|
|
Parasztszólás:
A német paraszt házirendjét szigorúan szabályozza a szokás, a százéves hagyomány és a megszokás: fiatal és öreg egyaránt lelkiismeretesen betartja. így tett már az apa, a nagyapa és a dédapa is, és ez átöröklődik a gyerekekre és azok gyerekeire. így váltakozik a házimunka és a szántóföldi munka sorrendje a hétköznapokon és a pihenés az ünnepnapokon is. Csak az évszakok hoznak bizonyos változatosságot. A tavasszal hosszabbá váló nappalokkal például korábban kelnek az emberek és korábban kezdenek el dolgozni, különösen ha sürgős dolguk van távolabb levő földjeiken. Bizonyos folyamatok azonban szilárd támpontként mindig azonosak maradnak a váltakozásban, ezek képezik úgyszólván a gerincet, amelyhez a paraszti napirend igazodik. Ilyen pontok a reggeli, a tízórai, az ebéd és a vacsora. Étkezéskor keresztet vetnek és sok családban imádkoznak is. Nyáron csak vasár- és ünnepnapokon mennek szentmisére. Télen még sötét éjszaka van, amikor lámpással a kezükben elindulnak - többnyire az asszonyok - a hajnali rorátéra (ájtatosság).
 |
| Az Őr-hegy |
 |
| Manhertzné 12 élő gyermekével: János, Sándor, Mihály, Gáspár, György, András, István, Franciska, Mária, Anna, Terézia és Borbála. Mielőtt az utolsó gyermek megszületett volna, meghalt az édesapa |
Az asszonyokat Vörösváron 'pázl'-nak, a férfiakat pedig 'féitta'-nak nevezik.
A szerelmesek közül a leány kedvesét 'kin-csem'-nek, 'fiúm'-nak vagy 'legényem'-nek nevezi. Az 'öregem' elnevezés is használatos. A fiatalember a kedvesét 'kincsecském'-nek vagy 'szerelmem'-nek nevezi. A lány gyakran próbára teszi a fiú szerelmét: egyenként letépkedi egy virág szirmait vagy egy akácágacska leveleit és minden levél után sorban mondja ezeket a szavakat: 'szívből szeret', 'fájdalommal', 'egy kicsit', 'egyáltalán nem szeret'.
Az idősebbek a fiatalabbakat tegezik, míg a fiatalabbak az idősebbeket magázzák (eiz).
A család fejét mindenki, aki a házban lakik, papának vagy úrnak nevezi. Felesége a háziasszony. Ha mindkét tulajdonos szülei a házban laknak, akkor azokat nagypapának, ill. nagymamának hívják.
Az apa, az anya és a gyerekek alkotnak egy családot. Mindig a szülők vannak először talpon. A gazda felébreszti a gyerekeket, a cselédet és a szolgálólányt, akik azonnal az istállóba sietnek fejni, itatni és etetni.
Az öltözködéssel hamar készen vannak, és a háznép mosdása általában a kútnál történik. Ez idő alatt a gazdaasszony megfőzi a reggelit, ami akkoriban mindenhol tejeskávéból állt. A gazda néha még a kávé előtt iszik egy korty pálinkát. Azután a cseléd és a szolgálólány kimennek a földre dolgozni, a gazda is velük megy. A gazdaasszony otthon marad és ellátja a gyerekeket, a baromfit és a disznókat, rendet rak és elmosogat.
A házimunkában segít édesanyjának a serdülő leány, akinek mihelyst valamennyire önálló lett, már kisebb testvéreire is vigyáznia kell. Az édesanyának még sok egyéb apró dolga van, ha talál rá időt. Például a kismosást elvégezni, vasalni, varrni, vajat köpülni, túrót készíteni stb. Minden héten süt néhány nagy egész kenyeret a nagy kemencében. Bizonyos időközönként nagymosást végez. Aratáskor a háziasszony friss tejet, vajat és sajtot küld a munkásoknak a földre. A kint dolgozók ebédre általában hazatérnek, ha nincs túl messze a föld. Ha azonban a föld nagyon messze van otthonról, akkor a főétkezést is kiviszik. Sok helyütt Mihály napjától kezdve minden este későig fontak a szobában vagy tollat fosztottak. (A rokkát őseink nem ismerték. Szerző.)
Ha a gazdának nem volt cselédje és szolgálólánya, akkor a gazdaaszony is kiment a földre dolgozni. Előfordult, hogy a legkisebb gyereket is magával kellett vinnie, akit a bokrok aljában etetett.
Az állattenyésztés fontos szerepet játszik a gazdálkodásban. A föld alapos megműveléséhez a parasztnak igavonóra, lóra van szüksége, de amellett néhány tehenet is tart, amelyek a háztartás számára megtermelik a tejet és a sajtot, de ezek eladásából is szép jövedelemre tesz szert. Az állattartásból származó természetes trágya különösen értékes a földek számára. Igazi parasztgazdaságot sertéstartás nélkül el sem lehet képzelni. Ezért általában 10-12 disznót nevelnek, amelyek közül ősszel vagy télen általában 4-5 darabot levágnak. A mezőgazdaságnak egy nem lebecsülendő ágazata a baromfitenyésztés, amely nagy hasznot hajt a háztartásnak, mert így a család lábasában nem csak vasár- és ünnepnap találunk tyúkot, hanem különleges ünnepeken is sültcsirke kerülhet az asztalra, és a háziasszony számára gyakran szép jövedelmet is jelent. Libát, kacsát és tyúkokat nagy számban találunk a parasztudvarban. A jó háziasszony már január végén, de legkésőbb február elején gondoskodik arról, hogy tyúkot ültessen, vagyis a kotló tyúk alá helyezzen 18-20 tojást, amelyekből mintegy három hét múlva kikelnek a kiscsirkék. A háziasszony összeszedi őket, meleg rongyokba bugyolálva egy kosárba teszi és csak 8-10 óra múlva bízza őket a kotlós gondjaira és eteti meg őket először.
 |
| Az első pilisvörösvári képeslap 1901-ből |
Vörösváron nem termesztettek nagyobb mennyiségben kendert, de volt több parasztasszony is, aki fonalat font a saját háztartása számára és vásznat csináltatott belőle. Fonó nem volt Vörösváron, de gyakran előfordult, hogy a fonogató asszonyok meglátogatták egymást és a fonás közben vidám dalokat énekeltek vagy történeteket és újdonságokat meséltek egymásnak. Ha ilyenkor a férfiak is ott voltak, akkor kártyáztak.
A tollfosztás is alkalmat adott a szomszédoknak arra, hogy meglátogassák egymást. A hosszú téli estéken szívesen gyűltek össze tollfosztásra. Az asszonyoknak ügyes kezük volt hozzá, összefogtak és együtt szedték le a kacsa-, ül. libatoll gerincéről a pelyhet. Bor, tea, aszalt gyümölcs, bukta és egyéb sütemények mellett énekeltek és izgalmas történeteket is meséltek. Ugyanúgy mint kukorica-fosztásnál, természetesen ezeken az éjszakákon is szövődtek bizonyos kapcsolatok és követtek el különböző csínyeket. Aki kukorica-fosztáskor vörös csőre bukkant, az kívánhatott valamit. A legények többnyire egy csókot kívántak. Ezek az összejövetelek, ahol a barátok és ismerősök kedélyesen elbeszélgettek, elszórakoztak, mindig emlékezetesek maradtak.
Az étkezések mindig a hagyományos rend szerint folynak. A háziasszony vagy a cselédlány megteríti az asztalt a szobában. Az egyetlen fényűzést a különleges, saját szövésű asztalterítő jelenti. Szalvétát nem használnak. Kanál, kés és villa viszont van az asztalon. Vizeskancsóban friss vizet hoznak a kútról. Ha a leves az asztalon van, behívják az embereket ebédelni. Mindnyájan összegyűlnek az asztal körül és keresztet vetnek. Néhány családban a Miatyánkot is elimád-kozzák hangosan.
Az asztalnál mindenkinek megvan a maga megszokott helye. A ház ura és asszonya az asztalfőn ül. Az ételről nincs mit mondani, általában ízletes. Nem hiányzik a füstölt hús és a baromfihús sem. Hétközben gyakran kerül az asztalra krumpli és gombóc, savanyú káposzta és egy darab füstölt hús hozzá. Vasár- és ünnepnapokon kalácsot sütnek és marhahúsból vagy tyúkból levest főznek. Ebéd után a cselédlány és a szolgáló megetetik és megitatják az állatokat. Ezután ismét kimennek a földre. A vacsora után legelőször a gyerekek kerülnek ágyba. Az apa vagy az anya megáldja őket, meghinti szenteltvízzel és a jobb kéz hüvelykujjával keresztet rajzol a homlokukra.
 |
| Az öreg Müller János háza a Csobánkai út 4, alatt |
A háziasszonynak még van teendője a konyhában, a cselédlány segít neki. A gazda, miután ellátta az állatokat, még egyszer körülnéz az udvarban és az istállóban, aztán minden nyugovóra tér. A napi munka elvégeztetett.
Őseink háza a letelepedéskor földszintes parasztház volt. Tűzfala az utca felé nézett és a ház maga a telek határán állt, így az udvar szabadon nraradt. A házban többnyire három lakóhelyiség volt, amelyek közül a középsőt használták konyhának. Ide nyílt a ház egyetlen bejárata is.
A lakóházhoz csatlakoztak a gazdasági épületek, az istálló és a pajta (supfa). A házakat többnyire kőből, agyagból és fából építették. Az agyagos földet polyvával elkeverték, jól megtaposták és rétegenként így készültek a döngölt házfalak. Amikor a fal elérte a szintmagasságot, ráhelyezték az erős mestergerendát és arra kerültek a keresztgerendák. Erre fektették rá a deszkafödémet, amit aztán döngölt agyagréteggel láttak el.
A házat náddal vagy szalmával fedték be. Kicsi, egységesen elrendezett ablakok engedték be a fényt a helyiségbe. Miután elkészült a ház, színes agyagvakolatot simítottak a falakra. Az elülső szoba volt a „tisztaszoba". Nem a mindennapos használatra szolgált. Csak ünnepélyes alkalmakkor (esküvő, keresztelő, búcsú, khiritog) tartózkodtak benne. Ha meghalt valaki, akkor a tisztaszobában ravatalozták fel. Egyébként ezt a helyiséget nem használták.
A konyhában egy tűzhely volt nyílt kéménnyel. Itt egyidejűleg főztek, füstöltek és tartották a füstölt húst. Ebből a tűzhelyből lehetett a hálószoba cserépkályháját is fűteni. Ahhoz csatlakozott az éléskamra. A lakóház után következett az istálló, a tárolóhelyiségek és a présház.
Az udvar használata szerint négy részre tagolódott: az első udvar, a hátsó udvar, a ta-posóhely és a kert. Az első udvarban volt a kút a nagy vályúval, amely az állatok itatására szolgált, a konyhakert és a ház előtt egy kis virágos kert. A hátsó udvarban (gazdasági udvar) volt a szemétdomb, a disznóól és a baromfiól. A taposóhelyen álltak a szalma-, lóhere- és szénaboglyák (Schober). Mikor a telepesek sorsa már könnyebb volt, a telepesház nagyobb és magasabb lett. A ház hosszában egy fedett nyílt tornácot építettek hozzá. Ezenkívül kétszárnyas ablakkal látták el a helyiségeket.
Vörösváron a kukorica tárolására egy deszkaépítményt készítettek (kukurucguri). A kukoricafonatokat a tető alá akasztották.
 |
| Egy telepesház a betelepítés korszakából |
 |
| A későbbi telepesházak alaprajza |
Milyen ételek találhatók a parasztcsalád asztalán?
A kenyér mellett a leves volt a családok fő étele. Leggyakrabban krumplilevest, tésztaléből zsírral és hagymával készített levest, húslevest, bablevest, paradicsomlevest és borsólevest főztek. Főételként hétfőn, szerdán és pénteken (húsmentes nap) tésztaféle volt: például grízestészta, krumplistészta, mákostészta, túrógombóc, káposztáskocka, lekváros derelye, nudli, palacsinta, lekváros gombóc, almás, túrós vagy káposztás rétes stb. Kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap volt húsétel. Első helyen állt a húsleves és a főzelékek, vagy pedig a leveshúst paradicsomszósszal, paradicsomos káposztával vagy ecetes tormával ették.
A hét napjaihoz kapcsolódó hét szólásmondás:
 |
| Régi ház a Nicker utcában (ma: Szent István utca) |
Az első ember a faluban a bíró, akit a nép választ meg. Az ő állása a legmagasabb tiszteletbeli hivatal, amelyre mindig sok jelentkező akad, pedig nagyon alacsony az éves fizetése.
A bíró feladata elsősorban az, hogy ismertesse a lakosokkal a hivatalok parancsait és rendelkezéseit, és végrehajtsa azokat, amelyek a helységre vonatkoznak.
Rendet és fegyelmet tart idősek és fiatalok körében egyaránt, és a legtöbb esetben elsimítja a lakosok között támadt nézeteltéréseket is. A bírói pálcát, általában egy ezüsttel kivert mogyorófavesszőt, a bíró a hivatalba való beiktatásakor kapta meg mint méltóságának külső jelét.
A községi elöljáróságban mindig fontos helyet foglalt el a kisbíró. Legfőbb feladata az volt, hogy szóban közölje a lakosokkal a hatóságok parancsait. Dobjával utcáról utcára vonult és mint egy dobos ütötte zajos hangszerét, így hívta fel a lakosok figyelmét, akik aztán az utcára siettek, hogy meghallgassák a kisbíró közleményeit. A kisbíró egyik legszebb és legnagyobbra becsült feladata az volt, mikor kihirdette a vasárnapi nagymise után a templom előtt a különféle parancsokat és az elmúlt hét eseményeit. Már a mise vége előtt megjelent itt, néhány lépéssel a templomajtó előtt megállt, jobbjában a kisbírói pálcát, baljában pedig egy hosszú papírlapot tartott, amelyen a feljegyzései voltak.
Mikor az első miselátogatók kijöttek a templomból, felemelte feléjük a kezét és hangos szóval így szólt: „Emberek, álljatok meg!" Mikor kicsik és nagyok már körbeállták, megemelte a kalapját és „Dicsértessék a Jézus Krisztus!" köszöntéssel üdvözölte őket. Aztán felolvasta a híreket.
Hétköznap a kidobolás többnyire esténként történt, ami a község lakói számára fontos hírforrást jelentett. A gyerekek ilyenkor körbeállták a kisbírót, aztán a legfrissebb hírekkel gyorsan hazaszaladtak.
Az ítélkezésben a bírót hat esküdt segítette. A községi parlament fontos részét alkották a nem választott virilisták, akik a legtöbb adót fizették. Ok voltak a helység kiválóságai és leggazdagabb polgárai. Ez a testület azonos számú választott és nem választott tagból állt. A községi tanács a munkáját minden ellenszolgáltatás nélkül végezte, fizetést csak a bíró, a jegyző és a községi elöljáróság tagjai kaptak, az esküdtek pedig csak költségtérítést.
A község alkalmazottai közé tartozott még ezenkívül az éjjeliőr, a mezőőr és a bábaasszony. A közrendről a csendőrség gondoskodott.
 |
| Ilyen volt egy parasztház a XVIII., illetve a XIX. században. A húzóskút az első udvarban van |
 |
| A község elöljárói és hivatalnokai 1932-ben: Álló sor: Guth György, Siklósi Mátyás, Csomor István, Juth Henrik, Beké Mária, Szathmáry Zoltán, Pálos Mihály, Kiszeli László és az ifjabb Oberle. Ülő sor: Kesselbauer Károly, Braun János, Neisz ferenc, Fetter Márton és Krammer János |
 |
| A község képviselői 1929-ben. Balra a jegyző, Neisz Ferenc |
A 30-as években Pilisvörösvár közigazgatásilag a pomázi járáshoz tartozott, melynek élén dr. Zbóray Géza főszolgabíró és annak helyettese, dr. Boros Gyula szolgabíró állt.
Ennek a vezető testületnek további tagjai voltak: dr. Koronka Gábor járási körorvos, dr. Izsó Barna járási állatorvos, Dósa István járási tűzoltómegbízott és Lents Viktor járási építőmester.
Pilisvörösvár Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozott. 1931-ben a megye főispánja dr. Preszly Elemér, helyettese pedig dr. Erdélyi Lóránt alispán volt. A főispán a kormányt képviselte. Régebben a király, az I. világháború után pedig a kormányzó nevezte ki a főispánt.
A nép életéből sosem hiányoztak a rendkívüli évek: az egyik nagy halálozást hozott vagy rossz termést vagy drágaságot, a másik pusztító viharokat, árvizet vagy tűzvészt. Ilyen volt az 1866-os és 1867-es év is. Hatalmas aszály pusztított, Vörösváron nem is lehetett termésről beszélni. A gabona aratáskor alig egy arasznyi volt, a kalászok üresen álltak és a kukorica is kiszáradt. Zöldséget látni sem lehetett. Nagy volt a drágaság, időközben az élelmiszerárak olyan magasra szöktek, hogy csak kevés ember tudta megfizetni, így aztán éhínség lépett fel.
1710-ben és 1739-ben kitört a pestis, 1831-32-ben és 1870-ben pedig az ázsiai kolera tizedelte meg a lakosságot. 1889-ben a íiloxéra (szőlőgyökértetű) támadta meg Pest megye 92 községében - így Pilisvörösváron is - a szőlőültetvényeket. Garancson és a Placskában az összes szőlő elpusztult.
Ha a nép lelke, kedélye és belső magja valahol megnyilvánul, akkor leginkább abban, hogy milyen hagyományai vannak, milyen szokásokat tart meg, milyen odaadással és nem milyen megfontolásból ragaszkodik a hagyományaihoz. Vajon vérébe ivódott-e, hogy milyen értékesek, milyen nagyszerűek számára ezek a szokások és hagyományok.
Az ember örömét leli benne manapság is, ha látja, milyen hűségesen, öntudatosan és büszkén ragaszkodnak ezek az emberek régi népviseletükhöz és szokásaikhoz.
A parasztcsaládok ragaszkodnak legerősebben ezekhez a szokásokhoz és hagyományokhoz. Az értelmiségről ezt nem lehet elmondani.
 |
| Denk Jakab, Schön Rozália és leányuk, Mária (1909) |
A budai hegyvidéken, így Vörösváron is, az elmúlt évszázadokban a kenyeret mindig is nagyon megbecsülték. Étkezéskor egyetlen morzsát sem hagytak kárbaveszni. A lehullott darabkákat gondosan felszedegették és a háziállatoknak vagy a madaraknak adták eledelül.
Mielőtt a kenyeret megszegték, három keresztet rajzoltak a hátoldalára. A parasztasszonyok sütéskor is három keresztet rajzoltak ujjukkal a tésztára, hogy a kenyér áldott legyen.
A kenyér nélkülözhetetlenségét hangsúlyozzák az alábbi közmondások is:
Barátságos arcokra éppoly szükség van mint a drága kenyérre.
Idegen ember kenyere a gyerekeknek kalács.
Só és kenyér, ettől orcád sosem fehér:
 |
| Halmschlager Erzsébet, Terézia és József (1915) |
A XIX. százd végén már sok család a péknél süttette meg a kenyeret.
Őseink viselete, amelyet még német földről hoztak magukkal és hosszú évekig szeretettel gondoztak, sajnos már szinte teljesen eltűnt. Csak itt-ott bukkanunk idősebb emberekre, akik még a régi népviseletet hordják.
 |
| Vogyerácki Tamás és Peller Mária egy svábbálon. A menyasszonyi ruha 1935-ből, a vőlegényi ruha, a koszorú és a kötény pedig 1920-ból való |
Az elterjedő divattal, amely az igények növekedésével jár együtt, eltűnik a régi parasztházakból a boldogság és a megelégedettség - (a szerző véleménye.)
A régi parasztviselet festőién szép és mégis egyszerű, tiszta, csinos és tartós volt. A paraszt, ill. a parasztasszony eleinte a hozzávaló anyagot is többnyire maga készítette.
Csak a XVIII. század második évtizedében alakult ki a Németország különböző vielekéiről idetelepültek körében egy önálló népviselet. A férfiak sötétkék (később fekete) posztóból készült ünnepi ruhát hordtak, fehér inget, csizmanadrágot, gazdagon zsi-nórozott kabátot és ezüstgombos mellényt. Nyáron fekete filckalapot, télen pedig bundasapkát hordtak és a nyakukba fekete selyemkendőt kötöttek.
| A lányok viselete |
 |
| Halmschlager Erzsébet, Scheller Teréz és Anna, Hahnschlager Teréz |
| A lányok viselete |
 |
| Feldhoffer Teréz és Janositzné, Bauer Mária |
| A lányok viselete |
 |
| Scheller Anna, Halmschlager Erzsébet, Krupp Anna, Wippelhauser Teréz, Scheller Teréz 1915-ben |
| A lányok és az asszonyok viselete |
 |
| Manhertz Róza, Anna, Erzsébet és Mária, Botzheim Júlia, Manhertz Katalin |
| A lányok és az asszonyok viselete |
 |
| Angeliné, Hasenfratz Mária Herbstné Breier Anna (1928) |
| A lányok és az asszonyok viselete |
 |
| Manhertz Teréz, Altbäcker János, Ziegler Anna, Ziegler János, Wieszt Katalin, Brückner Mária, Sontagh János, Schuck István, Wieszt Anna, Wieszt Pál, Peller Mária |
 |
| Fetter Mátyás és Riecher Katalin (1918) |
 |
| Blind József és Manhertz Róza |
 |
| Altbackerné, szül Ziegler Katalin, Strackné, szül. Ziegler Mária, Sik-Schreckné, szül. Nick Júlia, Pellerné, szül. Manhertz Mária |
 |
| Brückner János és Scheller Teréz (1920. II. 11.) |
 |
| Sonlagh János és Bauknecht Júlia (1917) |
 |
| Draxlerné, szül. Nick Katalin, Mezoné, szül. Szauter Márta, Metzgerné, szül. Peller Terézia, Szauter Márton, Blindné, szül Botzheim Terézia |
 |
| Herbst János (1877) és |
| Braun Terézia (1880) |
 |
| Nick Mátyás (1898) és |
| Herbst Rozália (1900) |
 |
| Az asszonyok 1930-ig megőrizték a népviseletet a hétköznapokon. Özvegy Fettemé, szül Schreck Mária, Gröschlné, szül. Schreck Erzsébet, Gröschl Ferenc |
 |
| Mészárosné, szül. Schreck Anna (1913) |
 |
| Halmschlager János, Fetter János, Kohlhoffer János (1930) |
A férfiak, legények és a fiúk általában su-vikszos bőrből készült csizmát hordtak. A nőszemélyek vasár- és ünnepnapokon fekete szövetből vagy selyemből varrt, bőven ráncolt szoknyát vettek fel, amely elé széles fekete kötényt kötöttek, fejükön selyemkendő volt, nyakukban rojtos kendő, amely a mellet is takarta. Efölött hordták a szövetből vagy atlaszból készült „surák"-ot (kabát). Bőr félcipőben jártak, gyapjúharisnyában, amelyet a boka alatt piros betoldás díszített.
A felnőtt lányok hajadonfőtt jártak, copfjukat visszahajtották a fejükre és ívelt fésűvel feltűzték. Vasárnap bőven ráncolt selyemszoknyát vettek fel, nagy, rojtos selyemkendőt kötöttek a vállukra, melynek csücske hátul hosszan lelógott. Nyáron rövid ujjú, csipkebetétes fehér keményített blúzt hordtak, selyemszoknyával, amely elé fehér kötényt kötöttek, lábukon fehér harisnya és bőrvagy bársony félcipő volt. A nyakukat ezüst vagy arany láncocskán függő kereszt díszítette. Kezükben fehér, csipkével gazdagon díszített zsebkendőt tartottak. Ebben a viseletben mentek el a délutáni istentiszteletre, ahonnan táncolni indultak. A zenekar ismert táncokat játszott: csoszogóst, lendlert, polkát, mazurkát, ugróst és rezgőst. A mulatság kezdetén mindig csárdást jártak.
A keresztelő Vörösváron örömteli családi ünnep volt, amelyet a bábaasszony és a keresztanya (kául) szervezett. Mivel a csecsemőket már néhány napos korukban megkeresztelték, az anya nem tudott részt venni a keresztelőn. A keresztelendő gyermek a szokásos pólyában (laungpuiszta) feküdt, amelyet különlegesen ünnepélyes huzatba húztak bele, amit már gyakran több generáció is használt a családban.
 |
| A bábaasszony, Fetterné, szül. Schreck Mária a keresztanyával |
 |
| Ezt a képet tették a gyermek pólyájába |
 |
| Elsőáldozás 1928. május 5-én Bergendi János káplán részvételével |
Ebben a pólyában vitték a keresztelendő gyermeket legtöbbször a vasárnap délutáni ájtatosságkor a templomba, hogy megkereszteltessék. A keresztszülőség a családokban mindig generációról generációra öröklődött. Ebből igen erős családias kötelékek alakultak ki, amelyek felértek egy rokonsággal.
A keresztanya egyedül vitte a gyermeket a templomba, és onnan haza is. Kísérője mindig a „gólyanéni", a bábaasszony volt. Vörösváron szokás volt, hogy a keresztanya egy hétig hordta a legjobb ételeket a gyermekágyas asszonynak.
Fehérvasárnap, a húsvét utáni első vasárnapon járulhattak a gyerekek az első áldozáshoz. Az iskolában gyülekeztek, ahonnan a tanárok kíséretében vezették őket körmenetben a templomba. Gazdagon díszített gyertyáikkal felálltak az oltár előtt, közös imádsággal vettek részt a szentmisében, míg aztán életükben először magukhoz vehették Krisztus testét. Azután rokonaik kíséretében visszatértek az iskolába, manapság a plébániára.
Ott már ünnepélyesen megterített asztalok várták őket, mint egy esküvőn. A gyerekek számára nagy élményt jelentett, hogy egy asztalnál reggelizhettek tanáraikkal és a plébánossal.
Községünkben négyévenként került sor a bérmálásra. Ezen az ünnepen a püspök meglátogatja falunkat. A 30-as években Svoy Lajos püspök tette ezt. A bérmálás mindig különleges esemény volt. A bérmál-kozók már hetekkel előtte bérmálási oktatásrajártak, hogy ott felkészüljenek a szentség felvételére. A bérmaszülő (firmkeid, firmkaul) megválasztását a hagyomány szabályozta; ugyanúgy öröklődött, mint a ke-resztszülőség.
A püspök útját zöld nyírfaágak díszítették. Megérkezése után ünnepélyesen köszöntötték őt a plébánia előtt.
A bérmálkozé)k elhozták bérmaszüleiket és velük együtt mentek a templomba. A Székesfehérvárról érkezett püspököt harangszó és zenekar kísérte a templomhoz, ahol a községi elöljáróság fogadta. A bérmáláskor a bérmaszülő jobb kezét a bérmálkozó vállára tette, miközben a püspök kiszolgáltatta a szentséget.
Ebédre a bérmaszülőkhöz volt hivatalos a bérmálkozó, ahol megkapta a bérmálási ajándékot is. A lányok általában egy imakönyvet, rózsafüzért és fülbevalót vagy nyakláncot kaptak. A fiúk többnyire zsebórát kaptak, az újabb időkben pedig karórát.
 |
| A bérmalány, Szauter Julianna, bérmaanyja, Herbstné, született Spiegelberger Anna a Jézus Szíve Egyesület egyenruhájában [piros mellény (leívű), fehér ing, fekete kötény és fehér szoknya] |
Az eljegyzés általában három héttel az esküvő előtt történt. Délelőtt a jegyespár elment a hivatalba bejelentkezni. Ott bejegyezték személyi adataikat, szüleik nevét és születési idejét.
Azután a plébániahivatalba mentek, ahol szintén meg kellett adniuk a személyi adataikat.
Utána hazatértek, ahol az édesanya már várt rájuk. Időközben megterítette az asztalt és mindent előkészített a reggelihez. Legtöbbször sertéssültet készített savanyúsággal, és utána szolgálta fel a forgácslánkot.
1945-ig csak ez az egyfajta sütemény voll eljegyzéskor.
Gyűrűt még nem húztak eljegyzéskor. Csak később, az esküvőre vették meg a jegygyűrűket. A hivatal ajtajára kitűzött cédula adta hírül az eljegyzést.
A menyasszony és a vőlegény az eljegyzés után három héten keresztül mindig a vasárnapi 10 órai nagymisére ment. Az ifjú menyasszonyt erre az alkalomra szépen megfésülték, és akármilyen rossz volt az idő, nem szabadott fejkendőt kötnie. A mise után a fiatalok a templom előtt állva beszélgettek, viccelődtek vagy a kisbíró hirdetményeit hallgatták.
Az ifjú menyasszonynak utána gyorsan haza kellett mennie, mert az esküvőig már nem vehetett részt semmiféle vidámságban. Fel kellett készülnie a komoly életre, az új útra, a házaséletre.
Ha a vőlegény és a menyasszony ez alatt a három hét alatt mégis elment bálba vagy táncolni, akkor ugyanezen okból legkésőbb éjjel 11 órára haza kellett menniük.
Az eljegyzés napján a reggeli után a menyasszony édesanyja egy szép kenyérruhát terített az asztalra, amelyre a forgácsfánkkal megrakott lapos tányér került. Azután összekötötte a kényéi ruha négy sarkát és így szólt a lányához: „Most menj el az anyósodhoz és az apósodhoz!"
Ekkor lépte át a menyasszony először a vőlegény szülői házának küszöbét.
A szülők kedvesen fogadták, hellyel és borral kínálták. Akkor megbeszéltek egy napot, amelyen a szülők majd összeülnek és kijelölik az esküvő napját. Ekkor beszélték meg azt is, hogy kit hívjanak meg az esküvőre.
Másnap a menyasszony meglátogatta a rokonokat és ismerősöket, hogy tudassa velük az esküvő időpontját. Például ezt mondta: „Hansi bácsi és Kati néni, azért jöttem, mert József és én összeházasodunk. Készülődjetek, mert ...-án 10 órakor lesz az esküvőnk."
A családokban régen mindig több gyermek volt. A ruhákat, különösen a lányok szoknyáit, elő kellett készíteni az esküvőre. Az alsószoknyákat és szoknyákat mosni, keményíteni, vasalni, hajtogatni és összevarrni kellett. Ez mind sok munkát adott, és ehhez jött még a ház gazdájának ruhája is. Az öltönyt ki kellett kefélni, majd minden ládába került. A szülők már előre megegyeztek abban, hogy hol tartják az esküvőt.
 |
| Vasárnap a mise után. Krammer János, Rappel János, Nick Terézia, Krummer Terézia, Herbst Terézia, Herbst Erzsébet, Peüer István 1938. november 27-én |
1938-ig a parasztok az esküvőt otthon tartották. Voltak olyan esküvők, amelyekre 80-90 vendég is meg volt híva, de ezt csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak, akiknek volt olyan nagy szobájuk. Az egyszerű parasztemberek általában 50-60 vendéget hívtak meg. A zenekarral és a szakácsnővel is meg kellett egyezni. A szakácsnő számította ki a meghívott vendégek számától függően, hogy mennyi lisztre, dióra, tojásra, zöldségre, húsra stb. lesz szükség.
Az esküvőket legtöbbször a farsangi időszakban vagy novemberben tartották, amikor a szántóföldi munkák még nem kezdődtek meg vagy pedig már befejeződtek. A jegyespárnak az esküvő előtt jegyesoktatáson kellett részt vennie a plébánián. Ekkor készítette fel őket a pap az esketésre és a házaséletre.
Az esküvő előtt öt nappal kezdődött meg a nagy munka, amiben a vendégek is mindig segítettek: az asszonyok a sütésben és a főzésben, a férfiak pedig a disznóölésben.
Az első napon készültek az aprósütemények: a linzerek és a kekszfélék, amit az idősebb asszonyok szívesen fogyasztottak a borhoz. Szív és csillag formájú kiszúróval szúrták ki, majd durva mentolos cukorral (pro-minclcukka) megszórták. Ezt a fajta süteményt a gyerekek kedvelték nagyon.
Utána még vajas kiflit és diós, mákos, mazsolás beiglit is sütöttek. Végezetül a kuglófot készítették, ami éjfélkor a csirkepaprikás után került az asztalra. Ha az esküvő a farsangi időszakban volt, akkor farsangi fánkot is sütöttek.
A második előkészületi napon összegyűltek a férfiak és leölték az állatokat: malacot, borjút, kacsát, libát és tyúkot. Ezeket megtisztították és előkészítették sültnek vagy leveshúsnak.
2-3 nap alatt a hús nem romlott meg, bár az embereknek nem volt hűtőszekrényük, de nem is volt rá szükség, mert télidő volt.
 |
| Manhertz György és Iflinger Mária gyermekeikkel. Manhertz Mátyás az I. világháborúban hunyt el. Manhertz Anna, aki egy perbáli emberhez ment feleségül, Manhertz Mihály, Manhertz János. A felső sorban: Manhertz Márton (Kszándá), Manhertz György (Haunsziagl) és Manhertz Mária (1894) |
A harmadik napon hordták össze az edényeket. A székeket, asztalokat és padokat a kocsmákból kölcsönözték ki. A férfiak dolga volt, hogy ezeket az esküvős házba vigyék vagy lovas kocsival odaszállítsák. A padok nagyon praktikusak voltak, mert több ember fért el rajtuk, mint a székeken.
80-90 személyes nagy esküvőkön előfordult az is, hogy a vendégeknek maguknak kellett az evőeszközt otthonról hozniuk, mert az esküvős házban nem állt elegendő a rendelkezésre. De legtöbbször a tányérokat, poharakat és az evőeszközt is a kocsmából kölcsönözték. Csak mélytányérokra volt szükség, mert a vendégek abból ehettek egymás után az összes fogást.
A negyedik napon tisztították a zöldséget, a répát, a zellert és a hagymát, összevágták a káposztát káposztasalátának, és elkészítették a krumplisalátát is. Az esküvőkön többnyire ez a két fajta saláta volt.
Az utolsó napon az egész házat rendbetették és mindent szépen elrendeztek az esküvőre. Megsütötték a kenyeret (régen még mindenki otthon sütötte), a férfiak felállították az üstöket az udvarban, mert ott főztek. Akkoriban még majdnem minden házban volt kemence.
A szobákat teljesen kiürítették, csak a szekrényeket hagyták bent. Az összes többi bútor kikerült a pajtába. A férfiak beállították a székeket és az asztalokat a szobába. Az esküvőkor az egész házra szükség volt. A ház lakói az utolsó éjszaka a padok és asztalok között aludtak a szalmazsákon. A szalmazsákot aztán másnap reggel kivitték a pajtába.
Az esküvői vendégek otthon előkészítették az ünnepi viseletüket. Ez az asszony és a lányok dolga volt. Személyenként 4-6 szoknyát és alsószoknyát kellett előkészíteniük, ezenkívül a világos anyagból (puplinból, ba-tisztból és vászonból) készült ruhákat is. A lányok és asszonyok az esküvő alatt 2-3-szor is átöltöztek.
A férfiak öltönyét víz és szalmiák keverékével tisztították ki, átkefélték és felakasztották, hogy megszáradjon. A puha papírba csomagolt koszorú is előkerült a ládafiából és a viaszgyöngyöcskéket egyenként felállították, ami nagyon fáradságos munka volt. Az esküvő előtt egy nappal ment el a vőlegény a keresztapjával együtt a vendégekhez, hogy hivatalosan meghívja őket. Ez alkalommal a keresztapa még egy versbe szedett mondókát is mondott:
 |
| Nick Mátyás (1898) és Herbst Rozália (1900) gyermekeikkel: |
| Mária (1926), Anna (1924), Terézia (1921) és Mátyás (1923) |
A háziaknak az esküvő napján nagyon korán, már négy órakor fel kellett kelniük, mivel még igen sok dolguk volt. Már fél hatkor jött a szakácsnő, hogy nekilásson az ebédfőzésnek.
Kilenc órakor már jött a zenekar, és utána megérkeztek az első vendégek is. Az ifjú párhét órakor elment a reggeli misére. Mielőtt azonban elindultak, elbúcsúztak a szülőktől. A misén mindketten meggyóntak és megáldoztak. A mise után a vőlegény hazakísérte a menyasszonyt, ahol annak édesanyja már reggelivel: tejeskávéval és kaláccsal (ku-lácsn) várt rájuk. Reggeli után a vőlegény hazament, hogy átöltözzön.
A vőlegény házába csak az ő rokonai és ismerősei jöttek, a többi vendég mind a menyasszonyos házban gyülekezett. Miután a vendégek megérkeztek, fehér szalaggal díszített rozmaringágacskát tűztek a férfiak kabáthaj tokájára.
A fiatalabb legények a koszorúslányokkal érkeztek. Ezeket a párokat az örömszülők már az összeíráskor összeállították kor és magasság szerint. A legényeknek az esküvő előtt el kellett mennie a koszorúslányért és ki kellett őt kérnie a szüleitől: Hansi bácsi és Kati néni, azért jöttem, hogy megkérdezzem, megengedik-e, hogy a lányukat elkísérjem az esküvőre?
A fiú és a lány között gyakran szerelem szövődött, és nem egyszer elő is fordult, hogy összeházasodtak.
 |
| Pillér Márton és Manhertz Katalin esküvője 1936-ban |
Ha a vőlegény házában már az összes vendég együtt volt, akkor sorba álltak. De mielőtt a menet elindult volna a menyasszonyért, a vőlegény még egyszer a szülei elé állt és megköszönte nekik, hogy lelkiismeretesen felnevelték. Azután elimádkoztak egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát, amit a keresztmama kezdett el és fejezett be ezekkel a szavakkal: „Most Isten nevében elmegyünk a menyasszonyért!" Azután a következő rend szerint álltak sorba:
Zenészek, a vőlegény két keresztapával, fiatalabb férfiak, idősebb férfiak, örömapa, gyerekek, koszorúslánypárok, fiatalabb asz-szonyok, idősebb asszonyok, örömanya.
Az asszonyok menyasszonyi kötényüket kötötték maguk elé, fejükre pedig az a selyemkendő került, amit a saját esküvőjükön kaptak menyecskekendőként a keresztanyjuktól.
Amikor megérkeztek a menyasszonyos házba, a vőlegény üdvözölte menyasszonyát. A menyasszony még nem jöhetett ki a házból, amíg egy koszorúslány ki nem kérte. A kikérő így hangzott:
„ Kedves menyasszony!
Isten nevében el kell hagynod a kedves szülői házat, ahol már 21 éve élsz, a mai napon el kell válnod tőle. De ne keseredj el, mert újra gondos, jó szülőket kapsz.
Kedves menyasszony!
Emlékezzél meg ma kedves, jé) szüléidről, kérj tőlük bocsánatot, ha megbántottad őket. Köszönj meg nekik minden jót, amit tőlük kaptál. Menj, és kérd tőlük az apai és anyai áldást, hogy szülői áldással, boldogan léphess házasságra.
Kedves menyasszony!
Nézz még egyszer körül a szülői házban, amit ma el kell hagynod. Pillants még egyszer kedves testvéreidre és szüléidre, akik oly gondosan neveltek fel. Most minden meghívott vendéghez fordulok, hogy megengedik-e, hogy a menyasszonyt kivezessem? Ha megengedik, úgy kérjünk a Mindenható Istentől számukra boldog házasságot. Dicsértessék a Jézus Krisztus!"
A menyasszony elbúcsúzott a szüleitől, megköszönt nekik minden jót, amit tőlük kapott. Ezután a keresztmamának volt még néhány szava:
„Kedves Terézia és József!
Ma van életetek legszebb napja, ma tesztek esküt az oltár előtt, egy áldott, boldog házaséletre. Mielőtt azonban elindulnánk a templomba, imádkozzunk el egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát!"
Azután a következő rend szerint sorba állva mentek a hivatalba és a templomba:
Zenészek, a vőlegény a két keresztapával, fiatalabb férfiak, idősebb férfiak, a két örömapa, gyerekek, koszorúslánypárok, a menyasszony két koszorúslánnyal, fiatalabb asszonyok, idősebb asszonyok, a két örömanya.
A menyasszonyt kísérő két koszorúslány egy-egy kendőt tartott a kezében, amelynek a négy sarkát összefogta. Az egyik kendőben egy kis koszorú volt, amit az eskü ideje alatt a vőlegény fejére tettek. A másik kendőben egy alma vagy egy narancs volt, amelybe kis rozmaringágat szúrtak. Ezt a menyasszony az oltárra tette, miután bementek a templomba. Az alma a hit egységét jelentette a házaspár számára.
A legényembereknek egy üveg bor volt a kezükben, amit a nézelődő férfiak kezébe nyomtak, mielőtt bementek a templomba. Amíg az esketés tartott, a férfiak kiitták a bort és az üres üveget visszaadták a kifelé jövő legényeknek.
Az esketés németül folyt, zene és ének nélkül. Búcsúceremóniaként az ifjú menyasszony kezében égő gyertyával, két nyoszo-lyólány kíséretében még körbejárta az oltárt.
Miközben a vendégek kifelé vonultak, a padok mögött egy ministráns állt tálcával a kezében, amibe a vendégek az adományaikat dobálták. Ez a pénz a ministránsoké és a sekrestyésé volt.
Az esketésért a tanúk fizettek a papnak, ez volt az úgynevezett stólapénz.
Miután kijöttek a templomból, az emberek menetet formáltak és zenés kísérettel hazavonultak, de sosem ugyanazon az úton, amelyen jöttek. Az ifjú pár most a férfiak és a gyerekek között vonult.
Otthon azonban zárt ajtókra találtak. A keresztmama az ajtóhoz ment, bekopogott és a következő verset mondta:
E szavak elhangzása után a szakácsnő kinyitotta az ajtót és földhöz vágott egy tányért, ami általában darabokra tört. A vendégek ezután beléptek a házba, ahol borral és süteménnyel kínálták őket. Akkoriban még majdnem minden paraszt tartott állatokat, ezért ilyenkor a férfiak gyorsan hazamentek etetni. A lányok és asszonyok ez idő alatt átöltöztek. Ebéd előtt a menyasszony is átöltözött, felvette az ünneplő ruháját, de a menyasszonyi kötényt és a koszorút magán hagyta. A vendégek egy óra körül ismét együtt voltak és megkezdődött az ebéd.
A lakásban már mindenkinek megvolt a helye. A menyasszony az első szobában foglalt helyet a nagy asztalnál. Mellette ültek a keresztszülők, a szülők, a nagyszülők és a közelebbi rokonok.
A zenészek az első konyhában ültek, a többi vendég és a gyerekek pedig az egyéb helyiségekben (pl. hálószoba) foglaltak helyet.
Az ételeket a vőlegény és néhány legényember szolgálta fel. Mindegyikük egy középkék kötényt kötött maga elé (másfiada). Amikor a vőlegény az első levesestállal belépett a szobába, hangosan köszöntötte a vendégeket és jó étvágyat kívánt nekik. Amikor már az összes levesestál az asztalon állt, a keresztmama felállt és ezt mondta:
Ekkor megkezdődött az ebéd. Evés közben néhány vendég felvidította a társaságot, mint ahogy a koszorúslányok is tették a következő mondókával:
 |
| Szauer József és Manhertz Erzsébet esküvője 1935. november 19-én |
Ebédre kétféle leves volt: gombócos leves rántással és tyúk- vagy kakasleves tésztával. A leves után a leveshús került az asztalra, amihez meleg tormamártást vagy fahéjas tejmártást ettek. A hozzávaló kenyér már előtte az asztalon állt. A leveshús után következtek a különféle húsételek: sertéssült, sült csirke, töltött kacsa vagy malacsült. Ehhez burgonya- és káposztasaláta, valamint savanyú paprika vagy uborka volt. Édességet is szolgáltak fel a hús mellé, például almavagy birsalmakompótot. Utána következett a sütemény.
A zenészek nem a vendégekkel együtt ettek, hanem már előtte, miután visszatértek a templomból, mert ebéd közben is játszottak, mégpedig egészen halkan, az úgynevezett asztali darabokat. Így az emberek evés közben meghallgathatták a köszöntőket, vagy egy kicsit beszélgethettek, mert a halk zene nem zavarta őket.
 |
| Mirkné, született Nick Terézia |
 |
| Mendi József és Peller Mária, 1938 |
Már miközben a süteményt felszolgálták, a menyasszony valami kellemetlen matatást érzett a lábainál. Tudta, hogy viccről van szó, ezért bekukkantott az asztalterítő alá. Egy 10 év körüli fiú bebújt az asztal alá, hogy ellopja a menyasszony egyik cipőjét.
Ez azonban nem volt könnyű, mert a menyasszony általában olyan cipőt viselt, amit 5-6 patent kinyitásával lehetett csak levenni, így aztán egy ideig eltartott, míg a fiúcskának sikerült kinyitnia a cipőt. Miután elkészült, a menyasszony keresztapjához ment és hangosan ezt mondta:
Aztán elkezdtek alkudozni a cipőről, hogy a menyasszony előre tudjon jönni az asztal mögül. A fiú annyi pénzt kért az egy cipőért, mint amennyibe az egész pár került újonnan. Percekig alkudoztak, míg aztán a keresztapa végül is megadta a pénzt, mert a vendégek már táncolni akartak. A fiúk aztán elosztották a pénzt maguk között. így a menyasszony visszakapta a cipőjét és kezdődhetett a tánc.
A keresztapa letette kalapját a menyasszony elé az asztalra és a következőket mondta:
Ezután leemelte a menyasszonyt az asztalról és elsőként ők ketten táncoltak. Ezzel minden vendég számára megnyitották a táncot. Az asztalokat kivitték a szobából, csak a padokat hagyták bent, hogy az idősebb asszonyoknak legyen hova leülniük. A fiatalabb asszonyok és a koszorúslányok oldalt álltak összekarolva és várták, hogy a legények és férfiak felkérjék őket. így mulattak körülbelül délután 5 óráig. Akkor az asszonyoknak és lányoknak haza kellett menniük, mert ismét tennivaló akadt a gazdaságban: fejni és etetni kellett.
Utána ismét más ruhában jelentek meg. A lányok egész fehérbe öltöztek, csak a cipőjük volt fekete. Az asszonyok puplinruhát vettek fel és fejükre lenvászonkendőt kötöttek. Mire visszatértek, az asztal már meg volt terítve a vacsorához. Este töltött káposztát ettek frissen készített májas és véres hurkával.
A vacsora után újra helyet csináltak a tánchoz, ami egészen éjfélig tartott. 10 órakor a kisebb gyerekeknek ágyba kellett bújniuk, hogy másnapig ki tudják aludni magukat. A zeneszámok között az emberek sokat énekeltek, aminek a zenészek persze nagyon örültek, mert olyankor pihenhettek egy kicsit.
Éjfél előtt a menyasszony ismét felvette a menyasszonyi ruhát, és az emberek készülődtek a koszorú levételére és a menyasszonytáncra. Miután a keresztanya levette a menyasszony fejéről a koszorút és fejkendőt kötött rá, előlépett és néhány lépést táncolt az ifjú asszonnyal. Aztán a férfiakhoz fordult:
 |
| Mirk József és Nick Terézia |
Minden férfi, még a legkisebb fiú is táncolt egyet a menyasszonnyal, mégpedig a következő sorrend szerint: először a két keresztapa, aztán a bérmaapák, a nagyszülők, a rokonok, először az idősebbek, aztán a fiatalabbak. Utolsóként az örömapa táncolt a lányával. Mikor ő vitte táncba a menyasszonyt, akkor a keresztanya a versike végén azt mondta: „... ne hozza nekem vissza!"
A tánc után az apa a vőlegényhez vezette a lányát és néhány szóval veje oltalmába ajánlotta őt. A zenekar még egyszer eljátszotta a menyasszonytánc dallamát, de az ifjú pár már nem táncolt, igyekeztek minden feltűnés nélkül kimenni a házból.
 |
| Miereisz György és Manhertz Mária |
Közben a menyasszony ismét átöltözött a tánchoz. A menyasszonyi ruhájukat az asszonyok halálukig megőrizték, mert abban temették el őket.
Éjfél után újra ettek a vendégek, mégpedig csirkepaprikást és kuglófot, hogy friss erővel tudjanak tovább táncolni.
Az éjféli étkezés alatt azonban nem játszott a zenekar, mert egy zenész kalappal körbejárt a szobában és ezt mondta:
A kalap igen hamar megtelt, mert az emberek szerettek volna tovább táncolni. Utána jött a szakácsnő tányérral a kezében:
Attól függően, hogy mennyire ízlett a vendégeknek az étel, pénzt dobáltak a tányérba. Most már valóban mindenki tovább akart táncolni.
Reggel amikor felkelt a nap, a vendégek elkísérték a menyasszonyt és a vőlegényt az új lakásukba. Útközben szorgalmasan játszott a zenekar. Elöl mentek a fiatalok, utána az ifjú házaspár, majd az idősebb emberek, és a menetet a zenekar zárta.
1910-ig a menyasszonyi szoknyát (Praadk-hitl) egyszínű sötét szövetből varrták. Ehhez a szoknyához színben hozzá illő selyem kabátkát viseltek. Később a kabátkát, a blúzt és a szoknyát ugyanabból az anyagból készítették: selyemből, brokátból vagy bársonyból. A blúz és szoknya színe legtöbbször zöld, sötétkék, lila, szürke, bordó vagy barna volt. A menyasszonyi ruhák vagy simák voltak, vagy az anyag önmagában volt virágmintás, amit ugyanannak az alapszínnek sötétebb vagy világosabb árnyalata adott meg. A menyasszony fehér kötényt viselt, amit vászonból vagy puplinból készítettek, kikeményítettek és hosszában hajtogattak, alul és oldalt pedig csipkét varrtak rá.
A század elején a menyasszonyok úgynevezett harisnyát hordtak, később pedig fehér selyemharisnyát. Eleinte regattacipőjük, később pedig pántos cipőjük volt.
1930-tól a menyasszonyi kötényt organtin-ból (merevített, ritka szövésű pamutszövet) készítették. A kötény alsó szélét minta, legtöbbször virágminta díszítette, ami hegyesen vagy lekerekítetten végződött. Egy menyasszonyi kötényhez 2-3 méter anyagra volt szükség. A 20-as évekig a menyasszony haját több copfba fonták és a copfocskákat apró hajtűkkel feltűzték a fejére. Ezt a hajviseletet sálkontynak nevezték. Azután már csak két copfból készítették a kontyot. A menyasszonyi viselethez tartozott még a mirtuszkoszorú, amire hátul fehér masnit és két szalagot varrtak. A szalagok a nyaktól a derékig értek, és selyemből vagy taftból voltak.
Az esketésre a vőlegény a fehér ingét és a sötét öltönyét vette fel. Általában úgy volt, hogy a szülők az esküvőre új öltönyt varrattak, amit aztán a vőlegény később ünnepnapokon is mindig hordhatott. Az öltöny legtöbbször meleg posztóból készült, mivel az esküvőket novemberben vagy februárban tartották. Az öltönyhöz a vőlegény ünneplő csizmát és fekete kalapot viselt. A zakót rozmaringgal díszítették.
Az esküvői szokások közül néhány még ma is él, de sok új is akad köztük. Például manapság a fiatalok gyűrűvel jegyzik el egymást. Az esküvőt legtöbbször kocsmában, étteremben vagy a kultúrházban ünneplik meg.
Az anyakönyvi hivatalba a fiatalok csak két tanú kíséretében mennek el. A menyasszony hófehér ruhában vagy kosztümben jelenik meg. A vőlegénytől gyönyörűszép virágcsokrot kap.
A koszorúslányok már nem vesznek fel koszorút. A menyasszonyt egy legény, a vőlegényt pedig egy koszorúslány (vagy pedig mindkettőjüket a keresztapa) vezeti az oltárig. A templomban szól az orgona és énekelnek is.
A II. világháború óta az esketés magyar nyelven folyik.
Az esküvői ételek közül eltűnt a tejleves és a kuglóf, amit éjfélkor ettek a csirkepaprikáshoz.
A lányok az esküvő alatt csak egyszer öltöznek át. A vendégeknek délben és este már nem kell hazamenniük etetni, mert a faluban alig tartanak állatokat.
A menyasszony már csak a menyasszonytánc után öltözik át.
A mai fiatalok igyekeznek a régi hagyományokat és szokásokat újra feleleveníteni. Nagyon szép dolog, ha egy szokást több generáción keresztül is ápolnak és életben tartanak.
Az esküvő alatt még a következő mondó-kákat is mondták:
Hidas-Herbst György cikket írt egyszer egy vörösvári esküvőről, amelynek a végéhez még hozzáfűzte:
„A legidősebb vendég 89, a legfiatalabb pedig két és fél éves volt. Három vendég érkezett külföldről. 83 tortát, 35 fatörzset, 70 mákos és diós beiglit, 25 féle süteményt, 25 ruháskosárra valót sütöttek. 200 kg disznóhúst és 80 tyúkot pusztítottak el, 300 liter bort és 500 liter sört ittak meg.
Manapság csak az egészen kicsi (20-30 vendég) esküvőket tartják háznál.
1930-ban halottasházat, ül. hullakamrát építettek a temetőben. Az építőmester Schön Mátyás volt. Addig a halottakat mindig a háznál ravatalozták fel. 1945-ig ez így is maradt. Ha egy családból súlyos beteget jelentettek a plébánián, akkor a szentmisén imádkoztak érte. Ha halálán volt, akkor a rokonok összegyűltek a betegszobában és imádkoztak, amíg megérkezett a pap egy ministránssal, hogy feladja a betegnek szentségét. A szobában az asztalon két égő gyertyának és szenteltvíznek kellett lennie.
Miközben a pap meggyóntatta a beteget, a rokonok és a szomszédok a szomszédos szobában imádkoztak a haldoklóért. A gyóntatás után visszajöhettek, hogy az áldozásnál és az utolsó kenetnél jelen legyenek. Miután beállt a halál, kinyitották az ablakot, hogy a távozó lélek kimehessen rajta. Ugyanakkor megállították az órát és a tükrökre fekete leplet akasztottak. A rokonok közül valaki elsietett a plébániahivatalba és a községházára, hogy bejelentse a halálesetet. Ekkor meghúzták a lélekharangot, kivéve, ha egy csecsemő halt meg. Ha a harang megszakítás nélkül szólt, akkor egy gyermek halt meg, ha közben egy rövid szünetet tartottak, akkor az emberek tudták, hogy nő volt a halott, ha pedig két szünetet iktattak be, akkor férfi.
A haláleset után a temetkezési egyesület a gyász jeléül kitűzte a fekete zászlót. A temetkezési egyesület gondoskodott a halott felra-vatalozásáról a házban. Manapság a halottat a temető ravatalozójába viszik. A temetést is a temetkezési egyesület rendezte. A gyászmiséről a háziak gondoskodtak. Mintegy 40-50 éve tartják meg közvetlenül a temetés után. Régebben a gyászmisét mindig csak hétköznapon mondták.
A háznál a halott két napig feküdt felravatalozva. A hozzátartozók és rokonok e két napon a ravatal mellett voltak és a rózsafüzért imádkoztak, éjfélig mindig az asszonyok, éjfél után pedig a férfiak.
Ezt a szokást virrasztásnak nevezték. így adták meg a halottnak a végtisztességet.
 |
| A koszorúkat a lányok és az asszonyok viszik |
 |
| Az idősebb gyerekek koporsóját vállon vitték ki a temetőbe |
 |
| Tagscherer bácsi a halottaskocsival 1941-ben |
A harmadik napon ment a gyászmenet a temetőbe, amit a hozzátartozók, rokonok, ismerősök és szomszédok kísértek. A halottaskocsi mellett, amely elé két ló volt befogva, balról és jobbról a halott rokonságából kiválasztott 3-3 férfi vitt egy-egy viharlámpát.
A gyászmenetet legtöbbször a zenekar is kísérte és útközben gyászindulókat játszott.
A sír beszentelésekor a templomi kórus énekelt és búcsúzóul a zenekar is játszott.
A ravatalozás a temető ravatalozójában éppúgy történt, mint otthon a háznál. A koporsó két oldalán állnak a viharlámpát tartó férfiak. A pap az egyházközség nevében elbúcsúztatja a halottat. A templomi kórus is búcsúztatja a halottat. A kisgyermekek koporsóját 1945-ig lányok vitték. A pólyás gyerekeket fejen vitték, a többieket vállon.
Ha egy édesanya halt meg, akkor a kórus a következőt énekelte a halott beszentelésekor:
 |
| A ravatalozó, melyet Schön Mátyás épített 1930-ban |
(Ha a halott életében sokat szenvedett, a „szükség" szó helyett a „fájdalom" szót használják.)
A kórus mást énekelt a sírnál, ha férfi, ha nő vagy ha gyermek volt a halott, vagy ha az elhunyt halála előtt sokat szenvedett. Ezek az énekek mind azt hangsúlyozták, hogy a földi élet végével még nincs mindennek vége, mert utána következik az örök boldogság. A hit így próbálta meg enyhíteni a gyászolók fájdalmát.
Ha az elhunyt tagja volt a temetkezési egyesületnek, akkor a családja pénzbeli támogatást kapott az egyesülettől. Ha nem, akkor az asztalos gondoskodott mindenről.
A templomi kórusnak van egy énekgyűjteménye, és ebből énekelnek a temetéseken már a 20-as évektől kezdve. Ha gyermek halt meg, akkor az ő nevében búcsúzik az ének a szülőktől, testvérektől és pajtásoktól. Ha fiatal halt meg, akkor az ő nevében mond búcsút az ifjúságnak.
Ha idős ember az elhunyt, akkor az Isten akaratában megnyugodva, felkészülten köszön el a hátramaradottaktól.
A temetési énekeket Gágerné, született Braun Mária énekelte kazettára.
 |
| Pillantás a temetőből az Ór-hegyre |
A német temetőkben nagy jelentőséget tulajdonítanak a sírfeliratoknak. Nem elégszenek meg pusztán az elhunyt nevének jelzésével, hanem a túlvilágba vetett hitet is legalább egy mondatban kifejezésre akarják juttatni. Például: „Nyugodj békében!" „Az örök világosság fényeskedjék neki!" Ezért is hívják a temetőt a béke kertjének, rózsakertnek vagy gyászkertnek. A következő sírfeliratokat találtam a temetőben:
November elseje táján az egész temető virágdíszben pompázik, a pislogó gyertyafények és a sok virág gyönyörű látványt nyújt. A fénylő margaréták és őszirózsák méltóságteljesen vágyakozva tekintenek az ég felé.
A solymári út mellett levő temető működését 1923-ban beszüntették. Ettől kezdve a temetések az új temetőben zajlottak.
1923-tól kezdve exhumáltak a régi temetőben.
A legtöbb sírkövet újra felállították az új temetőben. Az összetört, névtelen sírköveket 1952-től kezdve elszállították.
1923-tól a halottakat a csobánkai út mellett levő új temetőben temették el.
 |
| A régi temető a solymári út jobb oldalán |
 |
| A régi temető a solymári út bal oldalán |
 |
| A régi temető felszámolása |
Minden német ismeri a rozmaringot és szereti a szerény, örökzöld növényt, melynek kemény, a fonákján fehér, bársonyos levelei és laza fürtökben lógó halványkék virágai vannak. Balzsamos, üdítő illata a német nép kedvenc virágává tette. A régi időkben gyógyító tulajdonságai miatt is sokat dicsérték. Ma a gyógyításban csak külsőleg használják, mint fájdalomcsillapító és görcsoldó szert.
Őshazáját nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy melegebb vidékeken található, a nép szinte észre sem veszi és nem is gondozza, úton-útfélen zöldell és nyílik. Nem tudjuk, hogy ez a szép virág a keresztes hadjáratok során került-e a régi német óhazába vagy más úton került oda, biztos azonban, hogy a telepesek hozták az óhazából az új településeikre, és hogy nagy jelentősége mélyen gyökerezik a népi hagyományokban, és hogy németjeink legnépiesebb virága lett, amely a legkisebb virágoskertben is megtalálható. Öreg és fiatal egyaránt nagy becsben tartja. Rozmaring nélkül el sem lehet képzelni az ünnepeket.
Kereszteléskor, névnapkor, esküvőkor, búcsúkor, mindig fontos szerepet játszik. Megtaláljuk a halottas szobában is, ahol egy kis ágacskát tesznek a szenteltvíztartóba, hogy azzal meghintsék a halottat.
Shakespeare a rozmaringot sírvirágnak nevezi: „Rozmaringgal szórd be a síromat, ahol békében nyugszom."
 |
| A leanderfa2 |
A németek életében a bölcsőtől a sírig fontos szerepet játszik. Ezért ugyanúgy, mint az alpesi emberek számára a havasi gyopár, a magyarok számára a tulipán, a németek számára teljes joggal a rozmaring a nemzeti virág.
Esküvőkor nemcsak a menyasszonyt és a vőlegényt díszítik rozmaring ágacskával, hanem minden vendéget, kicsiket és nagyokat. Csak ezáltal nyeri el az ünnepi ruha a szentségét, csak ez díszíti méltón az ünnep résztvevőit az esküvői menetben.
Ha a templomban a menyasszony az áldozatjárás után egy rozmaringággal díszített almát tesz a papnak az oltárra, akkor az tudja, hogy teljes jogú vendégként meg van híva az esküvői ebédre. Keresztelőkön és névnapi ünnepségeken is nagy jelentősége van a rozmaringnak.
Az előbb elmondottakból kiderül, hogy a rozmaring már őseink körében is nagy megbecsülésnek örvendett, ami a legtöbb német faluban manapság is így van, mint például Vörösváron is.
 |
| Pillantás a községre és környékére |
Régebben majdnem minden vörösvári házban volt leanderfa. A sötét udvarok mélyén, ahova a nap csak egy-két óra hosszat sütött be, ott érezte magát igazán jól. Egy puttonyba (putn) vagy préskosárba állították, amelyekben 100 évvel ezelőtt, amikor a garancsi és placskai nagyszőlők még léteztek, mustot dolgoztak fel vagy káposztát savanyítottak. Ezek a puttonyok idővel kilyukadtak, az abroncsok elrozsdásodtak, de a leanderfának jó helyet biztosítottak.
A leanderfák törpenövésűek voltak, ki gondolná, hogy mégis magas kort érnek meg. Ha a leanderhajtás jó otthonra talál, egy pohár vízbe teszik és az ablakpárkányra állítják, hamar gyökeret ereszt és jó talajban hamarosan virágzik is. Bőrszerű, keskeny örökzöld levelei és szép nagy virágai vannak.
Leanderfélék nőnek Észak-Afrikában, Arábiában, Perzsiában, Indiában, Japánban, tehát mindenhol, ahol a narancs és a citrom is megterem.
Magyarországon a rózsaszínű, sötétpiros és tötétlila virágú leanderfák voltak elterjedve, de találhatunk fehér és sárga virágú leandert is. Kellemesen illatoznak, de kábító hatásuk is van. Meleg, párás földközi-tengeri nyári éjszakákra emlékeztetnek, egy olasz szerelmi dal hangulatára. Télen a leander örökzöld leveleivel behozza a kis szobába a tavasz és a napfény visszatérésébe vetett hitet.
A leandernek gondos, szeretetteljes ápolásra van szüksége. Sokan langyos vízzel öntözik, a földjét a kávé aljával trágyázzák, leveleit rendszeresen mossák, hogy a pajzste-tű meg ne támadja. A leander leveleiből régen háziszert főztek és kiütések ellen használták, a kérgével pedig kártevőket pusztítottak.
A leander olyan házakban pompázik -mondták az őseink -, ahol az ének és a nevetés is otthon van, ahol a házi áldást nem csak a falvédőkön lehet olvasni, hanem ahol a szívekben valóban szeretet, tisztaság és szorgalom lakozik.
Ahol viszont megbékíthetetlen gyűlölet, irigység és önzés fészkelte be magát, ott a leander is elszárad.
Mivel a leandert hajtásként ültetik, minden egyes fácska egy hajtás továbbélését jelenti, amelyet esetleg egy sváb vagy bajor ősünk hozott be valamikor az óhazából, egy olyan udvarból, ahol díszes galambdúc állt. Elhozta az új hazába, mint az élet jelképét.
Bár a leander csak törpefa volt, amely ágait a nap, a hold és a Göncölszekér felé nyújtotta és a mi vörösvári mikrokozmoszunkat generációkon át az ágai között tartotta, rózsaszínű, ciklámenszínű virágait egy lágy, kellemes zene ütemére mozgatta, amit néha mi is meghallhatunk nagyon mélyen önmagunkban, de csak akkor, ha igazán odafigyelünk.3
A névnapot mindig családi és baráti körben ünneplik meg.
Egy névnapi jókívánság így hangzik:
Ház felirata:
Nincs olyan nép, nincs olyan nemzet, nincs olyan társadalmi osztály széles e világon, amely azzal dicsekedhetne, hogy mentes minden előítélettől. így aztán a babona nem csupán a tanulatlan népréteg körében játszik jelentős szerepet. Vannak okos, sőt tanult férfiak és nők is, akik aggódva ügyelnek arra, hogy bizonyos szokásokat és hagyományokat meg ne sértsenek, mert azok szoros összefüggésben vannak egy bizonyos előítélettel.
Először is a péntek szerencsétlen nap. A péntek mellett még számos más szerencsétlen vagy szerencsés nap is létezik.
A számokhoz is számtalan babonás elképzelés kapcsolódik:
A páratlan számok közül a gonosz hetest végzetesnek tartják, de még inkább az ominózus tizenhármas számot. Ha például valahol, akár a legjobb polgárházakban is, vidám társaság van együtt, Isten ments, hogy a gonosz tizenhármas szám adódjon elő. Akkor vagy gyorsan keresnek egy tizennegyedik résztvevőt vagy pedig a társaság egyik tagja eltávozik, mert az a gondolat, hogy ha valahol tizenhárom személy együtt van, akkor közülük az egyiknek hamarosan meg kell halnia, túlságosan mélyen gyökerezik.
Ha reggel az ember először a kéményseprővel találkozik, akkor az emberek nagy szerencsében reménykednek. De ha fekete macska szalad át előttük az úton, akkor az szerencsétlenséget jelent.
Ha az ember először a bal lábát teszi le az ágyról, vagy a bal lábára húzza fel először a csizmát, akkor az rossz előjel.
Ha délelőtt a bal szem viszket, akkor az örömöt jelent, de ha délután, akkor bánatot. Ha az ember bal tenyere viszket, akkor pénzt kap, de ha a jobb, akkor pénzt fog kiadni. Ha a teheneknek néha piros a tejük vagy hamar elapad, akkor a háziasszony azt mondja, hogy gonosz emberek megbabonázták a tehenet.
A budai hegyvidék falvaiban az embereket a saját soraikból kikerülő orvosok és gyógyításhoz értők kezelték. Az emberekhez bizonyos okokból közelebb álltak az olyan falubeliek, akiktől segítségre lehetett számítani, mint a falutól idegen orvos. Jól ismerték őket, a hozzájuk vezető út könnyebb volt, megbíztak benne, ezenkívül a kezelés is csak kevésbé vagy semmibe sem került. A szegényebb rétegekből származó emberek különben is csak akkor fordultak orvoshoz, ha feltétlenül szükséges volt. Számukra a népi gyógyítók álltak az első helyen. Általában a gazdagabbak mentek először az orvoshoz. Ha az ő tudománya csődöt mondott, akkor még mindig fáradozhattak a községi gyógyítók.
A népgyógyászat képviselői ezen a vidéken is a népi orvosok, a ráolvasok, a fűisme-rők, kenőcskészítők, a bábaasszonyok és a felcserek voltak.
Gyógyfüvet gyűjtők5
Huy József (ta Huy Schneeda), borbély, gyógyfüveket gyűjtött, de csak a falu számára háziszerként.
Ti Paust Sepü Miadi Paasl, Szauer Máriának hívták, gyógyfüvek főleg Budapesten árulta, a 30-as években halt meg.
Ha egy gyereknek valami a szemébe esett és nem tudták mindjárt kiszedni, az anya varázsigével segített. Miközben a varázsigét mondta, a szemhéjat felemelve tartotta.
A május elsejére virradó éjszakát a falu legényei természetesen májusfaállításra használták, de más vidám csínyeket is elkövettek. Néhány szép fát vágtak ki az erdőben és felállították a papnál, a bírónál és a törzskocsmájuknál. Ezért a megerőltető munkáért a kocsmáros étellel és itallal bőven megjutalmazta őket.
Különösen büszkék lehettek azok a lányok, akiknek a háza előtt május elsején reggel színes szalagokkal díszített májusfa állt.
Közkedvelt csíny volt az is, hogy a házak kapuját kiemelték és valahol eldugták (fákra vitték fel vagy a szomszéd kertjében dugták el). így aztán a házigazda másnap reggel saját tulajdonának keresésére indulhatott.
Kalászokból és szalmából aratási koszorút vagy keresztet fontak, az aratás befejezése után, amit a lányok vittek a körmenetben. A legények fúvós zenére lovagoltak a menet előtt. Az aratási koszorú után mentek a lányok sarlóval, a fiúk gereblyével, kaszával és kaszaüllővel. Utána újra lányok következtek (a századfordulón már magyar népviseletben), akik az új termésből sütött kenyeret és különböző gyümölcsöket vittek. A körmenet általában egy kocsmában végződött, ahol táncolni lehetett.
„Péter és Pál megrohasztja a gabona gyökerét" - mondja egy régi közmondás.
Ez a nap a paraszt számára egészen különlegesjelentőséggel bír. Új reményt és új bátorságot hoz. Ezen a napon fejeződnek be az aratási előkészületek. A kasza és a sarló már ki van kalapálva, elővették a kaszaüllőt a kasza és a sarló élesítéséhez, kimosták a hordót az ivóvíz számára, és néhány száz szalmából összecsavart kévekötő várja, hogy felhasználják.
„Szent Kilián (július 8.) fogadja fel az aratókat."
Az arató kaszája belevág a ringó búzamezőkbe és a paraszt lábához fekteti szorgalmának gyümölcsét. Az arató után gondosan összekötözik a kévéket, keresztekbe rakják úgy, hogy a kalászok befelé legyenek, nehogy az eső és a vihar tönkretegyék őket.
A munka már napkelte előtt kezdődik. A parasztházban öreg és fiatal talpon van, a lovakat már ellátták és minden a kocsin van már, ami az aratáshoz szükséges. Az úr felszáll, a lovak megindulnak és jó iramban tartanak a falu utcáin a búzamező felé.
A földön aztán megkezdődik a munka, és reggelig tart. Az úr keresztet rajzol a kenyérre és megszegi. A reggeli után rövid pihenőt tartanak, majd ebédig folytatódik a munka. Akkor egy órát pihennek és utána dolgoznak tovább. Este a kévéket keresztekbe rakják. Nagy fagereblyével összegereblyézik a földön szétszóródott szalmaszálakat és a kereszt alá húzzák be.
Így megy ez napról napra, amíg be nem fejeződik az aratás. Utána a kévéket hosszú kocsikon beviszik a parasztudvarba, ahol boglyába rendezik.
Á kévéket egymás mellé fektetik és a lovakat járatják rajtuk. A végén a búzaszemek a polyva között fekszenek a földön, amit falapáttal távolítanak el. A búzaszemeket feldobálják a levegőbe, hogy a pelyva elváljon a magtól.
Így folyt le a gabona aratása ősapáink korában nagy gonddal és fáradsággal. A XIX. században ez a munka sokkal gyorsabban és kevesebb fáradsággal járt. A szántáshoz gőz-, illetve később motoros ekéket használtak, a gabona elvetését vetőgépekkel végezték, az aratást kombájnnal, amely a kévéket is összekötözte, a cséplést pedig cséplőgépekkel.
 |
| Működésben a cséplőgép (1944) |
 |
| A cséplőgéppel könnyebb |
 |
| Így hamarabb elkészül a boglya (1944) |
„Minden évben május utolsó vasárnapján fájdalmas vágyakozás vezet hős fiaink emlékműveihez és emléktábláihoz, akik életüket a hazáért áldozták. A nép legszentebb becsületbeli kötelessége, hogy őrizze és ébren tartsa legjobb fiai emlékét. Egy évben legalább egyszer zarándokoljunk el az emlékművekhez, hogy érezzük azok csendes ünnepélyességét. A számtalan sírhantra emlékeztetnek, amelyek a világon elszórva emelkednek. Május utolsó vasárnapja az a nap, amelyen gondolataink a haza határain túl járnak, azoknál a nyughelyeknél, ahol halottainak földi maradványai nyugodnak. De ez az a nap is, amikor könnytől nedves szemekkel elhelyezzük koszorúinkat feledhetetlen halottaink emlékművein.
Ha a barátok elbúcsúznak egymástól, akkor azt mondják, hogy „a viszontlátásra"!
Ezek a szép és vigasztaló szavak járják át a lelkünket, amikor ma kedves halottaink emlékművei előtt állunk. Az élet sorsa gyakran elszakítja a gyerekeket a szülőktől, a fiútestvéreket a lánytestvérektől, a házastársakat és a barátokat egymástól. De bármilyen hosszú az utazás és a távollét, mégis azt mondjuk egymásnak, hogy „a viszontlátásra!" A viszontlátás az a vigasz, amely az elválás fájdalmát enyhíti. Kedves elhunyt apáink, bátyáink és gyermekeink, nyugodjatok békében!"1
A község elöljárósága már az I. világháború után elhatározta egy hősi emlékmű felállítását. Ez a szándék azonban csak a 20-as években valósult meg.
 |
| Március 15-e, nemzeti ünnep. A szónok: Mihók Béla. Jelen vannak: a községi elöljáróság, a Levente Egyesület a zászlóval és a cserkészek a koszorúval |
 |
| A Hősök napja 1930-ban |
 |
| A Hősök emlékműve már új helyén, az óvoda előtt áll |
 |
| Ezt a lapot a háborúban elesett Schreck Mihály írta 1916. II. 7-én a húgának |
 |
| Braun János „matróz" a Sváb utcából (ma Iskola utca) |
Az I. világháborúban 100 vörösvári és 14 bosnyák katona esett el. A Hősök emlékműve eleinte 3-4 méternyire állt a főúttól. 1930 után a Hősök terén, az óvoda előtt állították fel. Még ma is ott áll.
Augusztus 15-én, Mária mennybemenetelekor ünnepli Vörösvár a búcsút (khiritog). Mária, Jézus anyja a vörösvári templom védőszentje. Ezért ünnepli községünk minden évben ezen a napon a búcsút.
Már hetekkel előtte megkezdődtek az előkészületek. Festettek, meszeltek, takarítottak. Régebben ilyenkor az egész udvart újra felszórták sóderrel, de az újabb időkben már csak a ház előtti részt.
Búcsúra meghívták a szomszéd falvakból a rokonokat és az ismerősöket, sőt sokszor a munkahely vezetőjét is.
Búcsú előtt főleg a háziasszonyok voltak nagyon elfoglalva. Számtalan kacsa, liba és tyúk került a fazékba, hogy kielégítse a vendégek étvágyát. Néha még malacot is öltek. Most sem hiányozhatott az asztalról a hagyományos diós és mákos beigli, a torták, sütemények, de az aprósütemények sem.
 |
| A cserkészek megkoszorúzzák a Hősök emlékművét 1938. november 1-jén |
 |
| A vásár még ma is a régi futballpályán van (1989) |
A búcsú ezen a vasárnapon a 10 órai nagymisével kezdődött. Mindig ez az istentisztelet volt a búcsú fénypontja.
A régi futballpályán elárusítóbódékat állítottak fel, körhinták, hinták és egyéb szórakozási lehetőségek vártak a gyerekekre. A kisebb gyerekek már az ebéd előtt elmentek a sportpályára és megcsodálták az újdonságokat: a lányok a szép babákat, a fiúk pedig a puskákat és kardokat.
Az ebéd után a házigazda megmutatta vendégeinek az udvart, a lovakat, a teheneket és a disznókat.
Délután a család tagjai kimentek a vendégekkel együtt a búcsúba szórakozni. A nagy gyerekek már egyedül mentek, a kisebbek viszont szüleik vagy nagyszüleik közelében maradtak. Édes mandulát, mogyorót, törökmézet és játékokat vettek nekik. A gyerekek nagyon örültek, ha mehettek a körhintával vagy a hintával.
A legények és a lányok este a vendéglőbe igyekeztek. A zenekar a kocsma előtt játszott néhány csalogató számot, aztán a fiatalság várakozásteljesen belépett a nagy táncterembe. A nyitótánc mindig keringő volt. A fiúk felkérték a lányokat, és a hangulat hamarosan a tetőpontjára hágott. Egyik polkát a másik után táncolták. Az idősebb asszonyok a háttérben ültek és figyelték az eseményeket. Pontosan megfigyelték, hogy melyik legény melyik lánnyal hányszor táncolt. Ebből aztán bizonyos következtetéseket vontak le.
Vacsora után a fiatalság visszajött a vendéglő tánctermébe. Sokat nevettek, énekeltek és természetesen táncoltak.
Eközben a gyerekek még édességeket vettek az utolsó fillérjeiken, a legények még egyet táncoltak a lányokkal... és újra kezdődtek a hétköznapok. Tovább folytatódott a mindennapi élet. A régi időkben a búcsú gyakran 2-3 napig is eltartott.
Természetesen nem hiányozhatott a falu életéből a szórakozás sem. Minden évszakban van és volt olyan ünnep és szokás, amit megtartanak.
Az év során a Három királyok az első, utána következik a farsang. A szokásos farsangi napok után jöttek az egyéb mindenféle szokások: húsvét, májusi ünnep, pünkösd, búcsú, szüret, Katalin, disznóölés, Mikulás, karácsony. Közben világos színfoltokként tündököltek az esküvők, keresztelők és más ünnepek. A legtöbb szokás az elmúlt időszakban feledésbe merült.
Örömmel üdvözöljük azt a tényt, hogy az utóbbi időben megalakult egy német énekkar, egy népviseleti egyesület, a „Gradus" egyesület, a Karitas egyesület, a cserkészcsapat és egy német kulturális egyesület. Reméljük, hogy a vörösváriak egész kulturális örökségüket új életre fogják kelteni.
És reméljük azt is, hogy a kulturális örökséggel és a nyelvvel együtt a mi népünkhöz, nemzetiségünkhöz való tartozás tudata is vissza fog térni.
A II. világháborúig még sokat énekeltek németül, különösen a kocsmákban, vagy otthon a toll- és kukoricafosztás közben, de egyéb alkalmakkor is. De egyre kevesebb német és egyre több magyar éneket énekelnek.
 |
| A Herbst Mihály-féle vendéglő nagy táncterme. A vendéglőt 1929-ben építették, az építőmester Schön Mátyás volt |
A falu fiatalságának és a férfilakosságnak az életében nagy szerepet játszott a kocsma. Itt töltötték a szabadidejüket és itt pihenték ki az egész heti nehéz munka fáradalmait. A XVII. és XVIII. században Vörösváron csak egy kocsmát találunk, a neve „Zöldfa". A „Zöldfa" vendéglő Solymár felé volt, ott ahol ma az öt bányató (Slötyi) van. Valószínűleg ez volt az uradalmi vendégfogadó és „nagy vendéglő"-nek nevezték. A XIX. században azonban több vendéglőt is nyitottak. Az új vengéglők megnyitása után, a legtöbb a XIX. században nyílt, a gazdagok már nem ültek egy asztalhoz a szegényekkel, később már nem is jártak egy kocsmába. Még később pedig már minden „osztály"-nak megvolt a saját kocsmája.
A „nagy vendéglő"-ben mozgalmas élet folyt. Előfordult, hogy valaki az egész vagyonát elvesztette a kártyán. A betelepülés korában, de a betelepülés utáni első évtizedekben is, amikor még nem voltak vendéglők, a fiatalok a községi réten szórakoztak és különféle társasjátékokkal (labdajátékok, szembekötősdi, botdobálás, késdobálás, kártyajátékok stb.) múlatták az időt.
Vörösváron még a XIX. században is a legelőn szórakoztak a legények és a lányok, ha a vendéglőkben nem volt zene.
Délelőtt a templom, délután a kocsma és a tánc - ez volt röviden a legények és a lányok vasár- és ünnepnapi programja. A régi időkben csak kevés alkalom volt a táncolásra (farsang, búcsú, Katalin). A 30-40-es években már csak adventkor, nagyböjtben és egyes nagy ünnepnapokon (karácsony, húsvét, pünkösd, Szentháromság vasárnapja, Űrnapja) kellett tartózkodni a tánctól, máskor szabadott táncolni. A tánchoz az engedélyt egykor a pap és a bíró adta meg. A tánczene engedélyezéséről a legényeknek kellett gondoskodniuk. Először a papnak adták elő a kérésüket, utána fordultak a bíróhoz. A bíró általában megkérdezte: „A papnál voltatok már?" Ugyanis mindkettőjük beleegyezésére szükség volt. Az 1880-90-es években már csak a bíró volt mérvadó.
A magyarországi németség évszázados dalokat őrzött meg, de újabbakat is, amelyeket a későbbi bevándorlási hullámok hoztak magukkal, vagy amelyeket az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében tanultak. A tőlünk nyugatra fekvő német nyelvterületekkel ugyanis sosem szakadt meg a kapcsolat. Erről a történelem is gondoskodott. így aztán az egészen régi dalok után egyre újabb és újabb dalok kerültek Magyarországra, amelyek eredete a XVII-XIX. századra tehető.
A régi időkben a budai hegyvidéken az éneklésnek különleges varázsa volt. Nyári estéken, különösen szombaton és vasárnap, a legények, néha lányok is voltak köztük, kint ültek a padokon a házak előtt és énekeltek. Egy idő után felálltak, énekelve vonultak a falu utcáin, majd ismét egy másik padra leültek. így ment ez gyakran késő estig. De ha túl hangosak voltak vagy botrányt csináltak, akkor az éjjeliőr vagy a falu bírója szigorúan megrótta őket. Ellenszegülés akkoriban szóba se jöhetett.
Általában addig hagyták őket énekelni amíg akartak, mert az öregek is szívesen hallgatták a fiatalok éneklését.
Az adventi és a böjti időszakban nem szabadott énekelni. Csendháborítás miatt tilos volt az utcákon éjszaka énekelni.
| Es ritten einmal drei Ritter aus / Három lovag kilovagolt |
 |
A ballada egy tragikusan végződő történetet mesél el. Három lovag lovagol az erdőben és aranyműveseknek adják ki magukat. Egy vendégfogadóhoz érnek, amelynek ablakán kinéz a fogadósné. Bort, sört kérnek tőle és a lányát. Az első magának követeli a lányt, mert gyűrűt készített neki. A második is magának követeli őt, mert egy csillagot kovácsolt neki. A harmadik azt mondja, hogy „a lány az enyém, osszuk el őt a kardunkkal!"
| Es ging einmal / Kiment egyszer |
 |
Egy szerelmespár az erdőbe ment, és a hűtlen fiú el akarta csábítani a lányt. Miután megtette, a leány sírni kezdett, mire a fiú szíven szúrta őt. A leány Jézushoz fohászkodott, de nem segített már semmi, mert sírba kellett kerülnie, mielőtt a szégyen kiderülne. Miután meghalt, a fiú el akarta temetni, de nem volt hozzá ereje. Jézushoz fohászkodott és ráfeküdt a holttestre, úgy szólt a leány szívéhez. Három év múltán talált rájuk valaki, de testük még ép volt és tiszta. Fiúk és lányok, tanuljatok belőle! Mindkettőjüknek istenfélelemből kellett ily korán meghalniuk. Mindketten kegyelmet nyertek Istentől
A balladát Nickné, szül. Herbst Rozália énekelte magnóra Vörösváron. A felvételt Hidas/Herbst György készítette 1954-ben.
| Die Abschiedsstunde / A búcsúóra |
 |
Ütött a búcsú órája, de bátran bevallom, eljött az idő. Isten veletek, kedves szüleim, nehezetekre esik a búcsúzás, de el kell mennem a katonasághoz. Isten veletek, kedves testvéreim, legyetek boldogok, míg újra találkozunk.
Az ének a XVII. századból származik. Nickné, szül. Herbst Rozália énekelte magnóra 1954-ben, amikor 53 éves volt. A felvételt Hidas/Herbst György készítette.
| Mädchen, warum bist so traurig? / Kislány, miért vagy olyan szomorú? |
 |
Kislány, miért vagy olyan szomorú? Holnap elmegy a kedvesem, el kell tőle búcsúznom. A madarak énekelnek, fű és levél elhervad, de a mi szerelmünk nem. A szőke haj és kék szem megbabonázott, az első szerelem a legszebb. A második szerelem forró, de boldog az a legény, aki nem ismeri a szerelmet.
A további versszakok a német nyelvű könyvben találhatók.
| Schlof Kindal, schloß.. / Aludj gyermekem, aludj... |
 |
Aludj gyermekem, aludj, az anyád a sírban fekszik, az apád külföldön van. Aludj gyermekem, aludj, az úton jön az ördög, megharapja a lányokat. Aludj gyermekem, aludj, a kertben vannak a fehér és fekete bárányok, megharapják a lányokat.
Az altatót Guthné, szül. Herbst Terézia énekelte magnóra, a felvételt Hidas/Herbst György készítette.
A további versszakok a német nyelvű könyvben találhatók.
| Herr Hauptmann / Százados úr |
 |
„Százados úr, arra kérem, adjon szabadságot a kedvesemnek, engedje el őt a katonaságtól." „Rendben, ha kitalálod a következőket: Melyik királynak nincs országa, melyik vízben nincs homok, melyik vízben nincs hal, melyik házban nincs asztal, mi édesebb a kenyérnél, mi keserűbb a halálnál, mi gyorsabb a szélnél, melyik anyának nem lesz gyereke?" - „Az ökörszemnek (németül: Zaunkönig - a kerítés királya) nincs országa, a szem vizében nincs homok, a vízben, ami a konyhában áll, nincs hal, a csiga házában nincsen asztal, a gyerekek álma édesebb a kenyérnél, az öregasszonyok keserűbbek a halálnál, a gondolatok gyorsabbak a szélnél, a bezárt anyának nem lesz gyereke." „Kislány, mivel ezeket kitaláltad, elengedem a kedvesedet a katonaságtól." A további versszakok a német nyelvű könyvben találhatók.
Magnóra énekelte Nickné, szül. Herbst Rozália. A felvételt készítette Hidas/Herbst György.
| In da Lahmkruam sted a Pam / Az agyaggödörben áll egy fa |
 |
Az agyaggödörben áll egy fa, ez a munkanélküli fa. Akinek otthon nincs dolga az elmegy a fához az agyaggödörbe. Az agyaggödörben áll egy ház, ez a Halbauerék kocsmája. Akinek otthon nincs dolga, az elmegy a Halbauerék kocsmájába.
Magnóra énekelte Wippelhauser Ferdinánd. A felvételt készítette Hidas/Herbst György.
| Aufdiesa Hochzeit... / Ezen az esküvőn |
 |
Ezen az esküvőn sok kalács van, az esküvő után jönnek a pofonok. Csak te és én, mi ketten egyedül vagyunk jóbarátok, csak te és én ezen a világon.
Magnóra énekelte Blind András Pilisvörösváron. A felvételt készítette Hidas/Herbst György.
Ez a két vörösvári népdal a „Schönster Schatz" című népdalgyűjteményben jelent meg. Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.
| Turista Dal |
 |
 |
Dr. Sumáry Sándor vörösvári ügyvéd és népszínműíró volt. Szendi órásnál lakott a csendőrlaktanyával szemben. 1944-ben bombatámadás alkalmával Budapesten meghalt.
A „Turista dal" keringője az egyik operettjéből való. Közölve: Zenei antológia 1937-es számából.
 |
A Mesélnék magának édes az „Intercontinental Stúdió" által levezetett nemzetközi és magyar népterületi zenei pályázat III. díjjal kitüntetett műdala. Szövegét írta: Hajdú János pilisvörösvári lakos, birtokügynök. A dal angol keringő. Zenéjét szerezte: Kékesi (Banadits) János (vörösvári kántor).
Közölve: Zenei antológia 1937-es számából.
Kékesi (Banadits) János 1940-ig a bányatelepi kápolna kántora volt. A bánya megszűnése (1940) után Kecskeméten zenetanár volt. Gyermekkorában puskatöltényt dobott a kályhába és utánanézett. A töltény felrobbant, s ennek következtében megvakult, sőt néhány ujját is elvesztette.
Rosner Antal 1899-től a Tanácsköztársaságig volt a község kántora. A tanácsköztársaság idején politikai tevékenységet folytatott s emiatt elvesztette kántori állását. Helyette Kozek János zenészt bízta meg kántori feladatok végzésére az Egyházközség. Kozek János ugyan nem volt vizsgázott zenész, sem kántor, ennek ellenére sikeresen eleget tett a kántori feladatnak. Működéséhez sok segítséget kapott a Mauterer-zenekartól és személy szerint Mauterer János karmestertől.
 |
| Rosner Antal kántortanító 1899-től 1919-ig |
Kozek János 1926-ig volt kántor. Ekkor felmondólevelet kapott a Székesfehérvári Püspöki Hivataltól, tekintettel arra, hogy mindaddig nem tett kántori vizsgát. Ekkor megbocsátva a tanácsköztársaság ideje alatti tevékenységét - visszavették Rosner Antal volt kántort.
Tekintettel arra, hogy Rosner Antal súlyos beteg lett, majd meghalt, 1929 tavaszán Vass Mártont nevezték ki vörösvári kántornak.
Vass Márton, aki Budapesten végezte iskoláit. 1901. XE 11-én született. 1929. IV. 9-én nősült meg. Felesége Grósz Ilona óbudai származású. Ilona-Mária lányuk 1930-ban, Ágoston-Tibor fiuk 1937-ben született.
Vass Márton első tevékenysége volt a nép ajkán élő és énekelt egyházi énekek lekottázása. Ezután a fegyelmezett éneklésre fordított figyelmet. Az ő tevékenysége nyomán messze idegenből is csodálni jöttek a vörösvári templomi énekek fegyelmezettségét és tisztaságát. Soha nem engedte elnyújtani az éneklést és gondot fordított arra is, hogy valamennyien énekeljenek.
Megszervezte az egyházi énekkart, és munkájának hamarosan látható eredményei is voltak.
„Május 21-én - Aldozócsütörtök ünnepén -immár ötödször jöttek össze egyházközségeink énekkarai a Mórott megtartott énekversenyre. Örömmel töltötte el lelkemet egyházmegyénk egyházi énekkultúrájának az a nagymértékű fejlődése, amelyről ezen ötödik egyházmegyei énekverseny tett tanúbizonyságot.
A versenyen részt vett 5 vegyeskar 207 taggal, 9 férfikar 272 taggal és 11 gyermekkar 497 taggal, összesen tehát 25 énekkar 976 énekessel.
Minden énekkar nemcsak legnagyobb tudásával, hanem az egyházi énekkel Istent dicsérő lelkének teljes áhításával szerepelt a versenyen. Valóban lélekemelő ünnepe volt Istent dicsérő éneknek a móri éneknap. Éppen azért nehéz munkája volt a bírálóbizottság tagjainak, a nagyszerűen szereplő énekkarok közül kiválasztani a legjobbakat.
A verseny alkalmával 19 értékes díj került kiosztásra. Az első díjat a pilisvörösvári vegyeskar nyerte el, a második díj nyertese a budafoki Cecília énekkar lett, a harmadik díjat pedig a székesfehérvár-vízívárosi egyházközség vegyeskara nyerte."
„Egyházzenei hét 1941. május 4-8-ig Budapesten a Zeneművészeti Főiskola nagytermében.
Arra el voltunk készülve, hogy a győriek és a gyöngyösiek gyönyörű produkciót fognak nyújtani. Arra is biztosan számítottunk, hogy az egyházi kórusok nemcsak, hogy megállják a helyüket, hanem meg fogják lepni azokat, akik ezeket a templomi kórusokat még nem hallották. De túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a pilisvörösváriak nemcsak minket, az Egyházzenei hét ügyéért lel-kesedőket, hanem a távolállókat is, akik véletlenül vetődtek a főpróbára és az előadásra, a legnagyobb mértékben meglepték. Egyszerű német asszonyok, férfiak és lányok falusi öltözetben álltak elénk és Gasparini:
Adoremus te Christi és Viadana: Örvendező zsoltárát olyan tökéletes előadásban énekelték, aminél jobbat a legnagyobb kórusoktól sem kívánhatunk.
Mintha a klasszikus polifónia magasiskolájátjárta volna végig minden énekes. Szinte fél az ember dicsérni őket, mert az elfogultság látszatát keltheti, de a főpróbán jelen levő zeneakadémiai operaszakos hallgatók csodálkozása és lelkes ovációja minden kritikai méltatásnál meggyőzőbben mutatta a Pilisvörösvári Énekkar szereplésének rendkívüliségét. Vezetőjüket, Vass Mártont legnagyobb dicséret és elismerés illeti."1
A későbbiek folyamán is többször hangzik el méltatás a pilisvörösvári templomi kórusról, így egy bérmaútról készült beszámolóban is elhangzott: „Messze kimagaslóan Pilisvörösváré az első hely." (1948).
Vass Márton a bányászok felkérésére elvállalta és megszervezte, majd a Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. megszűnéséig (1940) vezette a bányászdalárdát. A dalárda teljes címe: „Budapestvidéki Kőszénbánya Sportklub Dalárdája." (BKSC)
Vass Márton közszeretetnek örvendett a bányászok körében. Szerették, tisztelték, sőt még a szigorát is elfogadták, mert érezték és akceptálták a belőle áradó karmesteri tudást.
Emlékezetes volt a bányászdalárda életében 1938 nyara. A Felvidék egy részének visszatérte tiszteletére 1938. VI. 24-én Kassán dalosversenyt rendeztek.
Óriási lelkesedéssel indultak útnak. Az öröm kettős volt. Részben örültek annak, hogy megtekinthették Kassa városát, annak székesegyházát, ahol Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós koporsóját láthatták, részben pedig az újabb szereplés lelkesítette őket.
A kétnapos vetélkedés után ismét bebizonyosodott, hogy a pilisvörösvári bányászdalárda Kassán az énektudásának csúcsán áll, mert elhozta a legszebb vándordíjat.
Utoljára Győrött lépett fel (1939) a bányászdalárda. Ezzel befejeződött a dalárda története, mert 1940-ben a vörösvári bánya bezárt, s így a dalárda is befejezte működését.
 |
| A bányászdalárda férfikara kb. az 1936/37-es években. Alsó sorban: Varga István bányamester, Vass Márton kántor, Szabó Gerzson főmérnök és Nagy Ferenc bányamester |
 |
| A legszebb vándordíj a bányászdalárdáé |
 |
| A bányászdalárda a kassai dalosversenyen |
 |
| 1939-ben Győrött lépett fel a dalárda |
Ha a faluban igazán ünnepeltek, akkor egy fúvószenekarnak mindig jelen kellett lennie. Ez vonatkozott a községre ugyanúgy, mint az egyházra. Sok más alkalomkor is, akár vidám, akár szomorú, szükség volt rájuk. Bizony társadalmi jelentőségük volt. Ha egy községben több zenekar is volt, általában baráti viszonyban voltak egymással. Mindegyiknek megvolt a maga területe, és mindegyik tudta azt is, hogy összetartoznak.
A zenekar élén a karmester állt, aki után a zenekart általában elnevezték. Gyakran ő maga alapította meg zenekarát, vagy valaki mástól átvett egyet. Majdnem minden zenész a faluból származott, legtöbbször már egészen fiatal koruktól kezdve zenéltek, és fokozatosan belenőttek a későbbi szerepükbe. Voltak kimondottan zenészcsaládok is. Legtöbbször a karmester is játszott a zenekarban, mégpedig szárnykürtön.
A zenészek nemritkán akaratos emberek. Ezért a karmester esetében is legtöbbször nem a szakmai tudás volt a döntő. Emberileg is közel kellett állnia a zenekar tagjaihoz, el kellett tudnia simítani a véleménykülönbségeket, sőt a viszályokat is, amelyek oly gyakran a zenekar fennálását is veszélyeztették.
A budai hegyvidéknek egy egész sor jó karmestere és zeneszerzője volt.
Kereseti lehetőségek
A fúvószenekarok sehol sem léteztek pusztán azért, hogy a tagjaiknak kiegészítő kereseti forrást biztosítsanak. A zenélés öröme tartotta össze ezeket az embereket. Zenéjükkel azonban szülőfalujuknak is nagy szolgálatot tettek.
Természetesen pénzt is lehetett keresni a zenéléssel. Miért is ne használták volna ki ezt az alkalmat? Egységes szabályozás nem volt. Általában egy bizonyos honoráriumot alkudtak ki, amit aztán egyenlően felosztottak a zenészek között, vagy pedig személyenként számítottak fel egy bizonyos összeget. A tanulóknak kisebb díjazással is be kellett érniük. A karmesterek adott esetben 50%-kal is többet kaptak, mint a többi zenész. A legnagyobb bevételt az esküvők jelentették, de nagy követelményeket is támasztottak a zenészekkel szemben. A zenekar jutalmazása a vendégek dolga volt. Ilyenkor senki sem volt kicsinyes.
Adakozó kedvű vendégek gondoskodtak arról, hogy a zenekar ne járjon rosszul. Etelt és italt a zenészek mindenhol ingyen kaptak.
Mindig voltak alkalmak, amikor egy falu zenekarai összemérhették tudásukat. Tudomásunk van egy zenei versenyről, amelyet 1913-ban rendeztek Budafokon. 1926-ban Pomázon tartottak egy hasonlót, amelyet a Faluszövetség szervezett. A budai hegyvidék több fúvószenekara is részt vett ezen a versenyen. A győztes a pilisvörösvári zenekar lett Mauterer János vezetésével.
A Mauterer családból került ki a község első karmestere. Állítólag a XIX. század közepén alapított meg Mauterer Jakab egy zenekart. A fia, akit szintén Jakabnak hívtak, lett az utódja. Ó a zenekart fiára, Jánosra hagyta, aki 1953-ig volt a zenekar vezetője. A nép körében ezt a fúvószenekart „Maura Pándá"-nak hívták, mégpedig Mauterer János édesapjának foglalkozása miatt. (Maurer = kőműves)1
Megjegyzések
A közéletben a fúvószene kétségtelenül jelentős szerepet játszott. Természetesen nem minden alkalommal felelt meg a falusi élet követelményeinek, ezért egy egyszerűbb zenekarra is szükség volt. Ha az emberek kis körben ünnepeltek vagy szórakoztak, akkor a sramlizene játszott. Gyakran egy harmonika is elegendő volt.
 |
| A híres Mauterer-zenekar |
 |
| Mauterer Jakab zenekar (1895) |
| Fent: Wohl István tenor, Blind Mátyás trombita, Strobelberger Mátyás basszus. |
| Középen: Mirk Mátyás tenor, Schreck Mihály szárnykürt, Mauterer János szárnykürt, Mauterer János b-klarinét, Mauterer Jakab karmester esz-hlarinét és Mauterer József szárnykürt. |
| Lent: Nick Márton kisdobos, Wieszt János nagydobos. 1895-ben játszottak egy esküvőn |
 |
| A Mauterer-zenekar 1904-ben |
| Az eredeti fénykép felirata: „1904-ben fényképeztek le bennünket Manhertz Mihály esküvőjén." |
| Első sor: Strobelberger Mátyás segédmunkás, Wald András bányász, Wohl István kőporbányász, Kozek János kőműves, Fáth József napszámos, Braun Mátyás tetőfedő, Brückner János kötő. |
| Második sor: Nick János kőműves, Wieszt János bányász, Schreck Mihály kőporbányász, Mauterer János földműves (karmester), Draxler József kőműves, Ziegler Mátyás kosárfonó, Nick Márton kisbirtokos. |
| Harmadik sor: Wieszt János tetőfedő, Morner József bányász |
Sramlizenekarok - itt-ott vonószenekar is - majdnem minden faluban voltak. Általában négy-öt zenész játszott együtt. Hangszereik harmonikák, hegedűk, klarinétok vagy trombiták és dobok voltak.2
A község zenei életéről az első adatot egy 1743-ból származó per irataiban találjuk. A perirat az Eszterházy család levéltárában található. Az ügyben egy farsangi bálról van szó, amikor verekedésre került sor. A verekedésnek az akkori falusi plébános vetett véget úgy, hogy a fúvókát (mundstickl) a reverendája alá dugta és hazavitte. Ez a feljegyzés arra utal, hogy a faluban már a XVIII. század kezdetén létezett egy fúvószenekar. A telepesek valószínűleg magukkal hozták őshazájukból a hangszereiket, és közösségük szórakoztatására játszottak.
Nem tudjuk pontosan, hogy ez a zenekar milyen hangszerekből állt össze, mert ma már egyetlen darab sincs meg belőlük. De ha a Németországban a XVII. században virágzó fúvóskultuszt figyelembe vesszük (ne feledjük, hogy Johann Sebastian Bach koráról van szó), könnyen megállapíthatjuk, hogy a fúvós hangszerek (trombiták és különféle kürtök) és az ütősök közül nem hiányozhattak a fafúvósok (fuvola és klarinét) sem.
Kozek János és Nick János régebben egy budapesti rendőrzenekar tagjai voltak. Morner József kisdobosként vezette a felvonulást 1916-ban, IV. Károly király megkoronázásakor. A budai hegyvidék összes zenekarából őt választották ki erre a tisztségre.
A Mauterer család első dédapja a nyugatról érkezett bevándorlók listáján nem Mau-tererként, hanem mint Torna Autterer szerepel. Az 1696-ban készük összeírásban a listán ő a negyvenegyedik betelepülő. Két fia volt, de lánya nem volt. 1/4 hűbérbirtokon gazdálkodott, két tehene, két libája és négy disznója volt.
 |
| A vörösvári Mauterer-fúvószenekar 1910-ben. Fent balról jobbra: Vágási András, Fáth József Braun Mátyás, bruckner János, Nick Márton. |
| Lent: Wieszt János nagydobos, Nick János, Wohl istván, Schreck Mihály, Mauterer János karmester, Ziegler Mátyás, draxler József, Morner József kisdobos |
 |
| A Mauterer-zenekar Fetter István vendéglője előtt 1934-ben. Középen Mauterer János karmester ül, mellette balra Neisz Ferenc főjegyző, jobbra Fetter Márton bíró, és Schreck Mihály, a karmester sógora. Mauterer János mögött Szathmáry Zoltán áll |
1747-ben a Canonica Visitatio-ban már Mauterer néven találkozunk vele. Ezt a dédapát Mauterer Lőrincnek hívták. Felesége Streit Rosina volt. 1747. január 31-én kötöttek házasságot. 1770-ben a családapát Mauterer Mártonként jegyezték be.
A hagyomány szerint a család Baden-Würt-tembergből származik. Mautererék már a XVIII. században vezető szerepet töltöttek be a község zenei életében. Ez abból derül ki, hogy Mauterer Jakab, aki 1824. július 10-én született és 1902-ben bekövetkezett haláláig utódjának a zenei vezetője, illetve tanácsadója volt, a karmesteri pálcát édesapjától örökölte.
Erre a Mauterer Jakabra a zenekar legidősebb tagja, az 1887-ben született Kozek János is emlékszik még. 1965-ben azt mesélte, hogy Mauterer Jakab temetésén ő is játszott a zenekarban.
Mauterer Jakab fiatalabb fia, János 1871. június 20-án született. Úgyszólván a zenekarral együtt nőtt fel, és már 10 éves korában egészen ügyesen hegedült. Mikor 12 éves volt, megkapta első szárnykürtjét, és ettől kezdve élete végéig kapcsolatban állt a hegedűvel és a szárny kürttel. 20 éves koráig édesapja zenekarában játszott. Zenei tehetségére bevonulása után a katonaságnál is felfigyeltek elöljárói, úgyhogy a 20 éves fiú hamarosan Budapestre került a királyi és császári gyalogos ezredbe. Szolgálati ideje alatt a zenei őrvezetőségig vitte. Szolgálati ideje egész életére meghatározta zenészi pályafutását. Budapesten szárny kürtösként játszott egy olyan kiváló és híres karmester vezetése alatt, mint Fricsay Ferenc (a világhírű Fricsay Ferenc karmester édesapja). Fricsay Ferenc szakértő vezetésével Mauterer János kiváló zenésszé fejlődött. A karmester annyira megszerette, hogy a fiatal vörösvárival játszatta el a legtöbb szólót, sőt hivatásos zenésszé is ki akarta képezni. Mauterer János azonban hazavágyódott. Otthon egy leány várt rá, akit leszerelése után hamarosan feleségül vett.
Ettől kezdve a Mauterer-ház majdnem 40 éven keresztül a falu igazi zeneiskolája volt. Mauterer János, akit akkoriban 25 évesen már mint tekintélyes zenészt neveztek ki a zenekar élére, rendszeresen gondoskodott a zenekar utánpótlásáról.
 |
| Amikor a bányászzenekarnak még nem volt egyenruhája. |
| 1. Draxler József karmester, 2. Szauer János, 3. Lieber Antal, 4. Koch János, 5. Peko Márton, 6. Lieber Márton, 7. Gemela Márton, 8. Gemela János, 9. Baska Imre |
Nem sokkal az I. világháború előtt új fúvószenekar alakult Pilisvörösváron, mégpedig a bányászzenekar. Pilisvörösvár és Pilisszentiván ugyanis szénmezőn fekszik, és a bányában nemcsak a két falu lakói, hanem máshonnan származó nem német emberek is munkát találtak. Cservenka Ferenc bányász például Csehországból érkezett, otthon katonazenész volt. Az ő kezdeményezésére alakult meg a bányászzenekar, amelynek első karmestere ő lett. 30-32 tagjával ez volt a budai hegyvidék legnagyobb fúvószenekara.
A hangszereket a bánya adta. 1923-ban csere történt a vezetésben. Cservenka helyére a vörösvári Draxler József, Mauterer egyik növendéke került. Sándorfi Zoltán és Tischer János a bányászvárosból, Tatabányáról érkezett Pilisvörösvárra, mindketten 6-8 zenésszel együtt. Cservenka után Kmell Vencel, majd Draxler József, utána pedig Sándorfi lett a karmester. Tischer János a bányászzenekart Sándorfi halála után (1936) vette át.
A bányát Pilisvörösváron 1940-ben bezárták. Ez a bányászzenekar megszűnését is jelentette.
A bányát 1940-ben csak Pilisvörösváron zárták be, Pilisszentivánon nem. Pilisszentivánon a bányászzenekart újjászervezték.
A zenekar elsó'dleges feladata az volt, hogy a bánya és a bányászélet különböző ünnepségein játsszon. De játszott a bányászzenekar a két falu községi ünnepségein is és két kisebb zenekart alkotva a kocsmában is játszottak bálokat.
A legtöbb zenész a zenélést otthon a családban tanulta vag)' az édesapjától vagy valamilyen más rokontól. A lakosság zenei neveléséhez a mindenkori kántor is hozzájárult.
 |
| A bányászzenekar egyenruhában. A karmester: Tischer János |
 |
| Az ifjúsági fúvószenekar. A karmester: Cservenka Ferenc (1915) |
 |
| Az újjászervezett püisszentiváni bányászzenekar. A karmester: Mohai Pál |
 |
| A Manterer-zenekar 1957-ben. A karmester: Nick János |
 |
| A Mauterer-fúvószenekar 1958-ban. A karmester: Nick János. Első sor: id. Manhertz András, Nick Márton, Fetter József, Manhertz Pál, Brückner János, Lömmel János, iß. Manhertz András, Nick István, Mauterer János. Második sor: Kozek János, Nick János karmester, Wenczl/Várhegyi Ferenc, Vörösvári György, Vörös vári József, Lerner Antal. Harmadik sor: Lerner László, Nick Márton |
Egy 1899-ben kelt székesfehérvári püspöki körlevélből származik a következő idézet: „A kántor köteles azon felül, hogy egy osztályt tanít, az összes kántori teendőt is ellátni, a szokásos zenés miséket a helyi zenészek és énekesek közreműködésével megtartani." Ezek a kántorok a régebbi időkben valószínűleg nagyon sokat tettek a vörösvári németek zenei nevelése terén. Ugyanilyen fontos szerepet játszott a zenészek nevelésében a katonaság, ugyanis szolgálati idejük alatt majdnem mind játszottak egy katonazenekarban. A katonazenekarok hatása a zenekar összetételében is megmutatkozik. A Mauterer-zenekar a hangszerek összetételében egy katonai zenekarra hasonlít leginkább.
Mauterer János oktatási tevékenységéről a 78 éves Kozek János és Vörösvári János, a mai (1965) karmester a következőket mesélte:
„Már 12 éves koromban, alighogy befejeztem az elemi iskolát, az akkoriban már sikeres karmesterhez kerültem" - kezdte Kozek János. „Jól tudtam énekelni" - emlékezik vissza.
Szép hangja magára vonta Mauterer János figyelmét. A fiúcska szívesen gyakorolt az édesapjától kapott hegedűn. Mauterer János szigorú tanár volt. Tanulóitól fegyelmet és szorgalmat követelt. Aki nem gyakorolt megfelelően és nem tett eleget a követelményeknek, azt megbuktatta. Az oktatást bizonyos rendszer szerint építette fel. A gyerekek először a hegedűvel ismerkedtek meg. Három évig nem nyúlhattak fúvós hangszerhez. Először a különböző skálákat gyakorolták, sorban minden moll és dúr hangnemet. A fiatal zenész technikai tudásának megfelelően később a tanár saját szerzeményű ke-ringői, polkái és lendlerei kerültek elő. Ezeket a tanulóknak gondosan be kellett gyakorolniuk. Ugyanakkor a tanuló megismerkedett a hangközökkel is. Csak amikor a tanuló már minden b előjegyzéses és keresztes skálát dúrban és mollban is kívülről le tudott játszani, valamint egy eléje tett ismeretlen darabot kottából el tudott játszani, tehát rendelkezett minden szükséges zenei ismerettel, csak akkor kapta kezébe a neki legjobban megfelelő fúvós hangszert. Ez, mint már említettük, három évi tanulás után történt.
„A szárnykürtön vagy az eufóniumon való játszás ilyen ismeretek birtokában már nem okozott különösebb gondot" - mondta Ko-zek János.
„15 évesen lettem szárnykürtös, de rövid idő múltán már majdnem minden hangszeren tudtam játszani, és mindig be tudtam ugrani, ha valaki hiányzott."
Vörösvári-Spiegelberger József édesapja a vörösvári 24 kocsma egyikének tulajdonosa volt. „Édesapám - meséli a mostani (1965) karmester - 1900-tól kezdve 50 éven át énekelt az egyházi kórusban. Élete végéig sajnálta, hogy az édesapja nem vett neki hangszert, így meg kellett elégednie azzal, hogy az énekkar nélkülözhetetlen basszistájaként minden egyházi alkalomkor és minden temetésen énekelt."
Édesanyja is jól énekelt, szép szoprán hangja volt. így a Spiegelberger családban is mindig dalos jókedv uralkodott.
 |
| Vörösvári József fúvószenekara 1972-ben |
„Különösen az édesanyám volt vidám teremtés" - meséli Vörösvári József.
A zeneszerető édesapa szívesen adott a kocsmában egy termet a zenészeknek, ahol Mauterer János és zenészei hetente egy-két alkalommal összegyűlhettek.
A kocsmáros kicsi fia szenvedélyesen szerette ezt a zenekart.
„El sem tudtak volna engem zavarni" -meséli. Különösen a karmester kitűnő szárnykürtjátéka bilincselte le a figyelmét.
Egy napon Mauterer János így szólt az édesapámhoz: „Hallod-e Mátyás, a fiadat taníttatni kellene, nagyon jó hallása van. Vegyél neki egy hegedűt, majd én kezdek vele valamit."
Így került az akkor 9 éves kisfiú a falu „zeneiskolájába" és kezdett el hegedülni.
Mikor 12 éves korában a hőn áhított szárnykürtöt először a szájába vehette, már csak néhány hónapra volt szüksége és a zenekar kész új szárnykürtöse lett.
„Azóta mindig játszom" - mondja és még hozzáteszi - „Mauterer János maga választotta ki számomra 1922-ben a megfelelő hangszert, és a fúvókát még a IL világháborúba is magammal vittem. Egy félresikerült támadás során elveszett a trombitám és azóta nem tudtam még egy olyan jó fúvókát találni. Több fúvókám is van, de egyik sem olyan jó, mint az első."
Ebben a zenekarban kezdte 57 éves karmesteri pályafutását 1896-ban Mauterer János. A fúvószenekar a templomban nem játszott, de a körmeneteken mindig részt vett. Szólókat játszott és a hívők templomi énekeit kísérte. Nagyon gyakran játszották a következő templomi énekeket: Mária, tisztaság koronája; Ó Jézusom; Uram ne hagyj el bennünket; Szomorúan kezdem az éneket.
Mint már említettük, a zenekar mindkét része fontos szerepet játszott a különböző egyházi ünnepeken. Régi szokás szerint a falusi zenészek szorosan együttműködtek a mindenkori kántorral, és ez az együttműködés igen gyümölcsöző volt az egyházi zene számára is. A kántorok küzül ki kell emelni Rosner Antal nevét. Hatékonyan segítette a zenekart a XIX. század utolsó évtizedétől, „Mauterer hatalomátvételétől" kezdve egészen haláláig.
A vonósrészleg a következő hangszerekből állt: első hegedű, második hegedű, brácsa, nagybőgő, C-fuvola, C-klarinét, piszton és basszus harsona. Ez a 8 hangszer játszotta újévkor, húsvétkor, pünkösdkor, úrnapkor, búcsúkor, Szent Istvánkor, gyertyaszentelőkor és karácsonykor a Vörösváron évszázadok óta ismert két misét.
Vass Márton, aki 1931-től volt Rosner Antal utódja, 1965-ben a következőket mesélte erről a két miséről:
„Az egyik az F-dúr mise volt, a másik pedig az Esz-dúr. A partitúrák a II. világháború alatt eltűntek, de a kántor egész pontosan emlékszik arra, hogy mindkettő a zenetörténet barokk korszakából származott. Zenei anyaguk és összhangzatuk mindenesetre erre enged következtetni. A misék egyszerűek voltak, nyilvánvalóan alkalmazkodtak a falusi zenészek zenei tudásához, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy csekélyebb értékűek voltak. A miséket valószínűleg egy kántor küldette magának Németországból. Szerzőiket mind a mai napig nem ismerjük. A szokásos miserészekből álltak: kyrie, glória, credo, sanctus, benedictus és agnus dei. A templomi kórus a 4 szólamot (szoprán, alt, tenor és basszus) a kántor vezetésével tanulta be."
A vonószenekar mindig külön próbált. De néhány nappal az ünnep előtt mindig közös próbát tartottak a templom kórusán. Az énekkar és a zenekar a mise előadásakor is külön volt választva. Mauterer János vezényelte a vonósait és a fúvósait, miközben a kántor az énekeseket dirigálta. Ennek ellenére mindig minden a legnagyobb összhangban zajlott le.
A vonószenekar 1941-ig állt fenn. Ebben az évben építették fel a templomban a két manuálos, modern, minden igényt kielégítő orgonát.
A község zenészei majdnem minden temetésenjátszottak. Ez a szokás mind a mai napig (1965) fennmaradt. Minden évben sokan halnak meg a faluban, de alig fordul elő, hogy valakit zene nélkül temetnek el.
A gyászindulók között, amelyeket a zenekar játszani szokott, igen híreseket is találunk. Közülük kettő klasszikus zeneszerző műve. Az egyiket Ludwig van Beethoven Patetikus szimfóniájából egy bizonyos Thomas írta át fúvószenekarra, a másik pedig Fryderyk Chopin szerzeménye. Ezeket a gyászindulókat a zenészek rendkívül érzelmesen játsszák, ugyanakkor leginkább a dinamikára ügyelnek. A különböző állami ünnepeken is mindig részt vett a zenekar. A zenekar életében azonban mindig is a különféle bálok, búcsúk és a nagy esküvők játszották a legnagyobb szerepet.
 |
| Ziegler István fúvószenekara 1936. július 20-án |
| Oberle Márton, Tagscherer József, Steckl Mátyás, Gemela József, Wenczl Mátyás, Várhegyi/Wenczel Ferenc; Steckl György, Wenczl István, Váradi/Wippelhauser András, Petter József Ziegler Mátyás (a zenekar alapítója) Schiller Ferenc, Ziegler István karmester. |
| A két kisfiú: Wippelhauser István és Ziegler Ferenc |
A szokásos bálokat mindig a fúvósok nyitották meg, és a vendégek éjfélig fúvószenére szórakoztak. Éjfél körül a zenekar egy része elővette a hegedűjét, és a zenekar átváltozott vonószenekarrá, így játszottak aztán tovább egészen a hajnali órákig. Mauterer János volt az, aki szárnykürtjével, illetve hegedűjével az ütemet mindig megadta. Nagy ünnepek alkalmával azonban a falu mind a 24 vendéglője zenével akarta szórakoztatni a vendégeit, ezért a zenekaroknak kisebb együttesekké kellett átalakulniuk. Ezt a Ma-uterer-zenekar általában meg is tette. A vonósok „fent" játszottak Herbst Mihálynál, a fúvósok pedig „lent", Fetter Istvánnál. Általában polkát, keringőt, lendlert, csárdást és mazurkát játszottak. Később ehhez csatlakozott a foxtrott és a tangó.
 |
| A Velencá/Wenczl-fúvószenekar 1940-ben Peller István, Velencei/Wenczl Mátyás, Lerner Antal, Lieber Márton, Tagscherer József, Gemela János, Peller József, Lömmel János, Altbäcker József Sallai/Strobelberger Márton és a fia István |
 |
| Pilisvörösvár legnagyobb vendéglője: Herbst Mihály vendéglője |
Minden hónapban volt vidám táncmulatság, de minden 2-3. héten játszottak általában Vörösváron. A régi dallamokat Hi-das/Herbst György némettanár és a helyi kultúrcsoport vezetője gyűjtötte össze táncosai segítségével, majd a dallamokat Tímár Sándor koreográfus „Nagy vörösvári svábtánc" címen feldolgozta. A tánc zenei anyagának kottái és a tánc leírása a Magyarországi Németek Szövetségének archívumában találhatók. Hidas/Herbst György tevékenységét Wenczl József támogatta, majd folytatta.
A nagy esküvők, amelyeken 200-300 vendég is mulatott, mindig két napig tartottak. A zenekar számára ez bizonyára kemény munka volt, nem pedig csak játék.
De nem csak Pilisvörösvár, hanem a közeli és távoli környék községei is igényt tartottak a zenéjére. így aztán a zenekar gyakran vendégszerepelt Budán, Budafokon, Óbudán, Visegrádon, Dunaharasztiban, Lábatlanon, Piszkén, Süttőn, Leányfalun, Solymáron, Pilisszentivánon, Ürömön, Pilisszántón, Csobánkán, és ki tudná még mind az összes helyet felsorolni, ahol a Mauterer-zenekar szívesen látott vendégként játszott búcsúkor, svábbálon vagy esküvőkön! Az akkori együttes szinte állandóan úton volt. Mégis mindig volt idő a gyakorlásra. Zenei tudása az idők folyamán egyre magasabb színvonalra került.
Marlok István plébános mesélte el a következő jellemző történetet szülőfalujáról, Pilisszentivánról: Édesapja, Marlok Márton, kocsmáros volt a faluban. 193 l-ben a falu akkori plébánosa, Kász Márton egy vasárnap a templomban az ég örömeiről prédikált.
„Tudjátok-e, kedves híveim, hogy mi az öröm?" - tette fel a kérdést: Hirtelen ő maga sem találta meg rá a választ és így próbált meg segíteni magán: „Öröm az például, ha a vörösvári Mauterer-zenekar játszik." Marlok Márton szomszédja ezt súgta a kocsmáros fülébe: „Hallod, Marci, mér nem fogadod fel őket? Még a pap is azt prédikálja, hogy milyen jól játszanak!"
Ettől kezdve a Mauterer-zenekarnak 11 éven át havonta egyszer a szentiváni Marlok kocsmájában kellett a tánczenét szolgáltatnia.
A zenekar legidősebb tagja, Kozek János, és maga Mauterer János is úgy emlékszik, hogy a zenekar alapításának éve 1826.
A búcsú után hamarosan itt volt az ősz és vele együtt a szüreti előkészületek.
Vörösváron minden dombon szőlő volt: a Kálvárián, az Őr-hegyen és a nagykovácsi hegyen is. A leghíresebb szőlők azonban a Placskában és a Garancson voltak. 1889-ben a filoxéra megsemmisítette a tőkéket, a parasztoknak tehetetlenül kellett szemlélniük, hogyan váltak ugarrá szőlőskertjeik, amelyek a fő bevételi forrást és a megélhetést jelentették számukra.
Később a vörösváriak ismét bátorságra kaptak és újra foglalkoztak a szőlőműveléssel. Ettől kezdve azonban csak otellót vagy novát ültettek, nagy ritkán oportót is, mert ezek sokkal ellenállóbbak voltak, mint a nemesebb fajták.
Így aztán az ősz a legtöbb földműves számára ismét meghozta a megszokott, de izgalmas munkát: a szőlőszüretelést.
Aki jól gondozta a szőlőjét, vagyis trágyázta, háromszor megkapálta, felkötözte, az ősszel szép termést vihetett haza. A szüret mindig kellemes és örömteli munka volt, az egész család kiment a szőlőbe. Este a szőlőt ledarálták, és a préselés után hordókba töltötték a mustot.
A szüreti mulatság szokását a németek a magyaroktól vették át. Vörösváron azok a kocsmárosok rendeztek szüreti mulatságot, akiknek nagyobb kocsma volt a birtokukban.
Ilyenek voltak: Herbst Mihály, Fetter István és Peller György (Xándá Juári). Arról nincs tudomásunk, hogy a XVIII. században a Zöldfa vendéglőben tartottak-e szüreti mulatságokat.
 |
| A szüreti mulatságon részt vevő lányok és fiúk 1937-ben. Középen a bíró (Steckl Ferdinánd) és a bíróné (Schön Erzsébet) |
 |
| A „bíró" és a „bíróné" |
 |
| Rappel János és Brückner János viszik a szüreti koszorút 1937-ben |
Az ünnepség résztvevői időben elmentek a megbeszélt helyre és sorba álltak a menethez. Elől állt a fúvószenekar, utána a fiatal párok következtek. A legények csikósruhában lovagoltak, a lányok pedig magyar népviseletben vonultak fel. Fejüket művirágból készített virágdísz ékesítette. A párok után következett egy feldíszített kocsi, melynek a bakján két legény ült magyar népviseletben. Ők hajtották a lovakat. A hátsó ülésen ült a „bíró" a „feleségével". Utánuk egy szüretelő csoport következett, majd további népviseletbe öltözött lovasok és egy cigánycsalád, meglehetősen rozoga lovas kocsin.
Magyar népviseletbe öltözött iskolás lányok és fiúk ültek egy gazdagon feldíszített hintón. Utánuk következett a legszebb szőlőfürtökkel díszített szüreti koszorú. A szüreti koszorút két magyar népviseletbe öltözött legény vitte két leány kíséretében, akik szintén magyar ruhában voltak.
A menet a vendéglőben fejezte be körútját, amelynek táncterme az alkalomhoz illően szőlőfürtökkel és füzérekkel gazdagon fel volt díszítve. Ott körbeálltak a résztvevők, a zenekar elkezdett játszani, és megkezdődött a tánc. Régi szokás szerint a táncosnak a füzérből egy szőlőfürtöt kellett lopnia a lány számára, ha táncba akarta vinni. Ha közben elkapták, akkor a rend őrei a bíró és a bíró-né elé vitték a párt.
A szőlőfürtért fizetni kellett. A szüreti koszorú elárverezése éjfélkor mindig nagy izgalommaljárt. Mindenki kíváncsian leste, hogy vajon ki nyeri meg. Nagy tisztességnek számított, ha valaki megnyerte a szüreti koszorút.
A szüreti mulatság után a földeken és otthon is bőven volt még tennivaló. Be kellett takarítani a burgonyát és a kukoricát. A kukoricát fosztásra a pajtába vitték, ahol esténként a barátok és szomszédok együtt láttak munkához, mert vidám dalolás és mesélés közben, jó bor mellett a kukoricafosztás is sokkal kiadósabb volt.
Ha az időjárás alkalmas a kukoricafosztásra, akkor elhívják a rokonokat, szomszédokat és barátokat is a munkára. A kukoricacsövek a pajtában vagy az udvaron feküdtek egy nagy rakáson. Az emberek sámlin vagy a csöveken ülve távolították el a csövekről a héjat, csak néhány levelet hagytak rajta. Ezeknél a leveleknél fogva a jelen lévő férfiak hosszú copfokat fontak a kukoricacsövekből. A kész fonatokat vagy a padláson vagy az eresz alatt akasztották fel száradni. A kukoricafosztás közben régi énekeket énekeltek, vicceket meséltek, nevettek és elmesélték a falu leg-frisebb pletykáit.
Enni- és innivaló is mindig került, így aztán biztosítva volt a jókedv is. Aki piros kukoricacsövet talált, az kívánhatott valamit. A fiúk legtöbbször már idejében eldugtak maguknak egy piros csövet, hogy kívánhassanak maguknak egy csókot a kedvelt leánytól.
A kukoricafosztás mindig vidám esemény volt.
Miután a szántóföldi és az udvari munkákkal elkészültek, a gazdák már a disznóöléshez készülődtek. Az időjárás addigra megfelelő volt, mert időközben beköszöntött a hideg. Ami a disznóöléshez szükséges, azt a gazda, illetve a gazdaaszony már időben beszerezte.
Elérkezett a disznóölés napja. A gyerekek általában elbújtak, amikor megjött a „disznóvágó bácsi", mert nem szerették hallani a disznó visítását.
A disznóölés napja mindig ünnepszámba ment, mert este disznótorral fejezték be, amelyre a rokonokat és barátokat is meghívták. Más falvakban ilyenkor mindenféle tréfákat űztek, de hogy ez Vörösváron is szokás volt-e, arról nincsenek szóbeli vagy írott emlékeink.
Ha a gazdának több gyermeke, tehát nagy családja volt, akkor egy évben több disznót is öletett, hogy a család ne legyen rászorulva az élelmiszerboltra.
Ha a disznót már leölték, akkor a gyerekek is előbújtak rejtekhelyükről és egész nap a böllér körül lábatlankodtak és lestek, hogy mit csinál. A böllér a májból, szívből, veséből, tokából és egyéb belsőségekből véres- és májashurkát készített. A véreshurkába pirított zsemle, vér és hagyma került. A májashurkába a vér helyett rizs kellett. Miután ezzel elkészült, megcsinálta a négy sonkát és az apró húsból a kolbászt. Legvégül a zsírt olvasztották ki, azután besózták a füstölnivalót és a szalonnatáblákat.
 |
| A böllér Pellér József (Kszándá Jausi) és segítői |
 |
| A böllér leválasztja a szalonnatáblát |
 |
| Vörös vár közismert böllére: Bálint József |
Este, miután a böllér készen volt a munkával, a háziasszony asztalra tette a finom disznótoros káposztát. Ha a vendégek eleget ettek és ittak, befejeződött a disznótor.
A böllérnek este a háziasszony készített csomagot a családja számára. Másnap a rokonoknak és az ismerősöknek is küldtek disznótoros csomagot. A csomagba véres- és májashurka valamint töpörtyű került.
Egyszer egy idegen az Alföldről Vörösvárra nősült. Mikor télen elérkezett a disznóölések ideje, meglepetten, de örömmel nyugtázta, hogy a felesége rokonai és ismerősei disznóöléskor hurkát és szalonnát hoztak. „Nagyon szép szokás" - mondta az asszonynak. De amikor ők öltek disznót és a felesége a csomagokat készítette, így szólt: „Nagyon rossz szokás."
Az első betelepülők között, akik német területekről vándoroltak keletre és Vörösváron letelepedtek, különböző foglalkozásokat találunk.
 |
| A kovácsnál. Denk Mátyás, a szemüveges ember idegen, Krupp Mátyás és Denk Jakab 1925-ben |
A felcseren a tanáron és a vállalkozón kívül valamennyien kézművesek voltak, arról azonban nincsenek adataink, hogy a mesteremberek közül kik űzték itt eredeti foglalkozásukat.
Az első iparos, aki Vörösváron letelepedett, kétségkívül Vötter Christian kőműves volt.
A Vörösvárt benépesítő telepesek között elengedhetetlen volt, hogy a földműves mellett, aki a mindennapi kenyérről gondoskodott, iparosok is legyenek, mert nagy szerepet játszottak a falu gazdasági életének kifejlődésében.
 |
| Halbauer János a 20-as években téglagyárat építtetett, amely azonban csak rövid ideig üzemelt |
Az első években a kovács és a bognár voltak a legfontosabb iparosok a faluban. A falu lakosai mindig rá voltak utalva a segítségükre. A bognár készítette és javította a kocsikat, a kovács pedig megvasalta azokat és a lovakat is megpatkolta.
A betelepülők első házaikat saját kezűleg építették kövekből, agyagból és fából. Az agyagos földet jól elkeverték polyvával, megtaposták, és ebből készültek a falak. A falakra felkerült az erős mestergerenda, arra pedig a keresztgerenda. A deszkapadlóra döngölt agyagréteget raktak.
Ezt a munkát a letelepülő többnyire egyedül végezte, esetleg a rokonait, barátait vagy szomszédait hívta segítségül.
Idővel a betelepülők szebb és erősebb házakat akartak építeni, ehhez azonban már szakemberre volt szükségük. Ez általában egy paraszt volt, akinek nagyobb kézügyessége volt és egy környékbeli vagy fővárosi építőmestertől megtanulta a szakmát.
Sok vörösvári ház építéséhez használták fel a régi római út köveit. Az első vár romjait is nagyon jól fel lehetett használni az építkezéshez. A XVII. század végén több templom is (Garancs, Stari Csobánc=Boron) romokban hevert. A török utazó, Evlija Cselebi leírásaiból derül ki, hogy a magyarok által „Palánk"-hegyen épített vár romjai még használhatók voltak.
Tehát az akkori kőműveseknek számtalan lehetőségük volt, hogy köveket használjanak fel házépítésre.
A fenti képen látható gyárat 1924-ben alapította dr. Groh József. Az üzem vezetője már 1923-tól kezdve Zsembery Gyula volt.
Zsembery Gyula bejárta Németország legnagyobb városait és tanulmányozta a hasonló áruk gyártását.
 |
| A dolomitgyár, ahol téglákat, tetőcserepeket és betonárut gyártottak |
Régen az embereknek csak egy pár téli és egy pár nyári cipőjük volt. A férfiak többnyire csizmát viseltek. A nők télen magasszárú fűzős cipőt, nyáron pedig a közismert pántos és a kötött cipőket hordták. Voltak azonban fekete bőrből készült fűzős cipőik is. Később a cipészek csatos cipőket is készítettek bőrből vag)' bársonyból. A bőrből készült pántos cipőket nem csak vasárnap, hanem hétköznap is hordták, a bársonycipőket viszont csak ünnepnapokon.
A lányok és fiúk általában gyapjúból kötött cipőt hordtak. Ezt az úgynevezett „babusá"-t a cipész egy centiméter vastag bőrtalppal látta el. A „babusá"-t a Szlavóniából származó Link József készítette. Papucskészítéssel is foglalkozott.
Az I. világháború után a következő papucskészítők voltak még Vörösváron: id. Brückner Sándor, ifj. Brückner Sándor, Kammerer-né, Lieberné, Wieszt János és Wiest Mátyás.
Ünnepnapokon a lányok fekete fűzős cipőt hordtak. Az idősebb asszonyok, akik még ma is hordják a népviseletet, a fűzős cipőt bőrből csináltatták.
A legismertebb cipészek a következők voltak:
Bader József, Bellovits Ferenc, Bellovits Lajos, Brückner Mihály, Beil Lajos, Geier Mihály, Guth István, Halbauer György, Halbauer József, Hasenfratz Márton, Huj János, Marton Ferenc, Ruppel Antal, Széga János, Widmár Viktor, Wentzel Mátyás és Wentzel Mihály.
A fiúk úgynevezett „pantallónadrág"-ot viseltek, amely bokáig ért. A nadrág elején gombokkal záródó slicc volt. A hétköznapi nadrágok mindig sötét szövetből vagy kordbársonyból készültek. A fiúknak 2-3 hétköznapi nadrágjuk volt, egy könnyű anyagból készült nyári nadrágjuk, és 1-2 téli ünneplő. A fiúk 14 éves korukban kaptak csizmanadrágot, amilyet a férfiak is hordtak. 1920-ig a férfiak és a fiatalok a nadrághoz nadrágszíjat használtak, ettől kezdve viszont nadrágtartót.
Hideg télben idősek és fiatalok egyaránt fekete télikabátot hordtak.
A férfiak viseletét a szabó fésűsgyapjú szövetből varrta. A kiskabát belül bélelt volt, kívül pedig sok gomb díszítette. Ehhez illett a mellényke, ami szintén sokgombos volt, és nem hiányozhatott belőle az órazseb a zsebóra számára. A nadrágot úgy készítették, hogy csizmát lehessen hozzá hordani.
A 30-as évektől kezdve valamivel divatosabb öltönyöket készítettek.
Römer Ferenc nem csak ügyes kádár volt, hanem a vörösvári tűzoltóság egyik megalapítója is.
A XIX. század végén a vörösváriak ismét bátorságra kaptak és nekiláttak a szőlőművelésnek. Hamarosan újra virágzó szőlőskertjeikben dolgozhattak és gazdag terméssel dicsekedhettek. Römer Ferenc segített nekik, hogy a jó termést a pincékben Rö-mer-féle jó hordókban tarthassák.
 |
| Römer Ferenc kádár, mellette balra Szauter Márton |
Az asszonyok év közben 2-3 szoknyát (khitl) hordtak. Á lányoknak és asszonyoknak legalább 3-4 vasárnapi ruhájuk volt (blúzok és szoknyák). Egészen régen felsőrészként kis kabátkát hordtak. A 40 év fölötti asszonyok szívesebben hordtak sötét ruhákat, míg a lányok és a fiatal asszonyok inkább világosabb ruhákban jártak. Az idős asszonyokat ma is csak sötét színű ruhában látjuk a templomba menni.
A varrónő feladata volt, hogy ezeket a ruhadarabokat megvarrja. A jó ötlet és a rendes, tiszta kivitelezés minden népviseletnek megadja a maga különleges jellegét. A szabó mesterség akkoriban aranyat ért. A varrónőknek nem kellett aggódniuk, hogy munka nélkül maradnak, mert a lányok és az asszonyok mindenkor szépen akartak öltözködni. Különösen az esküvők adtak a varrónőknek sok munkát.
Az I. világháború után terjedt el a városi divat. Olcsóbb volt mint a népviselet, ezért főleg a szegény emberek olcsóbb ruhákat és öltönyöket vásároltak.
A lakásban az asztal, az ágy, a szék, a sarokpad és a szekrény voltak a legfontosabb bútorok. Ezekre már a betelepülés korában is szüksége volt a parasztnak. Az első bútordarabokat a betelepülők valószínűleg saját kezűleg készítették. Később azonban a parasztok és a polgárok szebb berendezést akartak, ezért fontos lett a számukra, hogy a bútort igazi szakember, tanult asztalos készítse el.
Ha a lány férjhez ment, a bútorát természetesen az asztalosnál rendelték meg. Az elkészítése gyakran évekbe tellett. De az esküvőig mindenképpen elkészült a berendezés. A bútor természetesen a hozomány része volt, mint a lepedők, a törölközők, 2-3 dunyha és a párnák is.
A kézműves mesterségeken kívül az iparosokhoz csatlakoztak később a pékek, a fodrászok, a szíjgyártók, a kőművesek, a lakatosok, később a kocsmárosok, a boltosok, kereskedők és rőfösök is. Az iparosoknak az I. világháborúig mellékesen még földet is kellett művelniük.
A technika fejlődésével és bevezetésével a kis kézműves műhelyekből gyárak lettek, amelyek ipari üzemekké fejlődtek tovább. Ezek munkásokat, alkalmazottakat, mérnököket stb. foglalkoztattak és garantálták számukra a biztos jövedelmet.
 |
| Az „Oha" utca 3., ahol a varrónők a frontra dolgoztak 1914-1918 között.1 |
 |
| A Szent János-tó |
 |
| Gröschl Ferenc borbély és fodrász az üzlete előtt 1927-ben |
 |
| A Fő utca |
 |
| Halbauer János vegyeskereskedése a Fő utcán. A benzinkút is az ő tulajdona volt. 1930 |
 |
| Guth József a Fő utca 1. szám alatt nyitotta meg vegyeskereskedését. Sok bányász is tartozott a vásárlói köréhez. 1936 |
 |
| Mikor Blind Mátyás meghalt, vendéglőjét a fia, Blind József örökölte. A vendéglőtől balra, ugyanabban az épületben működött a posta. 1925 |
 |
| Steckt Mátyás vegyeskereskedő és pék. 1925 |
 |
| Blind János vegyeskereskedése |
 |
| Vegyes áruk a Bellovits féle pékségben. A pult mögött Steckl Ferdinánd áll 1944-ben |
 |
| Krupp György mészáros hentesüzlete előtt. Régen itt volt a leányiskola |
 |
| Sáponits Milán lómészárszéke előtt 1923-ban |
 |
| A lómészárszék. Bal oldalon áll Sáponits Milán |
A nőtlenek korosztálya mindig jelentős szerepetjátszott a község életében. Míg a legények általában zárt egyesületeket alkottak, a hasonló korú lányok esetében csak ritkán találkozhatunk ilyesmivel.
A legények közössége az iskolából kikerült fiúkat tömörítette magába, kb. 16-17 éves koruktól egészen nősülésig.
Régen csak az számított legénynek, aki bizonyos formalitások keretében felvétette magát a legények közösségébe, azaz „bevásárolta" magát. A felvétel általában farsangkor, búcsúkor vagy Katalin-napján történt a kocsmában. A fiúk egyike a többiek nevében kijelentette, hogy fel akarják magukat vétetni.
„Be akarjuk magunkat vásárolni. Mit kell fizetnünk?" Amíg nem kaptak választ, megálltak a kocsmaajtóban és megvárták, hogy az idősebb fiúk megkérdezzék, mi a szándékuk. Ha engedély nélkül beléptek a kocsmába, az idősebb legények kidobták őket.
Miután a nagyfiúk engedélyt kaptak az idősebb legényektől a belépésre, áldomást kellett fizetniük. Ez különböző volt: vagy pénzt kértek, vagy pedig egy akó bort (kb. 14 liter), néha egy hordó sört. A gazdagabb fiúk gyakran többet fizettek, a szegényebbek kevesebbet.
 |
| Schön Lőrinc és resruta barátai 1932-ben |
 |
| Három jó barátnő az akkori népviseletben kb. 1932-ben. |
| Denardininé, sz. Fetter Terézia, Kutasné, sz. Piehl Katalin, Pellényiné, sz. Sallai Margit |
 |
| A parasztviselet 1910-ben. Ülő sor balról jobbra: Keppler Jakab, Herbst Jakab, Mirk Mihály. Álló sor: Strobelberger István, Horn Márton, Gechter Mátyás, Stadtmüller ?, Schrancz Lajos |
 |
| Müller Márton, született 1895-ben |
 |
| PeMer József, született 1912-ben |
 |
| Az I. világháború után megváltozott a német népviselet. |
| Balról jobbra: Miereisz János, Denk Jakab, Mirk János, Feldhoff er Márton, Szauer Mátyás és Brückner János |
Az öregfiúk átvették a pénzt és bort hozattak érte. Minden fiúnak adtak egy pohár bort, majd koccintottak velük: „Az új legények egészségére!"
Nem mindenhol maradtak meg egy pohár bor mellett... Ha zenekar is volt kéznél, akkor természetesen táncra is sor került. De ha egy zenész azt kiáltotta, hogy: „Most az új legényeknek játszunk egy számot, akik bevásárolták magukat!" - akkor az öreg legényeknek és barátnőiknek el kellett hagyniuk a táncparkettet.
A legények, akik bevásárolták magukat, mindig ugyanabba a kocsmába mentek. De amíg a faluban csak a Zöldfa vendéglő létezett, addig minden legény - gazdag és szegény egyaránt - ott vásárolta be magát.
Később a gazdag emberek fiai a gazdagok kocsmájában vásárolták be magukat, a szegények pedig a hozzájuk hasonlókéban.
A „bevásárolás"-sal új szakasz kezdődött a nagyfiú életében. Mindent, ami eddig tilos volt, megtehetett: kocsmába mehetett a legényekkel, táncolhatott, a templomban a legények között állhatott, dohányozhatott, a lányokhoz mehetett, az esti harangozás után is kint maradhatott az utcán stb.
Az I. világháború után a „bevásárolás" a nagyfiúk számára már nem jelentett élményt. Ahol pedig még fennmaradt ez a szokás, ott is többnyire csak azért, mert a legények így többször jutottak ingyen egy-egy pohár borhoz. Ez a szokás azonban az I. világháború után lassan de biztosan kihalt.
A védettség érzése, a büszkeség, hogy már a legények köréhez tartozik, a nagyfiúknak (az új legényeknek) az újabb időkben sokszor hiányzik. A „bevásárolás" már nem a felvétel szokása, hanem csak egyszerűen egy belépőjegy a kocsmába. Mindenki a maga útját járja anélkül, hogy felelős lenne érte egy idősebb legénynek.
Nem tudunk arról, hogy az elmúlt századokban választottak-e Vörösváron is legénybírót vagy sem. A környéken ez csak Cso-bánkán volt szokás.
A legénybíró kötelessége volt, hogy megakadályozza a verekedéseket, hogy kizavarja a kisfiúkat a kocsmából, hogy rendet tartson a templomban a fiúk között, ha katolikus volt. Csobánkán ugyanis a katolikus németeken kívül szlovákok is laktak.
A legények közösségében a regrutáknak volt a legnagyobb tekintélyük, a legtöbb joguk és szabadságuk. A faluban ők adták meg a hangot. A községben minden fiatalabb legény alájuk volt rendelve.
A sorozás napja fontos dátum volt. Itt döntötték el, hogy a legény alkalmas vagy alkalmatlan. Nagy szégyennek számított, ha valaki alkalmatlan volt. A sorozás helyére a legények legtöbbször kocsival mentek. Kalapjukat nemzeti színű szalag díszítette.
Mikor a legények a sorozás helyére mentek, nem volt különbség közöttük. Mindenkijókedvű volt és vidáman énekelt.
A sorozás után azonban megváltozott a helyzet. Az alkalmatlanokat kizárták az alkalmasak közül, de ez nem minden faluban volt így. Az alkalmatlanság természetesen nag)' szégyen volt, ezért az alkalmatlanok legtöbbször nem a többiekkel együtt mentek haza.
Hamarosan eljött az idő, amikor a legényeknek el kellett hagyniuk szülőhelyüket és be kellett vonulniuk a kaszárnyába. Mielőtt a legény elhagyta a szülőfaluját, még egyszer találkozott a legényekkel a kocsmában, aztán elbúcsúzott a rokonaitól és az ismerőseitől.
A bevonulókat fiatalok és öregek kísérték egészen a falu végéig. Itt a zenekar egy indulót játszott búcsúzóul, ezután a legények kocsira ültek és katonadalokat énekelve mentek el. Jó barátaik egészen a kaszárnyáig kísérték őket. Útközben minden kocsmába betértek.
Említésre méltó bálok voltak még a búcsúbál, a batyusbál, a szüreti bál és még néhány bál is.
A 30-40-es években úgynevezett „rózsabálokat" is rendeztek. A résztvevők azonban már nem a vörösvári népviseletet hordták, hanem városi ruhát vettek fel. A lányok legtöbbször fehér ruhában voltak.
 |
| Az 1920-ban született regruták |
 |
| Az 1922-ben született regruták. Sorozás 1942-ben |
 |
| Regruták, akiket 1941-ben soroztak |
 |
| II. világháború után a regruták levetették régi népviseletüket |
 |
| A fenti képen a következő párokat ismerjük: |
| Kovács István és Manhertz Mária, Straub István és Saponits Irma, Kutas József és Neisz Zsuzsanna, Hidas György és Steckl Erzsébet, Száméi Gyula és Steckl Terézia, Kiszeli László és Pekó Júlia, Manhertz János és Steckl Borbála, Kutas János és Piehl Katalin, Juth Henrik. |
| A bal és a jobb szélen álló személyek ismeretlenek. 1936 |
 |
| A földművesek és az iparosok legszívesebben Fetter István Fő utcában levő kocsmáját látogatták. (1940) |
 |
| Szórakozás Fetter István vendéglőjében |
 |
| A híres Blind Mátyás-féle vendéglő a Fő utcán. Az épület bal oldalán volt a postahivatal. (1898) |
 |
| Legények, leányok és zenészek. Lieber Terézia, Mauterer Mária, Brückner Márton, Brückner József Bak Anna, Brückner Mária |
 |
| Szép házsor ez új utcában |
Vörösváron a táncrendezvényeket általában a különböző egyesületek szervezték. Az év első bálja mindig a regrutáké volt, akiknek abban az évben be kellett vonulniuk a katonasághoz.
Az este megszervezését maguk a regruták vették kézbe. Egy megbeszélt napon találkoztak a kocsmában és felosztották egymás között a feladatokat.
A legfontosabb feladat a lányoknak szóló meghívók megírása és kézbesítése volt. A meghívottak listáját a regruták közösen állították össze. Mindenki meghívta a kedvesét.
A lányok mindig izgalommal várták, hogy meghívják-e őket a regrutabálba. A postás mindig szép borravalót kapott a meghívó kézbesítéséért.
A bál estéjére a lányok előkészítették legszebb ruhájukat. A táncteremben aztán a legszebb ruhájukban pompáztak.
A lányok szalaggal díszített rozmaringágacskát nyújtottak a legénynek, és megkezdődhetett a tánc. A zene szólt, a lányokat felkérték és vidám mulatozás folyt egészen éjfélig.
A táncrendezvényeket általában a különböző egyesületek szervezték. A tűzoltók, az iparos egyesület, a paraszt olvasókör, a Levente egyesület és más egyesületek is rendeztek táncesteket és bálokat.
A táncos estéket legtöbbször februárban és novemberben rendezték. A leghíresebb bál mindig a Katalin-bál volt. Farsang vasárnapján, hétfőjén és keddjén néha három napig egyfolytában táncoltak.
A XIX. századig a faluban csak egy vendéglő volt, a Zöldfa vendéglő. Itt táncolt és szórakozott a falu apraja-nagyja. Ahogy a falu lakóinak száma növekedett, egyre több vendéglőt nyitottak. A 40-es években már 32 vendéglőről beszéltek.
A táncos rendezvényekre a két világháború között a főszolgabíró adta meg az engedélyt.
A tánc általában az uzsonna után kezdődött. A vacsoraszünetet kivéve egészen a reggeli órákig táncoltak. Egészen régen már az imára hívó esti harangszó után befejezték a táncot.
A lányok vagy egyedül mentek el a táncba, vagy a fiúk jöttek értük. Az I. világháború után a lányokért már csak akkor jöttek, ha bálba vitték.
Egykor az is szokás volt, hogy a fiú a lányt egy kikérő versikével kérte ki a szüleitől:
„Néni és bácsi adjátok kölcsön a lányotokat farsang éjszakájára, hogy táncolhassak vele. Egyik lábammal fel, a másikkal le, ha farsangnak vége, visszahozom őt ide."
Ha a fiatalok bálba mentek, a legény fizette a belépőt és a vendéglőben a vacsorát. Egykor Vörösváron az volt a szokás, hogy a lányok a vendéglő előtt összegyűltek, és a legények behívták őket.
Az I. világháború után a lányok már hívás nélkül mentek be. A táncteremben kart karba öltve álltak a fal mellett.
A felkérés régen egy intéssel történt vagy pedig a legény odament a lányhoz és azt mondta: „Szabad?" A lánynak nem szabadott visszautasítani a legényt. Annak ugyanis kínos következményei lettek. Amíg a lány egy fiúval táncolt, nem kérhette le más legény. (Vörösváron azonban mégis előfordult.)
A tánc után a legénynek a lánnyal szemben nem volt semmiféle kötelezettsége. A lány újra beállt barátnői körébe és várt, amíg egy másik legény felkérte.
A fiatalok táncát gyakran a lányos anyukák és a fiatal házas asszonyok is nézték. Jelenlétük és az állandó felügyelet azonban nem tetszett a legényeknek. Ha már túlságosan terhükre voltak, akkor a legények megpróbálták mindenféle úton-módon távozásra bírni őket.
„Most három szám következik a meg nem hívott vendégeknek!"
„Most egy szám következik azoknak az asszonyoknak, akik a lányukat őrzik!"
A zenekarok mindig ott játszottak, ahova meghívták őket. A zenekar megrendelése régebben a legények joga és kötelessége volt. Azt a zenekart választották, amelyik legjobban megfelelt igényeiknek. Az I. világháború után a zenéről és az engedélyről a kocsmáros vagy az egyesület gondoskodott. Aki a zenét megrendelte, annak a kötelessége volt a zenészek megvendégelése is.
Ziegler Mátyás egykori katonazenész, aki a királyi és császári 32. sz. gyalogezredben Bécsben szolgált, hazatérése után 1911/12-ben fúvószenekart alapított. Minden zenész az ő tanítványa volt. 1930 körül a zenekar véleménykülönbségek miatt feloszlott. Tanítványa, Wenczl/Velencei Mátyás vasutas, aki 1896-ban született és tagja volt a budapesti vasutaszenekarnak, újra összehozta a zenészeket és átvette a zenekar vezetését. A 30-as évek végén ez a zenekar is abbahagyta a zenélést.1
Verekedések minden faluban voltak és vannak - hol több, hol kevesebb. Ez mindig a körülményektől és a lakosok verekedő kedvétől függ. Annyi minden esetre bizonyos, hogy régebben több verekedés volt, mint a két világháború között. A büntetés, amit a falu bírója a rendbontókra kiszabott, többnyire túl enyhe volt, ezért nem is tudta megfékezni a verekedő kedvet. Amióta a csendőrség ügyelt a falu békéjére, általában nagyobb lett a nyugalom. A „pofongyár" (őr-szoba) már jó néhány legénynek elvette a kedvét a verekedéstől.
A verekedések majdnem kizárólag a kocsmákban zajlottak. Gyakori verekedési helyek voltak egykor a község területén kívül fekvő kocsmák, mint például Vörösvárott a Zöldfa vendéglő.
A verekedésre mindig kínálkozik alkalom: részegség, ugratások, féltékenység, ellenségeskedés, idegen legények jelenléte, stb.
A falu lakóinak egymás közötti verekedései általában nem voltak olyan súlyosak. Ha viszont különböző faluból származó legények akaszkodtak össze, akkor általában rossz vége lett a verekedésnek. Nem takarékoskodtak az ütésekkel, ugyanis bizonyos mértékig a szülőfalu becsületéről volt szó. Igyekeztek az ellenfelet úgy helyben hagyni, hogy jól megjegyezze magának. A vesztesek kivárták a legközelebbi kínálkozó alkalmat és a verést kétszeresen is visszaadták.
A hangadókat a kisbíró vagy a csendőrség „áristomba" dugta. Az éjszaka folyamán a verekedős kedvű legények elgondolkozhattak azon, hogy érdemes volt-e. Régebben gyakran előfordult, hogy a falu bírója megpofozta őket.
Ezen a napon általános szokás, hogy öregek és fiatalok korán reggeltől kezdve egészen délig boldog új évet kívánnak egymásnak. Ez nem csak a családi körben van így, hanem a barátok és a szomszédok is ugyanezt teszik. Ehhez jönnek még a cigányok is hegedűvel. Sokan úgy vélik, hogy a cigányok szerencsét hoznak.
Az emberek így köszönnek egymásnak: „Jó napot!", „Jó reggelt!", „Adjon Isten!" vagy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!"
A legismertebb újévi köszöntők a következők:
Január elsejének leginkább a fiúk örültek, mert elmehettek új évet köszönteni.
Minden esetre először a rokonokat, az ismerősöket és a szomszédokat keresték fel, hogy a fenti szép köszöntők egyikével boldog új évet kívánjanak.
De mindig voltak bátor és leleményes gyerekek is, akik házról házra jártak és így sok pénzt gyűjtöttek össze.
Az Újév napjának délutánját mindig a táncra tartogatták, mert újév napjával vidám időszak kezdődött. Majdnem minden hétvégén bálok voltak a vendéglőkben, mert január 6-án megkezdődött a farsangi időszak.
 |
| Hasonló stílusban épült német házak az új utcában |
Sok faluban, így Vörösváron is, az volt a szokás, hogy ezen a napon a pap beszenteli a lakást és a bejárati ajtó fölé (Vörösváron a nappali szoba fölé) szentelt krétával felírja a három király nevének kezdőbetűjét, és közéjük egy-egy keresztet rajzol: G+M-HB. (Az én szülői házamban az volt a szokás, hogy egy papírból készített galambot akasztottunk a mennyezetre, amely egy cérnával hozzá volt kötözve az ajtóhoz, és ha valaki bejött a szobába vagy kiment és kinyitotta az ajtót, akkor a galamb föl-le mozgott. A szerző.)
Vízkereszt napján az emberek szenteltvizet vittek haza a templomból. Otthon aztán egy-két kortyot ittak belőle, hogy ne kapjanak torokbajt.
A nagymisén kenyeret, sót, krétát, almát és vizet szenteltek. Ebédkor a család minden tagja kapott egy darabka szentelt kenyeret és almát. A sót az állatoknak adták, a krétával pedig felírták a három király nevének kezdőbetűjét a bejárati ajtó fölé.
Ezen a napon indultak útnak a három királyok, Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Fehér ruhában, fejükön koronával, kezükben a fényes csillaggal vonultak házról házra. Ugyanúgy mint a betlehemesek, ők is különböző énekeket énekeltek és adományt kértek. Általában a következő éneket énekelték, melynek szövegét Mirkné, szül. Nick Terézia mondta el:
 |
| Wippelhauser Katalin és a két Wippelhauser-testvér: Mária és Katalin |
Három királyok napján minden házban fánkot sütöttek. A sütés előtt az édesanya titokban egy pénzdarabot dugott az egyik fánkba. Aki a pénzt megtalálta, az lett a király.
Január 6-án kezdődnek a farsangi időszak vidám napjai a községben.
„Ha Jézuska esőt sír, négy hétig nem fog sütni a nap."
„Fekete karácsony - fehér húsvét."
„Ha Újév éjszakája csendes és tiszta, akkor jó évünk lesz."
Nem csak az időjárás miatt voltak fontosak ezek a napok. Az étkezési szokásokat is meghatározták a babonás hiedelmek. így például karácsony napjaiban nem szabadott hüvelyeseket enni, mert attól szemölcsöket kap az ember. Újév napján senki sem mert baromfit enni, mert a szárnyasok hátrafelé kaparnak és ezért a parasztudvarban a következő évben minden visszafelé menne. Ünnepi sültként legszívesebben malacot fogyasztottak, mert a malac előrefelé túr és így a gazdaság is előrefelé fog haladni.
Ugyanúgy mint karácsony napjaiban, újévkor sem szabadott varrni. De most más oka volt: azt mondták, hogy összevarrják a tyúkok „fenekét", és azok az új évben nem tudnak tojni.
 |
| A bányászzenekar is gondoskodott a jó zenéről a farsangi időszakban |
Február 2-án ünneplik Gyertyaszentelő Boldogasszonyt, a fény ünnepét. A nagymisén szentelték a gyertyákat, amelyeket aztán az év ünnepein égettek, de nagy viharok idején is meggyújtottak. A szentelésre szánt gyertyákat piros szalaggal kötötték össze. A piros szalagot a torokgyík és más betegségek gyógyítására használták. A keresztanya korán reggel elment a beteg gyerekhez és nyakába akasztotta a piros szalagot. Ezt háromszor meg kellett ismételnie.
Február 3. napja Szent Balázs ünnepe. Az istentisztelet alatt a pap két összekötözött gyertyával Balázs-áldást osztott, amely megvédett a torokbetegségek és más bajok ellen.
Egy népi hagyomány azt mondja, hogy gyertyaszentelőkor van a tél közepe. Ekkor telt le a télnek éppen a fele. Ezen kívül az a hiedelem is él, hogy ha a medve gyertyaszentelőkor meglátja az árnyékát, még 40 napra visszamegy a barlangjába.
A parasztok szerint gyertyaszentelőkor borús és sötét időnek kell lennie, havazzon és vihar is legyen, akkor jó év fog következni. Mindenképpen feltűnő, hogy a földműves gyertyaszentelőkor, amikor az egyház a „világ világosságára" való emlékezésként gyertyát szentel, hallani sem akar világos, szép időről. Ez azt mutatja, hogy a paraszti hagyományok és szólások élesszemű időjárási és természeti megfigyeléseken alapulnak, amelyek hosszú évszázadokra nyúlnak vissza.
 |
| A farsang temetése. [Horváth György (Werkli Flórián) rajza, Neue Zeitung, 1981] |
A farsang az az idő, amikor a fiatalság a hosszú böjti időszak előtt még egyszer-kétszer alaposan kitombolja magát. Mivel a katolikus egyház régen tiltotta a házasodási az adventi és a húsvét előtti böjti időszakban, a farsang lett Vörösváron az esküvők kedvelt, sőt legfontosabb ideje. Ezt nem nehéz megérteni, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a túlnyomórészt paraszti lakosságnak éppen a téli hónapokban volt a legtöbb szabadideje. A farsangi időszak vízkereszt napjától hamvazószerdáig tart. Újabban azonban farsangnak csak a három utolsó napját ünneplik: farsang vasárnapját, hétfőjét és keddjét. A vidámságok és a szórakozás csúcspontja farsang keddje (húshagyó kedd) volt, mert akkor az ünneplés éjfélig tartott. Hamvazószerda már az első böjti nap volt, ekkorra beszüntették a táncot és a zenét, és a farsangot gyakran jelképesen el is temették.
A farsangtemetést a következőképpen tartották: Egy legény befeküdt egy teknőbe, a többiek pedig fehér lepedővel (szemfedő) betakarták. Egy másik legény lányruhába öltözött. A legények körbe hordozták a „koporsót" a szobában, a „lány" sírva ment utána és egy borospohárból „szenteltvizet" hintett rá.
Más német falvakban egy férfinak felöltöztetett szalmabábut tettek a kocsmában az asztalra. Egy legény, aki szerette a bort, beszédet mondott az élet múlandóságáról. Ezután a legények a falu végére vitték a szalmabábut és ott eltemették.
A farsang emberemlékezet óta mindenütt kicsik és nagyok, öregek és fiatalok számára egyaránt a táncos örömök időszaka volt. Sok boldog órát töltöttek el az emberek étel és ital mellett, barátok és ismerősök vidám társaságában. Ebben az időszakban mindenféle népszokásokat, ünnepi felvonulásokat, különböző farsangi csínytevéseket és bolondságokat műveltek, gyakran túlzott mértékben is.
A farsang igen fontos volt a leányok életében. A lányok nem akartak pártában maradni, ezért fontos volt számukra, hogy farsangkor meghívja őket egy legény a bálba.
A csúnyácskákat már előre figyelmeztették, hogy vigyenek fel a padlásra havat, hogy nyáron tudjanak majd havat rostálni. (Tudniillik, hogy nyáron legyen hasznos elfoglaltságuk, ha már nem tudtak maguknak legényt fogni.)
Itt-ott az is szokás volt, hogy a legények egy kakast ástak be a földbe úgy, hogy csak a feje látszott ki. Egy legény aztán megpróbálta a kakas fejét egy nyeletlen sarlóval levágni. Ha sikerült, akkor elvitték a kakast a vendéglőbe és megsüttették.
A háziasszonyok természetesen otthon maradtak és sütötték a farsangi fánkot. E három napon a fő étel általában káposzta volt hurkával, füstölt hús vagy sonka. A gyerekek többsége nem szerette a káposztát, ezért az anyuka így kedveskedett nekik: „Gyerekek, egyetek káposztát, attól szépek lesztek!" Húshagyó kedden és hamvazószerdán ebből a káposztából a tyúkoknak is adtak, hogy azok egész évben együtt maradjanak és ne menjenek a szomszédba tojni. A férfiak ezekben a napokban általában a kocsmában voltak vagy barátoknál, rokonoknál, ismerősöknél kártyáztak. Közben természetesen bőven fogyasztottak bort is.
Farsangkor a háziasszony elhanyagolta a varrást, mert attól félt, hogy ha varr, akkor a tyúkok nem fognak tojni.2
Az egyházat a 2000 éves tapasztalata alkalmassá teszi, hogy az embereket vezesse és nevelje. Ezt a művészetet, ezt a tudást hamvazószerdán is megcsodálhatjuk. Van-e a komoly, szent böjti időszak megkezdésére alkalmasabb, mélyértelműbb dolog, mint a hamvazás szertartása? Van-e annál megrá-zóbb, mint az egyház figyelmeztetése: „Ember, emlékezzél arra, hogy porból vagy és visszatérsz a porba."
Magyarul:A bolondságok ideje lejárt, tépd le arcodról a hiú álarcokat. Elmúlt annak az ideje, mindennek végén a sápadt halál és Isten ítélete áll. Hiába kérsz könyörületet, mikor minden álarc lehull és ő kimondja az ítéletet.
Ezen a napon az emberek elmentek a reggeli misére, és utána a pap hamuval keresztet rajzolt a hívők homlokára emlékeztetőül arra, hogy az ember porból van és porrá lesz.
A böjti időszakban az emberek ismét szorgalmasabban jártak a reggeli misére, és különösen a péntek esti keresztúti ájtatosságra gyűlt össze sok hívő. Feketevasárnap a templomban minden Krisztust ábrázoló képet és szobrot lila lepellel takartak le, hogy a hívők számára még egyértelműbbé tegyék a passi-ós időszak kezdetét.
A XIX. században még szokás volt, hogy ezen a napon a kocsmáros meghívta a zenészeket egy vacsorára. Ez alkalommal sült halat szolgáltak fel nekik. A legények ezen a napon felkeresték a lányos házakat, ahol ruszlival és kvarglival vendégelték meg őket.
Virágvasárnappal kezdődik a nagyhét. Ebben az időben nem csak a templomban ünneplik az isteni Megváltó szenvedését és feltámadását, hanem a nép egész életével kiveszi részét az ünneplésből.
A nagyhetet siralomhétnek vagy gyászhétnek is nevezik. A hét szertartásainak megrázó hatása alól egyetlen keresztény szív sem vonhatja ki magát, ha a hitnek csak egy parányi kis szikrája is pislákol benne. A virágvasárnap Jézusnak Jeruzsálembe történt győzedelmes bevonulását idézi, amikor a nép pálmaágakkal üdvözölte őt. A barka-szenteléskor, mikor öregek és fiatalok színes szalagokkal összekötözött barkaágakat visznek a templomba, hogy ott megszenteljék őket, a pap azért imádkozik, hogy a hívők legyőzzék az üdvözülés ellenségeit és a megszentelt ágak áldást hozzanak rájuk. Énekelve állnak be a hívők a körmenetbe, ahol minden résztvevő egy barkaágat visz Jézus Jeruzsálembe történt bevonulásának emlékére. A körmenet alatt bezárják a templom ajtaját, és a papnak kívülről be kell kopogtatnia a kereszttel, mire belülről kinyitják az ajtót. Ez azt jelképezi, hogy Urunk kereszthalála nyitotta meg számunkra a mennyország kapuját. A templomlátogatók az istentisztelet után egy-egy szentelt barkaágat visznek haza.
Otthon a barkát a kertbe „ültetik", és húsvétig ott marad. Az a gyerek, amelyik húsvét hétfőn behozta a lakásba a barkát, jutalmat kapott. Sok házban az volt a szokás, hogy az édesapa minden családtagnak egy-egy barkaszemet adott, amit le kellett nyelni annak reményében, hogy az embert egész évben meg fogja kímélni mindenféle gonosz betegség, mindenekelőtt a pestis, a láz, a sárgaság és a torokbetegségek.
Viharok idején néhány ágat el szoktak égetni a kályhán, mások pedig barkaágakat dugtak a tető alá, hogy megvédje a házat a villámcsapástól és a tűztől.
Nagycsütörtökön kezdődik a nagy gyász, amely a hét során egyre fokozódik. Azokra az eseményekre emlékeztet, amelyek az Úr szenvedését megelőzték: a lábmosásra, az Oltáriszentség kinyilatkoztatására, az Úr búcsúbeszédeire, a halálfélelmére az Olajfák hegyén, Júdás árulására, Jézus elfogatására és utolsó szenvedő útjára. Nagycsütörtöktől kezdve „pihen" a mezőgazdasági munka. Öregek és fiatalok a templomba mennek, ahol a szentmise alatt az oltárt megfosztják minden díszétől, Krisztus testét a sírba helyezik, amely előtt a hívők leróják kegyeletüket. A harangok hallgatnak az egyház gyászának jeléül, mert gyászolja Urunk Jézus Krisztus szenvedését és halálát.
A nép azt mondja, hogy a „harangok elrepültek". Általános az a hit, hogy a harangok Rómába repültek, de az örök városban való tartózkodásukat különbözőképpen magyarázzák. Ekkor kezdődik a kereplés, sok helyen fából készült kalapácsokat is használnak. A faluban az iskolás fiúk már összegyűltek utcák szerint, és kereplőkkel, illetve fa-kalapácsokkal a kezükben föl-le járnak az utcákon és zajos „hangszerükkel" imádságra szólítják az embereket:
A nagyhét három utolsó napját a mi katolikus községünkben csendes komolyság és mélyen vallásos érzület jellemezte. A szentmise viszont nagyon ünnepélyes volt. A glória után elnémult az orgona és a harangok is elhallgattak. Szép időben a hívők körmenetben vonultak énekelve és imádkozva a Kálváriára és minden keresztúti állomásnál megálltak, hogy meghallgassák Krisztus szenvedésének és halálának történetét. Ha rossz volt az időjárás, akkor a pap a templomban ment egyik állomástól a másikig és a hívők a padokban maradtak. A Szent Sírnál az asszonyok és a Mária-lányok őrködtek éjszaka, óránként váltották egymást, és nagyszombat estig csendesen imádkozva elmélkedtek.
Nagypéntek az év legszigorúbb böjti napja. A falu lakói ezen a napon nem főztek, szigorúan böjtöltek, és délután elmentek meglátogatni a Szent Sírt.
 |
| I. stáció Jézust halálra ítélik |
 |
| II. stáció Jézus vállára veszi a keresztet |
 |
| III. stáció Jézus először esik el a kereszttel |
 |
| IV. stáció Jézus anyjával találkozik |
 |
| V. stáció Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni |
 |
| VI. stáció Veronika kendőt nyújt Jézusnak |
 |
| VII. stáció Jézus |
 |
| VIII. stáció Jézus találkozik a siránkozó asszonyokkal |
 |
| IX. stáció Jézus harmadszor esik el a kereszttel |
 |
| X. stáció Jézust megfosztják ruháitól |
 |
| XI. stáció Jézust a keresztre szegezik |
 |
| XII. stáció Jézus meghal a kereszten |
 |
| XIII. stáció Jézus |
 |
| XIV. stáció Jézus |
A keresztút állomásai Krisztus szenvedésére emlékeztetnek. Ha a templomba megyünk vagy szentmisén veszünk részt, gondoljunk arra, hogy mennyi szenvedést vállalt magára Krisztus, hogy az embereken segítsen.
A reggeli istentiszteleten szentelik a tüzet és a húsvéti gyertyát. A templom gyertyáit eloltják, majd a frissen szentelt tűzről ismét meggyújtják őket. A fények kialvása az Úr halálát jelképezi és azt, hogy ezáltal a régi szövetség megszűnt. A fények újbóli meggyújtása azt mondja nekünk, hogy Krisztus, aki magát a világ világosságának nevezte, minden embernek fényt és kegyelmet ajándékoz. A délutáni szentmise alatt visszajönnek a harangok Rómából. Amikor a harangok ismét megszólalnak, a kereplő fiúk feladata véget ért. Ezután házról házra járnak és a következő mondókát mondják: O, du selige Osterzeit, wir lobén dich in Ewigkeit, und ihr, liebe Leüt, gebt uns Eier oder Geld, was eurem Herz gefallt.
Az emberek tojást és néhány rézpénzt adtak a gyerekeknek a dobozkájukba. A fiúk a keresetet egyenlően elosztották egymás között.
Nagyszombat egyházilag már ünnepnek számít. Meggyújtják a húsvéti gyertyát és elégetik a szentelt fát, amelynek hamuját a következő év hamvazószerdáján fogják felhasználni.
Krisztus feltámadását este 6 órakor ünnepelték. A templom oltárait pompás virágokkal díszítették és előkészítették a zászlókat is a körmenetre.
Öregek és fiatalok, kicsik és nagyok, mindenki a legszebb ünneplő ruhájában ment el a templomba. A pap odament a Szent Sírhoz és németül kezdte el énekelni: „Der Heiland ist erstanden", „Az Üdvözítő feltámadott" kezdetű éneket. Minden hívő tiszta szívből vele együtt énekelt és az orgona kísérte őket. Harangzúgás közepette felálltak az ünnepi körmenethez, amely a szokott útvonalán haladt: a templom és az iskola körül.
Egész elől a ministránsok és a zászlóvivők mentek piros zászlókkal (manapság fehérekkel). Utánuk következtek az iskolások (régen természetesen a tanárok is velük mentek), majd pedig Mauterer János zenekara. A zenekart a Mária-lányok és a különböző egyesületek követték. A menet végén a pap haladt a baldachin alatt a szentségtartóval. A papot az egyházi képviselőtestület és a Szent Sír őrei kísérték gyertyákkal és lámpákkal. A menet végét a zászlóvivők alkották fehér zászlókkal, majd a házas férfiak és nők következtek korcsoportok szerint, valamint a zöld zászlót vivők. (Manapság már nem viszik a zöld és piros zászlókat.)
Húsvétvasárnap
Húsvétvasárnapra virradó éjszaka a falu lakói gyertyákkal és fáklyákkal mentek fel a Kálváriára. Ezzel a szokással emlékeztek a bibliai asszonyokra, akik Jézus sírjához mentek, hogy bebalzsamozzák holttestét. A sírt azonban üresen találták. A Kálváriáról az emberek az erdei kápolnába mentek.
Húsvétvasárnap a harangok hirdetik az örömhírt: „Feltámadt az Üdvözítő, alleluja!" Krisztus feltámadt és feltámadásának napjával a szabadság, egyenlőség és testvériség tanítása általános fogalommá vált. A feltámadás új fogalmakat adott az emberiségnek, így adva meg a nyugati kultúrának a világtörténelmi szerepéhez az első lökést. Tagadhatatlan azonban, hogy az első keresztény húsvéttól új korszak kezdődött, mert az emberiség elé új, eddig ismeretlen ideálok kerültek. Az évszázadok során az emberek többé-kevésbé közelebb kerültek ezekhez a fogalmakhoz. Voltak azonban időszakok, amikor úgy tűnt, hogy az emberiség teljesen elfelejtette őket! A Feltámadott szabadságot hirdet, de saját szenvedésén keresztül akarta megmutatni, hogy az ember csak önuralom és engedelmesség által válik méltóvá a szabadságra. Ugyanakkor minden ember egyenlőségét is hirdette, de a fennálló társadalmi rendet nem döntötte meg. A testvériséget hirdette, ugyanakkor a tekintély tiszteletére is tanított és a kötelességet a jog fölébe helyezte.
A reggeli misén szentelték a húsvéti kalácsot, a sonkát, a tojást és a bort. A reggeli istentisztelet után a templom mellett és az udvarokban iskolások álltak körben és „tojáscélzást" játszottak. A húsvéti tojást egy pénzdarabbal kellett eltalálni úgy, hogy a pénz beleálljon.
Ezen a napon délután az emberek „kirándultak Emmausba". Ez a szokás Jézus tanítványaitól ered. Jézus halála után a tanítványok magányosan és szoromúan jártak-keltek és állandóan a Mesterre gondoltak, akit néhány nappal azelőtt keresztre feszítettek és eltemettek. Mikor az Emmausba vezető úton mentek, szembe jött velük a Megfeszített és így köszöntötte őket: „Béke veletek!" Erre az eseményre emlékezve ment ki régebben a családapa az övéivel néhány órára a szabadba.
A legelterjedtebb húsvéthétfői szokás a budai hegyvidéken, így Vörösváron is, a lo-csolkodás volt. A legények és a kisfiúk felvették a legszebb ruhájukat és elmentek a rokonokhoz és a szomszédokhoz, hogy meglocsolják a lányokat és az asszonyokat. A legények erre az alkalomra a keménykalapot (ksefthut) tették fel a fejükre, kezükbe egy üveg kölnivizet fogtak, amiből aztán alaposan meglocsolták a nőszemély eket. Régen a lányok a locsolásért virágot adtak a legényeknek, amit azok a gomblyukba vagy a kalap mellé tűztek. A legényeket süteménnyel, likőrrel, pálinkával kínálták. Az asszonyok inkább tojást és süteményt adtak nekik.
Húsvéti nyúl és húsvéti tojás
Húsvétra a kedves húsvéti nyuszi, mint az köztudott, színpompás húsvéti tojásokat hoz a gyerekeknek. Húsvéthétfőn reggel, mikor a festett tojásokat már jól eldugta a kertben, így kiáltott az anyuka a gyerekeknek: „Itt volt a húsvéti nyuszi, gyertek keressétek meg gyorsan a tojásokat!" A gyerekek rögtön keresgélni kezdtek, amíg minden tojást megtaláltak. A kicsik egy darabig még a nyuszit is keresték, de az már régen elment, hogy más gyerekeknek is vigyen húsvéti tojást.
Milyen szimbolikus jelentése van tulajdonképpen a húsvéti tojásnak? A tojás a feltámadás jelképe. A tojás külső héja a szemfedő. Mint ahogy a kismadár is feltöri a tojás héját, ugyanúgy a Megváltó is áthatolt húsvét reggelén a szemfedőn, hogy dicsőségesen feltámadjon a sírból. Húsvét reggelén Krisztus úgy jött ki a sírból, mint a kiscsirke a tojásból, amelyben el volt temetve, mondja egy régi hasonlat. Mivel a tapasztalat bizonyítja, elhisszük, hogy a tojásból egy élő madár fog kikelni, pedig ha a friss tojást feltörjük, semmit sem látunk az állatból. Miért ne higyjük el akkor, hogy a sír, amely holttestünket takarni fogja, a maga idején majd megnyílik, hogy kiengedje magából új életre kelt testünket?
Ezért már emberemlékezet óta megajándékozzák egymást az emberek húsvét ünnepén, a feltámadás reményének napján tojással, a feltámadás jelképével.
Ezt a szokást az egyház is elfogadja és ezért húsvétkor megáldja a tojást és a hívők által a templomba hozott ételeket. Erre külön áldáskérő imát is rendelt. így szenteli meg az egyház a népszokásokat és ad nekik mélyebb értelmet.
Egyéb húsvéti szokások Pilisvörösváron
A 40 napos böjtöt régen szigorúan betartották, különösen a nagyhéten. Nagycsütörtökön csak zöld ételeket (spenótot, káposztát stb.) ettek. Böjti étel volt még a sós hering, a ruszli hagymával, sajt, túró, tükörtojás, bableves és babsaláta.
Nagypénteken csak egyszer szabadott enni, de voltak emberek, akik egész nap böjtöltek. A hústól való megtartóztatás még az én gyerekkoromban is egészen a feltámadási körmenetig tartott, amely nagyszombaton délután volt. A körmenet után ettek először sonkát tojással. A sonka különösen tormával volt nagyon finom.
Amikor még iskolás gyerek voltam, sokszor hallottam a templomban a hatalmas nagy „óriás kereplőt". Mikor a harangok nagyszombaton visszatértek Rómából és megszólaltak, az is szokás volt, hogy a gyümölcsfákhoz szaladtak és erősen megrázták őket, hogy jó termésük legyen.
Mikor a szeplős lányok nagyszombaton meghallották a Rómából visszatért harangokat, gyorsan elszaladtak mosakodni, hogy eltűnjenek a szeplőik.
 |
| Vörösvári asszonyok a lelkigyakorlaton 1941-ben |
 |
| Lelkigyakorlat Pécelen 1941-ben |
 |
| A vörösvári polgárok és tisztviselők lelkigyakorlaton Budán (Manresa) 1938-ban |
 |
| A vörösvári parasztok a lelkigyakorlaton 1940-ben |
 |
| Az utolsó lelkigyakorlat a Manresa kolostorban 1947-ben |
Vörösvárról sok hívő vett részt az évente megtartott lelkigyakorlatokon. A férfiak három napot töltöttek a fővárosban (Manresa), az asszonyok pedig Pécelen.
A tavaszi hónapok a parasztoknak mindig sok munkát adtak, kora reggeltől késő estig talpon kellett lenniük. A mezei munka nem tűrt halasztást, így a parasztnak minden nap volt mit tennie.
Április 25-e Szent Márk napja fontos nap volt a paraszt életében. Ezen a napon és a Krisztus mennybemenetele előtti három napon ünnepelték az úgynevezett „könyörgő-napokat". Márk napján énekelve és imádkozva vonult ki a körmenet a földekre, hogy Isten áldását kérje a termésre. A pap így imádkozott: „...óvd és áldd meg a föld termését, küldj rá időben éltető esőt és napsugarat..."
Ezt a szertartást a termés megáldásának is nevezték. Az egész községnek szüksége volt Isten áldására, mert a falu legtöbb lakója mezőgazdasági munkából tartotta el a családját. A jó terméshez nemcsak szorgalomra volt szükség, hanem Isten kegyelmére is.
A körmenet útja a határban minden évben egy másik kereszthez vezetett, amely a falu végén állt.
Akinek állatai voltak, hazavitt a megáldott termésből egy marékra valót és az állatoknak adta, hogy megvédje őket a betegségektől.
Nagyon régi szokás, hogy az emberek április 1-jén „a bolondját járatják", „az áprilisba küldik", vagyis megtréfálják egymást.
Különösen az életvidám, nyüzsgő gyerekek tisztelik és gyakorolják kiadósan ezt a régi szokást, de a felnőttek is megengednek maguknak ezen a napon néhány ártatlan tréfát. Az áprilisi tréfák még ma is virágoznak. Az embernek nincs is kifogása ellenük, ha a tréfa valóban ártalmatlan, de sajnos gyakran előfordul, hogy otromba, sőt veszélyes tréfát találnak ki.
Ezen a napon gyakran lehet hallani a közismert vidám mondókát:
A barátokat és az ismerősöket orruknál fogva vezetik. A szolgákat és a gyerekeket általában elküldték a gyógyszertárba vagy a fűszereshez, hogy hozzanak szúnyogvért, muslincazsírt vagy egyéb más komikus dolgot.
Ha a vásárló ezeket a dolgokat kérte, akkor az eladó kinevette és elmagyaráza neki, hogy áprilisi tréfa áldozata lett. Az általános vidámság növelésére az ily módon lóvátett emberek hátára papírdarabkákat, színes szalagokat ragasztottak.
Vannak, akik úgy vélik, hogy az „áprilisba küldés" szokása eredetileg Krisztus szenvedésének történetével van összefüggésben, amikor is az egyik bírótól a másikig küldözgették őt („Ponciustól Pilátusig").
Werkli Flórián ezt írta a Neue Zeitung 1981. április 4-i számában: „Emlékszem arra, hogy az Árpád gimnáziumban április l-jén mindjárt tréfával kezdtük a napot. Ilyeneket mondtunk egymásnak: Menj haza, ma nincsen tanítás! Menj az igazgatóhoz, mert hívat! Egy csinos lány vár rád a bejáratnál!"
Voltak mindig akik beugrottak, a többiek pedig kinevették őket.
Április 1-jét tartják Júdás születésének vagy halála napjának is, ezért szerencsétlen napnak számít.
Április 24-én van Szent György napja. Ezen a napon a gabonának már olyan ma-gasna kell lennie, hogy egy varjú el tudjon benne bújni.
Időjárási jóslat: „Sind die Reben um Geor-gi blind, so freut darauf sich Mann und Kind." (Ha a szőlővesszők György napján vakok, örvendeznek kicsik és nagyok.)
Az év egyetlen hónapjához sem fííződik olyan sok különböző szokás, hagyomány, közmondás, időjárási jóslat és más jóslat, mint a májushoz. Vörösváron még ma is él egy nagyon régi hagyomány, mely szerint május 1-jére virradó éjszaka a lány udvarlója a legnagyobb csendben májusfát állít a kedvese háza elé. A májusfát a legények az erdőből cipelték a faluba. Szalagokkal feldíszítették, és voltak akik borosüvegeket is akasztottak az ágakra.
Régebben ezeket a májusfákat a falu más tekintélyes embereinek háza előtt is felállították. Ezzel akartak nekik örömet szerezni és őket megtisztelni. Májusfának mindig magas, karcsú fákat választottak ki, eltávolították róla a kérget és az alsó ágakat, a koronát viszont teljes egészében meghagyták. A májusfa május 1-je után még néhány napig a helyén maradt, utána egy vasárnap délután (vagy pünkösdvasárnap) a legények zenével és nagy kiabálás közepette kihúzták a földből, majd a feldíszített korona egy ágacskáját annak adták, akinek a tiszteletére a májusfát állították.
A fiatalok természetesen borravalót kaptak minden májusfa felállításáért, amit aztán a kocsmában közösen elmulattak és eltáncoltak. A II. világháború óta már csak a lányos házak elé állítanak májusfát.
Mi mindent műveltek még ezen az éjszakán? Másnap reggel bizony sok minden kiderült. Mindent ami mozgatható volt, eldugtak, kiakasztották az ablaktáblákat és elcipelték a szomszédhoz, kicserélték a kapukat stb. Egyszer mi is a Szent János tóban találtuk meg a kiskapunkat, egy másik alkalommal pedig hatalmas üstöt láttam a Fő utca 84. számú ház tetőjén.
A négy fagyosszent is májusban kelt nagy félelmet és ijedelmet. Általában az első háromtól (Pongrác, május 12., Szervác, május 13., Bonifác, május 14.) félnek a legjobban. A negyediket, Orbánt (május 25.), majdnem elfelejtik, pedig négyük közül ő a legveszélyesebb, mivel ő a legutolsó. Ha azonban jól viselkedik, vagyis barátságos marad az idő, még ha borús is, de legalább nem fagy, reményteljesen így szólnak az emberek: „Szent Orbán tiszta és világos, megáldja a hordókat."
Hogy miért éppen ezeket a szenteket tisztelik meg és nevezik a nép körében fagyosszenteknek vagy borszenteknek, nem tudjuk, mert ezek az ájtatos szentek és mártírok bizonyára nem igen törődtek a borral.
Szent Flórián
A tűzoltó-egyesület minden évben május 4-én elzarándokolt a Flórián-kápolnához és arra kérte a szentet, hogy óvja meg a falut a tűzkártól. A XVIII. és XIX. században ugyanis, amikor a házakat még szalmával fedték be, nagyon sok ház leégett.
Pünkösd
Pünkösd a kezdődő nyár ünnepe, az a nap, amikor lezárul a rügyező tavasz 49 napja, amely húsvét és pünkösd között eltelt. Amikor beköszönt a pünkösd, a paraszt már lassan az aratásra készülődik.
Vallási tekintetben pünkösd ünnepe az emberiség végleges megváltását jelenti, amely a Megváltó születésekor kezdődött és az ő mennybevételével fejeződött be.
Pünkösd napján küldte el a Megváltó tanítványainak a Szentlelket, mert csak ezen a napon találta a földi embert méltónak arra, hogy az igéjét hirdesse, a művét folytassa, mert ő is csak röviddel azelőtt váltotta meg keresztje és halála által a bűnös emberiséget.
Pünkösd a búcsúzó tavasz és ugyanakkor a beköszöntő nyár ünnepe. Ez idő tájban bontakoznak ki a rügyekből a levelek és a virágok, és titokzatos módon minden szalmaszálba, fűbe és fába csodálatos erő költözik, amely megérleli a gyümölcsöt. Ez a Szentlélek, amely pünkösd vasárnapján elárasztja az egész természetet: a sokasodás és megtermékenyítés erejét adja az egész emberiség javára és üdvére.
Nem tudunk arról, hogy pünkösdkor választottak-e Vörösváron pünkösdi királyt vagy sem.
Pünkösdkor ünnepelte a község az erdei kápolna búcsúját. Régen ezen a napon zarándokok jöttek a szomszédos falvakból az erdei kápolnához. Tavasztól őszig az erdei kápolnában a reggeli misét német nyelven tartották.
Űrnapja
Az egyházi év egyik legnagyobb ünnepe az Űrnapja. Ezen a napon hagyta el az Üdvözítő a templomot és jött a népéhez.
Ezért ezt az ünnepet különös pompával ünnepelték. A hívő asszonyok, férfiak és gyerekek igyekeztek segíteni, hogy ez a nap minél ünnepélyesebb legyen. Az Oltáriszentség ünnepét nagy körmenettel ünnepelték. Ez volt az ünnep csúcspontja, mikor a legszentebb Oltáriszentséget körbevitték a falu utcáin és útjain.
 |
| A baldachin alatt ment a pap és vitte a szentségtartóban a legszentebb Oltáriszentséget |
Már néhány nappal az ünnep előtt megkezdték az előkészületeket, különösen abban a négy családban, amelyeknek kiváltsága volt, hogy az oltárokat felállítsa és díszítse. Nem csak a házakat és az utcákat, hanem az oltárokat is gazdagon feldíszítették. Az oltár úgy készült, hogy először fából egy vázat ácsoltak össze, amit aztán zöld tölgy- és bükkfalombbal fedtek be.
A legnagyobb gondot azonban a virágszőnyeg elkészítésére fordították. Az előkészületek már jónéhány nappal előbb megkezdődtek.
Sódert készítettek elő és virágot gyűjtöttek az erdőben és a mezőkön. Ebben a munkában különösen a gyerekek szorgoskodtak.
Pilisvörösváron régen három téglából épített úrnapi kápolna volt (a Steckl-, a Pfeiffer- és a Szent Flórián- vagy Stui-kápolna), a negyediket minden évben a Flórián-kápolnától 300 méterre állították fel a Müller-fé-le (Kányádi) ház előtt, a Fő utca 38. szám alatt. A Steckl-kápolnát a II. világháború után lebontották, mert a Schuck család családi házat épített a helyén.
A II. világháborúig a körmenet először a Steckl-kápolnához ment, utána a Pfeiffer-kápolnához, innen a Fő utcán egészen a Szent Flórián-kápolnáig, végül pedig a Fő utcán egészen a Müllerék házáig. Itt állt a minden évben újonnan felépített lombsátor, vagyis a negyedik kápolna. Visszafelé a menet az Iflinger utcán át ment a Pék utcába, majd egy kis közön át a Sváb utcába. Innen a körmenet a plébánia mellett visszatért a templomba.
A II. világháború után a körmenet útját lerövidítették, és már csak a templom és az iskola körül ment. Ettől kezdve mind a négy állomást lombból építették fel és a lombsátrakba oltárokat készítettek. Ezekben a kápolnákban egy-egy oltárt állítottak fel, szentképet vagy szobrot helyeztek rá, és virágokkal és gyertyákkal díszítették.
Űrnapja reggelén a harangok istentiszteletre hívták az embereket és mindenki elment, aki tudott, mert senki sem akart hiányozni a körmenetből. Az ünnepi nagymisére mindenki a legszebb ruháját vette fel, mert nagyra értékelte az ünnep jelentőségét.
A nagymise után a hívők körmeneten vettek részt. A körmenet élén keresztet és az iskolai zászlót vitték, utána következtek az iskolások. (Régen a tanárok is a gyerekekkel mentek.)
 |
| A Steckl-kápolna helyett felállított lombsátor a saját tervezésű virágszőnyeggel |
 |
| A Mária-lányok zászlójukkal |
 |
| A gyönyörű virágszőnyeget minden évben megcsodálták |
 |
| A gyönyörű virágszőnyeget minden évben megcsodálták |
Hozzájuk csatlakoztak a fiatalok, aztán következtek a Mária-lányok a zászlójukkal, a zenekar, a különböző egyesületek: a tűzoltóság, a frontharcosok, a katolikus legényegylet stb.
A baldachin előtt mentek a ministránsok. A baldachin alatt a pap vitte a szentségtartóban a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Az egyházi képviselőtestület tagjai tartották a baldachint, ami különleges kitüntetésnek számított.
A baldachint két oldalról a lámpavivők kísérték. A menet végét a férfiak és a nők alkották.
Imádkozva és énekelve vonultak a hívők az utcákon a kápolnákhoz, ahol a közismert szent énekeket énekelték.
A pap minden állomásnál áldást osztott az Oltáriszentséggel mind a négy égtáj felé.
A körmenet a templomban ért véget, miközben a „GroBer Gott, wir lobén Dich" (Ó nagy Isten mi dicsérünk Téged) kezdetű bevonulási éneket énekelték. Az Üdvözítő kiment a nép közé és most újra visszatért a templomba. Mielőtt az emberek hazamentek, nem mulasztották el, hogy tépjenek egy kis szentelt zöldet az oltárok lombjából. Otthon a lakásban a képkereteket díszítették vele vagy a padlás gerendája alá dugták, hogy megvédje a házat a tűztől és a villámcsapástól.
Milyen volt az oltár a lombsátorban?
Az oltár céljára először fából egy vázat ácsoltak, amit zöld ágakkal borítottak be. Minden oltárnál volt egy virágfüzér, amelyet kilenc féle virágból fontak.
A lombsátor belsejében van az oltár, amelyen sok gyertya, egy kereszt és vázákban virág állt.
Középen egy szegfűből és búzavirágból font koszorú helyezkedik el. Ebbe a koszorúba állítja bele a pap a szentségtartót. Az oltár alá gyógyfüveket szórtak (pl. szarkalábat), hogy az Oltáriszentség közelsége gyógyító erővel hasson. (10-15 darab szarkaláb ágyba téve, állítólag igen hatásos a görcs ellen.)
A körmenet alatt az iskolás lányok kosárkáikból virágszirmokat szórtak az útra a baldachin előtt. Az oltároknál a pap részletet olvasott fel az evangéliumból, majd a zenekar eljátszotta a „Christus vincit..." kezdetű dicsőítő éneket, és a pap megáldotta a jelenlévőket.
Délután vagy a körmenet után mindenki néhány szál virágot akar hazavinni a lomb sátorból. A kápolnák és a lombsátrak (a II. világháború után) hamarosan kopaszon álltak.
A gyönyörűszép virágszőnyegek estére már alig ismerhetők fel. Akkor jöttek az asszonyok és összesöpörték az elszáradt virágszirmokat és ágacskákat.
 |
| Straubné, sz. Saponits Irma és a szomszédai, akik segítettek a nagy munkában. Együtt tervezték és készítették el az oltárt és a virágszőnyeget |
 |
| A lombsátor Wippelhauserék háza előtt. Minden évben a Wippelhauser család építette fel az oltárt a szomszédok segítségével |
 |
| A virágszőnyegre a körmenetig nagyon vigyáztak |
 |
| A kántor háza előtti lombsátor az oltárral |
 |
| Nagy gonddal építették a lányok és az asszonyok a lombsátrat |
 |
| Virágoltár a templom oldalában |
A néphit azt tartja, hogy ha valaki kocsival átmegy a virágszőnyegen, akkor a faluban hamarosan tűz lesz.
Minden ház, amelyik előtt a menet elment, felelős volt a ház előtti virágszőnyeg elkészítéséért. A szomszédok természetesen egyeztették egymás között a színt és a mintát. Azok, akik a körmenet útvonalától távolabb laktak, gondoskodtak kőpor és a zöld ágak beszerzéséről, amelyeket a virágszőnyeg két oldalán állítottak fel. A házak tűzfalait frissen meszelték, az udvarokat felsöpörték, mindennek ragyognia kellett a tisztaságtól. A körmenet útvonalán levő házak ablakaiba virágokat, gyertyákat és szentképeket tettek.
A vörösvári virágszőnyegek közel és távol híresek voltak. Sokan jöttek a fővárosbé)l és a környékről is, hogy megcsodálják a szép virágszőnyegeket.
A körmenet után misét tartottak a templomban.
A vörösváriak egykor Máriaremetére, a cso-bánkai szent kúthoz és Szentkeresztre1 zarándokoltak. Az ausztriai Mariazellbe csak ritkán szerveztek közös utazást.
Július 2-án Csobánkára, július 26-án és szeptember 8-án Máriaremetére vonultak a vörösvári zarándokok. Ezek a zarándoklatok mindig életreszóló élményt jelentettek a résztvevőknek. A zarándoklatok lelki megerősödést és gazdagodást eredményeztek.
Máriaremetéről a következő történetet mesélik: „A betelepülés korában egy Thal-wieser Katharina nevű fiatal leány jött a svájci Einsiedelnből (Remete) Hidegkútra. Uticsomagjában egy Mária-képet hozott magával szülőfaluja templomának főoltáráról.
1760-ban azon a fán volt, amelyen még ma is lóg az oltár mögött. Hamarosan zarándokok érkeztek, hogy imádkozzanak a kép előtt, és a kis fatemplom már nem tudta befogadni a sok zarándokot. 1817-ben kőtemplommá alakították át. De hamarosan ez a kápolna is kicsinek bizonyult. Ezért a templomi egyesület elhatározta, hogy egy nagy, szép templomot építtet. A templomot 1899. október l-jén szentelték fel. A belső berendezést I. Ferenc József császár ajándékozta." Ettől kezdve a templomba 2000 ember fért be.
Az istentisztelet után összeállt a menet, melynek élén egy keresztet vittek, utána mentek a férfiak és a pap a ministránsokkal, két oldalról pedig az egyházi zászlók kísérték. A menet útja Solymáron keresztül vezetett, és a falu végén egy kis pihenőt tartottak.
Már nem volt hosszú az út Hidegkút község elejéig, ahonnan a zarándokok imádkozva vonultak a kegytemplomig. A pro-cessziót egy pap harangszóval fogadta. 10 órakor a püspök ünnepi nagymisét celebrált. Utána a zarándokok leültek a fűbe ebédelni. A gyerekek délután a mezőn játszottak, a felnőttek pedig mézeskalácsból készült rózsafüzért vásároltak az otthon maradottaknak.
A délutáni ájtatosság után a zarándokok hazaindultak. A csobánkai és a szentkereszti zarándoklat is ugyanígy zajlott le. Csobánkára a zarándokok gyalog mentek. A garan-csi háztól nem a kiépített úton mentek, hanem inkább átvágtak a hegyen, mert úgy rövidebb volt az út. Szentkeresztre csak ritkán zarándokoltak el gyalog. Legtöbbször vonattal mentek Tokodig és onnan gyalogoltak. A zarándoklat napja mindig Szent Vendel napja (október 20.) volt.
 |
| Schreck Mária 1917. július 22-én adta postára Máriaremetén ezt a lapot a bátyja, Mihály részére |
Július 26-án, tehát Szent Anna napján a vörösvári zarándokok mindig elmentek Máriaremetére, hogy kifejezzék Szűz Mária édesanyja iránt érzett tiszteletüket. De szeptember 8-án is elzarándokoltak Máriaremetére. A zarándokúira magukkal vitték a zászlókat is, és az énekeket néha zenekar is kísérte. Mikor a zarándokok este visszaértek Vörösvárra, a menet énekelve vonult a templomhoz.
Einen schönen Gruß den bringen wir, Von Maria-Einsiedel kommen wir, Von Jesus, Maria und Josef. Wir danken Gott für jene Gnade, Die unsere Seele empfangen hat. Gelobt sei Jesus Christus!
Szép köszöntést hozunk, Máriaremetén voltunk, Jézusnál, Máriánál és Józsefnél. Megköszönjük Istennek a kegyelmet, amit lelkünkbe öntött. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mikor megérkeztek a zarándokok, így köszöntötték az otthon maradottakat: „Köszöntést hozunk Máriaremetéről." „Isten fizesse meg" — volt rá a válasz.
A zarándoklatokat a II. világháború után beszüntették.
Bonomi Jenő ezt írja: „Deutsche aus dem Ofner Bergland in Ungarn auf Wallfahrt" (A budai hegyvidék németjei magyarországi zarándoklatokon) című könyvében:
„A budai hegyvidék német lakói szerettek zarándokolni. Az egyházi év bizonyos napjain zarándokcsoportok indultak útnak az egyes községekből, hogy felkeressenek egy a közelben levő vagy egy távolibb kegyhelyet. Ez évről évre így történt. Általában egy behatárolt körben mozogtak, a saját szakrális területükön belül. Mindent megtaláltak ott, amire szükségük volt: a Szent Kereszt, a Szűzanya és más szentek kegyhelyeit, egyszerű kápolnákat és pompás templomokat, mindezt egy változatos, szép vidéken. Alkalomadtán távolabbra is elvezetett az útjuk, mert tisztelendők, zarándoklatvezetők vagy valaki más a faluból néha ajánlott egy addig ismeretlen kegyhelyet mint úticélt, amit aztán meg akartak ismerni, ki akartak próbálni."2
Csobánka: „A falun kívül az erdőben áll a kis kegytemplom, közvetlenül mellette pedig a szent kút. Eredetileg ez egy görögkeleti szerb zarándokhely volt, amelyet a katolikus németek lassanként birtokba vettek. 1845-ben Schnierch Erzsébet 81 éves budai polgárné, miután gyógyulást nyert a forrásnál, építtette fel itt az első kápolnát Isten anyjának tiszteletére. 1948-ban ezt lebontották és helyére egy nagyobbat építettek. A környező falvakból még szerbek is szoktak idejárni, de ájtatosságaikat a forrásnál végzik."3
Máriaremete: „Ez a Mária-kegyhely volt a budai hegyvidék németjeinek legfontosabb szent helye. Még ma is a budapestiek legkedveltebb és az ország legnagyobb zarándokhelye. Itt a svájci Einsiedeln kegyképének másolatát tisztelik. Pesthidegkút egy Marx nevű lakója hozta magával a XVIII. század elején egy zarándokútjárói, felakasztotta a közeli erdőben egy fára ott, ahol 1899 óta a mostani nagy kegytemplom áll. A kép a főoltár mögött van."4
Pélifóldszentkereszt: „A Szent Kereszt legfontosabb kultikus helye Esztergom és Budapest között Pélifóldszentkereszt, amelyet a német Nagyszentkereszt után neveztek el. A zarándokhely létrejöttét két esztergomi érsek fáradozásainak köszönheti. A templomot 1735-ben, a mellette levő kolostort pedig 1764-ben építették. 1913 óta szaléziánu-sok gondozzák a szentélyt. De az állatok egyik védőszentje, Szent Vendel is nagy tiszteletnek örvend itt. Három nemzetiség találkozott itt: a németek, a magyarok és a szlávok."5
A német nyelvterület legtöbb országában, ahol a parasztok a földesúr számára arattak, szokás volt (családi körben nem) az aratási ünnep megtartása. A gabona betakarítása után a földművesek a földbirtokoshoz mentek.
Elhozták munkaeszközeiket valamint egy mezei virágból és gabonából kötött koszorút, amelyet a legjobb arató nyújtott át a földesúrnak. Az uraság egy pohár bort vagy sört ivott meg a munkások vezetőjével és azzal az aratóval, aki átnyújtotta neki az aratási koszorút. Utána ünnepi vacsora következett a jellegzetes ételekkel, majd végül táncoltak.
A múlt század végéig főleg a sarlót használták aratáskor, hogy kevesebb gabona vesszen kárba. Az aratógépek megjelenése előtt Magyarországon is szokás volt, hogy a napszámosok megegyeztek a földesúrral. Az arató az általa learatott gabona tized vagy tizenketted részét (porció) kapta. Az aratók csoportokban (bandákban) dolgoztak, amelyek vetélkedtek egymással. Minden aratóval egy kévekötőnő dolgozott együtt. Az aratás a sarlóval napi 12-14 órás nehéz munkát jelentett.
 |
| Az ünneplő aratási menet a földesúrhoz vonult. Horváth György (Werkli Flórián) Neue Zeitung |
Az aratás után kezdődött a cséplés, amely szintén nehéz munka volt ember és állat számára egyaránt, egészen a cséplőgép megjelenéséig a múlt század végén.
„A parasztok számára még manapság is június végétől október elejéig tart a munka dandárja. A régi aratási hónapból azonban már sok minden hiányzik. Szinte teljesen eltűnt a sarló és a kasza, mert a gépek kivették az emberek kezéből. Az aratás körüli gazdag szokásvilág egészen összezsugorodott. Egy-egy jeles nap azonban még ma is él az öreg parasztok emlékezetében. A nép időjárási jóslatai ekkortájt igen fontosak voltak, mert az aratást csak jó időben lehetett elvégezni.
A régi megfigyelés, hogy „Magdolna szeret sírni" arra utal, hogy július 22. gyakran esős.
Július 25. Szent Jakab napja. A hozzá kapcsolódó regula azt mondja, hogy „ha Jakab napján meleg és tiszta idő van, akkor karácsonykor a kályha fog melegíteni." Ez azt jelenti, hogy ha Jakab napján nem esik az eső, akkor kemény télre lehet számítani.
Július 26. Anna napja. Ezen a napon ünneplik az Annákat, Ancsákat, Náncsikat. Szent Annát mint a szegények, a munkásasszonyok és a varrónők védőszentjét tisztelték."1
Szeptember a gyerekeket az iskolakötelezettségre és arra emlékezteti, hogy ismét megérkezett az ősz. Az r-betű a hónap nevében arra utal, hogy a megfázás veszélye nélkül már nem ülhetünk vagy feküdhetünk le a puszta földre. Még pontosan emlékszünk szeptember azon napjaira, amelyek a parasztok életében különösen fontosak voltak. A népi bölcsesség ebben a hónapban is foglalkozik az időjárásjóslással. Sok korai jelenségből lehet arra következtetni, hogy mit fog hozni a szeptember. Egy régi parasztmondás így szól: „Ha július enyhén kezdődik, akkor a szeptember is olyan lesz." Szeptemberről általában ezt kell megjegyezni: „Tiszta szeptember - termékeny év." Egy másik regula azt mondja: „Ha szeptemberben dörög és villámlik, sok gyümölcsnek örülhetsz a következő évben." Mit jelentett a parasztok számára a szeptemberi eső? „Szeptemberi eső - a parasztnak sokat jelentő." A villámlás és a dörgés azért volt fontos ebben a hónapban, mert a következő februárra engedett következtetni.
Szeptember elsejével kezdődik az ősz, ugyanakkor a vénasszonyok nyara is. Ennek is meg volt a jelentősége. Ez a régi tapasztalat apáról fiúra szállt: „Meleg nyárra legtöbbször hosszú tél következik."
Nagyon fontos volt a Mihály nap körüli időjárás megfigyelése. Ha a Mihály nap előtti éjszaka (szeptember 29-én) tiszta, akkor hosszú és kemény tél következik. De ha Mihály napján esik, akkor a következő tél igen enyhe lesz.
Fontos időjárási jóslat még az is, hogy ha a költöző madarak Mihály előtt nem mennek el, akkor karácsony előtt már nem lesz tél.
Régebben a parasztok az októberi időjárásból következtetni tudtak a következő hónapok időjárására is. Ha az október meleg volt, akkor azt mondták, hogy „meleg október - hideg február." De ha „október sok fagyot és szelet hoz, akkor a január és a február enyhe lesz."
„Ha Simon és Júdás elmúlt, közeledik a tél."
Az állatok és a növények megfigyeléséből is a közeledő télre következtetett a parasztnép. Októberben a nappalok még kellemesen melegek, de már hűvös esték és éjszakák következnek. Ahol a családban sok gyermek volt - és a parasztcsaládokban ez volt az általános -, ott az édesanya meggyújtotta a tüzet, mert megtanulta az édesanyjától azt a bölcsességet, hogy „a csillagos októberi éjszaka szereti a meleg kályhát."2
A parasztház lecsendesedett. A földekről mindent betakarítottak és behordták. Novemberrel megjöttek az esős, ködös napok is. Néha ilyenkor már havazott is, és a hópelyhek fehér takaróba burkolták a természetet. A vándormadarak már elrepültek, és gyakran fúj barátságtalan szél. Mihelyt a fehér takaró mindent beborított, előkerülek a szánkók. De az első hó hamar eltűnik, így a korán érkezett fehér szőnyeg általában csak a gyerekek néhány órás vidám szórakozásához volt elegendő.
A parasztok az év utolsó két hónapjában általában otthon vannak, így több idejük van arra, hogy esténként találkozzanak egymással. Az édesapa javítgatta a szerszámokat, az édesanya kukoricát morzsolt, és közben mesélt a gyerekeknek, vagy pedig a tollfosztásban segített.
Ez idő tájt is jól meg kellett figyelni az időjárást, mert meg lehetett belőle határozni az elkövetkezendő hónapok időjárását.
November elsején van Mindenszentek ünnepe. A keresztény naptárban ez mindig ünnepnap volt. Ezen a napon, vagy már előtte, az emberek meglátogatják halottaikat a temetőben. Imádkoznak értük és gyertyát gyújtanak a sírjukon. Gyertyafény ragyogja be az egész temetőt.
Az esti szentmisét a temetőben tartják. A rákövetkező halottak napján az emberek a reggeli misére mentek és utána gyakran ismét felkeresték a temetőt. Katalin napjától (november 25.) egészen szilveszterig nem tartottak bálokat, esküvőket és táncrendezvényeket.
Táncos esték ugyan nem voltak, de a fiatalok, az asszonyok és a férfiak is lehetőséget kerestek arra, hogy kellemesen múlassák az időt. Vörösváron nem volt fonó, de a legények és lányok házaknál találkoztak, társasjátékokat játszottak, az asszonyok meséltek és énekeltek, szórakoztatták a legényeket és a lányokat. A férfiak általában kártyáztak.
A betlehemezést Vörösváron nem ismerték. A betlehemezést a vörösváriak a magyaroktól vették át az I. világháború után. Ezért van az, hogy a betlehemes játékot mindig magyarul adták elő.
December 4-én van Szent Borbála ünnepe. Pilisvörösváron már 1894-től volt barnaszénbánya, és a bányászok Szent Borbálát tisztelték védőszentjükként. Ezen a napon a bányászok nem dolgoztak, hanem a Borbála-kápolnában misét hallgattak.
Mielőtt a bányászok munkanapokon lementek az aknába, rövid imát mondtak. Gromon András jegyezte fel ezt az imát:
Az I. világháború után ezt az imát már nem németül, hanem magyarul mondták, mert nem minden bányász értett németül. A Szlovákiából, Galíciából, Horvátországból, Romániából stb. érkezett munkások már magyarul tanultak, de németül csak kevesen.
December 6-án van Szent Miklós napja. A gyerekek örömmel várták, de kicsit féltek is tőle. Nem tudták ugyanis, hogy ajándékot fognak-e kapni, vagy a krampusz bedugja majd őket a zsákjába.
Egyes gyerekek megkérdezték az anyukájuktól, hogy a Mikulás miért mindig éppen akkor jön, amikor az apuka nincs otthon. Szent Miklós azonban a jó gyerekeket megajándékozta, csak a rossz gyerekeknek kellett tartaniuk a csípős virgácstól.
Luca székét (december 13.) Vörösváron nem készítettek.
Adventre fenyőágakból koszorút készítettek, amelyre négy gyertyát erősítettek fel. Minden héten egy újabb gyertyát gyújtottak meg a koszorún. Advent ugyanis karácsony előtt négy héttel kezdődik. Ebben a négy hétben minden reggel, bár még egészen sötét volt, a vörösváriak (általában az asszonyok) elmentek a templomba a rorátéra. Többen lámpással mentek.
„A szálláskereső asszonyok karácsony előtt kilenc nappal jártak a községben imádkozni. Minden csoport kilenc asszonyból áll. A szállást kereső Szent Család képét a csoport vezetője vitte. Szíve fölött tartotta egy kendőbe kötve. A csoport minden nap egy másik asszonyt keres fel. Belépéskor így köszönnek: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! A Szent Család szállást keres." Az asszony, aki a szentképet viszi, így szól:
Ezután a képet beviszik a lakásba és megkezdődik az ájtatosság. így megy ez karácsonyig. Az utolsó asszonynál február 2-áig marad a kép. Február 2-ára szentmisét rendelnek a Szent Család tiszteletére és virágot helyeznek el az oltáron"1
A karácsonyi ünnep jelképe a karácsonyfa (fenyőfa). Goethe „feldíszített fának" nevezi, Schiller pedig „zöld fának". Minden esetre a német betelepülők a karácsonyfaállítás szokását és azt, hogy a gyerekek számára ajándékot akasztanak rá, már a betelepüléskor magukkal hozták.
Karácsony estéjén minden háziasszony nagy fehér asztalterítőt terített az asztalra. Napközben minden munkát elvégeztek, ellátták az állatokat, fát vágtak, mert 25-én semmit sem szabadott dolgozni. Mikor este lett, ünneplő csoport vonult házról házra, amely dalban és szóban adta elő a betanult betlehemes játékot. A templomban is előadták az éjféli misén.
 |
| Szent Kristóf a kis Jézussal és az ajándékfával. Akvarell, 1601. március 8. |
A betlehemes játékot több három-öt lányból álló csoport adta elő, és a kísérőjük vitte a virágcsokrot és a csengőt. Szent József szerepéhez alt hangú lányra volt szükség, Mária hangja viszont különösen tisztán csengő szoprán kellett hogy legyen. A többi lányok angyalként szerepeltek, és különböző karácsonyi éneket énekeltek. Mária aranypapírból készült koronát viselt, ami a gyertyák fényében csodálatosan csillogott.
Bekopogtak az ajtón és megkérdezték: „Bejöhet a Jézuska?" „Igen" - hangzott a válasz. Mária, József és az angyalok beléptek a szobába, az asztalra állították a magukkal hozott bölcsőt a kis Jézussal és elkezdtek énekelni.2
A konyhában előkészített karácsonyfát már belépéskor az asztalra állították. A karácsonyfát az anyuka vagy az idősebb testvérek délután feldíszítették szaloncukorral, bearanyozott dióval, almával, szőlővel és szalmából készített csillagokkal.
A betlehemezés után megajándékozták a gyerekeket.
Meggyújtották a csillagszórókat és a gyerekek úgy néztek a ragyogó fénybe, mintha el lennének varázsolva. Végül elköszöntek a betlehemesek. Mielőtt elhagyták a házat, egy-egy botot adtak az anyukának és az apukának, azokból a botokból, amit a kísérőjük hozott magával. Vadóc és rossz gyerekeknél ez bizony helyénvaló volt. Azután boldog és áldott karácsonyt kívántak és továbbmentek a következő házba.
Ezután a háziasszony kezébe vette a szeneslapátot, egy kis parazsat és fenyőágat tett rá, szenteltvízzel meghintette és a ház minden helyiségébe bevitte, még az istállóba és az udvarra is kivitte. A Szentháromság nevében mindent kifüstölt.
Közeledett az éjféli mise ideje. A háziasszony azonban ezen az estén valamivel tovább ül a széken, mint máskor.
Ez is egy régi vörösvári szokás volt. Azt tartották, hogy ha a háziasszony szenteste tovább ül a székén, akkor a január végén vagy legkésőbb február elején ültetett tyúkok nyugodtan fognak ülni a 18-20 tojáson.
Éjszaka időben kellett útnak indulni, ha az ember még ülőhelyet akart találni a templomban. Az oltár mindkét oldalán egy-egy nagy karácsonyfa állt, és az egyik mellékoltáron csodálatos jászol és a Szent Család ragyogott. A misét a Mauterer-zenekar játszotta. A pap és a ministránsok bevonulásakor felhangzott az orgona. Az emberek teljes szívükkel jelen voltak és ünnepelték az Úr születését. Az éjféli misét mindig a „Stille Nacht, heilige Nacht" (Csendes éj, szentséges éj) kezdetű szép énekkel fejezték be.
Az emberek karácsony mindkét napján délelőtt templomba mentek, délután pedig meglátogatták a rokonokat. Az igazi karácsonyi hangulathoz hozzátartozott a lágy, csendes éjszaka. A szállingózó hópelyhek, ragyogó csillagok és a holdfény mindig megörvendeztették a falusi embereket.
Egy karácsonyi időjárási jóslat így szól: „Zöld karácsony, fehér húsvét." Vagy pedig: „Karácsonykor lóhere, húsvétkor hópehely."
Az év utolsó napja sok lehetőséget kínált a táncra. Szilveszter estéjén általában a fiatalok és a fiatal házaspárok ünnepeltek. Az idősebbek legtöbbször otthon voltak. Este 6 órakor tartották az éwégi hálaadó misét. Itt lehetett megtudni, hogy az évben hány gyerek született, hány házasságot kötöttek és hány ember halt meg.
A mise végén eljátszották és énekelték a magyar himnuszt, azután a Mauterer-zenekar a Rákóczi indulót játszotta.
De a fiatalok még nem fejezték be az évet, mert még egy ideig szórakozni akartak és ébren akartak maradni, amíg az újév beköszönt. Az utcán táncoltak és gyakran egy zenekar is játszott nekik. Itt-ott be is hívták a vidám mulatozókat a házakba és megkínálták egy-két pohár borral. Az idősebb emberek már a reggeli misére mentek, de a zene még mindig játszott az utcán. A kis gyerekek már házról házra jártak és néhány krajcárért boldog új évet kívántak.
Az első templomot fából építették, valószínűleg 1696-ban. A község 1703-ban kőből épült templomot kapott, mivel az előző fatemplom már majdnem összedőlt. („1703. február 23-án eltemették az itteni postamester 9 éves fiát, mégpedig elsőként az új templom mellett.")
A templom építőmestere Johann Danck-maringer/Dankmayr volt, akit a kereszteltek anyakönyvének egyik 1706. június 6-án kelt bejegyzéséből mint „Joannes Georgius Danckmayr" kőművest és itteni építőmestert ismerünk. A templomot 1705-ben szentelte fel Khemetmilner vörösvári plébános. Az 1744-es látogatási jegyzőkönyvben ez áll: „Templomukat Fülöp és Jakab szent apostolok tiszteletére építették." Az 1747-es jegyzőkönyv viszont Mindenszenteket nevezi a templom védőszentjeinek, és azt mondja, hogy „a templom szép és tágas, nem régen fedték be zsindellyel." Az 1744-es és 1752-es látogatási jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy a templomot 1764-ig kétszer renoválták.
A kórus, a szentély és mindkét sekrestye boltíves volt, a hajót viszont lapos fatető fedte. Toronyként egy fából készült harangláb szolgált. Az 1757. évi látogatási jegyzőkönyv nevezi először Mária mennybemenetelét a templom védőszentje ünnepének (augusztus 15.). Magyar szokás szerint ezen a napon történt a templom felszentelése. A község időközben olyan nagy lett, hogy 1774-ben már a templom bővítésére kellett gondolni, de ez csak a XVIII. század végén valósult meg.1
A plébánia első lelkésze 1696-tól Hör-mann Bernhard volt. 1702-től az osztrák bencés Khemetmilner Piacidus volt itt a plébános. Édesanyja halálakor (1704) az anyakönyvi bejegyzéshez a következő megjegyzést fűzte: „Egyébként született a felsőausztriai Schwanenstattban."2 Néhány más német nevű plébános után 1744-ben Steiner Johann Ferdinand érkezett „a magyar kancellária meghívására" a passaui püspökségből a veszprémi püspökségbe és 1772-ig maradt plébánosa Pilisvörösváron.3
1797-ben a hajót kibővítették a bejárat felé és új tornyot építettek rá. 1802-ben szentéllyel bővítették a templomot és új sekrestyét építettek hozzá. 1821-ben új tetőt kapott.
A lapos tetőt 1932-34-ben leszedték, a templomot 1 méterrel megmagasították, a tornyot felemelték és bádoggal borították. Toronyórát is szereltek a toronyba. Ekkor kapott a hajó boltíves mennyezetet.
 |
| A plébániatemplom |
 |
| A római katolikus plébániát az idők során már többször átépítették. 1692 óta van tudomásunk az első plébániáról. Miután az első betelepülők megérkeztek a Fekete-erdőből, hamarosan felépítették a plébániát |
A templomot 1893-ban Altenbuch és Greiner tervei szerint újra díszítették. 1909-ben felújították.
1932-34-ben a templom elején a kórus magasságában két új ablakot építettek be és felújították a szentélyt is. A teljes felújítás 1954-ben történt.
A főoltár márványból készült. A sárga lapokat Siklóson, a fehéreket Ruskicán, a vöröseket pedig Süttőn bányászták 1899-1900-ban. Az oltár 1945-ig a fővárosban a királyi várban állt. 1957-ben Marlok István apátplébános az Esztergomi Egyházmegyei Főhatóság engedélyével Pilisvörösvárra szállí-tatta. A drágakövekkel díszített tabernákulu-mot, illetve annak bronz ajtaját Mészáros Lajos budapesti ötvösmester készítette. A puttó angyalfej a bicskei Karle István szobrászművész alkotása.
A templom stílusa klasszicista. A szentély padlóját a királyi vár kápolnájából származó mettlachi lapokkal burkolták. A templom hajójának padlóját ruskicai fehér és úgynevezett „Szandanszky" vörös márványlapokkal burkolták. A templom hossza 37,55 méter, szélessége 11,48 méter és magassága 10 méter.
A kehely egy földesúr ajándéka. Aranyozott ezüstből készült, magassága 21,5 centiméter, az alsó rész nagysága 13 centiméter. Az augsburgi N. L. mester készítette a XVIII. század első felében.
A szentségtartó masszív rézből készült. Méretei: 47x27x19 centiméter. Mészáros Lajos ötvösmester készítette. A másik szentségtartó szintén rézből készült. Méretei: 50x 23x23 centiméter.
A márvány áldoztatórács két részből áll. 1966-ban vásárolták Budapesten (királyi vár).
A keresztkút vörös márványból készült. A bronz fedőn ez a felirat áll: Keresztelő Szent János.
A keresztkutat Rehákné, szül. Moór Anna ajándékozta 1828-ban.
 |
| A mai főoltár egykor a budapesti királyi várban állt |
 |
| Rehák Józsefné Moór Anna, a legelső magyar Júlia |
 |
| 1957-ig ez volt a főoltár. 1957-től 1974-ig a templom nyugati oldalán állt, mint tartalékoltár. 1974 novemberében elbontották |
 |
| A keresztkút már több mint másfél évszázada áll a templomban |
 |
| Innen származik a főoltárunk |
 |
| A földesúr, Karátsonyi gróf címere a templom tornyán |
Moór Anna híres színésznő volt, 1790-ben ment feleségül Pesten a vörösvári postamesterhez. 1768-ban született és 1842-ben halt meg. A régi temetőben temették el, amely a Solymári út két oldalán volt. Később exhumálták, majd az új temetőben temették el. A keresztkút az ő ajándéka.
Az orgona Rieger gyártmányú, száma 2955. Geyer József terve alapján készült 1941-ben.
 |
| A Stui-kápolna 1955-ig egy fakereszt állt a templom előtt, bádogból készült Krisztussal. 1955-ben betonkeresztet állítottak a helyére. Felirata: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!" |
 |
| A Stui-kápolna, amely a Fábián-, Sebestyén-, Rókus-, Flórián-és Rozália-kápolna nevet is viseli |
A Flórián-kápolnát Fábián-, Sebestyén-, Rókus- és Rozália-kápolnának is nevezték. A vörösváriak Stui-kápolnának hívják. Senki nem tudja azonban, hogy miért hívják így a kápolnát. A XIX. század elején építették, a század végén renoválták és 1892-ben újra felszentelték. A provinciális oltárkép Szent Flóriánt, Szent Rókust és Szent Sebestyént ábrázolja. 1945-ben januártól májusig itt tartották a miséket.
A kápolnát valószínűleg azért hívják Stui-kápolnának, mert a mellette lakó Szauer családnak ez volt a ragadványneve. De a család sem tudja, hogy miért.
Ezt a Pfeiffer-kápolnát a vörösvári Stein-miller Mátyás molnár építette 1774-ben. Valamikor régen a kápolna a falu végén állt, ma azonban ez a hely már nem a falu vége, hanem közepe.
Az oltárt téglából építették. Az oltárkép Máriát ábrázolja a gyermekkel a baldachin alatt. Az oltár stílusa rokokó. Felirata: „Fun-datu Mathias Steinmiller 1774."
Az erdei kápolna
Bonomi Jenő, a híres néprajzkutató ezt írja a „Die Kultstätte der vierzehn Nothelfer in Pilisvörösvár" (A pilisvörösvári tizennégy bajban segítő szent kegyhelye) című munkájában:
„Pilisvörösvár község mellett, a Kálvária hegy lábánál áll egy egyszerű kápolna, a Hétfájdalmú Szűz és a tizennégy segítő szent tiszteletére. Sem égi jelenségek, sem csodálatos gyógyulások nem hívták fel a figyelmet a kicsi templomra, de évről évre zarándokok nagy tömege érkezik ide. A tizennégy segítőt a német nép igen tiszteli. A kegyhelyükhöz való elzarándokolást szükségszerűségnek érzi... Habár itt is helyénvaló a Mária-tisztelet, az emberek mégis hangsúlyozni akarják a segítő szenteket."
„A mostani kápolna már a második ezen a helyen. Az elsőt Spiegelbegrer Gáspár pilisvörösvári lakos építtette 1780 körül. Akkoriban itt még erdő volt. Ezért nevezték el erdei kápolnának. 1787-ben kibővítették.
Eleinte jótékony adakozók gondoskodtak a kápolna fenntartásáról. Később az adakozó kedv megcsappant és az elhanyagolt Isten házát be kellett zárni. A múlt század 30-as éveiben a kápolna már olyan rossz állapotban volt, hogy javításra szinte gondolni sem lehetett. Csak az újjáépítésről lehetett szó. Adományokból és gyűjtésekből összejött az ehhez szükséges pénz.
 |
| Az úgynevezett Pfeiffer-kápolna (A Segítő Szűz Máriához). A Pfeiffer-ház mellett áll |
A tervet már 1843-ban meg akarták valósítani, de csak 1851. június 10-én került sor arra, hogy Ernst Ignác ürömi plébános felszentelte az újonnan felépített kápolnát és egyidejűleg beszentele az előtte álló keresztet is. A régi kápolna előtt is állt egy kereszt. Az ünnepségen több ezer közelről és távolról érkezett ember vett részt."
„A kápolna belseje nem emlékeztet sem egy falusi templomocskára, sem pedig egy zarándokhelyre. A falak dísztelenek, a kicsi oltárt egy Istenanya-kép díszíti, a szentélyben két nagy kép függ (az egyik a Szent Családot, a másik a tizennégy segítő szentet ábrázolja) és kétoldalt szobor áll."
A bal oldali falon márványtábla található, amely a kápolna alapítójának és későbbi átalakítóinak a nevét hirdeti. Hátul néhány pad.
A márványtábla felirata a következő:
 |
| A tizennégy segítő szent kápolnája Pilisvörösváron. (Dr. Bonomi Jenő felvételei, 1937) A kápolna bejárata |
 |
| A kápolna hátulról |
 |
| Szent Vendel |
 |
| Szent Antal |
A kápolnában három oltár van és sok szentnek a képe. A háború utáni helyreállítási munkálatoknak sok minden áldozatul esett, de idővel a kápolna ismét szép lehet.
Húsvéttól mindenszentekig minden szombaton mondanak misét a kápolnában. A húsvét utáni első szombaton, a harmadik könyörgőnapon és a mindenszentek előtti utolsó szombaton azonban nagymisét szoktak celebrálni. A vörösvári nép minden alkalommal zárt menetben vonult (néha zenei kísérettel) a kápolnához. (Csak 1945-ig. A szerző.)
A szombati istentiszteletek mindig elég látogatottak. Más falvakból azonban csak általában pünkösd hétfőjén érkeznek precessziók, mert akkor van a kápolna búcsúja.
A búcsú az egész környék számára jelentős esemény. Gyalog, vonattal, kocsival vagy autóval érkeznek a zarándokok. A precessziók száma ingadozó. Piliscsabáról, Pilisszentivánról, Solymárról és Ürömről évente biztosan érkezik egy. Más falvak csak esetenként zarándokolnak ide zárt menetben. Gyalogosan, imádkozva és énekelve, kereszt és zászlók alatt teszik meg az utat oda és vissza, mondhajták el, hogy zarándoklaton vettek részt. Bizonyára töb zarándoklat lenne, ha az emberek nem kényszerülnének arra, hogy a városban keressék meg a kenyerüket.
Az ájtatosságokat, imákat és énekeket, amelyek a zarándokúton szóba kerülhetnek, az előimádkozó a néppel egyetértésben állapítja meg. Az imák és énekek sorrendjét legtöbbször már régi hagyomány határozta meg.
 |
| Az erdei kápolna főoltárképe |
 |
| Az erdei kápolna környékén egyre több ház épül |
 |
| Kilátás a Kálváriáról az Őr-hegyre és az erdei kápolnára |
 |
| A Kálvária kápolnája |
A II. világháború után beszüntették a precessziókat. A búcsút még egy ideig megtartották, de mivel az emberek többet ittak, mint énekeltek, a búcsút is beszüntették.
A kápolnában csak kevés ember fér el. Ezért az ünnepi mise alatt az emberek túlnyomó részének kint kellett maradnia. A prédikációt azonban mindenki hallhatta, mert a szabadban tartották.
A kápolna körül, az elárusító bódék előtt vidám emberek tolonganak. A legnagyobb forgalmuk természetesen a mézeskalácsosoknak és az emléktárgyárusoknak van. Ugyanis egy mézeskalácsból készített rózsafüzér a legkevesebb, amit az embernek a zarándoklatról haza illik vinnie.
A kápolna oltárképe a XIX. századból származik. A község építtette a tornyot és vásárolta a 96 kg-os harangot is. A csillárokat Bécsben készítették a XVIII. század 60-as éveiben. Az aranyozott ezüstből készült ereklyetartóban a Szent Kereszt ereklyéje van. Alaplapjába a következő feliratot vésték:
„Ezen Megaranyozott Monstranziát kétrendbeli hasonlóképpen megaranyozott Szt. Ereklyék Ezüst Foglalattyaikkal egygyütt keselőkői Majthényi Mária Nagyméltóságú Puchovai Marczibányi István Ur Őexellenziájának elmaradott özvegye Nemes Pest Vármegyében Vörösvári Mezőváros Római Khatólika Parochialis Templomjának adta, de olyan nyilvánvaló meghatározással, hogy a Szent Ereklyék a nevezett vörösvári templomnál örökvé megtartassanak, a megaranyozott ezüstnek tulajdona pedig élete napjáig az Adóé, halála után pedig a Majthényi familiából való Atyafiaké legyen.
Buda Várában, Martiusnak 24 ik napján 1814 ik esztendőben."
(Bécsi próbabélyeg, 1814-es évszám I H mesterjeggyel. Magassága 34,3 cm, átmére-te 14,5 cm.)
 |
| Nepomuki Szent János szobra (Főutca 151. Siklósi Mátyás házának kertjében.) Népies, festett, barokk, a XIX. századból |
A Kálvária-kápolna
1710. augusztus 15-én itt imádkoztak a vörösvári hívők a pusztító pestis elmúlásáért. A kápolna 1840-ben romokban hevert. A mai kápolnát a XIX. század közepén építették.
Nagypénteken énekelve és imádkozva vonultak a hívők a Kálváriára és minden keresztúti állomásnál megálltak, hogy meghallgassák Krisztus szenvedésének és halálának történetét.
A kriptát a szentély alatt Majtényi Anna (Madách Imre költő édesanyja) építtette. Itt nyugszik id. Majtényi Károly (Madách Imre nagyapja, ül. Majtényi Anna édesapja), valamint felesége és leánya. Az ifjabb Majtényi Károly 1933-ban halt meg, és a solymári templom kriptájában fekszik. Idősebb Majtényi Károly 1718-ban született és 1790-ben halt meg.
A Kápolna utcai szentképtartó Szűz Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal. Vörös márványból készült. Felirata: „Adományozta Braun József és felesége, született Feldthoffer Mária, 1895-ben." Egykor itt még az akácerdő volt. Az út a „Zöld árok"-ba vezetett, ahol sok vörösvárinak volt még szőlője. Az akácerdőt már kiirtották, de a szőlők még megvannak.
 |
| Határkő (Szent Erzsébet út 91.) Felirata hiányzik |
 |
| Útszéli szentképtartó a Kápolna utca 10. sz. alatt |
A templom előtti kereszt
 |
| A vörös márványból készült kereszt Felirata: „Mi azonban dicsérjük Urunk Jézus Krisztus keresztjét, amelyen üdvösségünk, életünk és feltámadásunk függ, aki által megmentettünk és felszabadittattunk |
| Isten még nagyobb dicsőségére és községünk díszére állította ezt az emléket Schaff er János és felesége Erzsébet, született Mahr, az Úr 1851. évében" |
 |
| A régi Csabai út melletti vörös márványból készült kereszt |
| A kereszt a Csabai út 3. sz. alatt áll |
| Felirata: „Ó, legjóságosabb Jézus Krisztus, Te, aki meghaltál értünk a kereszten! Add, hogy keserű halálod és szenvedésed ne vesszen kárba a eikeink számára. |
| Adományozta Iflinger András és Mária, születetett Spiegelberger, 1902-ben." |
| A talapzat felirata: „Szakmáry Károly Süttő" |
A kereszt a garancsi határban
Felirata: „Dicsértessék a Jézus Krisztus. Isten dicsőségére adományozta Botzheim József és neje 1926-ban. Állította a pilisszent-iváni Tittenberger." (kőfaragó) A kereszt műkőből készült.
 |
| Kereszt a temető előtt |
| Felirata: „Kegyelmes szíved felüdíti lelkemet és enyhíti fájdalmamat. Ha csak Rád gondolok, új erőre kapok, szívem is a testemben, vidámabban dobog." (Isten dicsőségére állította ezt az emléket Iflinger András és felesége, született Pfeijfer Mária az úr 1892. évében) |
 |
| A kereszt a temető közepén |
| Felirata: „ Ó, ti mindnyájan, kik ezen az úton jártok, idenézzetek és meggondoljátok, van-e a fájdalmamhoz fogható." Adományozta Peller János és Keppler Katalin 1901-ben. A kereszt műkőből készült |
A „Placska"-kereszt (a Trieb-földeken)
Felirata: „Köszönjük Neked, Urunk Jézus Krisztus, hogy meghaltál értünk a kereszten. Add, hogy értünk szenvedett kínjaid ne vesszenek kárba." Adományozta Iflinger Mátyás 1872-ben.
 |
| Kereszt a Bécsi úton (az útőrházzal szemben) A kereszt süttői vörös márványból készült. |
| Felirata: „Ó Jézus, add hogy szenvedésed, keserű halálod és kínjaid, ha majd eltávozunk, javunkra váljanak. Nézd, ó hívő keresztény, ő a te megmentőd, Jézus Krisztus. |
| Adományozta: Iflinger András és felesége, született Pfeiffer Mária 1882-ben." Készítette Szakmáry Károly, Süttő |
Egyéb építmények a községben
A kántorlakás (Templom tér 4.)
A volt kán torlakást lebontották és újat építettek a helyére. A kántor 1944-ben költözött be.
A sekrestyés lakása (Templom tér 10.) Az egyházközség 1941-ben vásárolta ezt a iiosszú parasztházat.
A nagy harang súlya 400 kg. Felirata: „Fran-ciscus Millner készítette Budán."
A középső harang súlya 250 kg. Felirata: „Adományozták a katolikus hívők. Pilisvörösvár, 1920. Slezák László Budapest."
A „viharharang" súlya 80 kg. Felirata: „Adományozta Manhertz Mihály és családja, Pilisvörösvár 1920. Öntötte Slezák László Budapest."
A kis lélekharang súlya 33 kg. 1932-ben öntötte Slezák László harangöntő, Magyarország aranykoszorús harangöntő mestere. A harangok 1963 óta elektromosan működnek.
A lélekharang:
Ha valaki meghalt, akkor a legkisebb harangot húzták meg. Három szakaszt, egyenként 20 húzást, harangoztak, ha férfi volt az elhunyt. Nők esetében két, egyenként 20 húzásból álló szakaszt harangoztak, kiskorúak és gyerekek halálakor csak egy szakaszt. Még meg nem keresztelt gyerekekért és öngyilkosokért nem harangoztak. Szentiványi Róbert plébános azonban ez utóbbikért is harangoztatott. Ha szükséges volt, a bábaasszony is keresztelhetett.
A mindennapi imára hívó harangszó:
Az Úr imádására szólító harangszó reggel, délben és este hangzott fel. Háromszor 30 húzást harangoztak a nagy haranggal.
A templomba hívó harangszó:
A harangok minden misére hívják az embereket. Nagymisére az első harangozás egy órával a mise kezdete előtt történt, 90 húzást harangoztak a nagy haranggal. A második harangozás fél órával a misekezdés előtt volt, kétszer 25 húzás a középső haranggal, a harmadik harangozás (összeha-rangozás) pedig mind a három haranggal egyszerre történt, 15 húzásból állt. Ez így volt 1945-ig. Később az első harangozás fél órával, a második pedig negyed órával a mise előtt volt, az összeharangozás pedig csak két haranggal történt. A nagymiséken az átváltoztatás előtt és alatt a középső harang szólt. Az esti ájtatosságra vasárnap és ünnepnapokon, valamint a májusi ájtatosságra és a rózsafüzérre ugyanúgy harangoztak, mint a nagymisére.
Harangozás a körmeneteken és a könyörgő napokon:
A nagyszombati feltámadási körmenet, az úrnapi körmenet, az Űrnapja utáni vasárnapon és búcsúkor a templom körül megtartott kis körmenet és a Krisztus mennybemenetele előtti három könyörgő napon tartott körmenet alatt a harangok megszakítás nélkül szóltak.
Harangozás a zarándoklatoknak:
Pilisvörösvár régen zarándokhely volt, ezért sok zarándokló csoport érkezett ide. A zarándokokat harangszóval fogadták és kísérték a templomba.
Kisebb csoportoknak a középső és a kis harang szólt, nagy zarándokcsoport érkezésekor a nagy haranggal is harangoztak. Amikor a zarándokok hazaindultak a kegyhelyről, akkor is harangoztak.
A Hősök napján, május utolsó vasárnapján misét mondtak:
Harangozás Mindenszentek ünnepén és Halottak napján:
Mindenszentek napján az esti harangszó után 15 percig harangoztak a nagy haranggal, azután 45 percig az összes haranggal egyszerre. Halottak napján csak reggel 5-től 6 óráig harangoztak.
A böjti időszak beharangozása:
Húshagyókedden este 11 órakor harangozták be a böjti időszakot, mégpedig a nagy harang 90 húzásával.
A kereplés:
Nagycsütörtöktől nagyszombatig a Krisztus szenvedése fölött érzett gyász jeléül elnémultak a harangok. A harangozás helyettesítésére 1925-ben egy nagy kereplőt szereltek fel a templomtoronyban, amely átvette a harangok feladatát és ájtatosságra szólította a hívőket. 1925 előtt az iskolás fiúk vonultak utcáról utcára és kézi kereplőjükkel hívták az embereket istentiszteletre.
Harangozás az elhunytakért:
Minden halottat általában négyszer harangoztak ki (1.: Lélekharang). Halottakért, akik még nem voltak elsőáldozók, egyszer harangoztak a kis haranggal és háromszor a kicsi és a középső haranggal egyszerre. Temetéskor a halottat utolsó útján a lakásától a temetőig (később már csak a ravatalozótól a sírig) minden harang együtt kísérte.
1945-ig a halottakért minden délben harangoztak, amíg el nem temették.
A harangok és a harangok szava:
A harangok elkísérik az ember életét a bölcsőtől a sírig, és áthatják mindennapi munkáját is Imára szólítanak és munkára, délben pihenésre, este pedig imádságra és pihenésre hívnak.
A harangokat isteni szolgálatra szentelték és ezért az Úr nyelvét beszélik. Tűz- és vízkár esetén segítésre szólítják fel az embereket. A nép a harangok szavát különbözőképpen értelmezi. Ma persze a sok régi szokással, hagyománnyal és mondásokkal együtt annak az ismerete is eltűnik, hogy mit mondanak a harangok.
Köztudott, hogy a harangok szava másként hat az ember lelkivilágára örömteljes ünnepeken mint szomorú gyászszertartások alkalmával, mert az ember saját belső hangulatát vetíti ki a harangszóra. A régi időkben a nép még messzebb ment, ugyanis a különböző alkalmakkor megszólaló harang-szóhoz megfelelő szavakat is kapcsolt és így bizonyos értelemben nyelvet adott a harangoknak.
„Gyere a templomba! Gyere a templomba!" - mondják a harangok, amikor misére hívnak. „A halott az halott marad" - panaszolja a harang, ha valaki meghalt. A harang szavának értelmezése egyre inkább feledésbe merül és már csak nagyon kevés ember tud róla.
A községháza
A ház 1690-ben posta volt, azután vendéglő, majd 1895-től községháza lett. Többször átépítették. Építési stílusa barokk.
A török kút
A kút a XVIII. századból származik. Nincs azonban kizárva, hogy a kutat a törökök is használták. A föld fölötti része nem volt különösebben értékes. Művészi értéke csak a kútaknának volt.
Szívesen gondolok vissza gyermekkoromra, amikor a vidám szomszédgyerekek körében kedvenc játékainkkal szórakoztunk. Akkoriban, amíg iskolába nem kerültünk, egymás között és a családban csak németül beszéltünk, így dalaink, versikéink, kiszámolóink és játékaink még a német néphagyományból származnak.
Jól emlékszem arra, hogy mi már gumilabdával is játszottunk. Az I. világháború előtt ez még nem így volt. Napközben általában az utcán voltunk és különböző játékokat játszottunk. Néha butaságokat is csináltunk és csínyeket is elkövettünk. A szomszédunknak, a „Pölla Veitta"-nak szép nagy, jól termő diófái voltak a kertjében. Ezeket ősszel gyakran meglátogattuk és dióból, almából, körtéből úgynevezett raktárát (lóga) csináltunk. A szomszéd egyszer elkapott bennünket és alaposan elnáspángolt.
Az első cigarettára is nagyon jól emlékszem. Szeptember volt és már néhány napja elsősök voltunk. Az iskolából a Strack bácsi udvarán át (a plébánia mögött) mentünk hazafelé. Ott akartuk kipróbálni az első cigarettát. A kertben nagy szalmakazal állt. Itt bújtunk el, hogy senki fel ne fedezzen bennünket. De pechünk volt, mert a Strack bácsi elkapott és jól elvert.
A szabadban való játszás kora tavasszal kezdődött és késő ősszel fejeződött be. Minden játékhoz volt egy versike vagy ének, amit kórusban mondtunk vagy énekeltünk. Ez adta meg az együttlétek hangulatát.
Édesanyám és nagypám gyakran mesélt az I. világháborúról. Édesapám ebben a háborúban halt meg az Adriai-tengeren. A háború nagy károkat és sok szenvedést okozott nemcsak az országnak, hanem az egyes embereknek is.
És a háborúval a német kisebbséget, illetve a vörösvári népet is nagy veszteség érte; teljesen eltűntek a gyerekjátékok, a kedves versikék és énekek. Az én generációm megpróbált még valamit megmenteni, de ez már csak „Don Quijote"-harc volt. Édesanyáink a háború alatt elfelejtették az éneklést és a vidámságot; a lélek mélyéből itt-ott még feltör egy-egy emlék, de többnyire nem tudják már, hogy melyik énekek és játékok örvendeztetik meg a gyermeklelket.
Egy néprajzkutató azonban sosem veszítheti el a reményt, mert a nép között mindig vannak olyan férfiak és nők, akiket az Isten rendkívüli emlékezőtehetséggel áldott meg. Ezek a férfiak és nők (például Mirkné, szül. Nick Terézia, Fő utca 96. és Nick Márton, Béke utca 9.) emlékeznek még arra, amit a szüleik, sőt nagyszüleik meséltek.
Tőlük tudom, hogy a gyerekek a múlt században már a tavaszi nap első sugarával az utcán vagy a mezőn voltak, és ha anyukájuk és apukájuk megengedte, életre keltek a gyermekdalok és -játékok.
A falu minden zugában vidám gyerekcsapatokat lehetett látni, amelyek késő estig együtt voltak. A következő játékokat mindenki ismerte és mindenhol játszották: labdajátékok (rongylabda), körjátékok, a „kinn a farkas benn a bárány", szembekötősdi, bújócska és fogócska. A különböző szerencsejátékokat babbal, gombbal és krajcárokkal csak a fiúk játszották. A lányok inkább babáztak és nagyon szerették a körjátékokat.
Az énekeket és a versikéket a gyerekek legtöbbször a szüleiktől vagy az ismerőseiktől és rokonaiktól tanulták.
Emlékszem még a pilinckázásra. Ez a játék igencsak veszélyeztette az ablakokat. Nagyon szerettünk vaskarikával is játszani.
Érthető, hogy a betelepülés korában a gyerekeknek kevés idejük volt játszani, mert sokat kellett segíteniük szüleiknek. A kicsiket már gyerekkoruktól fogva úgy nevelték, hogy természetes volt számukra, hogy édesanyjuknak és édesapjuknak segítsenek. Ennek ellenére is midig találtak időt a játékra, az éneklésre és a különböző szórakozásokra. A bújócska, a fogócska, a babázás, a kari-kázás vagy a boton való lovaglás közismert játékok, ezeket bizonyára már az óhazában is játszották a gyerekek. A közös játékokat is (például a körjátékokat) ismerték már.
A XVIII. és XIX. században természetesen sok más játékot is játszottak, de ezek közül ma már nem mindegyik ismert.
A gyermekkultúra hirtelen elsatnyulásá-nak okát úgy gondolom, hogy mindenekelőtt az iskolában kell keresnünk. A magyar szabadságharc után és még inkább a XIX. század végén, amikor a magyar nyelvet kötelezően bevezették, az iskola nem sok megértést tanúsított a nemzetiségek kultúrája iránt. Mint köztudott, a II. világháború után a színtiszta nemzetiségi községekben is a magyart tették meg az oktatás nyelvének. Ehhez csatlakozott még egyes tanárok túlbuzgósága, és így olyan légkör alakult ki, amely elűzte az iskolaudvarokból a nemzetiségijátékokat és így azok kiszorultak a gyermekek emlékezetéből. Ezáltal a gyermekkultúra a nemzetiségi községekben jóval gyorsabban tűnt el, mint más helyeken.
Az itt nyilvánosságra hozott anyagot Mirkné, szül. Nick Teréziának köszönhetem.
(Véleményem szerint az itt lejegyzett dalokat, mondókákat, játékokat és kiszámoló-kat felnőttek találták ki.)
Táncok és játékok
Az egészen kicsi gyerekek szerettek körjátékokat játszani. Különböző szövegeket énekeltek hozzá.
 |
Ringal, Ringal, Reihe,sa ma Khinde träie,sitz ma unden Holdebusch,sagen alle: Husch, husch, husch!Ringal, Ringal, Reihe,sa ma unsri träie.Haukma uns af Holderstam,schrään uns olli Puawal aun.Sunafeigal fliag fuat,tee Muada is kstoam,tee Vooda is kstoam,tee Häisal praint.Zeppelpuika taunz i keanmit an feschen jungen Hean.Mit an oidjan taunz i ned,liawa taunz i Zeppel ned.Peeda, hindan Aufa steeda,hod a rauts Khappü aaf,mocha wos ti Feigel traaf.Liawa Schwäista taunz mit mia,mäine Häinde rääch ich tia.Aamoi hi, aamoi hea,rundherum tais is ned schwea.Mit ti Häinda potsch, potsch, potsch,mit ti Fiasa tropp, tropp, tropp.I khea täi, tu kheast mäi,moaring wead ti Hauchzait säi.Heute Strudl, moang a Strul,iwamoang a Taupfastrul,wiri wari wusch!Mäuschen, Mäuschen komm heraussunst krotz i tia ti Augen raus!I mag nicht!Dann hol i dich! |
Körbe, körbe, karikábahárman vagyunk gyerekek,a bodzabokorban ülünks mindnyájan azt mondjuk: huss, huss, huss!Körbe, körbe, karikába,hárman vagyunk,a bodzafára mászunk,a fiúk mind ránk kiabálnak.Katicabogárka, szállj elanyukád meghalt,apukád meghalt,ég a házad.Rezgős polkát szívesen táncolokegy csinos, fiatal úrral.Öreggel nem táncolok,inkább rezgőst sem járok.Péter áll a kályha mögött,a sapkája vörös,a madarak tesznek rá pöttyöt.Kedves húgom, táncolj velem,kezeimet nyújtom neked.Egyszer ide, egyszer oda,körbe-körbe, nem nagy csoda.A kezünkkel taps, taps, taps,a lábunkkal trapp, trapp, trapp.Én a tiéd, te az enyém,holnap lesz az esküvő.Ma is rétes, holnap rétes,holnapután túrósrétes,viri-vári-vuss!Egér, egér gyere ki,különben a szemed vájom ki!Nem akarok!Akkor kihozlak! |
Vidám, tréfás vagy vigasztaló rímek és énekek
Schutzengel mäi,schließ mia in dein Herzel äi,pläib pa mia Tog und Nocht,kib auf mää klaas Herzl ocht!Pischtl, Pischtl, ratata,um an Krääza Paprika!Ta Paprika is raud,ta Pischtl is scha taud.Krumba Ainl, wau pist kwäisn,hindan Haus Kheigl schäim,khumt ti Aanl midn Päisn,woat nua Ainl, tei wead ti käim!Haut, Räissal, haut,foama in die Staut,um a Klaasl Wääund a Khipfl trää.Reesl, Soitsteesl,khaud stricka und naan,khaud ta Khotz iaranSchwaaf umtraan.Antn, Tantn, Tintnkloos,käima in Schui und leama woos,khuma haam und khaima nix,kriag ma an Oasch vui Puivawix.Aans, zwaa, trää, via, fimf, saiks, siim,aans, zwaa, trää, via, fimf, saiks, siim,aans, zwaa, trää, aans, zwaa, trää,i khea täi und tu kheast mäi. |
Őrangyalom,zárj a szívedbe,éjjel és nappal maradj velem,vigyázd a kis szívem!Pista, Pista ratata,egy krajcárért paprika!A paprika piros,a Pista már halott.Sánta tata hol voltál,a ház mögött kugliztál,jön a mama söprűvel,várj csak tata, kapsz tűle!Gyí te paci, gyí te,a városba menjünk be,egy pohárka borértés bele egy kifliért.Rézi, sótézli,tudsz kötni, tudsz varrni,a macska farkátki tudod csavarni.Tintásüveg, tanti, kacsa,tanulni megyünk az iskolába.Hazajövünk, semmit nem tudunk,jaj de nagyon szorulunk!1, 2, 3, 4, 5, 6, 7,1, 2, 3, 4, 5, 6, 7,1,2,3, 1,2,3,enyém vagy és tiéd vagyok. |
Kiszámolok
Tea is in Pruna kfoin,tea hod an raaszad,tea hod an haamtroogn,tea hod an in Pait klaikt,tea klaani Spitzpua hod na zuataikt.Vooda, Muada, Hunga hob i!Wau?Too!Maus, Maus, Maus, wau is ti Maus?Im Hoidjahaus.Wau is tas Hoidjahaus?Tais is oppraind.Wau is as Fää?In Wossa.Wau is tas Wossa?Tea Wika hods ksaufa.Wau is ta Wika?lm Woidj.Wau is ta Woidj?As klaani Hockl hots opkhackt.Maus, Maus, Maus, tu pist traus.Aans, zwaa, trää, hicke, hocka Hää.Hicke, hocka Hoowastrau,tu pist frää.Aans, zwaa, trää, via, fimf,strick mia a Poa Strimpf.Ned zu kraus und ned zu klein,sunst mußt tu ta Suacha sein.Eni, deni, ratsl, wea pocht Praazl?Wea pocht Kuchen, tea muas suchen.I owa tuu, owa in Mulla sää raudi Khua,tais pist tuu.Waawal, Waawal ned tua sau,häirats tu in Zimmemau?Tea ti rupft, tea ti zupft,tea mit tia in Pait näähupft.1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9.In dem neunt'n is a Koatn,in dem Koatn is a Paam,in dem Paam is a Naist,in dem Naist is a Tautta,in dem Tautta is a klaas Feiglein,Maal, huj an wää,Knjecht scheinkt ää,Hea saufts aus,krikl, krokl tuu pist traus.Ringéi, Ringéi, Rausn,Zucka in da Dausn,Schmoits in da Khostn,iwamoang weama fostn,iwamoang weama Lambü schlochtn,Lambü huidj ta Pea,unsa Klaasl is lea. |
Ez kútba esett,ez kihúzta,ez hazavitte,ez ágyba fektette,ez a kiscsibész pedig betakarta.Papa, mama, éhes vagyok!Hol?Itt! és a kisgyerek a hasára mutat.Egér, egér, hol az egér?A kanászházban.Hol a kanászház?Leégett.Hol a tűz?A vízben.Hol a víz?Megitta a bika.Hol a bika?Az erdőben.Hol az erdő?A kisbalta kivágta.Egér, egér, te vagy kint.1, 2, 3, hike, hoke, széna,hike, hoke, zabszalma,te vagy kiszabadítva.1, 2, 3, 4, 5,egy pár harisnyát kötök.Nem kicsit és nem túl nagyot,mert különben én hunyok.Eni, deni, recece, ki süti a perecet?A kalácsot ki süti, annak kell majd keresni.Én vagy te, vagy a molnár piros tehene,az vagy te.Borcsa, Borcsa, ne tedd azt,igent mondasz az ácsnak?Aki téged csipked, tépked,bele ugrik az ágyba véled.1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9,a kilencedikben van egy kert,a kertben van egy fa,a fán van egy fészek,a fészekben van egy tojás,a tojásban van egy madárka,a bort hozza a kislányka,a szolga kitölti a pohárba,a úr leönti a torkába,te vagy kiszámolva.Körbe, körbe, rózsa,cukor a tartóba,a zsír a szekrényben áll,böjtölünk majd holnapután,holnapután bárányt ölünk,a bárányt elviszi a medve,a poharunk ki van ürülve. |
Bölcsődalok
A vörösvári dalokat, találós kérdéseket, mondókákat és játékokat nem az írott nyelv szerint mondták és énekelték, hanem a generációról generációra öröklődött nyelvjárásban.
Sok játék és mondóka származik még az óhazából, tehát generációkon keresztül megőrizték. Még ma is vannak öreg emberek, akik ezeket a két-háromszáz éven keresztül megőrzött dalokat el tudják énekelni.
Csak a leírásuk okoz nekik komoly gondot. Az a kevéske német, amit az iskolában itt-ott tanultak, túl kevés volt ahhoz, hogy az énekeket le tudják írni, a nyelvjárást viszont nem lehet papírra vetni.
Schlof, Kindlein, schlof,in Koatn san ti Schof.Ti schwoazi und ti wääsi,tai wean ti Khinda pääsi.Hejja, pejja, Wiegelein,auf ten Toch san Schindelein.Hejja, pejja, Wiegelein,schlof mäi Kindlein, schlof nua ein. |
Aludj, aludj, gyermekem,bárányok vannak a kertekben.A feketék és fehérekmegharapják a gyereket.Ejja, pejja, bölcsőm,zsindely van a tetőn.Ejja, pejja, bölcsőcske,aludj, gyermekem, aludj el. |
Különböző mondókák és tréfák
Motsl: Seavus, Staifü!Steifü: Joo, i prouk Aipfü.Motsl: Steifü, i hob tia kriast!Steifü: I waas koa ned, san tei saua owa sias?Motsl: Steifü, i maa, tu pist a Noa!Steifü: Joo, to san mea wia van Joa!Schuasta Michl moch ma Schua,i kib tas Leida aa tazua.Is kha Schuasta in da Stott,tea wou saua Leida hot.Wos ned máá, khead ned tää,zwarenträäsich muas ea sää.Mäi Schotz is a Maura,afs Joa weada frää.Tea hod mia vaspraucha,ea häirad mia klää.Ea hod mia jo khääred,wos hob i tavau?a Stum vui Khinda und an rautzign Maun.Stumpfta Peisn, wou pist kweisn?Hindan Haas, Kheigl scheam.Prezl hob i kwuna,Prezl is ma iwapliim.Prezl hob i Puawal keim,Puawal hod ma Hää keim,Hää hob i Khua keim,Khua hod ma Müli keim,Müli hob i Khotz keim,Khotz hod ma Paich keim,Paich hob i Schuasta keim,Schuasta hod ma Schua keim,Schua hob i Jungfrau keim,Jungfrau hod ma Puschn keim,Puschn hob i Pfoara keim,Pfoara hod ma Ruatn keim,Ruatn hob i Vooda keim,Vooda hod ma Schleich keim,Schleich hob i Muada keim,Muada hod ma Köödj keim,Köödj hob i Wiat keim,Wiat hod ma Wëë keim,Wéé hob i trunga,as Klaasl is vaschwunda.Nantschal, pist trinna?Steh auf und moch ma aaf!Mia kfriats in di Finga,ta Schnee ta foidj ma traaf.Kö, i hob ta ksokt,Khum za mia aft Nocht.Kö, i hob ta ksokt,khum um hoiwa ocht.Tu pist khuma um hoiwa näini,jaits is ta Vooda tahaam,jaits teafst ned ääni.I hob a klaas Häisal mit Hoowastraudach,hollaradi ritti tirillo,mit Hoowastraudach.Waun i aamoi häärad, muaB Hoowastrau waik,hollaradi ritti tirillo,muaB Hoowastrau waik.Jaitz hob i moi khäärad, wos hob i tavaun,hollaradi ritti tirillo,wos hob i tavaun?A Simbal vui Khinda und an rautzigan Maun.hollaradi ritti tirillo,und an rautzigan Maun.Jaitz hob iin pan Schnäizn, jaitz hupfta tavaun,hollaradi ritti tirillo,jaitz hupfta tavaun.Jaitz hupfta in Hianastoi und kraalt wiara Haun,hollaradi ritti tirillo,und kraalt wiara Haun |
Matyi: Szervusz, Stefi!Stefi: Igen, megyek almát szedni!Matyi: Stefi, köszöntem neked!Stefi: Nem is tudom, savanyúak-e vagy édesek?Matyi: Stefi, azt hiszem, bolond vagy!Stefi: Igen, az idén jóval több van!Miska cipész csinálj cipőt,adok hozzá bőrt.Nincs cipész a városban,kinek ilyen bőre van.Ami nem az enyém, az nem a tied,harminckettőnek kell lennie.Kőműves a kedvesem,jövőre szabadul.Megígérte nekem,hogy rögtön elvesz feleségül.El is vett,de minek?Van most egy taknyos uram s egy szobára való gyerek.Öreg söprű, hol voltál?A ház mögött kugliztam.Perecet nyertem,perecem már nem kell.A perecet a fiúcskának adtam,a fiúcskától szénát kaptam,a szénát a tehénnek adtam,a tehéntől tejet kaptam,a tejet a macskának adtam,a macskától szurkot kaptam,a szurkot a suszternek adtam,a susztertől cipőt kaptam,a cipőt a lánynak adtam,a lánytól virágot kaptam,a virágot a papnak adtam,a paptól pálcát kaptam,a pálcát apámnak adtam,apámtól verést kaptam,a verést anyámnak adtam,anyámtól pénzt kaptam,a pénzt a kocsmárosnak adtam,a kocsmárostól bort kaptam,a bort megittam,a pohár eltűnt.Náncsi, bent vagy?Kelj föl és engedj be!Fázik az ujjam,a hó ráesik a kezemre.Nem megmondtam, ugye,hogy hozzám este gyere.Nem megmondtam ugye,hogy fél nyolcra gyere.Erre jöttél fél kilencre,most apám itthon van,nem jöhetsz be.Van egy kis házam, szalma a tetejehollaradi ritti tirillo,szalma a teteje.Ha egyszer férjhez megyek, a szalma lekerülhollaradi ritti tirillo,a szalma lekerül.Most férjhez mentem, de mim van,hollaradi ritti tirillo,de mim van?Egy szakajtó gyerekem és egy taknyos férjem,hollaradi ritti tirillo,és egy taknyos férjem.Most kifújatom vele az orrát de elugrik nekem,hollaradi ritti tirillo,de elugrik nekem.Most beugrik a tyúkólba és kukorékol, mint egy kakas,hollaradi ritti tirillo,és kukorékol, mint egy kakas. |
Gúnyvers
Michl, Sichl, Raalkhaas,ked in Koatn und schlogt ti Kaas.Kaas lost an Schaas,Michl fliagt in Kfraas. |
Miska, sarló, sajtkerék,a kertbe megy és megveri a kecskét.A kecske egyet ereszt,Miska meg berezelt. |
Gúnyos mondóka
Akit Solymáron nem hazudtolnak meg,Szentivánon nem csapnak beés Vörösváron nem vernek meg,az bátran beutazhatja a világot. |
Paasl, wau is ti Schaar?Paasl, wau is ti Schaar?Pa da Khaadi Paas! |
Komámasszony, hol az olló ?Néni, hol az olló?A Kati néninél! |
Az I. világháború végéig a vendéglőkben csak táncos estéket rendeztek. Az 1920-as években azonban már színpadokat építettek a nagyobb vendéglőkben, így aztán színjátszó csoportokat tudtak szervezni, amelyek szórakoztatták a falusi embereket és különösen a hosszú téli napokon biztosítottak jó szórakozást.
Természetesen nem csak színdarabokat játszottak a színpadokon, hanem rendeztek népitánc- és népdalesteket és kívánsághangversenyeket is. A Kőszénbánya Részvénytársaságnak már a háború után volt egy klubterme színpaddal. Itt adták elő az első színdarabokat és más műsorokat.
Az első amatőr színjátszók az I. világháború után kb. 1924-25-ben mutatkoztak be. Falubeliek, illetve falubeli fiatalok még nem játszottak a csoportban. Eleinte a falubeliek és a bányászcsaládok nem kedvelték egymást. De később, a bányászsztrájk idején a falubeliek nagyon sokat segítettek a bányászoknak, így aztán kibékültek.
Herbst Mihály 1929-ben egy nagy termet építtetett hozzá a vendéglőjéhez. így lehetővé vált, hogy a falusi ifjúság is előadjon amatőr színdarabokat. A darabokat Porgesz Lajos és Halász Gáspár tanította be. Volt egy ügyvéd, aki irodalmár is volt, és maga is írt színdarabokat.
Dr. Sumáry Sándornak hívták. Néhány színdarabját a budapesti Városi Színházban is előadták (A vén zsugori, Borcsa néni a mennyországban).
A színdarabokat mindig magyar nyelven adták elő. Sajnos senki sem jelentkezett, aki német nyelven tanított volna be színdarabokat. A német kisebbség visszahúzódott, túl erős volt a magyarosítás, így senki sem igényelte a német nyelvű színdarabokat.
 |
| A karácsonyi játékok szereplői a színpadon |
 |
| ,,A vöröshajú" című színdarab szereplői |
 |
| „Gyimesi vadvirág" volt az előadott darab címe. (1930. május 17-25.) |
 |
| A „Régi szerető" című amatőr színdarabot 1932. június 11-18 között játszották |
 |
| Amatőr színjátszók 1933. január 26-án. („Mátéházi szomszéd") Rendező (középen): dr. Sumáry Sándor, tőle balra Szathmáry Zoltán, jobbra Porgesz Lajos, a színjátszókör vezetője |
 |
| A színdarab címe: „A legkisebbik Horváth lány." Rendező: Porgesz Lajos. Középen Rosner Tibor káplán |
 |
| „Rézike." Középen a szerző: dr. Sumáry Sándor |
 |
| „Borcsa Amerikában". Középen Porgesz Lajos és dr. Sumáry Sándor (1938) |
 |
| Ismeretlen című színdarab. Középen a rendező, Porgesz Lajos |
 |
| Ismeretlen című színdarab. Középen Juth Henrik, balra Schön Mátyás, jobbra dr. Sumáry Sándor |
 |
| Színdarab 1940-ben. Címe: „Elnémult harangok" |
 |
| Színdarab 1941-ben. Címe: „Érettségi" |
 |
| Ismeretlen című színdarab 1942-ben |
Az amatőr színdarabokat a községben jól ismerték és nagyon kedvelték. Gondoskodtak arról, hogy a fiatalságnak legyen kulturális elfoglaltsága és a közönség - különösen télen át - értékes szórakozáshoz jusson.
„A Pilisvörösvári Iparos Olvasó- és Dalkör.
Pilisvörösvár határát a török idők kezdetéig magyarok lakták. A falut a középkorban Királyszántónak vagy Kisszántónak nevezték. A legutolsó földesura, akinek a nevét ismerjük, Podmaniczky János volt. Legutolsó lakosai, akik 1580-ban még itt laktak, rácok voltak.
Ezután a környék több, mint 100 évig lakatlan volt. Az 1686 után megérkezett német betelepülők semmit sem hallottak a korábbi időkről. A török uralom utáni első összeírás 1696-ban még említi a Podmaniczky-kastély romjait.
 |
Hasonló elnevezések régi térképen: Palánkhegy, Vár, Zsákutca, Nicker utca, Pék utca, Pásztor utca, Pacsirta utca, Erdei-kápolna, Pfeiffer-kápolna, Steckl-kápolna, Flórán-kápolna.
A Manhertz család (Fő út) szántóföldjén nagyon magas volt a gaz. Szomszédjától kérdezte: „Is scho kraus as Krós aaf meen Okkä?" „Jó, khaust scho aufi kräkszln." így kapta a család a „Mujtnykräkszler" nevet.
A Herbst család néhány tagját (Mihály, János, György) „Tulszok-nak hívták. Volt ugyanis a családnál egy olyan szolga, akinek dudája volt, s azt gyakran használta. Egyébként a „Dudelsack" is ismert Vörösvárott, mert annyit jelent, hogy cucli. De ez a szó bizonyára nem a Hebrst családra volt jellemző.
A Wiest családok egyik ágát a férfiak kövérsége miatt „Waumbadn" névvel különböztették meg a sovány Wiestektől.
A valamikor az „Előzsidó utcában" lakó Braun család őseit „Kraupatn" névvel illették a kócosságuk miatt.
A Puskin utcai Hasenfratzok ragadványneve: „Tumbau". Mikor Ferenc József 1896-ban Csabáról Budára menet (katonai tábor felavatásán vett részt) Vörösvárra érkezett, hatalmas tömeg várta, mert mindenki látni akarta a császárt. Hasenfratz Márton bíró a községháza előtt köszöntötte a császárt. A császár megköszönte az üdvözlést, majd hálából megígérte, hogy teljesíti valamilyen kérésüket. Miután abban az évben nagy szárazság volt, így szólt a bíró: „Herr Majestát, die Hitze ist zu groB, brennt alles aus, einen Regen hätten wir nötig." (Felséges Úr, igen nagy a hőség, minden kiég, egy kis eső kellene). „Kein Gott bin ich nicht, Regen kann ich nicht gebén" (Nem vagyok Isten, esőt nem adhatok.) - válaszolta a császár. Ezzel tovább hajtott a főváros felé. A vörösváriak nagyon megharagudtak a bíróra, mert hiszen kérhetett volna valami okosabbat, emiatt elnevezték „Tumbau"-nak (Buta paraszt).
A Puskin utcai Nick család neve Fiktual. Egyik ősüket ugyanis Viktornak hívták, de a környezet a Viktor nevet csak Fiktualnak tudta kiejteni.
A Müller szódás család neve: „Öliz", mert az Éliás keresztnevű ősük nevét Öliznek ejtette.
A Dózsa György utcai Herbst Ádám Pétert „Peder Odom"-nak hívták, hogy megkülönböztessék a többi Herbsttől.
A Puskin utcai Schreck-ek „Uram Schreck" nevet kaptak a századforduló táján, amikor „divat" volt Esztergomba, Tökre, Tinnyére kiadni a fiatalokat „Ungarisch lernen" (magyart tanulni). Ez a Schreck a kevés magyar tudását mindig „uram" szóval vezette be. Ámbár azt is mondták, hogy ezzel az előnévvel különböztették meg őt a többi Schreck-től.
A Kossuth Lajos utcai Schreck Mihály zenészt, apja után „Szotl Michl Schrecknek" nevezték, mert az apja szíjgyártó volt.
A Pellerek különféle ragadványnéven szerepelnek: „Schwoäcn" (fekete), „Piremichl" (Kis Mihály Peller) stb.
Az Iskola utcai Müllert „Kokelli Jauschi"-nak nevezték. A tyúkjai kis tojásokat tojtak, s ezt így mesélte el: „Meeni Hiäná leign nua szau kläni Kökkel Aär." (Az én tyúkjaim csak ilyen kicsi tojást tojnak.)
A Fő úti Brucknereket „csutri" (csutora) néven emlegették.
Az Árpád utcai Hasenfratzokat „Ta Kriäz" néven említették, mert a gyermekük temetésén így köszöntötte az apa a jelen levőket: „I los olyi Leed kriäzn, tei cä dä Lecht san kummä. (Mindenkit üdvözlök, aki eljött a temetésre.)
A Fetterek különféle ragadványnevet: „Kaupli Fetter": A Fő utcai Fetterek. Leg-rangosabbak, legmódosabbak. (Kaupli fejet is jelent.)
„Jaki Fetter": Ajakobi rövidítése. Az 1747-es összírásban szereplő Fetter Jakab utódai.
„Hiäzl Fetter": Fetter Mátyás (Mathiasl=Matthias) utódai.
„Elisch Fetter": Fetter Éliás utódai.
„Schwoäzn Fetter": Kossuth utcai Fetterek ősei.
A Zöldfa utcai Kammerer Gáspár „Szäla Khospä" nevet viselte, mert őseinek a Ga-rancs melletti Szállás (majorság) dűlőben volt a földje.
„Khospä Michl Jauschi" a Károly utcai Halmschlagerek neve. Gáspár a nagypapa, Mihály a fia és József az unoka.
Az Iskola utcai Halmschlagerek neve „Ha-uns Matti". Jelenleg a Hívó és a Hámori család az utód.
A Puskin utcai Müller család ragadványneve: „Päär Steifü" és „Päär Móci". Ez a név már az első telepesek között is megtalálható volt.
Az Akácfa utcai Steckl család „Viäraudi" néven ismeretes, amennyiben 4 vöröshajú lánya volt.
A Kossuth utcai Nick Mátyáson átment a kocsikerék és semmi baja nem lett. Ezért kapta a „Hoärtn Móci" nevet (kemény Matyi).
A Községháza-közben lakó Nick Márton egy rossz termő év után azt mondta: „I hob tauch 7 Mändl und 8 Koän aufksteügy af men Strósn Okkä". így lett „Szimmändl" a neve.
A Petőfi utcában a múlt században Nick Mátyás egy Peinz Mihály nevezetű lakostól vette meg a házát. Azóta a Nick családot Peinz névvel is említették.
A Puskin utcai Hámori-féle házat (eredetileg Thoma Jakabé volt) eladta Szauter Jakabnak. A ház leégett. Miután Szauter Jakab gazdagon nősült, megemeltette néhány sor téglával az épületet, csűrt és istállót építtetett, s így egy hosszú parasztházzá alakult. Miután Szauter is Jakab volt, rajta maradt a „Tauma Jäkob Jokl" név.
Még a múlt század végén Eckhardt Géza főjegyzőnél szolgált egy tahitótfalusi Éva nevezetű lány. Az Éva nevet nem nagyon sikerült a Vörösváriaknak kimondani, ezért miután egy Schreck nevezetű fiatalember vette feleségül Éfi Schrecknek nevezték.
A Flórián utca elején (jelenleg özv. Fetter Istvánné és veje Peller Gyula tulajdona) Ziegler Mátyás a századforduló táján lebontatta a régi nádfedeles házát, kőből, téglából és cserépből újjáépíttette, s erre nagyon büszke volt. „I hob ä Stääheezl paad" (gebeut). Innen származik az ő és utódainak a „Stääheezl" (kőházacska) neve.
A Rózsa u. 10-ben az idős Wiest bácsi nagyon kövér volt, ezért, hogy megkülönböztessék a többi Wiesttől „Jiäk Tikn"-nek nevezték el.
„Kszanda Juiri" néven emlegették a Zöldfa utca 3. sz. alatti Pellert. Az elnevezés onnan származik, hogy a századforduló idején egy szántói ember bérelte ki a vendégfogadót, s közismert, hogy Szántót a Vörösváriak „Kszändä" néven nevezik. Öccse, aki köztiszteletnek örvend, most is „Kszändä Jauschi" néven él az emberek tudatában.
A jelenlegi Iskola utcában (valamikor „Schwabengasse" volt a neve) lakott egy Szauter nevű korcsmáros, akinek ragadványne-ve „Paustsépü" (Postás Jóska) volt. Bizonyára postás volt valamelyik ősük.
A Szent Erzsébet úton lakó Steckl-t „irodás-nak" nevezték, mert az volt a szavajárása, hogy „Felmegyek a irodámba", holott csupán a padlásra ment fel.
Egy másik Stecklt meg „külföldinek" hívtak, mert az áruját gyakran így kínálta: „...ez külföldi.".
Egy Spiegelberger nevezetű lakos a leventeórán a távol- és magasugrásnál valamint a labdarúgásnál gyakran így kiáltott fel: „Figyelem engem!", s ez a név rajta is maradt.
Ma sem tudjuk, hogy a Flórián kápolnát miért hívják „Stui" kápolnának és az Atlbäcke-reket „Haneschli"-nak.
A Párizs melletti Enghienben minden évben kitüntetnek egy erényes szüzet. A díjat, amelyet picinyke rózsakoszorú jelképez, az ottani kastély birtokosa, La Coussaye márki alapította 1860-ban, abból a pénzből, amelyet saját leányának szánt hozományul. A leányzó ugyanis letért az erény útjáról, ezért apjaura kitagadta, és úgy határozott, hogy azontúl más ifjú hölgyek erényeit fogja e tekintélyes summával, illetve annak kamataibóljutalmazni. A díj fennmaradt és évről évre megrendezik az erényes hölgy megjutal-mazásának ünnepségét. („Le Monde" c. francia lap)
Az idei rózsalány (Ismeretlen nevű újságból 1913. május 25-én).
Jó néhány esztendővel ezelőtt Karátsonyi Guidó gróf negyvenezer koronás alapítványt tett arra a célra, hogy a kamatokból minden esztendőben hozományt adjanak egyszer Solymár, másszor Pilisvörösvár vagy Pilisszentiván legerényesebb hajado-nának. Idén (1913) Vörösvárra került a sor és a bizottság Schön Terézt, Pilzinger János lakatos menyasszonyát találta méltónak az 1200 koronára (akkoriban ezen a pénzen házat lehetett építeni. Szerző). Az ünnep reggel féltíz órakor kezdődött, amikor bandérium ment a rózsaanyáért, Almásy László országgyűlési képviselő feleségéért és nagy mozsárdurrogtatás és éljenkiáltások közben kísérték a községházára, ahol már várakozott az új pár. Almásy Lászlóné óriási rózsabokrétával lepte meg őket. Ezután a polgári esküvőt tartotta meg Eckhardt Géza körjegyző. A polgári esküvő után a násznép és a vendégek a templomba vonultak. Itt Angely Márton esperesplébános végezte az egyházi esketést. A templomból a lakodalmas menet a templom előtt levő terebélyes tölgyfához vonult, ahol Almásy Sándor főszolgabíró átadta a menyasszonynak az 1200 koronát.
A szertartások után megkezdődött a nász-lakoma és a mulatság. Az esküvőről üdvözlő táviratot küldtek Héderváry Károly grófnak, Tisza István grófnak, Lukács László miniszterelnöknek és Karátsonyi Jenő grófnak.
A kaszinói ebéd után az egész társaság átvonult az új pár nászházába. Az urak egymásután megtáncoltatták a fiatal menyasszonyt, lehúzták a cipőjét, majd azt később kiváltották. Így mulattak egy ideig, azután ismét visszatértek a kaszinóba és ott folytatták a mulatságot hajnalig.
Rózsapár aranylakodalma (Pest Megyei Hírlap 1963. V. 26-i számából.)
Hallotak e már a rózsalányokról, a lányokról, akiket ilyen szép címmel ruháznak fel jó erkölcsükért? Aki hallott, tudhat valamit a távoli Bretagne-ban, Franciaország és Németország némely vidékén dívó népszokásról: évről-évre rózsalányt választ a falu. A legmakulátlanabb szüzet. Ily érdemes hajadonok nálunk is voltak, és kétségkívül nagy számban találtatnak manapság is minden magyar községben, de rózsalányválasztás mégsem szokásos mifelénk. Sőt nem is volt. Azaz vagy három évtizeden át három Pest megyei községben mégis. Solymáron, Pilis-vörösvárott meg Pilisszentivánon egyik esztendőben az egyik, másikban a másik, harmadikban a harmadik falu legszűzebb szüze lett a rózsalány, de menten férjhez is adták. Alig él már közülük valaki, Pilisvörösvárott azonban éppen a mai vasárnapon üli egy rózsalány aranymennyegzőjét.
Nem a nép kezdeményezte a mi három falunkban a rózsalányságot, hanem az uraság, gróf Karátsonyi Guidó őexelenciája, máltai lovag és I. Ferenc József császári és királyi apostoli felsége valóságos belső titkos tanácsosa. Nem tudni, milyen tanácsokat adott a császár királynak, de azt sem, hogy neki ugyan ki tanácsolta, hogy vezesse be uradalmában a szűzi erkölcsök jutalmazását, elég az hozzá, bevezette. Éspedig nászajándékul Rudolf trónörökösnek, amikor Stefánia belga királyi hercegnővel házasságot kötött. Mert mit is ajándékozhatott volna egyebet a királyfinak, volt annak a háztartásához mindene, se rézmozsár, se kávéskandli igazán nem kellett neki.
Tehát a gróf a trónörökös esküvőjének emlékezetére húszezer kemény forintot helyezett el a bankban. Nem volt az két garas még az olyan dúsgazdag mágnásnak sem, mint amilyen gróf Karátsonyi Guidó volt abban az időben. Jó célra szánta ezt a nagy pénzt, azt meg kell hagyni. Úgy képzelte, az idők végezetéig a három falujából, harmadévenként mindegyikből egy-egy erkölcsökben gazdag, de földi javakban annál szegényebb lányt kiházasíthatnak a húszezer forint kamatjaiból. Hát harminckét nagyon szegény lányt a házassághoz (1892-1914 közt), a kamatok hozzásegítettek, de aztán kitört az I. világháború és elolvadt a tőke, többre már nem futotta. Végül talán már csak egy skatulya gyufára tellett a kamatokból, nemhogy családi tűzhely alapítására.
Persze ezt a pénzt csak visszaadta azoknak, akiktől elvette - mondhatják joggal -de azért higgyék el, ritkán esett meg, hogy egy összegben ilyen sokat adott volna vissza valaki a maga jószántából. Krajcárokkal, nem húszezer forintokkal alamizsnálkodtak általában a gazdagok. Meglehet nemcsak a trónörökös házassága, a maga neve emlékezetére is tette a gróf ezt az alapítványt, de ha egyéni hiúsága hasznára vált annyi szegény nek, jól tette. Hiszen abban a világban a szegény ember önmaga sehogy sem segíthetett nyomorúságán.
Első hajadon a solymári Thaller Borbála 1882. május 10-én nyerte el erkölcse jutalmát, hatszáz forintot, és abban a kitüntetésben részesült, hogy Haynald Lajos bíboros, kalocsai érsek adta össze Milbich Mihállyal. Ez volt az első rózsaesküvő.
1912-ben Dauner Tamást és Miereisz Borbálát, a harmincadik rózsapárt az akkori fehérvári püspök, Prohászka Ottokár eskette, mert a harmincadik rózsaesküvőt fényes ünnepélyességgel ülték meg. Máskülönben csak a falusi plébános elé járult a rózsalány meg a rózsavőlegény. Az utolsó rószaesküvő 1914 májusában volt Pilisszentiván községben, ahol abban az esztendőben a 18 éves Gábeli Teréz bizonyult a legmakulátlanabb-nak és kapott 1200 koronát meg Háber Ádám 21 éves csillés személyében férjet.
Az alapító levél szerint a jutalomra méltó hajadont a községi elöljáróság terjeszti fel az uraságnak. Feltétel, hogy a leányzó erkölcsös és jó magaviseletű, a magyar nyelvben járatos 17-19 éves római katolikus hajadon legyen. No és természetesen szegény sorsú, aki - mert Rudolf és Stefánia májusban tartották - szintén május havában lép frigyre azzal, aki elveszi.
 |
| Rózsalány a XX. század első éveiben. Spiegelberger Borbála, (Ludvig Rezsőné) szül. 1890-ben. Erzsébet 5, Teréz 3, Károly 1 éves |
 |
| Az utolsó pilisvörösvári rózsalány, Piltzinger Jánosné, szül. Schön Teréz (1888) Rózsaesküvő 1913 májusában volt |
A harminckét rózsalánnyal bizony többnyire érdekházasságot kötöttek. Nagyon komoly pénzt, valóságos kis vagyont jelentett az a hozományba kapott 1200 korona. Annyiból már másfél-két hold jó földet, vagy kis házikót is lehetett venni.
Az utolsó solymári és szentiváni rózsalány esküvője 1907-ben, illetve 1914-ben volt.
De Piltzingerék, az aranylakodalmas rózsapár nem abból vásárolta meg a pilisvörösvári „Karátsonyi kastély"-t, ahol most beszélgetünk. - Elcseréltük, meg egy kis ráfizetés is volt - mondja Piltzinger Jánosné, Schön Teréz 1913. évi rózsalány, és fekete kendője alá igazítja kibukkanó ősz tincseit.
A kastélynak különben csupán a neve az, még csak nem is kúria, tágas parasztháznál nem egyéb. A ma (1963) is Vörösvárott élő utolsó Karátsonyi gróftól, Imrétől, az egykori uradalmi tiszttartó vette meg, azzal cserélték el pár éve Piltzingerék a maguk házát.
Hogyan lett rózsalány?
„Megmondom, úgy, ahogy volt. Május elején hazajöttem Pestről, mert meghalt a kúriai bíró úr, akinél három évig szolgáltam és az özvegy feladta a nagy lakást, engem nem tarthatott tovább, kevés volt a nyugdíja. Kicsit pihenni akartam itthon, mielőtt új helyet keresek. Mindjárt másnap találkoztam az utcán az esperes úrral."
„Te Rézi, nem akarnál férjhez menni?" -kérdezte.
„Én meg dehogy akartam, féltem én nagyon a férjhezmenéstől. Meg aztán nem volt nekem senkim, nem is ismertem fiatalembert.
„Márpedig az idén te leszel a rózsalány" -mondta az esperes úr és napokig erősködött, rábeszélte az anyámat is. Az anyám borzalmasan köszvényes volt, nem tudott semmit megfogni a kezével, nem mehetett munkába sem, nekünk kellett dolgozni kiskorunktól fogva. Öten voltunk testvérek. Apánk 1908-ban harmincnyolcéves korában szívbetegségben meghalt. Szabó volt a foglalkozása, de az utolsó években már dolgozni sem tudott. Csak a viskó maradt utána, ahol laktunk, semmi egyéb. Azt sem tudom, miből éltünk. Én még 12 esztendős sem voltam, amikor meghalt. Elmentem szolgálni a Ziegler vendéglősékhez. Mi volt a fizetésem? Havi 2-3 korona, már nem is tudom. Hazaadtam, ahogy mindig is hazaadtam a bérem.
Az esperesnek nem volt könnyű a dolga, egy álló hétig tartott, amíg Schön Teréz hely nélküli szolgálólánnyal aláírathatta a pénzt jelentő pár soros kérvényt. Akkor pedig még vőlegényt is neki kellett szereznie. Mint rózsalánynak, 1200 korona várományosának ugyan minden ujjára akadt volna kérője, de az esperes jó erkölcsű lányhoz becsületes embert keresett és talált. Piltzinger János lakatossegéd lett a rózsavőlegény.
„Akkor itt dolgozott az uram a Niedermüller lakatosnál, annál is tanult. Május 20-án találkoztunk először, 25-én volt az esküvőnk. Nem ismertük egymást azelőtt, mégis összeszoktunk, együtt maradtunk. Együtt maradtunk, nem úgy, mint a mai fiatalok. Esküvő előtt évekig ismerik egymást, s utána alig egy év múlva már elválnak."
A Piltzinger-Schön rózsapár 50 hosszú esztendőn át jóban-rosszban kitartott egymás mellett. „- Hát azért néha előfordult, hogy veszekedtünk, megmondom én úgy ahogy van - és barna szemével szemrehányóan pillant a férjére, de utána mindjárt összemosolyognak."
Piltzinger bácsi augusztusban tölti be a 75. évet. - Ha vigyáz magára! „De nem vigyáz, most is kinn volt a szőlőben. Nem való az már ilyen öreg, asztmás embernek, hiába mondom!" Hiába, ha rózsalány is volt, az asszonyfajta akkor is zsémbes. Ám szeretetből eredő, emberét féltő zsémbesség ez, és ezért kedves. Három gyermekükből már csak egy él, a Józsi. A postánál van. Volt egy kislányuk, az 14 hónapos korában meghalt. A legidősebb, a János, hat éve hagyta örökre abba a lakatosmesterséget. Amíg élt, a bányánál dolgozott, ahonnan apja négy évtizedes szolgálat után 10 éve vonult nyugalomba.
János 1914. június 7-én született. 21 napos volt, amikor az apja elment a háborúba, és 4 éves volt, amikor végre hazajött. Jaj, nehéz esztendők voltak azok - sóhajt az asszony.
 |
| 1906. május 27-én volt Wieszt Katalin Nick Jánosné rózsaesküvője. Anna lánya 1908-ban, Katalin lánya 1910-ben született. A kép körülbelül 1912-ben készült |
 |
| Mirk Teréz, Mirk Mihály és Poppre Teréz lánya, aki mint rózsalány 1898. május 8-án kötött Kozek Józseffel házasságot. A felvétel egy Mária-Zelli zarándokláson készült a Mária szobor előtt |
Ne beszéljünk bajról, bánatról. Milyen volt a lakodalmuk?
„Azt még az újság is megírta" - feleli az asszony.
„Berámáztattam" - szól a férj és a másik szoba faláról előkerül az 50 év előtti tudósítás.
Nagy urak jöttek el a rózsamennyegzőre. Volt tehát bandérium, rezesbanda, meg mo-zsárdurrogtatás. Jelen volt az esküvőn gróf Karátsonyi Jenő és Almásy László, a kerület országgyűlési képviselője is, aki egyetlen rózsaesküvőről sem hiányzott. Sok ember gyűlt össze ilyenkor, nem árt, ha a képviselő forgolódik körülöttük, hiszen a mandátum egyszer lejár. A képviselő úr felesége szintén jelen volt ilyenkor, neki tiszte is volt a rózsaesküvőn: ő volt a rózsaanya. De mi lehetett a dolga? Az is olvasható az újságcikkben: „Szép rózsacsokorral lepte meg a menyasszonyt." Hát ez igazán szép volt tőle.
„Esküvő után a templom előtt álló terebélyes tölgyfa alatt Almásy Sándor főszolgabíró adta át az 1200 koronát" - mesélik a régen nyomtatott betűk, és így folytatják: „Gróf Karátsonyi Jenő az úri kaszinóban ebéden látta vendégül az urakat." Vagyis a násznép rang szerint külön egymástól távol étkezett. De azért már akkor is volt demokrácia, olvassuk csak tovább!
„Az urak ebéd után átmentek a nászház-ba, és mindegyikük táncolt a menyasszonynyal, lehúzták a cipőjét, majd később kiváltották, így mulattak egy darabig magyarosan, aztán visszatértek a kaszinóba, és ott mulattak hajnalig."
Aztán mi pénzt adtak az urak a menyasszonytáncért?
Az nálunk akkor még nem volt szokásban
- válaszolta Teréz néni és ha már megint pénzről esik szó, hozzáfűzi: Az 1200 koronát betettük a bankba.
Aztán jött a háború és a pénz semmivé lett.
Gróf Karátsonyi Guidó bizonyára ismerte a fenti két újságcikk előtt ismertetett franciaországi és németországi rózsalány-szokást. Megtetszett neki és - dicséretére legyen mondva - meghonosította Solymár, Pilisvörösvár és Pilisszentiván községekben.
A 33 rózsaesküvő (1882-1914) kezdetben 3 évi váltással jutott volna egy-egy községre. Vagyis első évben Solymár, második évben Vörösvár (1901-től már Pilisvörösvár a neve) és a harmadik évben Pilisszentiván községben került volna sor a rózsaesküvőre. Ez a sorrend azonban a későbbiek folyamán (az 1880-as évek végén) valamilyen esemény vagy akadály miatt megváltozott, így a sorrend a rózsaesküvők idejét tekintve a következőképpen alakult Vörösvárott:
Hogy ki lehetett „rózsalány", arról a solymáriak így nyilatkoztak a „Solymár" c. 1986-ban kiadott helytörténeti könyvükben:
A rózsaesküvőn való részvételhez a jegyespárnak a következő feltételeket kellett teljesítenie: a menyasszonynak szűznek és minden tekintetben szeplőtelennek, a vőlegénynek tiszteletre méltónak, minden gyanún felette álló fiatalembernek kellett lennie. A döntést a község hozta meg.
|
|