Előző fejezet

BÉRES MÁRIA

A Hódmezővásárhely - csomorkányi egyház

 

A dél-alföldi régió 10. században induló, s a középkori magyarsághoz köthető történetének, műveltségének rekonstrukciója rendkívül nehéz. A feldolgozás során mindig figyelembe kell vennünk a számukban és információs értékükben már alig gyarapodó írásos adatokat: okleveleínket és legendáinkat. A birtokadományozások és birtokperek iratai, valamint az elbeszélő munkák - jellegüknél fogva - csak részleteiben képesek megvilágítani a középkor tárgyi kultúráját, szellemi életét. A teljesebb kép kialakításához feltétlenül segítségül kell hívnunk a régészetet is. A feltárt maradványok, épületek, temetkezések, az apró leletek - ha azok a tudományosság igényével kerültek napvilágra - lehetőséget nyújtanak arra, hogy megidézzük velük az eleven kulturális életet, egy korszak vagy egy közösség műveltségét.

Az általam vizsgált szűkebb régióban különösen fontos a kezdeti időszak - a magyarság megtelepedésének, az állam és az egyház megszervezésének kora -, valamint a török megszállás (1566), a tizenötéves háború (1591-1606) és a török kiűzésének évtizede (1686-1696) idején végbement pusztulás vizsgálata. A tárgyalt területet - mint azt az itt feltárt, 10-11. századi temetőkből is a terepbejárás adataiból tudjuk - a magyar köznép már a 10. században birtokba vette. Ajtony földje volt ez, az Árpádok központi hatalmától csaknem független főúré, aki-a bizánci egyház befolyása alá tartozott. Ezzel kapcsolatban fontos az a régészeti leletekkel is bizonyítható tény, hogy Ajtony legyőzése után a szerveződő királyi vármegye és a kialakuló latin egyházi szervezet területén a lakosság helyben maradt, s töretlenül folytatta korábbi életét. A térségben éppen úgy, mint Csomorkány esetében, a rendelkezésünkre álló vagy megszerezhető valamennyi forrásadatnak olyan feldolgozása lenne szükséges, amely településtörténeti, régészeti, építéstörténeti és művészettörténeti, végső soron komplex művelődéstörténeti szempontokat tart szem előtt. A felszínre kerülő tényanyag csak együttesen reprezentálhatja azt a változó, ám mégis gazdag szellemi életet, amely a monumentális építészet „legkisebb gyermekét", a helyi közösség számára pedig a hit megszentelt helyét, az Isten házát, a plébániatemplomokat életre hívta.

A célként kitűzött komplex vizsgálat megvalósítása lassú folyamat. Számos elkötelezett kutató és intézmény hosszú együttműködése révén vezet csak eredményre. Ha hozzászámítjuk, hogy a földben rejlő információk megszerzésére irányuló régészeti feltárás is rendkívül időigényes feladat, világosan látszik, hogy nemcsak szükséges, de kötelességünk a munka bizonyos készültségi fokán az addigi eredményekről való tájékoztatás. Csomorkányon - a sáncárok kivételével - a templomot érintő kutatások lényegében lezárultak. A leletek értékelését elősegítő természettudományos vizsgálatok egy része is befejeződött. Az így együtt álló anyag alkalmas az építéstörténet főbb kórszakainak meghatározására, az alapvető építészeti térformálás leírására, mindezeket összekötve a település történetének lényeges mozzanataival.

 Tiszától 22 km-re, Hódmezővásárhely központjától 17 km-re keletre, a Hód-tóhoz kapcsolódó vízrendszer területén, egy a Csomorkányi-laposból mára alig észrevehető kiemelkedő hátán, a Békéssámsonra vezető történelmi út -ma egy dűlőút - kanyarulatában, az északi szélesség 46° 27'-én és a keleti hosszúság 20° 23'-én található téglatemplom maradványait a műemléki szakirodalom Csongrád megye egyik legjelentősebb középkori falusi építészeti emlékeként tartja számon. A rom tágabb környezete ma zömében rét, legelő, azaz puszta, kisebb részben szántó. Megközelítően 2,25 x 2,25 km-es körülötte az a terület, amely bővelkedik felszíni régészeti leletekben, s így az Árpád- és középkori Csomorkány település helyeként határozható meg. A templomtól délkeletre húzódó, Árpád-kori falu főként nyugati és északi irányban terjeszkedett, elfoglalva a mélyebb fekvésű területeken a Cirják-ér élő és pangó vizeiből szigetszerűen kiemelkedő magasabb hátakat.

Ma is állnak a 15. századi egyház nyugati végének falmaradványai megközelítően 3-5 m magasan és 1-11 m hosszan. A körülötte lévő, mélyebb fekvésű földeken nyomon követhető a középkori oppidum vízellátását biztosító ősfolyó, a Cirják-ér mára már kiszáradt, kanyargós medre, mely valamikor összeköttetésben állt a Száraz-érrel, s mindketten a Maros vízgyűjtő területéhez tartoztak. (1. kép)

1. A csomorkanyi romok és tágabb környezetük a II. József-kori katonai felmérésen

Csomorkány az írott forrásokban

A helynév eredete bizonytalan, feloldására háromféle magyarázattal találkozunk. Az egyik megközelítés abból indul ki, hogy 1198-tól okleveleinkben előfordul személynévként a Csőm alak, mely magyar szó, jelentése pedig a csomó, köteg, csomóz, köt szavakkal függ össze. A Chumur/ Csomor szó a Csom alakból belső képzésű szóként 1217-től a 13. század végéig személynévként többször is rögzített.1 Egy konkrét eset területünkre vonatkozóan is elgondolkodtathat bennünket. A 14. századi hamisítványnak ítélt 1256-os diploma szerint a Csanád nemzetség tagjai birtokaik felosztásáról egyezségre léptek. A nagyobb részt az a Kelemen ág kapta, amelynek ismert tagja Pongrác comes, és három testvére: Izsák, Elek és Csomor. Mivel vidékünkön már a 11. századtól gyakorlat, hogy egy-egy települést a birtokosról, nevezetesen éppen a Csanád nemzetség tagjáról neveznek el, így nem zárható ki, hogy Csomorkány nevének eredete is a Csanád nemzetséghez vezethető vissza.2 1211-től azonban találkozunk írásos emlékeinkben a Choma/Csoma alakkal is, amely vándorszó, és kidudorodást jelent. Ebben az esetben egy déli szláv nyelv lehetett az átadó. A Chumur szó sáros vagy mocsaras jelentéssel származhat a kun/török nyelvből is. Ez utóbbi helynévi eredeztetés azonban bizonytalan. A Hódmezővásárhely melletti Csomorkány helységnév először a Szekcsői Hercegek 1437-es oklevelében jelent meg.

A Cirják-ér nevének eredetét szintén homály fedi. Személynévként oklevelekben 1478-tól említik. Amennyiben elnevezése mégis á 12. század óta él, feltételezhetjük, hogy a ciriák/cirijék/ciriják alakok a déli szláv cser eredetű főnévre mennek vissza, s egyik jelentésük: lapos helyen lévő ér, vízállás.

A település - miként a régió - a 10. században minden bizonnyal Ajtony szállásterülete volt. A Hód-tó déli, délkeleti része Ajtony bukása, azaz 1030 után a szerveződő Csanád vármegyéhez került. 1247-ben a települést - bár közvetlen adatok nem jelzik - a Csanád nemzetség birtokai között feltételezhetjük. 1437-ben a kialakuló hódvásárhelyi uradalom része, a Szekcsői Herceg és a Hédervári családok javaiként. 1450-re önálló uradalommá vált és még ebben az évben a csanádi káptalan Hunyadi Jánost iktatta be a hódvásárhelyi és a csomorkányi birtokokba. 1464-ben Hunyadi Mátyás - anyja, Szilágyi Erzsébet korábbi tiltakozása ellenére - a nagylaki uradalomhoz kapcsolva eladományozta Csomorkányt a Jaksics családnak. Három alkalommal nevezik az oklevelek 1523 és 1560 között a települést oppidum-nak. A mezőváros - egykori birtokosaik 1526-tól 1560-ig tartó pereskedéseinek lezárultával - végleg a Jaksics leszármazottak kezébe került. A Délvidéket sújtó, helységünket pedig földig romboló 1596. évi tavaszi török-tatár hadjáratot követően először 1642-ben hallunk Csomorkányról. Ekkor azonban már csak pusztaként említik, mint a koronára visszaszállt birtokot. Területét gyakorlatilag vásárhelyi birtokosok és bérlők hasznosították. Földje 1775-től került a Károlyi-család tulajdonába.3

A település egyházi életéről vajmi keveset tudunk. Templomáról az oklevelek nem tesznek említést. A falu, majd a 16. században belőle kinövő mezőváros az 1030 körül szerveződő csanádi egyházmegye területén található, és a maroselvei főesperesség része. 1522-ben Csomorkányi Mátyás Csaholi Ferenc csanádi püspök káplánja volt. 1562-ben a csanádi nagyprépost szedte a településen a tizedet, amely 18 bárány volt.

A középkori okleveles adatok és a templom maradványai alapján Csánki Dezső és Borovszky Samu úgy vélte, hogy a település élete a 15. században indult és gyorsan virágzó faluvá, majd mezővárossá fejlődött.4 Az Árpád-kori írásos anyag részletes elemzése és az alapmaradványok feltárása után Szeremlei Sámuel a templom építési idejét a félköríves szentélyzáródás okán a 13. század elejétől a 14. század közepéig tette. Véleménye szerint a kora Árpád-kori leletek - a csontmaradványok között előkerült S-végű hajkarikák és sima halántékkarikák -, valamint a helynév etimológiája a település szláv eredetére utal.

A Regénye Judit terepbejárása révén gyűjtött, felszíni régészeti leletek - elsősorban az etnikumjelző szereppel bíró cserépüsttöredékek - kézzelfoghatóvá tették, hogy a falu élete a kora Árpád-korban indult, minden bizonnyal magyar lakossággal, s vélhetően az egész Árpád-, majd késő középkoron át az 1596-os délvidéki török-tatár hadjáratig folyamatosan lakták.5

A Csomorkányra vonatkozó írott források és a régészeti megfigyelések adatai közötti ellentmondás indokolta, hogy ismét végezzünk a templom állagmegóvása előtt korszerű régészeti feltárásokat.

A területre vonatkozó oklevelek és kéziratos térképek újraértékelésével elsősorban a település késő középkori és kora újkori, belső életére vonatkozóan kaptunk adatokat. A vizsgálatba bevont új források között kiemelkedő szerepet játszott egy térképészeti céllal készült légifotó, amely a késő középkori település telekrendszerét rögzíti. (3. kép) A képen az egyház épülete körül megfigyelhető elszíneződést előzetesen védelmi árok vagy körítőfal nyomaként értékelhettük. A hitelesítő ásatás eredménye, hogy világossá tétte: valóban volt sáncárok a középkori egyházi épület körűl. Másrészt bizonyossá vált, hogy a fénykép a település életének végén, a talajba hatoló mély bolygatásokat (gödröt, árkot, stb.) rögzíti, tehát joggal használhatjuk fel a 16. századi mezőváros szerkezetének rekonstruálásához.6

2. A csomorkányi romok 1893-ban.- Plohn Illés felvétele

A templom régészeti kutatása

Kutatástörténet

A szakirodalomban a csomorkányi romokról az első leírás 1870-ben az Archaeologiai Értesítőben látott napvilágot, Rómer Flóris tollából.7 A levéltári gyűjtés nyomán újabb dokumentumokkal nyert megerősítést, hogy Tergina Gyula 1892. október 20-21-én hat munkás segítségével, az alapfalak mentében húzott árkokkal, összesen két nap alatt tárta fel a templomot.8 A romokat Tergina kérésére Plohn Ülés vásárhelyi fényképész meg is örökítette. (2. kép) Szappanos Péter főgimnáziumi rajztanár pedig 1893. folyamán felmérte és lerajzolta az akkor még betemetetlen maradványokat.

A környékről származó leletbejelentések hatására -1895-ben - Szeremlei Sámuel szorgalmazására „kémlelőárkok" segítségével a mai fogalmaink szerinti hitelesítő ásatások indultak a templomtól néhány száz méterre lévő körzetben Varga Antal gimnáziumi régiségtári őr vezetésével. 1895. augusztus 31-én Tóth Péter tanyáján, mintegy 450 m-re délnyugatra a templomtól - mai tudásunk szerint az udvarház középpontjára valószínűsíthető helyszínen - három 15-20 m hosszú, 1,5-2 m széles árokban hamu, égett föld, istálló hulladék és pénzek kerültek elő. Ez utóbbiakból eső után gyakran talált egy-egy darabot az egykori tulajdonos. Ugyancsak Tóth Péter földjéről, tehát az egykori udvarház és környéke területéről való a Szeremlei által is bemutatott bronz csengő. Még ugyanezen a napon a templomtól délre, talán délnyugatra, közvetlenül az egyház épülete mellett, Bartha Sándor földjén is kutattak. (4. kép) Ez a terület a templom és a sámsoni földút közötti területtel lehet azonos. A „temérdek össze-vissza embercsontokon kívül 16. századi pénzeket" találtak. Az itt előkerült pénz azonosítható I. Ferdinándnak azzal az 1557-es denárával és Miksa 1571-es azon obolusával, amelyekről egyéb 16. századi veretek mellett a Szeremlei irodalmi hagyatékban van említés. Itt 1993 során végeztünk szondázást, s a középkori temető szélét, valamint a 12-13. századi temető egyik részletét tudtuk meghatározni. (5. kép. 1. Ká és 17. szelvény)

Szintén 1895. augusztus 21-én vonultak át az ásatók a szomszédos Kokovai földre, ahol más alkalmakkor földmunkák során a tulajdonos gyakran bukkant embercsontokra. Ismereteim szerint az akkor átvizsgált földdarab nagyjából megegyezik az 1994-ben a templomtól nyugatra általam átvágott terület legkülső sáncárkával. (5. kép. 9. szelvény) A múlt század végi hitelesítés itt csekély eredménnyel zárult. Szeremlei első állítása szerint „embercsontoknak nyomára se akadtak", később mégis megjegyzi: „kétrhajgyűrű és egy kis ezüstpénz került ki a csontok közül". Ez utóbbi leletek egyike lehet a gimnáziumi gyűjtemény 2219-es számú tárgya, egy bronz huzalból hajlított, sima S-végű hajkarika, valamint Báthori István lengyel király 1586. évi ezüst verete.9

3. Csomorkány régészeti lelőhely, a település telkei a térképészeti légifotón
4. A régi ásatások topográfiája időrendben
5. Az 1991-1997. évi ásatások topográfiája M=1:100-as felmérés
6/a. Az északi és déli romfalak a kiegészített alapmaradványokkal
6. A helyreállított csomorkanyi templom

1895. szeptember 28-án Hajnal Pál tanyája környékét is vizsgálták. Ez a munka a templomtól 150 m-re délkeletre eső, középkori teleksor egyik telkét érinthette. Innen korábbról már vaspatkó, vasbárd, edénytöredékek és I. Ferdinánd 1541. évi verete, valamint II. Rudolf (1562-1612) dénárjai voltak ismertek, amelyek a gimnázium gyűjteményében kerültek elhelyezésre. A feltárt területen „2-3 ásónyom mélyen tűzhelyek, katlanok, edénytöredékek és konyhai hulladékok jöttek elő. Az egyik tűzhelyen ép, kisebb fajta agyagedényt, valamint egy kis korsót" is megfigyeltek.

A rom legújabb műemléki felmérése 1991-ben indult, s vele párhuzamosan megkezdődött a templom, a körülötte lévő temető régészeti kutatása és a település szondázása is. A végső célok megvalósításának első lépéseként a templom maradványainak feltárását, építéstörténetének kidolgozását, valamint az alapok és a felmenő falak állagmegóvását tűztük ki. (6. kép) Az Árpád-kori faluból mezővárossá növekedő Csomorkány nagyobb teljességre törekvő településtörténeti vizsgálatára azonban csak egy következő fázisban kerülhet sor.

Az anyagi forrást az eddigi kutatómunkákhoz elsősorban Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város önkormányzata, valamint egy pályázat eredményeként az Országos Idegenforgalmi Hivatal biztosította. A feltárás-felmérés és a helyreállítás irányításának, valamint a már kiásott emlékek restaurálásának terhe a szegedi Móra Ferenc Múzeumra hárult, melyhez az Országos Műemlékvédelmi Hivatal is támogatást nyújtott.10

A templomdomb kialakítása, bővítése

A korábban bemutatott légifelvétel segítségével a templomot övező objektumra pontosan tűztük ki a szelvényeket. (5. kép) A templomtól keletre és nyugatra a 9., 10/12., 13., 14. szelvényekben folytak az ún. átvágások. Ezekből kiderült, hogy az eredetileg 35-37 m átmérőjű, észak felé lejtő csekély kiemelkedést északkeletről a Cirják-ér, északnyugatról az általa táplált mocsár határolta.11 Ide kapcsolódott a „C/a" jelű, kb. 70 cm mély, partjain 1,6-2 m széles, „V"-átmetszetű árok, amely talán mint temetőárok a domb és a korai temető egy részét ölelte körül. (7. kép)

A legkorábbi temetkezések a ma álló romtemplomtól nyugatra és délre, valamint az egyház épületének nyugati harmada alatt kerültek elő. A sírok rendezett sorokat alkottak, az eltemetetteket nyugat-keleti tájolással helyezték örök nyugalomra. A mellettük talált leletek többsége a ruházat maradandó anyagú, fém kiegészítői, pl. gombok, kapcsok és csatok voltak. Néha azonban a halottakat bronz ékszereikkel együtt temették el. Így ráakadtunk sima halántékkarikákra, S-végű hajkarikákra és bronz huzal-, valamint pecsétgyűrűkre is. Gyakran megfigyeltük a halotti obolus adásának szokását. Ezek a fej mellé helyezett ún. Charon-pénzek, 12-13. századi magyar királyok veretéi mellett friesachi denárok voltak.

A sáncárkok átvágásából, valamint a templom alapjainak feltárására nyitott néhány szelvényből (8., 14. szelvény, 1., 11. kutatóárok) világossá vált, hogy az eredeti kiemelkedés partos keleti és nyugati részén alakították ki - sárga löszös-, valamint vízzáró szürke agyag bedöngölésével, majd oldalainak meredekre faragásával - az 1 m körüli magasságú mesterséges dombot, a mottét. (8. kép) Az elkészített halmot az első időben az itt kanyargó Cirják-ér, valamint a C/a árok is övezte. A domb peremén egymástól 90 cm-re kb. 50 cm átmérőjű oszlopokból álló paliszádfal biztosította a temető nyugalmát. A motte építésének kora bizonytalan, hiszen a C/a árok humuszban gazdag betöltése felső rétegéből tégla- és habarcsdarabok, aljából pedig egy redukált égetésű, bizonytalan korhatározású, kézzel formált edény peremtöredéke került elő. A 13. szelvényben feltárt, 514-es számú melléklet nélküli temetkezésen pedig rajta van az elkészített mesterséges földhalom. Annyi azonban bizonyos, hogy a templom nyugati végében lemélyített 8. szelvényünkben két sírréteget tudtunk elkülöníteni. Az I-es réteg a mai felszín alatt 60-170 cm között, a 99,59 és a 98,49 m Balti tengerszint feletti magasságon (mBf) húzódik, építési törmelékkel és cseréptöredékkel kevert szürkés, humuszos betöltésű a földje. Lényegében a középkori sírokat foglalja magába. A II-es sírréteg a mai felszín alatt 170-290 cm között, a 98,49 és a 97,29 mBf-on található. Sárga löszös, agyagos betöltése rögökkel telített és kevert. Az idetartozó sírok korát - egyelőre - a 11. század vége és a 12. század vége közé tehetjük. Jól megfigyelhető, hogy földjüket utólag, a halom építésekor döngölték, tömörítették. Az „A" sáncárok keleti partján a sárga rögös agyagban talált, a 11-12. század fordulójára keltezhető irdalással díszített töredék figyelembevételével a fenti jelenségek azt igazolják, hogy a 11-12. század fordulójára már biztosan készen állhatott ez a kisebb motte.12

A régészeti jelenségek és a gyér leletanyag is arra utal azonban, hogy a motte kialakítása egyházi épület emelésével függött össze. Azaz, egy korábbi temető területére templomot építettek. Hasonló esettel más Csongrád megyei lelőhelyen is találkozhattunk már. Geda-halmon (Felgyő) pl. jól látható volt, hogy a templomdombot a közvetlen környezet humuszának összehordásával készítették el.13 Csomorkányon arra a kérdésre azonban nem tudunk biztos választ adni, hogy állt-e templom a motte kiépítése előtt a szigetszere kiemelkedés kora Árpád-kori temetőjében.

8. A korai mesterséges templomdomb (motte)
7. Az 1994 évi sáncátvágás metszete
8a. A13. szelvényben feltárt 514-es sír
9. A sáncárok metszete a templomtól keletre (14. szelvény)

Lelőhelyünkön a földmunkák további történetét úgy rekonstruálhatjuk, hogy a mesterséges halmot északnyugaton és délkeleten sárga és szürke agyag bedöngölésével kibővítették. A halom növekedése következtében betemetésre került a C/a árok, és jól érzékelhető, hogy a C árok készítése előtt a domb keleti irányban legalább 10 m-t, nyugati irányban azonban csak alig 2 m-t szélesedett. (9. kép) A kibővített, s egyben megemelkedett plató kiterjedése keletnyugati irányban elérte a 45 m-t. Megfontolva a tereprendezést, e munkákat mindenképpen templom építéséhez kell hogy kössük. Ezen a nagyobb halmon épült meg az az egyház, melyet a C sáncárok övezett. E védelmi öv teknős aljú, 7,3 m széles volt. Legmélyebb pontja a mai felszíntől 2,55 m-re található. E sáncárkot később másodlagosan égett épülettörmelékkel (tégla-, habarcs-, tetőcserép-, vakolat- és kőtöredékek) töltötték fel, s benne csak csekély mennyiségű, a 12-14. századra keltezhető edénytöredék volt.

A templomrom nyugati végétől megközelítőleg 30 m-re tártuk fel az „A" sáncárkot. Megnyitásának körülményeiről semmit sem tudunk. Átmetszete „V"-alakú, víz csak időszakosan lehetett benne, eliszapolódott alját többször kitisztították. Partjainak legnagyobb távolsága 5,6 m, mélysége a mai felszíntől mérve 2,8 m volt. Aljába egyik megújítását követően került bele egy 1427-ből származó vérét. Betöltése mind az iszaprétegek, mind a régészeti leletanyag szempontjából nagyon hasonlít a „D" sáncárokban megfigyeltekhez. Az elmondottak alapján ezt a két árkot közel egykorúnak vélem, bár az „A"-árok idősebbnek tűnik, s használata a 15. század első harmadára tehető.

A „C" sáncárok betemetését követően (14. század) alakították ki a nagym'éretű, teknős aljú „D" árkot. Ez a védelmi öv kb. 8,7 m széles és a mai felszíntől mérve 3,5 m mély volt. Az árok használata idején alkalmanként vízzel telt meg, lassan és természetes úton töltődött fel, mint ahogy azt az aljában rétegződő homok és iszap váltakozása is jelzi. Alsó részének telítődése után hosszú ideig pangó víz állt benne, időnként ugyan kitisztították, mint ahogy a nyugati oldalán kialakított „B" árok is jelzi.14 Az előbbi aljából a nyugati oldalon a 15. századra keltezhető cserépedény-töredékek kerültek elő. Ugyanezen árok 14. szelvényben futó szakaszának a felső rétegből egy 1462-es veret származik. A leletek alapján a „D" árok használatának korát a 15. század második harmada végéig szűkíthetjük le. Ezt követően a település beltelkei foglalták el a korábbi védelmi árkok helyét. (7., 9. kép)

Azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a motte középkori története során - a plató nagyságát tekintve - nem növekedett.15 Ugyanakkor a felszíne jelentős mértékben emelkedett, hiszen egy bizonytalan alaprajzú, az Árpádkorra keltezhető épület alapja a mai felszín alatt 210-70 cm-re sejthető. A 14. században álló templom alapsíkja a mai felszín alatt 175-130 cm-re, azaz kb. 50 cm-rel lejjebb volt, mint a 15. század utolsó harmadától bővülő késő gótikus egyházé. Azt is megfigyeltük, hogy az utolsó periódusban az építkezés előtt a dombra a humusz eltávolítását követő planírozás során átlagosan kb. 80-120 cm vastag agyagot döngöltek, amely a kiszáradást követően szíjassá, szürkésfeketévé vált.

Az alapok régészeti feltárása, az álló falak leírása

A felszín az ásatás és a helyreállítás előtt 100,31 mBf-tól 99,98 mBf-ig lejtett a rom nyugati zárófalától a domb keleti pereme felé. Az 1991-1997 között folytatott régészeti ásatás elsősorban a templom alapmaradványainak napvilágra hozatalára irányult. Ennek segítségével ugyanis megállapítható az alaprajz és az alapozást is érintő átépítések relatív időrendje, az alapozási technika, az építőanyagok fajtája és a különféle építési eljárások. Az ásatások során korlátozást jelentett az a tény, hogy a megmaradt romok északi fala erőteljesen megdőlt a templom belseje felé, tehát az épület nyugati harmadában csak a.külső körzetben és rövid ideig nyitva lévő, keskeny kutatóárkokkal végezhettük a munkát. (10—11 kép) A templom egész területén azonban zömében 4x4 m-es szelvényekkel dolgoztunk, mindvégig tanúfalakat hagyva, amelyek a mai napig rögzítik nemcsak a folyó ásatás, hanem az 1892. évi kutatás árkainak a helyét, valamint az 1997-ig megtalálható rétegviszonyokat.

A feltárás során összefüggő, egyházi épületet kijelölő alapmaradványt két esetben találtunk. (5. kép) A kisebbik épület (táblázat 3., 3a periódus) tengelye kelet-nyugati tájolású. Alapsíkja 98,55-98,66 mBf-on halad, s az alaptest felső része - amennyire megmaradt - 99,34 és 99,44 mBf között volt értékelhető. Az ép alaptest szélessége 72-88 cm, kötésbe rakott, 3,5-5,5 x 14 x 28-30 cm-es, pelyvával soványított, kézzel vetett téglákból készült. A fundamentum járószint (99,73 mBf) alatti magassága a hajónál 1 m körüli, a szentély esetében 80 cm lehetett. Ennek az egyháznak csupán a szentélyét és részleteiben az északi hajófalát ismerhettük meg. Az apszis a nyolcszög három oldalával záródott, s egy-egy oldala megközelítően 210 és 270 cm volt. Támpilléreit a későbbi építkezések és bolygatások során kibányászták, vagy visszabontva az új épülethez kötve ismét felhasználták. Diadalíve termetesebb, 90 x 30/60 cm-es méretű volt, az alaptest pedig 80 cm körüli. Valószínűleg utólag alakították ki, mert az alapozása gyenge minőségű, erősen habarcsos, törmelékes és fa zsaluk között készült (4. szelvény), temetkezéseket megbolygatva. A lábazata (34 cm magasan maradt meg) fél tégla szélességgel lelógott az alaptestről. (22-13. kép)

Az északi hajófal teljesen kitermelt alapját 260 cm hosszan követhettük nyomon. Az alapárok szélessége itt csak 60-73 cm volt. A beomlott szélű árok építési törmelékkel volt kitömve: apróra zúzott téglák, homokkődarabok, vörös és fehér vakolóhabarcs töredékei, finoman festett freskó parányi részletei kerültek belőle elő. Sokszög szentélyzáródású templomunk nyugati zárófalát nem találtuk meg, minden bizonnyal a bontáskor azt is teljesen kiszedték. A még megmaradó nyomait a 15-16. század temetkezései teljesen megsemmisítették. Így csupán azt rögzíthettük, hogy a templommaradvány hossza 850 cm; a hajó teljes szélessége 716 cm, a szentélyé 650 cm. Az alapjai köré döngölt agyagmaradvány nyomán rekonstruált hossza kb. 16 m, de elérheti a 21 m-t is.

A 15. század közepén épült nagyobbik templomról (táblázat 4,4a periódus) már sokkal többet tudhattunk meg. Egyrészt, mert az épület nyugati végének romjai még ma is láthatóak, másrészt alapmaradványai jól megőrződtek. (31. kép)

Az alaptest felső része 99,95 és 99,50 mBf között érzékelhető. Az alapsíkot 99,04 és 99,20 mBf között rögzítettük, ami jól mutatja, hogy kb. fél méterrel magasabban futott, mint a korábbi templomé. Vastag agyagrétegbe mélyítve falazták fel a tégja alaptesteket. A téglából épített alaptest magassága 78-9Í cm között mozgott. A két templom alapozása technikájukban is eltér. Az utóbbit döngölt fekete öntési agyagon képezték ki, amely kiszáradása után rendkívül kemény lett. Az építkezés előtt bedöngölt fekete agyag kb. 100-120 cm vastag volt. Ennek megfelelően a döngölt fekete agyagréteg 40-24 cm vastagságú az épített fundamentum alatt. Az alaptest a legtöbb szakaszon teljesen újonnan készült, egy sor kötésbe rakott téglazsalu között változó mennyiségű habarccsal falazták. Feltűnő, hogy a keleti szakaszokon a templom alapját kevés habarccsal kötésbe rakott téglák alkották, nyugaton viszont az alapkutató árkokban - a külső oldalon - csak úsztatott habarcsos megoldással találkoztunk. Az alaptest belsejében felhasználtak sok töredék építőanyagot, amely az előző épületek bontásából származott. A Mátyás-kori templom alapozásában Árpád-kori és Zsigmond-kori szerkezeti homokkő elemek töredékei (ajtó, ablak, párkány, stb.), illetve kváderek és faragványok részletei szinte egymás mellett kerültek elő. (14. kép) Az északnyugati sarokkő a belső oldalon helyezkedett el. Teljes nagysága nem ismert, de egy bontott, 20 cm széles, 24 cm magas sárgás homokkő kváder töltötte be ezt a funkciót. Az alaptestben 4,5-5 x 14 x 28-30 cm-es pelyvás, és 6,2-7 x 18-20 x 34-38 cm-es „őröltkerámiás" téglák fordultak elő.

10-11. A templom északi fala és metszetei
12. A Mátyás-kori és a Zsigmond-kori egyházak alapmaradványai
13. A Mátyás-kori és a Zsigmond-kori egyházak alapmaradványai a 4. szelvényben
13. A csomorkányi templom 4. szelvénye 14. Másodlagosan beépített vállkő (homokkő) a nyújtott félköríves templom alapjában

A 15. század közepe táján emelt hajó elkészülte után, a régi szentély lebontásával párhuzamosan húzták fel egy későbbi fázisban az újat. Apszisához eredetileg öt külső támpillért építettek. Ebből kettő a hajó és a szentély találkozásánál, a 80 x 70/100 x 56 cm-es kicsiny diadalívvel szemben helyezkedett el. A támpillérek szerepe csekély lehetett. Az északi szélessége 80 cm, hossza 30/70 cm, az alapozási síkja alig 10 cm-rel magasabban fut a szentélyétől. A déli az előző templom támpillérére épült, s a felmenő részek iránya némileg eltért a visszabontott korábbi alaptestétől. A templom életének legutolsó fázisában, valószínűleg már a 16. században az északi kettőt kiegészítették, és bevonták a torony/sekrestye alapjába. Ehhez - a felmenő falak esetében - minden bizonnyal csak az új templomhoz szállított, őrölt kerámiával soványított, 6-8 x 18-20 x 34-38 cm-es téglákat használták. (5. kép)

A templom felmenő fala az alapokhoz hasonlóan készült. Kötésbe rakott téglák képezték a falsíkokat mintegy köpenyt alkotva. Több helyen azonban homokkő kváderek, illetve faragott kőtöredékek ékelődtek a szabályos téglasorokba. A faltest belsejére kevésbé ügyeltek, felhasználtak minden töredékes, bontott építőanyagot: követ, őrölt kerámiás és pelyvás téglát. A sorok közötti kiegyenlítést bőséges, igen jó minőségű mészhabarccsal oldották meg. Az északi hajófal hosszabban, a déli magasabban áll előttünk.

A falak külső felülete jelentősen megrongálódott, ezért 1892-óta többször megerősítésre került túlégetett, fagyálló „vasas" téglák felhasználásával. Árpád-kori mázas tégla nyomára nem akadtunk.16 A falfirkák időpontjainak összevetéséből világosan körülhatárolható egy-egy javítás időpontja.

Az északi fal esetében az újkori javítások kivételével az eredeti falazat mállott. A falmag közepéig hatoló kimaródások, omlások jellemzik, illetve a faltest déli oldalán kevés kivétellel csak a falmag látható. (15. kép) A középkori falmaradvány magassága az északnyugati sarok közelében alig 50 cm, míg a faltest keleti végén 570 cm. A faltest jelenlegi hossza 11,50 m. Az eredeti falszövet 80 cm széles volt, amit azonban csak a falszakasz keleti végén rögzíthettünk. Itt a téglák kétféle méretben fordultak elő: a 4,5-5 x 14 x 28-30 cm-es pelyvás és az 5,5-7 x 18 x 34-38 cm-es őrölt kerámiás téglákat a sárga és szürke homokkőtöredékkel együtt használták fel. Közöttük a habarcs kemény, szürkésfehér színű, csupán a kimosódó csapadék és a téglapor színezte az utóbbi időben kissé barnásvörösre. A vastagabb téglatípus egy részét is másodlagosan használták fel, mert több darabon megfigyelhettük, hogy az egyik oldalán a bontás során rajtuk hagyták az eredeti fehér, nagy mészrögökkel telített, kemény habarcsot.

A faltest északi oldalán a moha letisztítását követően sem találtuk külső vakolatnak nyomát. Ezzel szemben a déli oldalán, az ép falfelület néhány pontján - 170-340 cm magasság között - rögzíteni tudtuk a fugákban a befolyt, vörös színű vakolóhabarcsot. Ennél is figyelemre méltóbb az a tény, hogy ez a vörös vakolóhabarcs az északi fal nyugati végében is megjelent, majd tovább futott a nyugati falmaradvány belső oldalán az alapsíktól 55 cm-től felfelé, jelezve, hogy a belső padlószintet ebben az időszakban 99,78 mBf-on kell meghatároznunk. Ugyanakkor az északi fal belső oldalán - igaz alig 60 cm2-en - vékony vakolatréteg húzódott, sárgásfehér színű meszeléssel.

15. Az északi fal keleti vége dél felől nézve

A fal külső oldalán egyetlen helyen figyelhettük meg az egykori lábazatot, ennek felső síkja 180,00-190,00 mBf-on futott, 70-80 cm-rel magasabban, mint az alapozás felső síkja. (10-11. kép) Az alap a külső oldalon egy tégla szélességgel testesebb, mint a lábazat, a faltest pedig annál egy téglaszélességgel keskenyebb. A faltesten áttörésnek, elfalazott egykori nyílásnak semmi nyoma sincs.

Az északi oldalon két középkori támpillér maradt meg. (5. kép) Az egykori hajófal közepén álló jelenleg 515 cm magasra emelkedik a felszíntől, eredeti szélessége, 80 cm. Alsó, talajközeli része és a teteje erősen mállott, eredeti alakjára, arányaira nem tudunk következtetni. A fölső harmadban megfigyelhető ép részek tanúsága szerint e támpillér és a hajó falazata együtt épült, a téglák kötésben vannak. A hajó közepén álló, külső támpillérekkel szemben a belső oldalon féloszlopok alapozásának nyoma tűnt fel. 

16. Az álló déli fal részlete
16a. A déli fal megmaradt ablakai

Az északnyugati sarokpillér falazatának alsó részét annyira meg kellett erősíteni a felújítások során, hogy a középkori falszélesség sehol sem mérhető. A falszövet a mai felszíntől 190 cm-re már igen mállott. Legmagasabb pontja 386 cm-re van a jelenlegi felszíntől, északkeleti oldala 180, délnyugati oldala 160 cm hosszan maradt meg. Az északi oldalon 2-8 cm-nyi réssel válik el a pillér a templom alapjától és faltestétől. Az alaptörés két oldalán az úsztatott habarcs, valamint a falazat csaknem egyenes vonalú szétnyílása azt mutatja, hogy a sérülés talajmozgás következménye.

Az északi falszakasz kapcsán számba kell vennünk egy, a 20. század elején megépített, nagyméretű támpillért, amely a templom belső terében magasodik. Funkciója kizárólag az erőteljesen megdőlt északi fal megtartása, a leomlás megakadályozása. Korábban a műemléki szakirodalom - tévesen -a középkori épülethez tartozónak tüntette fel.17

A templom délnyugati végében jó megtartású felmenő fal maradt ránk. (16. kép) A faltest hossza a mai felszín közelében 4,25 m. Legnagyobb magassága 5,2 m. A faltest alsó része - mind a belső, mind a külső oldalon - újkori téglákkal van köpenyezve. A kifalazások ellenére is jól látszik, hogy a középkorban a külső falszövetben szerkezeti és faragott homokkövek töredékeit is elhelyezték a 3,5-5,5 x 14 x 18-20 cm-es és a 6-7 x 20 x 38 cm-es téglák mellett. A déli fal és a délnyugati támpillér felmenő fala kötésben van egymással. A támpillér falazata 74 cm széles, hossza 130 cm, 495 cm magas. Szabadon álló falélei legömbölyítettek, de a mállott, kiomló részeket faragták csak ily módon le. A maradványokból leolvasható a lépcsőzése is. A felső rézsű adatai a támpillér délnyugati oldalán: a falazat szélessége 105 cm, a rézsű mérhető hossza 95 cm, délnyugati külső pontja (mérési hely) 104,46 mBf-on van. Az alsó rézsű alján a pillér oldala 155 cm széles, a rézsű mérhető hossza 75 cm, délnyugati külső pontja 102,80 mBf-on van. A lábazat nyomát a kiomlások és javítások miatt nem tudtuk megfigyelni.

A déli falat a nyugati végén egy ablak biztosan áttöri, amelynek vízszintes kávaéle 103,35 mBf-on fut. Az ablak belső magassága 95, szélessége 30 cm. A kávaéleket nem a téglák faragásával, hanem 3,5 x 14 x 30 cm-es, pelyvás téglákból történt falazással alakították ki. A nyújtott félköríves kicsiny nyílás körül a rézsű 20 cm széles. A külső oldalon a vízszintes ablakrézsűben vastag, szürkésfehér vakolóhabarcson fehér, zsíros tapintású, több rétegben lemeszelt felületet találtunk. (17. kép) Az ablaktól 110 cm-re keletre, a rom szélén, egy ugyanilyen kicsiny ablakot igazoltak a faltest vízszintes metszetei. Az ép ablak alatt, a jelenlegi felszíntől 150 cm magasságban egy boltozat figyelhető meg.

17. A déli oldal megmaradt kicsiny ablaka a vakolatmaradványokkal. M. Brötzmann dokumentációs rajza
1-2. szelvényekben álló templom alapteste felül- és oldalnézetben

Ezt a 20. századi állagmegóvás során alakították ki túlégetett „vasas" téglákból, mert a középkori falszövet kiomlása miatt fennállt az ablak leszakadásának veszélye.

A hajó déli alapozása 99,26-99,04 mBf-on fut, az alaptest magassága 44 és 96 cm között mozog. Az építkezés előtt bedöngölt fekete agyagréteg vastagsága 110-120 cm volt. A készítési technikában itt is két megoldást különíthettünk el. A hajó nyugati alapja az alapárok oldala mentén egy sor nem szigorú rend szerint kötőbe rakott téglazsaluk között híg habarccsal készült. Így a szétfolyt habarcs vastag, vakolatszerű bevonatot képezett az alaptest oldalán. (18-19. kép) Ezt az „úsztatott habarcsos technikát" a keleti részeken a kötésbe rakott téglaalap váltja fel, az alaptestben igen sok faragott, szerkezeti homokkőanyagot is felhasználva. A hajó keleti harmadában a 3-as szelvény közepén a kitermelt és humuszos agyaggal, részben pedig törmelékkel feltöltött alapárok tetejére döngölték az építési törmelékkel kevert szíjas fekete földet. Az egykori alapárok felett egyszerű boltozattal képezték ki az alapot, biztosítva a nagyobb szilárdságot. (20. kép) Innen nyugat felé haladva az északi oldalon leírtakhoz hasonlóan épült az alap.

20. A 3. szelvény alapteste felül- és oldalnézetben

A nyugati zárófal és a hajó hosszanti alapfalai eredetileg minden bizonnyal együtt készültek, de egy átépítés alkalmával a nyugati zárófalat az alapjaitól megújították, így az alaptestek jelenleg nincsenek kötésben egymással. Nem zárható ki, hogy eredetileg a nyújtott félköríves templom a nyugati részén egy befelé vont toronnyal lett együtt alapozva. A most számba vehető alaptest agyagból való, alsó része akkor készült, amikor a nyugati zárófal környezetében minden falat lebontottak és az alapok aljáig kitermelték. Az üres alapárkokat törmelékkel tömték be, elegyengetve a felszínüket. A környezetet fekete agyag bedöngölésével megerősítették. Erre alapozták a jelenlegi zárófalat. Az alaptest alsó síkja 99,04-99,12 mBf-on halad, amely alatt a fekete agyag csak 40 cm vastag, kivéve egy korábban kiszedett alapárkot, ahol a törmeléken már 55 cm-es. A fundamentum magassága 0-96 cm között mozog. A zárófal közepén az alaptest 40 cm hosszan-hiányzott, s innen északra és délre fél-fél méterre igen bolygatott állapotban volt. Ez utóbbi pusztulást az alapfal újkori durva kibányászása okozta. Az alapszakasz közepe táján megfigyelhető alaptörést a rosszul betömött alapárok, s így a gyenge talajszerkezet okozta.

A hajó nyugati végén (8. szelvény) maradtak számunkra értékelhető felmenő falrészek. Ezek közül a nyugati végfalból, melyhez a sarokpillérek csatlakoznak, csak kisebb szakaszokat rögzíthettünk. Figyelemre méltó tény, hogy a 20. század első évtizedeiben folyó megerősítési munkák során erősen köpenyezték az omló, málló nyugati zárófalat is. Mivel nem az alapozástól indították az építkezést, a most látható falak iránya a helyreállítást megelőzően (1997) eltért az alapokétól. A felmenő középkori falszövet, amely 5-5,5 x 14 x 28-30 cm-es pelyvás és 6-6,5 x 20 x 38 cm-es őrölt kerámiás téglákból áll, minden szakasszal gondosan egybedolgozott. A nyugati zárófal közelében a belső padlószintet 99,78 mBf-on húzhatjuk meg. Sajnos bejárat nyomára nem akadtunk.

A 8. szelvény igen bonyolult rétegviszonyai - az Árpádkori és középkori temető sírjai, a motte bővítéséhez szolgáló agyagbedöngölés nyomai, kiszedett, bizonytalan funkciójú középkori alapárok, a legfiatalabb templom építéséhez köthető planírozás és fekete agyagbedöngölés, alapátépítés, az 1892. évi ásatás bolygatásai, a „rózsakert" egyen-setései, rablógödrök - alig tesznek lehetővé egyértelmű kijelentést az itt húzódó korábbi alapok és a jelenlegi felmenő fal vonatkozásában. (5. kép)

Az időrend

A csomorkányi templom az utolsó periódusban monumen-tális épület volt. Külső támpilléres, nyújtott félköríves szentélyzáródására a legjobb párhuzamot az őriszentpéteri templom szentélye nyújtja, amelyet Valter Ilona a 15. század végére keltezett.18 Csomorkány esetében - néhány övveret töredéke, valamint a templom körül és a templom belsejében feltárt I. sírréteg leletei alapján - csak valószínűsíteni lehetett az utolsó periódus és a szentély megépítésének 15. század végi keltezését.
A történelmi építőanyagok abszolút korhatározásának bevált módszere a termolumineszcens vizsgálat. Ennek révén - körültekintő mintavétel esetén - az adott építőanyag készítésének ideje nagyon pontosan meghatározható. A régészet számára.általában a relatív időrend megállapítása nem okoz nehézséget, ez a korhatározási módszer azonban alkalmas arra, hogy a régészeti és egyszerű természettudományos módszerekkel meghatározható építőanyagfajták tipológiai csoportjait abszolút időrendjükben is keltezze. Ezáltal az egyes építési periódusok, fázisok pontosabb időrendhez köthetők.

A kölni termolumineszcens19 adatok szerint a templomhoz téglát a korlátozott számú és meghatározott helyről vett minták alapján az:

1000±30 1200±30 - 1300±30
1170±30 1220±30 - 1310±30
- - - 1320±30 (2x)

években készítettek. Ugyanezen vizsgálatok szerint falazóhabarcsot és vakolatot (vak.) az -1200±30 1250±301350±30 (vak.) 1400±30 1450±30 (3x) években állítottak elő. A templom romjaira vonatkozó termolumineszcens vizsgálatoknak, a temető- és templomfeltárás eddigi eredményeinek, valamint az okleveles adatoknak az egybevetésével megállapíthatjuk, hogy egyértelműen építkezésre utalva téglát és habarcsot együttesen a 12. század utolsó évtizedei és a 13. század első évtizedei között, valamint a 13. század utolsó és a 14. század első harmada között készítettek a motte közelében.
A domb formálásának relatív időrendje, a sáncárkokból kikerülő leletanyag', valamint a templom körüli temető anyaga már előrevetítette azt a következtetést, hogy a település hosszú élete alatt több egyházi épülettel is számolhatunk a halmon. (I. táblázat) Abszolút időrendjüket -biztosan - a termolumineszcens vizsgálatoknak köszönhetjük.

  1. A C/a árkot esetleg a természetes és a kisebb mesterséges kiemelkedés körül mélyítették, s részben a legkorábbi temetővel hozhatjuk kapcsolatba. Az 1000±30 évre keltezhető tégla azt sejteti, hogy már a 11. század elején is állhatott templom a temetőben. E szokatlanul korai keltezésű egyház létét azonban sem a temető eddigi sírleletei, sem a terepbejárás kerámiaanyaga nem támasztja alá. Az árok betöltésének zárt felső részéből származó habarcs és tégla törmelék természettudományos korhatározása azonban még megerősítheti a felvetésünket.
  2. A C sáncárok készítéséhez a domb platójának kiszélesítése köthető. Nemcsak a munkálatok jellege, de a belőle kikerülő 12. századi leletek, az 1170±30 és 1200±30-as termolumineszcens adatok, a feltárt sírok egy részének mellékletei, a Zsigmond-kori és a Mátyás-kori templomok alapjaiban megfigyelt korai kőtöredékek, a 8. szelvényből kikerült „darázskő" kváder is mutatta, hogy feltétlenül létezett a dombon az Árpád-kor második felében egyházi épület, melyet az 1250+30 években - talán a tatárjárás után - felújítottak. Sajnos ennek az alapmaradványait sem találtuk meg.
  3. Még a hosszú életű C sáncárok idején épülhetett meg a sokszög szentélyzáródású téglatemplom elődje is az 1300-1320±30 években (1350±30). E nagyszabású építkezés nyilván összefüggött a település új birtokosainak mecénási tevékenységével. (I. táblázat) A templomot Zsigmond király uralkodásának végén - vélhetően egy tűzvész után - átala kították. Azt is tudjuk, hogy e templom törmelékének egy részével töltötték fel a C-sáncárkot.
    3a. Az A sáncárok vélhetően a már a megújított templomot övezte (1400 ±30). Ezek szerint a 14. század vége és a 15. század eleje között az épületet saját anyagából kijavították, majd kb. egy emberöltő múlva lebontották.
  4. A B/D védelmi öv idejében, a 15. század középső harmadában kezdődhetett meg a nyújtott félköríves szentély záródású egyház építése. Innen származhatott az az óriási mennyiségű öntési agyag, amelyet a motte tetejére döngöltek. Lassú feltöltődése a település életében hosszú békés időszakot jelez, mutatja, hogy a grandiózus sáncárok is elvesztette eredeti funkcióját. A templom építésére igazoltnak tekinthetjük az 1470 körüli éveket, melyet a régészeti leletek és az építészettörténeti adatok is alátámasztanak. Az 1450±30 évet jelölő vizsgálati minták is azt mutatják, hogy ez az egyház zömében az előző épületek anyagából készült.
    4a. Közvett adatok (sírleletek, átépítések nyoma) alapján úgy tűnik, hogy a torony/sekrestye megépülése a szentély északi oldalán a 16. század elején történhetett. Ekkor azonban a sáncárok helyén már a mezőváros beltelkei sorakoztak.

Az egyházi épületek építése és rekonstrukciója

A sokszögű szentélyzáródású templom.

Ennek az egyházi épületnek a létezéséről a korábbi kutatásnak nem volt tudomása, noha alapmaradványának egy kis részlete - értelmezés nélkül - Tergina Gyula ásatását követően 1893-ban rögzítésre került. Már a feltárt alapok leírásánál is szembetűnt, hogy azok milyen csekély mértékben maradtak meg. A hozzá tartozó maradványokból (planírozott másodlagosan égett építőanyag-törmelék, valamint hamu és faszén nyomok) világosan látszik, hogy e templom fennállása alatt egyszer biztosan leégett (1400 ±30). Fontos az a megfigyelés, hogy a külső terepszint lényegesen módosult az újabb templom építési idejére. Ugyanakkor ilyen körülmények között is van némi lehetőség arra - a rétegtani viszonyok pontos rögzítése révén -, hogy rekonstruáljuk az épület fennállásának utolsó fázisát. Mint tudjuk, alapsíkja a mai felszín alatt megközelítően 170 cm-re futott. Az épület tájolása pontosan kelet-nyugati. A 4,5-5,5 cm vastag, kézzel vetett, pelyvás soványítású téglából kötésbe rakott, épített alaptestének szélessége a hajók esetében meghaladta a 80 cm-t, magassága az 1 m-t. A szentélynél az alap szélessége megközelítette a 70 cm-t, magassága pedig a 80 cm-t. A hajót és a szentélyt diadalív választotta el. Téglány alakú szentélye a nyolcszög három oldalával záródott, támpillérei az alappal együtt készültek, de ebben az alapban is felhasználtak - főként a sarkoknál - bontott, kisebb-nagyobb méretű ép és töredékes szerkezeti homokkövet. A külső járószintet 99,67-99,78 mBf táján rekonstruálhatjuk. A nyújtott félköríves szentélyzáródású templom alá készített fekete agyagdöngölés mintegy negatív módon rajzolja ia a korábbi épület alaprajzát. Törmeléke a kelet-nyugati irányú metszetfalban szentélyének keleti zárófala külső szélétől megközelítően 16,m hosszan követhető nyomon. Ugyanakkor tovább vizsgálva az újabb templom belsejének metszeteit, nem zárhatjuk ki, hogy alapozása maximálisan 21 m hosszú területet érintett. Az 1. szelvényünkben ezen épület törmeléke már 150 cm-en túl eltávolodott az újabb templom alapjától. A mai felszín alatt 180 cm-re az új templom alapjától észak felé haladva megjelent a bedöngölt fekete agyag alja, 50 cm hosszan. (21. kép) Így nem zárhatjuk ki, hogy a sokszögzáródású templom nyugati végén a hajó szélességénél keskenyebb torony állhatott.

21. Az 1 szelvény metszete az építkezési munkák nyomaival
22-23. Pálcatag töredéke Csomorkányról (homokkő)
24. Az ülőpad darabja (vörös homokkő)
25. Lapra vágott piskóta alakú mészkő és csiszolata (járófelület burkolatának maradványa?)

Az építőanyaga tégla volt, de nyílásait (ablak, ajtó) faragott homokkő-keretek, s talán boltozatát kő bordák alkot-hatták. Mivel mindössze 2 db bordatöredéknek meghatározható darabbal rendelkezünk (22-23. kép), s ezek egyike E templom alapjából került elő, joggal vetődik fel egyhá-zunk boltozottsága felől a kétely. Egy faragott, egyszerű kő ülőpad töredéke (24. kép), valamint ólomkeretes tárcsaüveg-töredékek az igényes berendezésről, a freskódarabkák pedig a díszítettségéről tanúskodnak. A belső burkolatot nem ismerjük, de számos lapra vágott kisebb mészkő kocka ke-rült elő - másodlagos helyzetben -, amelyet akár a belső tér. akár a templom körüli járda anyagának is gondolha-tunk. (25. kép)

A külső támpilléres, nyújtott félköríves szentélyzáródású templom

A talajegyengetés, azaz a felső, kb. 50-60 cm vastag, laza humusz és a törmelék letakarítása és felhalmozása után a sokszög-szentélyzáródású egyház alapfalai mentén fekete öntési agyagot döngöltek. Ez a réteg a korábbi falakra támaszkodott, a fal mellett 100-120 cm vastag, míg a domb pereme felé valamivel vékonyabb volt. Később ezt az összefüggő agyagréteget a sírokkal teljesen megbolygatták, fellazították. (12-13. kép) A megszilárdított és vízszintesre egyengetett felületen kitűzték az új épület alapjait, s kb. 100 cm szélesen, 70 cm mélyen - egyelőre csak a hajó és talán a befelévont torony számára - kiásták az alapárkot. Az árok szélén egy-egy sornyi, nem szigorú rendben kötőre rakott, bontott téglából álló zsaluk között készítették az „úsztatott habarcsos" alaptestet. Bőséges barnásszürke habarccsal ágyat képeztek, majd soronként törmelékes téglákból, kövekből emelték az alapot. Ez az építkezés egészen bizonyosan egy nagyszabású bontással összekötve ment végbe, amikor a szétszedett épületből válogatták az építőanyagot, s az alapba a legtöredékesebbeket használták fel. Ahogyan emelkedett az új épület, csökkent a régi falazata. Végül kibontották a Zsigmond-korban felújított templom alapjait is, az újra felhasználható részek kivételével. Az omladozott szélű üres alapárkokat a bontás során az építőanyagról letisztított habarccsal, illetve a levert vakolatok, freskók töredékeivel, valamint a használhatatlan kő és tégla építőanyag törmelékével tömték be. A hajó építését követően fogtak hozzá a szentélyhez. Itt valamivel kevesebb kőtörmelék került az alapba, s több, valószínűleg az átépítéshez szállított 6-8 x 18-20 x 34-38 cm-es, őrölt kerámia-darabkákkal soványított tégla. Jelentősebb átalakítás akkor történt, amikor a tornyot áthelyezték a szentély északi oldalára. Ott már a sírok által bolygatott talajba ásták bele az alapárkot, s így csatlakoztak épített alaptesttel a nyújtott félköríves egyház alapjaihoz. Az építkezés az egész templomra kihatott, hiszen ekkor emelték az új nyugati zárófalat a sarokpillérekkel. Biztosan lebontásra került a felmenő fal a diadalív környékén, hiszen ott utólag megerősítették az alapot. Egy ajtóval áttörhették a falat a torony/sekrestye és a szentély között. A több helyen is dokumentált, vörös habarcsos bevakolást csak ezen építkezési munkák után feltételezhetjük. Később vágták és csak rövid ideig használhatták a befelé táguló, kicsiny ajtót a déli falban, amelyen keresztül egy kb. 30 cm magas lépcsővel lehetett lejutni a külső járószintről a templom padlószintjére. Ez azt mutatja, hogy a belső szintet az építkezés elején felhalmozott humuszos törmelékkel nem emelték meg erőteljesen, így a padló lejjebb volt, mint a külső járószint. (21. kép)
A templom végső soron a külső támpilléres, nyújtott félköríves szentélyzáródású, az apszis északi oldalán toronnyal ellátott teremtemplomok csoportjába tartozik. Tengelyének tájolása 5°-kal tér el a keleti iránytól észak felé. Az épület belső hossza 26,42 m, a teljes külső hossza 27,80 m, ebből a szentély hossza 8 m. A szentély külső szélessége: 7,25 m, a belső 6,2 m, a hajóé 8,8 m, illetve kereken 7 m. Az ép alaptest átlagos szélessége 104 cm, az apszisnál és a toronynál azonban csak 80 cm. Az egykori külső járószinttől az épített alaptest teljes magassága 62-70 cm, a döngölt agyaggal együtt éri csak el a 110-120 cm-t. Sem az épület belsejének, sem a környezetének a burkolatát nem ismerjük.
A főbejárat minden bizonnyal a nyugati homlokzat tengelyében volt. Különös képet mutat a déli falmaradványon megmaradt kicsiny ablak, amelyet inkább egy karzat megvilágításához képzelhetnénk el. Funkciójára semmilyen megfigyelést sem tehettünk.

26. A csomorkányi nyújtott félköríves templom (16. század) tömeg-rekonstrukciója

Az alaptestek nagysága és erőssége, a támpillérek elhelyezkedése nyilvánvalóvá teszi e templom esetében, hogy a hajó, s valószínűleg a szentély is, csupán fafödémmel rendelkezhetett. A harangtorony/sekrestye legfeljebb egy szinttel lehetett magasabb a templomtestnél. Az épületet hódfarkú tetőcserepekkel fedték le, amelyeken még a cseréplécek vastagságát is rögzíthettük. (26. kép)

Tudjuk, hogy a belső vörös vakolóhabarcson freskók díszítették az egyházat, s a külső vakolat szürkésfehér mészhabarcsát mindig fehérre meszelték. A téglatemplom díszítettségére kevés adatunk van, hiszen maradványát a 18. században építkezésekhez hurcolták szét. Néhány faragvány-töredék alapján nem zárhatjuk ki, hogy ékítésében jelentős szerepet játszottak a vörös homokkőből faragott szobrok. (27. kép) Nyílásait - a vastag külső vakolat miatt - vélhetően téglákból alakították ki. A falszövetet vakolták. Ez alól kivételt talán a nyugati kapu jelenthetett.

Bár belsejében számos temetkezést feltártunk, a viselet maradványok nem sejtetik, hogy kegyúri templom volna. Úgy tűnik, hogy az egyszerű falusi templom mezővárosi plébániatemplommá növekedett.

27. Szobortöredék Csomorkányról (vörös homokkő) 28. Ajtó szárkövének meszelt töredéke (mészkő)
29-30. Nagyolva megmunkált kőtöredékek

A csomorkányi templom építőanyagai

Az egyházak nagy mértékű pusztulása miatt félő volt, hogy az. építéstörténeti és művészettörténeti összefüggésekre alig-álig találhatunk adatot. Ezért a természetes és mesterséges (tégla, tetőcserép, habarcs, vakolat) építőanyagokat hagyományos értelemben vett régészeti leletként gyűjtöttük. A feldolgozás során valamennyi darabot egyedileg vizsgáltuk meg. A rendkívül aprólékos - ám egyáltalán nem látványos - munka eredményeként 268 kőzetminta, és ezres nagyságrendet meghaladó vakolat (642,8 dkg), habarcs (1142.25 dkg), tégla (6129,1 dkg) és tetőcserép (8268,28 dkg) értékelésére került sor.

Az építőanyagok közül - egyelőre - a kőzettani vizsgálatok zárultak le.20 A Csomorkányon ezideig előkerült kő-anyag két részre osztható: darabszámra és tömegre is a jellegtelen apró töredékek a meghatározóak, amelyek főként az alapokból, bontási törmelékből kerültek elő. Mindössze 12 db azon kövek száma, amelyek azonosítható, mérhető szerkezeti elemek (vállkő, pálcatag, szárkő töredéke, űlőpad része, bélletkő és párkány töredéke), vagy legalább egy-két oldalon megmunkált kváder darabjai. (28. kép) Csupán egyetlen faragványdarabka és feltételesen burkolatnak meghatározható kőlapocska, valamint 2 db kőfaragó szerszámmal durvított, illetve kinagyolva megmunkált töredék került elő. (29-30. kép) Egy-egy faragott építőkő készítése, felhasználása és másodlagos beépítése között olyan nagy, vagy épp ellenkezőleg olyan közeli az időbeli távolság, hogy az anyag mennyisége nem tesz lehetővé egységes szempontú értékelést. E téren előrelépés csak a sáncárkok teljes feltárása után várható.

Mindezek ellenére igen nagy jelentősége van annak, hogy az elvégzett kőzettani vizsgálatok - meglepetésünkre - 11 olyan kőzetfajtát mutattak ki, amelyet a kőben szegény Csomorkányon a középkorban eredendően építkezéshez használtak fel. A számadat finoman jelzi, milyen nagy a térségben az építészeti emlékek pusztulása, s mekkora feladat vár a kutatásra az emlékek mind teljesebb feltérképezésében. A kőzetanyag hangsúlyos része, a kárpáti homokkő, valamint a mészkő kijelöli annak származási helyét, rámutatva a falu, majd a belőle kinövő mezőváros kereskedelmi, politikai és kulturális kapcsolataira. Dokumentálja, hogy Csomorkány a Maros mente gazdasági és kulturális központjaival, településeivel képezett természetes és szoros egységet fennállásától fogva a késő középkorig.

Oklevelek

 

 

1256
feltételes adat
  1437
birtokosok a Szekcsői Herceg és Hédervári család
1450
á Hunyadi családé 1464 a Jaksicsoké 1469 hatalmaskodás
1522 Csomorkányi Mátyás káplán 1523-1560 háromszor oppidumként említik a települést 1557-1558 defter 1560 „egyező" levél 1561 dikális összeírás 1562 egyházi tized 1563-1564 váci török vámnapló 1579-1580 defter
A templom és környezete
temető 1. templom?
C/a árok? falu
temető 2. templom
C/a árok falu
temető 2. templom
C sáncárok
falu
temető 3. templom
C sáncárok
falu   
temető 3a templom torony? A sáncárok
falu
temető 4. templom torony? B/D sáncárok
falu
temető 4a templom É-i torony
-
oppidum
temető 4a templom É-i torony
-
oppidum
Téglák termolunnneszcens adatai
1000 ± 30 1170 ± 30 1200 ± 30 1300 ± 30 1310 ± 30 1320 ± 30 - - - -
Hallarcsok termolucmineszcens acatai
- - 1200 ± 30 1250 ± 30 1350 ± 30 1400 ± 30 1410 ± 30 1450 ± 30 - -
Vezérleletek
S-végű hk nyitott hk
-
-
topográfia: cserépüst
S-végű hk nyitott hk 12. sz.-i obolusok topográfia: kerámia S-végű hk nyitott hk
ép. törmelék topográfia: kerámia
sírleletek
ép. törmelék topográfia: kerámia
sírleletek
1427 veret ép. törmelék topográfia: kerámia
sírletetek 1470 tájáról 1462 veret ép. törmelék topográfia: kerámia sírleletek
ép. törmelék topográfia: kerámia
sírleletek
ép. törmelék topográfia: kerámia

A csomorkányi templom a főbb adatok tükrében (összefoglaló táblázat)

 

JEGYZETEK

  1. Szamota István - Zolnai Gyula: Magyar oklevél-szótár, [reprint] Bp., 1984. 135-136.; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk. Benkő Loránd. 1. köt. Bp., 1967. 550-552.; Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Bp., 1993. 255-256.
  2. Szeremlei Samu: Hódmezővásárhely története. 2. köt. Az ökoljog kora. I. Istvántól a mohácsi vészig. Hódmezővásárhely, 1901.57-59. és Árpád-kori új okmánytár. Szerk. Wenzel Gusztáv. 7. köt. 1235-1260. Pest, 1869. 220-222., 242-245., 429.,-475. és 9. köt. Pest, 1871. 134.
  3. Herczeg Mihály: A hódmezővásárhelyi határ kialakulásának vázlatos története. Szeged, 1974.; Galántha Márta - Vályi Katalin: A város és környékének középkori régészeti topográfiája és településtörténete. In: Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővásárhely, 1984.272-273.; Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros köz középkori településrendje. Szeged, 1985. 113-114.; A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. Szerk. Blazovich László. Szeged, 1996. 80-81. Regenye Judit: Hódmezővásárhely keleti határának régészeti topográfiája. Kézirat. Szeged, 1979. Móra Ferenc MazeunTRégészefi Adattára: 1020-85. Ld. László Gyula: Árpád népe. Bp., 1988. 92-93.; Kürti Béla: Honfoglalók rMaros-torok táján. In: Honfoglalás és régészet. Szerk. Kovács László. Bp., 194.161-170.
  4. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. 1. köt. Bp., 1890.695.; Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. 2. köt. A vármegye részletes története. Bp., 1897.116-121.
  5. A magyar régészeti kutatás álláspontja szerint az S-végű hajkarikának nincs etnikumjelző szerepe. Divatékszer, amely a 9. század eleién megjelenő új fejdíszviselettel alakult ki, s terjedt el Európa déli, középső és keleti régióiban. Népszerűségét egyszerűen előállítható volta is magyarázza.
  6. A MN TÉSZF 022/1989 számú légifelvétele. Szerettem volna legalább egy ponton régészetileg igazolni a fénykép tanulságait. A felvételen a templom körül nyugatra és délre sötét, gyűrűszerű folt látható, melynek az egyháztól mért távolsága (kb. 15-30 m) és szélessége (kb. 7-10 m) adatolható volt. E sötét gyűrűszerű elszíneződés a templomtól északra és északnyugatra a légifelvétel digitális képén világosra váltott, s összemosódott egy középkori telek világos foltként megjelenő, szabályos felszíni rajzolatával.
  7. Rómer Flóris]: A csomorkány puszta templom. In: Archaeologiai Értesítő, 4.1870. 45.
  8. Hódmezővásárhely. Városi Levéltár, XIV7. Szeremlei Sámuel irodalmi hagyatéka.
  9. Bálint Alajos — Párducz Mihály: A hódmezővásárhelyi református gimnázium régiséggyűjteménye. In: Dolgozatok a M. Kir. Ferencz József-Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetéből, 13. Szeged, 1937. 182., 192.; Széli Márta: Elpusztult falvak, XI-XVI. századbeli régészeti leletek Szeged és Hódmezővásárhely határában. In: Dolgozatok a M. Kir. Ferencz József-Tudományegyetem és a M. Kir. Horthy Miklós-Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetéből, 1940. Szeged, 1940.171.
  10. Béres Mária: Csomorkány-pusstatemplom 1991. évi régészeti-műemléki kutatásának eredményei. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 1991. Szeged, 1992. 21-29.; Béres Mária: Régészeti-műemléki kutatások a csomorkányi templomrom területén 1991-ben. In: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 1996. Hódmezővásárhely, 1996.15-20.; Béres Mária: A csomorkányi kutatások múltja, jelene és jövője. Az 1991-1996. évi ásatások eredményeinek vázlata. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 1995-1996. Szeged, 1997. 67-70.; Béres Mária: A csomorkányi kutatások múltja és jövője. Az 1991-1996. évi ásatások eredményeinek vázlata. In: Műemléklap, 2,1998,12. 6. Béres Mária: Kísérlet Csomorkány mezőváros alaprajzának meghatározására. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 1993-1994. Szeged, 1997. 29-30.;
  11. Bodnár Béla: Hódmezővásárhely és környékének régi vízrajza. Szeged, 1928. 161-194.; Andó Mihály: Hódmezővásárhely természeti földrajza. In: Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig. Főszerk. Nagy István. 1. köt. Hódmezővásárhely, 1984. 76-77.
  12. Béres Mária: Egy Árpád-kori mottére épült a csomorkányi templom. Előzetes jelentés a feltárásról. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 1995-1996. Szeged, 1997.
  13. László 1988. (3. jegyzetben i. m.) 41-49.
  14. A „B" árkot is teknőszerűen képezték ki, partjainak szélessége 5,6 m volt, fenekének legmélyebb pontja a mai felszín alatt 2,2 m-re található. Leletanyaga nem különült el a „D" árok leleteitől.
  15. A talaj rétegződése kapcsán megfigyeltük, hogy a pleisztocén kori üledék csak az ,,A''-ároktól nyugatra és az általam feltárt sáncárkok alatt található in situ, azaz eredeti helyén. A többi területen a limonit - a bolygatások következtében - vízszintes rétegekben halad. A mesterségesen felhalmozott talajokban világosan kivehető a tömörítésnek, valamint a szürke vízzáró agyagpaplan bedöngölésének a nyoma. Ugyanakkor a sáncárkokkal bolygatott mesterséges talajrétegek többnyire követik az eredeti altalaj típusokat.
  16. Dávid Katalin: Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiája. Bp., 1974. 35. ,
  17. Dávid 1974. (16. jegyzetben i. m.) 9. kép
  18. Valter Ilona: Előzetes beszámoló az őriszentpéteri r. k. templom 1963.évi ásatásáról. In: Savaria, 2. Szombathely, 1964.129-141.
  19. A termolumineszcens vizsgálatokat az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Szegedi Kirendeltsége és a dortmundi Műszaki Főiskola anyagi támogatásával Konrád Graef-Dramm végezte a kölni dóm laboratóriumában 1993-ban és 1994-ben. OMvH Szeged, 1993. jún 2. Ikt.sz.: 1-76.
  20. A vizsgálatokat Kelemen Éva végezte előbb a JATE, majd a KLTE Ásvány- és Földtani tanszéke, Szónoky Miklós és Rózsa Péter támogatásával. Fáradságos, de eredményes munkájáért ezúton is köszönetet mondok. A rajzokat O. Csegezi Mónika készítette.

 

   
Előző fejezet