figurális kőfaragására is, pl. Grabar 1976. (65. jegyzetben i. m.) LXXXIII-LXXXV t., többnyire túl késői, 12-13. századi datálasokkal). A zalavári faragványokat 1070-1080 tájára keltezi Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 149-150.
  73. Epigráfiai és feliratozásbeli eltérésekből ítélve a padlórészletek két csoportja közt legalábbis minőségbeli különbségek voltak. Egybehangzana evvel, hogy a sajátságosán feliratozott nagy kőlap gyengébb anyagból készült, azonban a „fehér homokkőre" vonatkozó tudósítás nem látszik megbízhatónak, Rómer Flóris kéziratából idézi Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 149., 165. Homokkövet csak évtizedekkel később díszítenek, vésésre pedig ez az anyag alkalmatlan, így legfeljebb (édesvízi) mészkőről, és Rómer elírásáról lehet szó. A nagy tábla kőanyaga - a méretek diktálta, vagy a szerencse adta választás révén - így is egyedül állna a márványból készült zalavári faragványok sorában. Récsey mindenesetre márványnak mondja a nagy kőlap egy később levált töredékét, de eredeti összefüggését nem ismeri fel Récsey 1892. (70. jegyzetben i. m.) 68.
  74. A Zalavár-Várszigeten állott apátsági templomra és a vár körzetében lévő további, kisebb templomokra nézve ld. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 148-149.
  75. A lovasalakos kőlapra nézve ld. a 70. jegyzetet. A sírkő: Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) ], 7. kép; Récsey 1892. (70. jegyzetben i. m.) 66/ 3. sz.
  76. Kivéve talán az állatküzdelemmel díszített nagy kőlapot, ld. a 73. jegyzetet. A márvánnyal kapcsolatos anyagválasztás lényeges szem­ pontja lehetett, hogy Zalavárott és környékén másodlagos forrásból ez a kőfajta volt hozzáférhető.
  77. Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) passim.
  78. A díszes padlóval burkolt sírkörzet néhány jeles példája: - Gero érsek sírhelyei (t 976., tem. 979.) Köln, régi székesegyház: Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.) 107-108. skk., II. t; - Guillaume herceg sírhelye (1109; 1152 után?) Saint-Omer, a Saint-Bertin bencés apátság temploma: uo. 34., 354-356. k.; vö. Marosi 1984. (32. jegyzetben i. m.) 63.; - Matilda őrgrófnő sírja (1151.) San Benedetto Po (Polirone), bencés apátsági templom: Kiér 1970. (55. jegyzetben i. m.). 44., 385- 386. k.; - Becket Szent Tamás egykori sírhelye, Canterbury székes­egyház, TMnity Chapel: (ld. fent, 62. jegyzet); - Szent István király sírja (halála [1038] vagy szenttéavatása [1083] táján?) Székesfehérvár, ásatási leletek az egykori Szűz Mária templom romjai között: Dercsényi 1943. (31. jegyzetben i. m.) 24.
  79. A korai Árpád-kor ma ismert emlékanyaga semmi hasonlót nem tud felmutatni. A székesfehérvári koronázó templom közel egykorú szentélyburkolatának széleken fennmaradt töredékei édesvízi mészkőből készültek és díszítetlenek.
  80. Ld. a 75. és a 81. jegyzetet. Sírkő, szentély és faragott díszítés lehetséges kapcsolatára Tóth Sándor is céloz Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 150. A19. században többször leírt és felmért, közben széttört, majd eltűnt sírkőre vonatkozó ismereteink sem a méretek, sem az ikonográfia tekintetében nem egyértelműek. A kő aligha lehete­tett hosszabb 140 cm-nél.
  81. Tóth S. 1990. (69. jegyzetben i. m.) 25. jegyzet; a kő csak leírásból ismert. Források a két sírkőre és a leletre nézve in: Henszlmann Imre: A székes-fehérvári ásatások eredménye. Pest, 1964.121-122., ill. 123. :
  82. Művészetföldrajzi és időrendi tényezők, s a megbízói háttér eltérése is ez ellen szól. Zalavár tiszai birtokáról, a Kutaspusztától 20 ki­ lométernyire fekvő Mártélyról aligha feltételezhető, hogy szerepe lehetett volna egy ilyen kapcsolat létesítésében. Szentadorjánmártély: Györffy 1963. (22. jegyzetben i. m.) 904.
  83. Jobb híján itt teszünk említést a lelőhelyről ismert egyetlen kis vörös mészkő töredékről, ltsz. 99.1.8.; 9 x 3,5, v: 6 cm. Ld. a 23. jegyzet táblázatát, továbbá Rózsa 1993. (23. jegyzetben i. m.) 4., 10: 6. minta. A korai gótika időszakában és a 16. század első felében használt anyag főként sírkő és padlóburkolat céljait szolgálta; esetünkben az előbbi lehetőséget kizárja, hogy a kő két párhuzamos síkja közül egyik sem polírozott. A töredéken és hasonló anyagból készült délkelet-magyarországi faragványokon összehasonlító műszeres vizsgálatok folynak arra a nagyon jelentős szobrászettörténeti kérdésre nézve, hogy gerecsei vagy dél-erdélyi kőanyagról van-e szó.
  84. Ld. fentebb a templomunk közelében lévő Kápolna-dűlő nevére vonatkozó sorokat B. Nagy Katalin tanulmányában.
  85. Uo. és 20-22. jegyzet.
  86. Karácsonyi János a nemzetség Kalán-féle ágába sorolja Pósa országbírót (13. sz. 1. fele), Szeri Pósát pedig a Baár-féle ágba (A magyar nemzetségek a XIV század közepéig, 1. köt. Bp., 1900. 142., 152.; családfa a 140. lapnál); Szeri Pósa leszármazását Wertner Mór tisztázatlannak tekinti (Az Árpádok családi története. Nagy-Becskerek, 1892.) A Pósa név 13. sz. előtti előfordulásáról a nemzetségben egyikük sem tud. Vö. a következő jegyzetet.
  87. Ld. a 22. jegyzetet. A szóban forgó birtokok (Körtvélyes és Vásárhely része, Sót, Kéra) Pósa fia Nana 1266-os adományában szerepelnek, és a nemzetség korai szerzeményei közé számíthatók.
  88. Ld. Csanád vármegye Kutaspusztát körülvevő, majd egyharmadnyi területét Györffy történeti földrajzi munkájának 13. század végi állapotokat mutató térképén, „ismeretlen" felirattal Györffy 1963. (22. jegyzetben i. m.) 843.

 

   
Előző fejezet